Fővárosi Lapok 1877. április (75-98. szám)

1877-04-01 / 75. szám

L­u­c­r­e­z­i­a. (Francia elbeszélés.) írta Claude Vignon. Ha azelőtt Luccából Florencbe vagy Pizába utaztunk, a bérkocsis okvetlenül megállapodott a Locanda di Londra előtt. Ez egy külvárosban fekszik, mely mögött nem messze a Locandától jó karban tartott erődítvények emelkednek, úgyszintén egy kapu, melyet toszkánai egyenruhás harcfiak őriznek.*, Ez erődített hely Pistoja, Olaszország ama régi városai­nak egyike, melyek hajdan az országot oly tartomá­nyokra osztották, a melyek kisebbek voltak, mint egy­­egy francia arrondissement. Pistojának megvoltak a maga zsarnokai és története­s Dante korában pol­gárháborúk, pártharcok és lázongások miatt vált nevezetessé. E város valamenyi szomszédja közt leginkább megőrizte jellegző physiognomiáját. Míg Florenc a gazdag idegeneknek kényelmes, vendégszerető tanyát nyújtva, régi sajátságait egymás után veszíti el, addig Piza úgyszólván kihalt várossá vált, mely csupán a Campo Santo keretetől szolgál már; míg Prato, Sar­­zana és Pietra Santa mindinkább mezővárosi rang­fokozatra sülyednek alá, addig Pistoja, szilárd falai­val, történeti emlékeivel, palotákkal ékeskedő utcáival, gazdag egyházaival, könyvtáraival s arisztokrata la­koságával még mindig fővárosias jellegű. Pistoja különösen a toszkánai szegényebb nemesség tartózko­dási helye. Régi családok, kiknek jövedelmük nem engedi, hogy Flórencben palotát, kocsit és lovakat tartsanak, és mások kik Pizában unatkoztak s a korábbi időkben Luccában gyakran fölmerült kormányválto­zástól féltek,Pistoiába mint valamely erődített táborba vonultak vissza, hol sem a túlságos fényűzéstől sem idegen szokásoktól nem kell tartaniok. Amaz érdekek felől, a­melyek ez olasz kisváro­sok köreit mozgatják és foglalkoztatják, nagyon bajos fogalmat alkotni. A becsvágy megölte az idegenek uralmát; a pletykaságra való hajlam alig mutatkozik; politikáról csaknem mit sem beszélnek s az iparral ép oly keveset törődnek, mint az aranylázzal; a gaz­­dagodási szenv még nem hatolt át a hegyeken. A szerelem Olaszországban kétségkívül oly sze­repet játszik, minőről más országbelieknek fogalmuk sincs. Ama nagy sarkpontot képezi az, a­mely körül az élet forog. — De mindamellett sem egyenlő az az­­iránti érdek minden korfokozatnál s nem képes a lelket kizárólag elfoglalni. Ennélfogva nem maradt fen egyéb, mint a művészetekkel, különösen pedig a zenével való foglalkozás. Azonban még ez utóbbinak a befolyása is jóval kisebb egy kisvárosban, mint a fővárosokban. A »Fenice« Velencében van, a »San Carlo« Nápolyban, a »Scala« Milanóban; s hogy a »Pergolá«-t Floreneben a pistoiai műkedvelők meg­látogathassák, egy egész napi utat kell tenniök. Ha az ódon paloták egyikének homlokzatán olvassuk : »Főrangúak klubja,« önkénytelenül föltá­rnád bennünk a kérdés, vájjon e nemes urak, kik sem versenyparipákat nem tenyésztenek, sem színésznőket nem pártfogolna­k s kik nagyon szerény összegekbe játszanak és semmiféle tőzsdeüzletbe nem merülnek, mikép űzhetik tova unalmas óráikat? A válasz igy hagzik: a tanulmányozás, a tudományok azok, a­me­lyek a szerelmen és zenén kívül az olasz társaséletnek a szükséges szellemi táplálékot és szórakozási anya­got nyitják. Olaszországban és főleg ama pusztulófélben levő városokban, melyeknek egykori gazdagságuk emlékei gyanánt múzeumaik és könyvtáraik vannak, a világi bencések egy neme létezik, melynek életföladata, a ha­zai történetre vonatkozó okiratoknak fölkutatása, régi kéziratok megfejtése s a »Divina Comedia« homályos pontjainak újra meg újra megvilágosítása s azoknak más búvárkodókkal való vitatása. Vannak e körökben tudósok, kik valódi érdemet szereztek magoknak, jóllehet hitük nem terjed túl szülőföldük határain; nagytehetségü férfiak, kik egy körülbelül százéves élet tanulmánygyümölcseit halmozták garmadába magok­ban , s kiknek ismeretei a tudományos akadémia tagjait is ámulatba ejtenék. E férfiak osztályához tartozott Forteguerri kanonok, ki 1815-ben halt meg, kevéssel azután, mikor Toszkána megszűnt lenni francia departement, hogy újra Ausztria birtokába kerüljön. Forteguerri Agnolo Pistojának főnemesei közé tartozott. A hasonló nevű híres bibornok unokaöcscse volt é­s különösen sokat tartott arra, hogy egyenes vonalon származott le Forteguerri Scipiótól, kit Car­­teromaconak is neveztek, a tizenötödik század ama tudós hellenistájától, ki Aide Manuce-nál a görög írók műveit első rendezte sajtó alá. Maga Forteguerri Agnolo is, földi létének emlékéül nem volt egyebet hátrahagyandó, mint néhány vaskos kéziratot a lélek­tan, bölcsészet és nyelvészet köréből; azonban pol­gártársai mélyen meggyászolták s ő Olaszország valamennyi hellenistájának tiszteletét vitte sírjába. Tizenkét évvel előbb a kanonok, fivérének s két unokabátyjának kimúlta után, tutora lett Forteguerri Lucreziának, unokahugának. Lucrezia hét vagy nyolc éves volt, midőn atyja meghalt, s neki Floreneben házat, Pistoiában palotát s a vidéken szőllőhegyet, szóval tekintélyes vagyont hagyott. Ez örökséget a kanonoknak adták át, hogy azt a gyermek teljeskorúságáig kezelje — s Lucrezia átköltözött a nevelőnőjével ez öreg pap házába. pel, teherszállító, apró ökrök által vontatott nehéz szekerekkel, fehér arcokra leselkedő »cooliekkal,« kik minden lépten-nyomon megrohanják az embert, rimánkodva, hogy a táskáját, napernyőjét, pálcáját, vagy ép a zsebóráját utána vihessék; ehhez járul még az énekes koldusok jajveszéklő serege, a fálasztó por,­­ izzasztó napsugár, keskeny, kövezetlen, gödrös járda,­­ öklözés, taszigálás, bukdácsolás. A­ki itt naponkint egyszer végig megy, a tornaegyletet bátran nélkülöz­heti. Talán ez az oka, hogy itt nincs is »Turnve­rein.« Dél felé a Hoogly folyam zavaros vize hömpö­lyög a tenger felé, hátán cipelve az óriás gőzkazáno­kat. Calcuttát bátran lehet »Ázsia Liverpooljá«-nak nevezni, mert több hajó Ázsia valamennyi kikötőjé­ben sem fordul meg, mint itt. A hídtól a tenger felé, valami­nt mértföldnyi távolságra, három, néhol négy sorjával állnak a nagyobbnál nagyobb hajók egymás mellé zsúfolva; a város mellett a gőzösök állomásoz­nak , a vitorlás hajók pedig körülbelül ott kezdődnek, a­hol a város végződik s két vagy három mértföld­­nyire érnek véget. Tengerrel biró országot nem igen lehetne találni, hová innen el ne mehetne az ember. El is juthatni akárhová könnyen egy fillér nélkül is, sőt egy gőzhajó-társulat néhány évvel ezelőtt még huszonöt rupeet adott azoknak, kik Hong-Kongba akartak utazni. Még ma is könnyen lehet kapni in­gyen­jegyet, de a huszonöt rupeet a visszaélések miatt megszüntették. Aztán ma már Hong-Kongban nincs is szükség bevándorlókra. Egy kis utánjárással Ausztráliába is el lehet jutni ingyen, a­ki pedig vitor­láshajókon dolgozni kész, kap helyet mindjárt. Engem is megkínáltak egy stewart-állomással egy New­ Yorkba utazó vitorláshajón, de minthogy az út a jó reménység foka körül négy-öt hónapba került volna, s különben sem lévén szándékom oda menni, jobbnak Forteguerri Agnolót mélyen megszomorította fivérének halála s családjának kiveszte. Szerette ne­vét, mely Toscana történelmében számtalanszor kitüntetve fordul elő. Különösen a tudomány dicső­sége volt becses előtte, mely századok óta nemzet­ségéhez volt fűződve s ha fivére fi-utódot hagy hátra, kétségkívül arra szenteli ő hátralevő napjait — jól­lehet a csöndes munkálkodáshoz s a visszavonultság­­hoz volt szokva, — hogy e fi-utódból őseihez méltó férfiút teremtsen. De a kicsiny, a gyermekkorból még csak alig kilépett leány nagyon kevéssé érdekelte őt. Csupán azért fogadta e leánykát magához, mert kénytelen volt vele, s föltette magában, hogy mentül elébb férjhez adja. A kanonok háza, mely a talapzattól a tetőig könyvekkel, képekkel, pergamenekkel, ritka kövekkel és régi föliratokkal volt megtelve, egy folyosó által a városi könyvtárral állt kapcsolatban, s az agg tudós, ki fényűzés nélkül, csaknem szegényesen élt, minden idejét a könyvtár termei és dolgozószobája között osztotta meg. Esténkint a város tudósait fogadta, kik nála, mint öreg mesterüknél, gyűltek össze. Még Rospigliosi püspök is, az ő tanítványa és barátja, nem ritkán tisztelte meg jelenlétével e csaknem hír­neves gyülekezetet. Ez estéket rendesen a ritka kéziratok és Elze­­vir-kiadások szemlélgetésével töltötték, Európának valamennyi szellemi eseményét és mozzanatát sző­nyegre hozták s az ellentétes véleményeket vitatgat­­ták. Azonban eme komoly férfiak egyike sem ügyelt e kis félénk, feketébe öltözött, elhanyagolt gyermekre a­ki a szögletben egy halom folio-kötet könyvön ült, a vitatkozókat nagy, sötét szemével bámulta s Plu­­tarchból olvasni tanúit. Midőn Lucrezia tízéves lett, nagybátyja francia nyelvmestert adott mellé s zenére taníttatá, mert egy nemes családbeli hölgynek e szakokban jártasaknak kellett lennie; azonban soha nem kérdezősködött sem előmeneteléről, sem azt nem akadályozta, hogy ama könyveket olvasgassa, a­melyek ép esetleg a kezébe kerültek. Ellenkezőleg még örült, hogy a gyermek nem csinált zajt és nem kívánta, hogy ő vele foglal­kozzék. Egyszer, midőn a kanonok a püspököt a könyv­tárhoz vezető folyosón átkisérte, Lucreziát egyedül találta a földszinti egyik nagy teremben, mely mell­szobrokkal és antik töredékekkel volt tele. A kis leány csodálkozásba merülve állott egy római fej előtt, melyet neki néhány nappal azelőtt a püspök, mint Brutusnak a mellképét jelölte meg. Csak most tűnt fel először a kanonok előtt e gyermeknek komoly tekintete. (Folyt. köv.) *­ Mert a történet az olasz háború előtti kor­ból van merítve. Kelet-In­diából (Calcuttából Bombay-ba) — Eredeti tárcalevél. — Calcuttában tulajdonkép csak egy pályaudvar van, mely a Hoogly folyam balpartján lévő vasúthá­lózat kiindulási pontja. A keletindiai vaspályaudvar (East Indian railway station) a folyam jobb partjára van építve, Howrah nevű faluban s az állomás is e név alatt ismeretes. Oda egy hosszú, de szegényes s nem is a legjobb karban tartott fa­hídon jutunk, mely­nek a közepén megállva észak felé láthatjuk a teher­szállító indus hajók ezreit, melyek a Ganges-part különböző részeiről hordják ide e mesés gazdag or­szág becses termékeit. Keletre fekszik Calcutta vá­rosa, mely már e ponton minden nagyszerűségéből ki­vetkőzött; itt a hídhoz vezető országút kivételével, csupán szűk sikátorok vannak, a legnyomorultabb in­dus viskókkal beépítve, még az országút egyik oldala is ilyenekből áll; de azért ez az utca igen élénk, a boltokat helyettesítő hindu kereskedelmi adúkban mindig megtehetők számmal vannak vásárlók, mert hiába, a gyomor itt is csak oly kérlelhetetlen zsar­nok, mint Európában, s a boltokban felhalmozott rizs, borsó, dara, jóízű narancs, kókuszdió, bananas, s a nagyon rosz, sárgás zöld, diónagyságú alma, melyet a lúdtöltéshez legjobban értő magyar asszonyok sem birnának a fehér ember torkán lecsömöszölni, továbbá hosszú rudakra kiakgatott, étvágyölő illatú száraz sós­ halak, s több efféle delicatesse-ek, mind oly csalét­­kul szolgálnak, melynek az indus asszonyok a legko­molyabb megfontolás dacára sem bírnak ellenállani, ha csak van a zsebükben egy pár »anna.« (Az indiai pénznemek: rupee, anna és pies.) A másik oldalon rakparti épületek vannak. Az utca mindig tele nép­láttam a kitűzött irányt megtartani, habár a rupeek­­nak röpül­niök kellett is a zsebemből. A híd mellett van a vasút-társulat réve, hol a terhet és az utasok némely részét szállítják át. A hídon azok, kik How­rah faluba mennek, egy prest fizetnek, de az indóház­­h­oz menők semmit, azokért a társulat fizet bizonyos összeget évenkint. A híd nyugati végéről egyenes irányban menve Howrah faluba jutunk, de a­mely nagy kiterjedése mellett sem nyújt sok érdekest, nem lévén más, mint Calcutta gyártelepe. Balfelé eltérve, az egy pies fizetésétől megmenekszünk s ez által körülbelül más­fél krajcárt gazdálkodunk meg, hanem aztán meg is taszigálnak bennünket, ha gyalog megyünk ; ha pedig kocsin, úgy egy negyed óra telik bele, míg a minden­féle járművek zűrzavarából kivergődünk. Itt is, mint a new-yorki Broadwayn, drabantok csinálnak rendet a szekerek közt. Csakhogy itt mind a kocsisok, mind a rendőrök nagy mamlaszok lévén, a rendtartás sok­kal nehezebben megy. A howrahi indóház a többi középület példá­jára szintén igen pompás. Izmos kőépület, széles tor­nácokkal köröskörű, ellátva, mely az itt uralkodó hő­ségtől nagyban oltalmazza a benne működő hivatal­nokokat. Ezek, néhány főbb hivatalnok kivételével, mind benszülöttek. Ez különben az egész Indiában igy van, mert a kormány ép úgy, mint magántársu­latok, nagy előszeretettel viseltetnek a benszülött írnokok, szolgák és munkások iránt s nem is ok nél­kül, mert ezek képesek olcsón élni és igy olcsón dol­gozni is; s csak oly jól dolgoznak, mint az itt élő euró­paiak s még e mellé igen jámborak, udvariasak, szó­fogadók. Roppant mennyiségben vannak ma már köztük az olyanok, kik angolul olvasni és írni helye-Folytatás a mellékleten. 364

Next