Fővárosi Lapok 1877. február (25-47. szám)
1877-02-14 / 35. szám
Szerda, 1877. február 14. Tizennegyedik évfolyam. 35. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik ■ az'utónép utáni napokat kivéve • ! 'mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Hamvazó szerdán. (Jacobi után.) Félre dalok és vigalmak ! Méla csöndjén áhítatnak Int felénk a sírvirág. Egy porkereszt mondja ránk : A mie 11 a nagyvilágon, Kell, hogy újra porrá váljon. Oltártól a palotákig Egy szózat kél, s föl-fölhangzik Szava a vig lakomán, A királyi palotán : Trónok ura e világon, Kell, hogy egykor sirba szálljon. Hol diadalivek állnak, Győző ujjong s elbukának A legyőzött nemzetek, Legyen e hang veletek : A dicsőség e világon Kell, hogy egykor sirba szálljon. Hogy keresnek, sürgölődnek, Megátkozzák a mit lelnek ; Szellemünk hatalma itt lakja, dönti kincseit; S minden erő e világon Kell, hogy egykor sirba szálljon. Kezd az egyház csarnokában Ifjat, aggot áthatottan, Anyjával a csecsemőt, Kehiéhez szorítva őt. Minden élet e világon Kell, hogy egykor sirba szálljon. Oh, mint jőnek, úgy jövének Sok ezeren f eltünének, Nevüknek sincs több jele, Csak a sír porló köve. A mi lett e nagy világon, Kell, hogy újra porrá váljon. Ámde a világ zajától Elvonni, örökre gyászol A kesergő hű kehel, S leborulva esdekel: Emberi szív lángszerelme Hogy’ veszhet a sír ölébe ! Az élet tavaszkorában, Szívrepesztő bánatában Eölsikolt a női szív, Meghalt kedveséhez hív : A szerelem halhatatlan, Nem maradhat lenn a sírban ! És az a testvéri érzet, Mely letöről minden könnyet, A nyomornak enyhet ád, Ellenének megbocsát: Oh, az ily tett halhatatlan, Nem maradhat lenn a sírban. Íme, a szív fenkölt vágya Mennybe vonz, az üdv honába, Messze föld homályitól, Hol az istenség honol. Hitünk lángja halhatatlan, Nem maradhat fenn a sírban. S kik a mindenség urának Hű szolgálatában állnak, Lelkük fénylő tiszta ég, Bajt a tökély napja ég. Dicsőültek szívreménye Nem veszhet a sir ölébe. Nézd, az egyház szentélyében Gyászlepellel födve minden ; Földi nagyság, élvezet jelképe itt a kereszt, Ámde porrá por leszen csak, Szellemeink fenn ragyognak. A cigány leány. (Elbeszélés.) Irta Bodon József. (Folytatás.) — Valamit akarok neked mondani, fiam — szólt Ambrus úr, megállva a lányka előtt. —Volna-e kedved tanulni, mondsza ? — Dalokat, kérem a lássan ? — Dalokat, meg egyebet is. Mert látod, téged olyan kincseset ajándékozott meg a természet, amely nagy ritkaság. S ha ezt kellően meg nem becsüljük, hálátlanságot követünk el a teremtő ellen, ki ezt a kincset adta. — Ezt már a tiszteletes úr is mondta, — válaszolt a lányka elgondolkozva a szavak értelmén. — No látod. Ha tehát megígéred, hogy szorgalmasan tanulsz és úgy viseled magadat, hogy meg lehessek veled elégedve — akkor a jövő őszszel felviszlek a fővárosba és taníttatlak. Megígéred ezt ? — Meg, — felelte élénk örömmel. — Addig itt maradsz a házamnál s többé nem megy vissza a telepre. Megtanulsz kötni, varrni s a lányom majd zongorázni is tanítgat. Ezzel megfogta a kezét és átvezette a konyhába. Itt meghagyta a vászoncselédeknek, hogy adjanak neki meleg vizet és szappant, hadd mosakodjék ki tisztára. Innen befordult a család nappali szobájába és leányát felkérte, hogy ruhái közül hamarosan válogasson ki egy öltözéket és küldje a konyhába Elvirának. Az Ambrus úr házánál mindenki hozzá volt szokva, hogy az ő rendeleteit pontosan teljesíteni kell, különben kurtán szokott elbánni azokkal, kik a fegyelmet megsértették. És e tekintetben nem tett különbséget cseléd és családtag között. A konyhában kiadott rendelete teljesítve is lett azonnal. Hatása csak annyiból állott, hogy Boris Pannára meresztette a szemét, Panna pedig Borisra és Panna e szavakkal tette le a nagy tál meleg vizet Elvira elé: »No, padi fecske mosakodjál!« Boris meg dúdolni kezdte: »De hiába fürdik abba, nem lesz fehér az ő tolla.« De Vilma kisasszony nem állhatta meg, hogy e kérdést ne kockáztassa: — Mi célból öltözteted fel azt a cigány leányt, apuskám ? — Mert ezentúl velünk lakik. — Velünk ? — Igen. És tanítani fogod kötni, varrni és zongorázni. Vilma rettenetes hahotára fakadt. — No, mit nevetsz ? Vilma kacagott tovább s a kezét összecsapkodva futkosott össze-vissza a szobában. Apja várakozott, mig nevető kedvének vége szakad, de hasztalan. Vilma hol a zongorához, hol a falhoz dőlt s szeméből csörgött akönyv. El-elhagyta s újra kitört rajta a nevetés. Egyszer aztán megszólalt: — Engem ugyan hatalmasan megnevettettél a tréfáddal, apuskám. — Miféle tréfámmal ? — Hát csak nem akarod talán, hogy komolyan vegyem, amit mondtál ? — Azt pedig komolyan kell venned. — Lehetetlen! — és újra erőt vett rajta a nevetés. — Legyen elég, gyermekem. Minden úgy lesz , mint mondtam. Az a leány valóságos gyémánt. Én felvettem a kavics közül ezt a gyémántot, hogy kiköszörültessem. Módomban van, tehetem s az isten is megverne, ha nem tenném. Vétek volna elnézni, hogy a teremtő adománya nyomtalanúl elveszszen egy lelkes teremtményében. E komoly szavakra Vilma is lecsilapult s egészen átváltozott hangon kérdé: — De hát mit teszesz vele, apuskám ? — Énekesnővé képeztetem. Még az őszszel felviszem a fővárosba s fogadom, hogy három-négyévi iskolázás után a dalok világának elsőrendű csillaga lesz. — Nagyon szép. Csak legalább azt ne tetted volna, hogy ide vetted. Félek, nevetség és gúny tárgyai leszünk, ha kire futamodik a vidéken. — Ugyan miért? Van abban valami nevetséges és gúnyolnivaló, ha én egy gyermeket neveltetni akarok ? — Hiszen ha más volna, de cigány. Jaj! az olyan különös. — Ember, ember. És ha akkor nem »különös,« mikor talpacskád alá húzza a csárdást, most se legyen az. Én szeretem ezt a népet, melyet áttetőül adott az isten a magyar mellé, mely hegedűjén sirt mellettünk, mikor sirnivaló kedvünk volt és hegedűjével csalogatta vissza régi kedvünket. Vilma kisasszony összeszedte a ruhákat és maga vitte ki Elvirának. Letette elébe egy székre és végig nézte, mig nagy ügygyel-bajjal magára hányta. Egyszerű karton ruhácska volt, de tisztességes, szépen kimosva és fényesre vasalva. Mikor elkészült az öltözködéssel, jobbról-balról végig tekingetve magán, néhány lépést tett a konyhában. Boris egy sarokba fordult s röhögött. Panna, kötényével tömte be a száját, hogy nevetését elfojtsa. Azután Borishoz oldalgott és a fülébe súgta: »Felöltözött nagy cifrán, mint a cigány mezítláb.« Valóban Vilma kisasszony elfeledett cipőt is hozni. A két cseléd gyanús pillantgatásaira észrevette a hiányt s a nélkül hogy elmosolyodnék a jelenetén, magához szólította Elvirát és átvezette szobájába. A két jókedvű vászoncselédből egyszerre tört ki a nevetés. Egymás vállára vertek vaskos tenyerükkel és úgy kacagtak. Pannának a kontya is szétbomlott belé. — Mi lesz ebből, hé ? — szólt Boris a nevetés csilapodtával. — Bomoljak meg, ha tudom. —■ válaszolt Panna, kontyát tűzködve állandó helyére. — Sleppes ruha a füsti fecskén! — kiáltá Boris, újra nagyokat koccantva. — Láttad, hogy húzódott utána, mikor kiment. Nagy valami lesz ebből, meglásd! A megeredt trécselést a kisasszony harsány kiáltása szakítá félbe, melylyel Pannát szólítá a szobából. (Folyt. köv.) A hímzett zsebkendő. (Francia beszély.) Berthe Vadier-től. (Folytatás.) I. így valók ma reggel is, gondolataimban elmélyedve, midőn egy vidám hang, mely a kertből kiszólított, visszavezetett a valóságba. E hang Rudolf barátomé, egy szeretetreméltó kópéé volt, kit Genfben ismertem meg, hol egy évet töltött a francia nyelv megtanulása végett. Bécsben újra feltaláltam őt, hol orvosi tanulmányait végzé és a régi barátságot megújítottuk. — Gyorsan, nevelő úr, — hiába szokott hevességével szobámba rontva, — a vasárnap áldott nap, a midőn a legharagosabb homlokok is kiderülnek, a midőn még a pedánsok is emberekké lesznek. Vesd el hamar e komoly álarcot, mely ifjú arcodat eltakarja és jöjj, kövessünk el együtt valami bohóságot. — Bohóságot elkövetni, nem, Rudolf, hanem ha akarod, egy sétát teszek veled. — Egy vidám és bohó sétát. Mikor oly komoly dolgokkal van valaki elfoglalva, mint mi; ha az em-s her, mint te, a vén bölcsességre oktatja a fiatal fejeket, vagy ha úgy mikint én, Hygia titkait igyekszik