Fővárosi Lapok 1877. június (124-147. szám)
1877-06-02 / 124. szám
Együgyű szív. (Francia beszélj.) irta Flaubert Gusztáv. (Folytatás.) in. Miután Félicité az előcsarnok küszöbénél térdével meghajolt, a templom főhajójába sietett a két sor szék közé s fölnyitva az Aubain asszony székét, leült és széttekintett maga körül. A fiúk jobb, a leányok balfelől helyezkedve el, karéneket énekeltek; a lelkész az olvasótámla közelében állt. Az ablakok egyikének színes üvegfestménye a szent szűz fölött lebegő szentlelket ábrázolta ; egy másik ablak festménye szintén a szüzet tüntette föl, amint a gyermek Jézus előtt térdelt; a szentélyen levő kép pedig Szent Mihály angyalt, amint egy facsoport előtt a sárkányt megöli. A lelkész először rövid kivonatot olvasott el a szent történetből. Félicite látni vélte a paradicsomot, a vízözönt, a Bábel tornyát, a lángban égő városokat, a haldokló népet, a lerombolt bálványképeket s ő e káprázatában bevéste lelkébe a legmagasabb lény iránti tiszteletet s az istenfélelmet. Majd kényezve hallgatta a Megváltó kínszenvedésének történetét. Miért feszíték őt keresztfára, őt, ki oly nagyon szerette a gyermekeket, tápszerrel látta el az ügyefogyottakat, meggyógyította a világtalanokat, s ki a nép iránt való szeretetből, a szegények között, egy al jászolában született ? Vetés, aratás, szüretelés, mind e szokásos dolgok, melyek az evangéliumban érintve vannak, előfordultak életében; isten megáldotta azokat. És Félicité attól fogva sokkal jobban szerette a bárányokat, isten bárányára való tekintetből, és úgy a galambokat, minthogy a szentlélek galamb képében jelenkezett. Alig tudta ő elképzelni a szentlélek személyiségét, miután ez nemcsak madár, hanem néha tűz és olykor fuvalom is volt. Talán ő az a világító fény, mely koronkint a mocsarak szélén lebeg, az ő lehelete az, mely a fellegeket tovaűzi, s az ő hangja az, mely a harangokat dallamossá teszi. Félicite lelkét ájtat szállotta meg s oly jól érezte magát a templom hűvös, békés falai közt. A mi a hittant illeti, abból ő mit sem értett, sőt még csak megérteni sem törekedett. Míg a lelkész által hallottakat elmondták a gyermekek, addig Félicité elszunyadt s csak akkor rezzent föl egyszerre szendergéséből, mikor a távozó gyermekek fapapucsainak kopogását az egyház padolatán meghallotta. Félicite ily módon, csupán többszöri hallás után tanulta meg a katekhizmust. Hiába, az ő vallásos neveltetése gyermekkorában el volt hanyagolva és most Virginia tanulmányait igyekezett magáévá tenni, kivel együtt böjtölt, együtt gyónt. Úrnapján pedig szintén együtt készítik a lombsátoros oltárt. Az egyházi első fölavatás egyelőre nem kis nyugtalanságot okozott neki. Gondoskodott cipellőről, rózsafa-olvasóról, könyvről, keztyűről. Izgatottságtól remegő kézzel segítette úrnőjét az öltözködésben. Az egész mise alatt elfogultnak érezte szívét. Bourais úr a kar egyik oldalára utasítá őt, hol ép szemben láthatta a fiatal leánykák fehér koszorús csoportját, kiknek fejükről az aláhullámzott fátyol úgy tűnt föl, mint valamely hómező. Már messziről ráismert az ő kedves kicsikéjére, széphajlású nyakáról s ájtatos arcáról. A harang megkondult. A fejek meghajlottak, mély csönd állott be. Az orgona megrendültével a kar és a nép rákezdte az »Agnus dei«-t. Aztán a fiúk oltár elé vonulása következett s ezek után a leánykák keltek föl. Lassan lépdeltek ők, összefogott kézzel, az égő gyertyákkal kivilágított oltárhoz; letérdepeltek az első lépcsőre, egymásután részesültek az ostyában s ugyanabban a rendben tértek vissza imazsámolyukhoz. Midőn a sorban Virginia következett, Félicité lábujjhegyre állott, hogy jobban láthassa őt, s ama képzelődés folytán, melyet a valódi szeretet szül, úgy tetszett neki, mintha e gyermekben saját magát látná; alakja olyannak tűnt föl előtte, mint az övé s a ruhája is ép olyan volt. Szíve hangosan dobogott. Egy pillanatra megnyíltak ajkai, szemhéjai lezárultak s közel volt az ájuláshoz. Másnap korán reggel megjelent a sekrestyében, hogy a lelkész által az úrvacsorában részesülhessen. Föl is vette azt egész ájtattal, de nem talált abban ugyanolyan élvezetet. Aubain asszony tökéletesen ki akarta leányát képeztetni s miután Gujot sem az angol nyelvből, sem a zenéből nem adhatott neki oktatást, elhatározta magában, hogy Virginiát a honfleuri orsolyaszűzekhez adja nevelőbe. A leányka semmi ellenvetést nem tett. Félicité sóhajtozott, érzéketlennek tartva Aubain asszonyt. Később úgy vélekedett, hogy talán mégis csak igaza lehet úrnőjének. Ilyesmi dolgok túlesnek az ő fölfogása körén. Végre egy nap ódon alakú kocsi állott meg a kapu előtt. Apáca szállott ki belőle, a kisasszony után kérdezősködve. Félicite fölrakta a málhákat a bakra, figyelmébe ajánlva azokat a kocsisnak. A kocsiládába hat üveg befőttet, néhány körtét, meg egy ibolyabokrétát helyezett. Virginia az utosó pillanatban nagy zokogásra fakadt; megölelte anyját, ki őt homlokon csókolva, ismételve unszolta: »Indulj tehát! csak bátorság! bátorság!« Aztán a kocsihágcsót fölhajták s a jármű elrobogott. Ekkor Aubain asszonyt levertség lepte meg, s estefelé valamennyi barátja s barátnője meglátogatta, hogy megvigasztalják őt, így Lormeau gazdász, Lechaptois asszony, a Rochefeuille kisasszonyok, Houppevilleur és Bourais. Aubain asszonyt eleinte nagyon fájdalmasan érintő leányának eltávozta. Hanem hát hetenkint háromszor kapott levelet, a többi napon meg ő itt; azonkivűl sétálgatott a kertben, olvasgatott egy keveset, s ekkér aztán csak eltelt az idő. Reggelenkint Félicité, mint már szokásává vált, bement a Virginia szobájába s megbámulta a falakat. Sajnálta, hogy nem fésülheti immár a leánykát, nem fűzheti be topánkáit, nem vetheti föl ágyát , és nem láthatja folyvást kedves arcát, aztán még a kezét sem foghatja meg, mint rendesen, mikor együtt kisétáltak. Üres óráiban megkisérte a csipkekötést. De a cérnát elszakasztó nehézkes ujjaival, nem figyelt semmire ; az álom is kerülte a szemét s hogy az ő kifejezésével éljünk, »semmivé lön téve.« Hogy magának szórakozást szerezhessen, kikérte úrnőjétől az engedelmet, hadd fogadhassa el unokaöcscsének, Viktornak a látogatását. Meg is érkezett ez, vasárnap a mise után, pirospozsgás arccal, nyitott mellel, illatozva a mezők virágaitól, melyen keresztüljött. Rögtön asztalt terített Félicité neki. Ebéd alatt szemközt ültek egymással ; Félicité maga lehetőleg keveset evett takarékossági elvből, ellenben öcscsét annyira tömte étellel, hogy utójára elszunyadt. A délutáni első harangszóra azonban fölébresztette őt Félicités pantalonját kikefélve, nyakkendőjét csokorra kötve, az anyai büszkeség egy nemével indult vele karonfogva a templomba. Viktort soha sem küldték szülei üres kézzel, lett légyen bár a küldemény egy csomag daracukor, szappan avagy pálinka s olykor pénz is. Ugyanekkor az öcs magával hozta kijavítnivaló ruháikat. Félicite pedig örömmel fogadta e megbízatást, boldognak érezvén magát, hogy alkalma nyilik a szívességet valamiképen viszonozni. (Folyt. köv.) A krími háborúról. (Bogdanovits orosz tábornok uj könyve.) (K) Húsz év előtt még orosz katona korántsem írhatta volna meg oly leplezetlen kritikával nemzetének valamely aligmúlt hadjáratát, mint újabban Bogdanovits tábornok tette ama négykötetes könyvében, melyet az 1853/6-diki krími háborúról irt s nehány hó előtt Szentpétervárit adott ki térképekkel, csatatervek rajzával, sat. E könyv most, midőn a Duna mellett és Örményországban ugyanazokon a harctereken áll szemben egymással a kiengesztelhetetlen két ellenség, kétszeres érdekű. Bogdanovits hiteles munkákból, a hadügyminiszteri levéltárból, hivatalos jelentésekből, szemtanúk leírásaiból és elbeszéléseiből állította össze nagy munkáját, melyben kimutatja, hogy a krími háború vereségének okai voltak: a hibás vezérlet, mely az adott alkalmat sohasem használta fel az ellenség megsemmisítésére, a fogyatékos fegyverzet (kohás puskák vontcsövű fegyverek ellenében) az élelmezés gyarló szervezete és az egésségügy nagyon hiányos állapota. Mentsikoff herceg még alkudozott Konstantinápolyban, midőn már Miklós cár 1853 márciusában elkészíté a hadi tervet. Erélyes, váratlan működést akart, hogy a háború hamar véget érjen, mert a késlekedés, határozatlanság — úgymond — csak a törököknek válnék javára; a franciák időt nyernének, hajóhadukat s tán seregüket is a porta segélyére küldeni. Gyors mozgósítás, mindennek titokban tartása s határozottság — ezek a főfeltételek. A flotta által támogatott orosz seregnek egyenest Konstantinápoly ellen kell indulnia, mert úgy minden gyorsabban eldönthető. Mentsikoff herceg a tengerészeti miniszter e tervére azt mondta: nehéz, majdnem kivihetetlen. A cár másik tervét, Várna s a burgasi öböl erődítéseinek elfoglalását Paskievits tábornagy ellenzi. Ő szerinte: meg kell szállni a dunai fejedelemségeket, háború nélkül kezdeni, bevárva, míg a nyugati hatalmak egyetértése felbomlik Oroszország hasznára. Ez a számítás, mint előre is lehetett látni, téves volt. Paskievits azonban szeptemberben ismét e tervet ajánlá, hozzátéve, hogy a porta keresztyén alattvalóit fegyverre kell szólítani, mert ezzel az orosz sereg jobban kímélhetővé válik, az ellenség erejének egy része pedig le lesz kötve a szultán alattvalóinak fékezéseire. A következés azonban nem igazolta a tábornagy számításait : a dunai fejedelemségek lakosai nem mutattak rokonszenvet Oroszország iránt; a bolgárok be akarták várni a dolog fejlődését, a szerbeket pedig Ausztria készülődései tartották féken. A cár kiáltványa, melyben seregének a fejedelemségekbe való bevonulását igazolja, június 26-án jelent meg. Fővezér herceg Grortsakoff M. lett, kit írónk így jellemez : »a sokévi szolgálati viszony (huszonkétévi táborkari főnökség Varsóban,) Paskievits tábornagy mellett, ki alattosainak semmi önállóságát nem tűrte, kedvezőtlen befolyást gyakoroltak a herceg jellemére. Noha személyes bátorsággal birt, minden önbizalmát elveszíté, s félt minden legkisebb felelősségtől nemcsak a cárral, hanem a közvéleménynyel szemben is. A kérdések, mit fog mondani a cár és Szentpétervár, megbéníták tevékenységét, nem engedték követni jobb nézeteit s határozottságát más indokoknak rendelték alá. A harc folyása nem egy tekintetben igazolta e jellemzést. A sereg felállításában is nagy hiba volt: az erőket szétforgácsolták, ahelyett hogy együtt tartották volna. Bizonyítja ezt mindjárt a háború kezdetén az oltenicai szerencsétlen ütközet, s a cetatei kudarc, mely után a cár következő sorokat írta vezéréhez: »Jelentésed oly homályosan van írva, annyi ellenmondással, hézagosan, hogy mit sem érthetek belőle. Több ízben figyelmeztettelek már e jelentésekre, melyek oly félszegek és roszak, hogy minden mértéken kivűl esnek. Utójára kívánom tőled, hogy nekem csupán a tiszta igazságot ird, nem regényesen, hézagosan, a mi engemet csak félrevezet.« Íme, a cár is mennyire elégületlen volt a fővezér határozatlanságával, mígnem végre letette őt, Paskievitset állítva helyére. E közben a diplomáciai viszonyok Ausztriával mindig fenyegetőbbek lettek ,az osztrák császár hallatlan hálátlansága« miatt, mint Miklós cár 1854-ben írta Gtortsakoffnak. (Ez a »hálátlanság« azonban nagy díszére válik uralkodónknak, mert azt mutatja, hogy a krími háború alatt személyes érzelmeit alárendelte a monarchia üdvének.) Paskievits is mindig Ausztria felé nézegetett, s akarata ellen fogott Silistria ostromához, melynek sikerében maga sem bízhatott. Következett az angol és francia hadüzenet. Paskievits öreg is volt már, e mellett egy kis sebet kapott, s lázbeteg lett, szóval újra Glortsakoffnak adta át a fővezérletet. Végre sikerült meggyőzni a cárt arról, hogy Silistria ostromával föl kell hagyni s a Dunán visszamenni. De a Bogdanovits nézete szerint: az oroszoknak még tartaniok kellett volna magukat a Dunánál, mert semmi alapos ok nem volt Ausztria hadüzenetétől félni, s ha ott maradnak, a szövetségesek nem vállalkoznak a krími expedícióra, kényszerítve lévén ott fogadni el a háborút, hol az orosz főerő egyesítve volt. Következett a véres dráma utósó felvonása, mely Sebastopol sikeres ostromával ért véget. Néhány nap múlva, hogy a flotta Eupatoriánál kikötött, az oroszok elvesztették az almai csatát. E vereségnek — Bogdanovits szerint — több oka volt. Az ellenség sokkal jobb, nagyobbára vontcsövű fegyverzettel bírt, a hadállás nem volt eléggé megerősítve, s a területhez képest jól felosztva, továbbá az egység is hiányzott a működésben. Herceg Mentsikoff, a vezér, nem adva sokat a táborkarra, maga akart elintézni mindent, a bal szárnyat — bízva a természet akadályaiban — fedetlen hagyta, nem gondolva arra, hogy megkerülhetik. Ekkér Bosquet francia tábornok, ziávjaival rövid idő alatt hatalmába ejte a környéket uraló sziklákat. Az almai vereség következménye a Sebastopolhoz való hátrálás volt. Ekkor Mentsikoff attól félve, hogy Sebastopolt a tenger felől nagyobb veszély érheti, Komiloff tengernagynak megparancsoló, hogy a kikötő bejáratánál néhány hajót sülyeszszen el. A tengernagy, ki a túlerő ellen is inkább csata elfogadását óhajtotta volna, csak hosszas vonakodás után engedelmeskedett, miután a főparancsnok őt Nikolajevbe akarta küldeni. Sebastopolt, e könyv adatai szerint is, az oroszok derekasan védték. A cárnak annyira szivén feküdt ez 608