Fővárosi Lapok 1877. június (124-147. szám)

1877-06-02 / 124. szám

Együgyű szív. (Francia beszélj.) irta Flaubert Gusztáv. (Folytatás.) in. Miután Félicité az előcsarnok küszöbénél tér­dével meghajolt, a templom főhajójába sietett a két sor szék közé s fölnyitva az Aubain asszony székét, leült és széttekintett maga körül. A fiúk jobb, a leányok balfelől helyezkedve el, karéneket énekeltek; a lelkész az olvasó­támla köze­lében állt. Az ablakok egyikének színes üvegfest­ménye a szent szűz fölött lebegő szentlelket ábrá­zolta ; egy másik ablak festménye szintén a szüzet tüntette föl, a­mint a gyermek Jézus előtt térdelt; a szentélyen levő kép pedig Szent Mihály angyalt, a­mint egy facsoport előtt a sárkányt megöli. A lelkész először rövid kivonatot olvasott el a szent­ történetből. Félicite látni vélte a paradicso­mot, a vízözönt, a Bábel tornyát, a lángban égő váro­sokat, a haldokló népet, a lerombolt bálványképeket s ő e káprázatában bevéste lelkébe a legmagasabb lény iránti tiszteletet s az istenfélelmet. Majd ké­­nyezve hallgatta a Megváltó kínszenvedésének törté­netét. Miért feszíték őt keresztfára, őt, ki oly nagyon szerette a gyermekeket, tápszerrel látta el az ügye­­fogyottakat, meggyógyította a világtalanokat, s ki a nép iránt való szeretetből, a szegények között, egy al jászolában született ? Vetés, aratás, szüretelés, mind e szokásos dolgok, melyek az evangéliumban érintve vannak, előfordultak életében; isten megáldotta azokat. És Félicité attól fogva sokkal jobban szerette a bárányokat, isten bárányára való tekintetből, és úgy a galambokat, minthogy a szentlélek galamb képében jelenkezett. Alig tudta ő elképzelni a szentlélek személyi­ségét, miután ez nemcsak madár, hanem néha tűz és olykor fuvalom is volt. Talán ő az a világító fény, mely koronkint a mocsarak szélén lebeg, az ő lehe­lete az, mely a fellegeket tovaűzi, s az ő hangja az, mely a harangokat dallamossá teszi. Félicite lelkét ájtat szállotta meg s oly jól érezte magát a templom hűvös, békés falai közt. A mi a hittant illeti, abból ő mit sem értett, sőt még csak megérteni sem törekedett. Míg a lel­kész által hallottakat elmondták a gyermekek, addig Félicité elszunyadt s csak akkor rezzent föl egyszerre szendergéséből, mikor a távozó gyermekek fapapu­csainak kopogását az egyház padolatán meghallotta. Félicite ily módon, csupán többszöri hallás után tanulta meg a katekhizmust. Hiába, az ő vallásos neveltetése gyermekkorában el volt hanyagolva és most Virginia tanulmányait igyekezett magáévá tenni, kivel együtt böjtölt, együtt gyónt. Úrnapján pedig szintén együtt készítik a lombsátoros oltárt. Az egyházi első fölavatás egyelőre nem kis nyugtalanságot okozott neki. Gondoskodott cipellőről, rózsafa-olvasóról, könyvről, keztyűről. Izgatottságtól remegő kézzel segítette úrnőjét az öltözködésben. Az egész mise alatt elfogultnak érezte szívét. Bourais úr a kar egyik oldalára utasítá őt, hol ép szemben láthatta a fiatal leánykák fehér­ koszorús csoportját, kiknek fejükről az aláhullámzott fátyol úgy tűnt föl, mint valamely hómező. Már messziről ráismert az ő kedves kicsikéjére, széphajlású nyakáról s ájtatos arcáról. A harang megkondult. A fejek meghajlottak, mély csönd állott be. Az orgona meg­­rendültével a kar és a nép rákezdte az »Agnus dei«-t. Aztán a fiúk oltár elé vonulása következett s ezek után a leánykák keltek föl. Lassan lépdeltek ők, összefogott kézzel, az égő gyertyákkal kivilágított oltárhoz; letérdepeltek az első lépcsőre, egymásután részesültek az ostyában s ugyanabban a rendben tértek vissza imazsámolyukhoz. Midőn a sorban Virginia következett, Félicité lábujjhegyre állott, hogy jobban láthassa őt, s ama képzelődés folytán, melyet a valódi szeretet szül, úgy tetszett neki, mintha e gyermekben saját magát látná; alakja olyannak tűnt föl előtte, mint az övé s a ruhája is ép olyan volt. Szíve han­gosan dobogott. Egy pillanatra megnyíltak ajkai, szemhéjai lezárultak s közel volt az ájuláshoz. Másnap korán reggel megjelent a sekrestyében, hogy a lelkész által az úrvacsorában részesülhessen. Föl is vette azt egész ájtattal, de nem talált abban ugyanolyan élvezetet. Aubain asszony tökéletesen ki akarta leányát képeztetni s miután Gujot sem az angol nyelvből, sem a zenéből nem adhatott neki oktatást, elhatározta magában, hogy Virginiát a honfleuri orsolyaszűzek­­hez adja nevelőbe. A leányka semmi ellenvetést nem tett. Félicité sóhajtozott, érzéketlennek tartva Aubain asszonyt. Később úgy vélekedett, hogy talán mégis csak igaza lehet úrnőjének. Ilyesmi dolgok túlesnek az ő fölfogása körén. Végre egy nap ódon­ alakú kocsi állott meg a kapu előtt. Apáca szállott ki belőle, a kisasszony után kérdezősködve. Félicite fölrakta a málhákat a bakra, figyel­mébe ajánlva azokat a kocsisnak. A kocsiládába hat üveg befőttet, néhány körtét, meg egy ibolyabokrétát helyezett. Virginia az utosó pillanatban nagy zokogásra fakadt; megölelte anyját, ki őt homlokon csókolva, ismételve unszolta: »Indulj tehát! csak bátorság! bátorság!« Aztán a kocsi­hágcsót fölhajták s a jármű elrobogott. Ekkor Aubain asszonyt levertség lepte meg, s estefelé valamennyi barátja s barátnője meglátogatta, hogy megvigasztalják őt, így Lormeau gazdász, Le­­chaptois asszony, a Rochefeuille kisasszonyok, Houp­­peville­ur és Bourais. Aubain asszonyt eleinte nagyon fájdalmasan érintő leányának eltávozta. Hanem hát hetenkint há­romszor kapott levelet, a többi napon meg ő itt; azonkivűl sétálgatott a kertben, olvasgatott egy keve­set, s ekkér aztán csak eltelt az idő. Reggelenkint Félicité, mint már szokásává vált, bement a Virginia szobájába s megbámulta a falakat. Sajnálta, hogy nem fésülheti immár a leánykát, nem fűzheti be topánkáit, nem vetheti föl ágyát , és nem láthatja folyvást kedves arcát, aztán még a kezét sem foghatja meg, mint rendesen, mikor együtt kisétáltak. Üres óráiban megkisérte a csipkekötést. De a cérnát elszakasztó nehézkes ujjaival, nem figyelt semmire ; az álom is kerülte a szemét s hogy az ő kifejezésével éljünk, »semmivé lön téve.« Hogy magának szórakozást szerezhessen, kikérte úrnőjétől az engedelmet, hadd fogadhassa el unoka­­öcscsének, Viktornak a látogatását. Meg is érkezett ez, vasárnap a mise után, piros­pozsgás arccal, nyitott mellel, illatozva a mezők virágaitól, melyen keresztüljött. Rögtön asztalt terí­tett Félicité neki. Ebéd alatt szemközt ültek egymás­sal ; Félicité maga lehetőleg keveset evett takaré­kossági elvből, ellenben öcscsét annyira tömte étellel, hogy utójára elszunyadt. A délutáni első harangszóra azonban fölébresz­tette őt Félicité­s pantalonját kikefélve, nyakkendőjét csokorra kötve, az anyai büszkeség egy nemével indult vele karonfogva a templomba. Viktort soha sem küldték szülei üres kézzel, lett légyen bár a küldemény egy csomag daracukor, szappan avagy pálinka s olykor pénz is. Ugyanekkor az öcs magával hozta kijavítnivaló ruháikat. Félicite pedig örömmel fogadta e megbízatást, boldognak érezvén magát, hogy alkalma nyilik a szívességet va­lamiképen viszonozni. (Folyt. köv.) A krími háborúról. (Bogd­anovits orosz tábornok uj könyve.) (K) Húsz év előtt még orosz katona korántsem írhatta volna meg oly leplezetlen kritikával nemzeté­nek valamely aligmúlt hadjáratát, mint újabban Bog­­danovits tábornok tette ama négykötetes könyvében, melyet az 1853/6-diki krími háborúról irt s nehány hó előtt Szentpétervárit adott ki térképekkel, csatater­vek rajzával, sat. E könyv most, midőn a Duna mel­lett és Örményországban ugyanazokon a harctereken áll szemben egymással a kiengesztelh­etetlen két el­lenség, kétszeres érdekű. Bogdanovits hiteles mun­kákból, a hadügy­miniszteri levéltárból, hivatalos je­lentésekből, szemtanúk leírásaiból és elbeszéléseiből állította össze nagy munkáját, melyben kimutatja, hogy a krími háború vereségének okai voltak: a hi­bás vezérlet, mely az adott alkalmat sohasem hasz­nálta fel az ellenség megsemmisítésére, a fogyatékos fegyverzet (kohás puskák vontcsövű fegyverek ellené­ben) az élelmezés gyarló szervezete és az egésségügy nagyon hiányos állapota. Mentsikoff herceg még alkudozott Konstantiná­polyban, midőn már Miklós cár 1853 márciusában elké­­szíté a hadi tervet. Erélyes, váratlan működést akart, hogy a háború hamar véget érjen, mert a késlekedés, határozatlanság — úgymond — csak a törököknek vál­nék javára; a franciák időt nyernének, hajóhadukat s tán seregüket is a porta segélyére küldeni. Gyors moz­gósítás, mindennek titokban tartása s határozottság — ezek a főfeltételek. A flotta által támogatott orosz sereg­nek egyenest Konstantinápoly ellen kell indulnia, mert úgy minden gyorsabban eldönthető. Mentsikoff herceg a tengerészeti miniszter e tervére azt mondta: nehéz, majdnem kivihetetlen. A cár másik tervét, Várna s a burgasi öböl erődítéseinek elfoglalását Paskievits tábornagy ellenzi. Ő szerinte: meg kell szállni a du­nai fejedelemségeket, háború nélkül kezdeni, bevárva, míg a nyugati hatalmak egyetértése felbomlik­­ Oroszország hasznára. Ez a számítás, mint előre is­­ lehetett látni, téves volt. Paskievits azonban szeptem­berben ismét e tervet ajánlá, hozzátéve, hogy a porta keresztyén alattvalóit fegyverre kell szólítani, mert ezzel az orosz sereg jobban kímélhetővé válik, az el­lenség erejének egy része pedig le lesz kötve a szul­tán alattvalóinak fékezéseire. A következés azonban nem igazolta a tábornagy számításait : a dunai fejedelemségek lakosai nem mutattak rokonszen­­vet Oroszország iránt; a bolgárok be akarták várni a dolog fejlődését, a szerbeket pedig Ausztria készülő­dései tartották féken. A cár kiáltványa, melyben seregének a fejede­lemségekbe való bevonulását igazolja, június 26-án je­lent meg. Fővezér herceg Grortsakoff M. lett, kit írónk így jellemez : »a sokévi szolgálati viszony (huszonkét­­évi táborkari főnökség Varsóban,) Paskievits tábor­nagy mellett, ki alattosainak semmi önállóságát nem tűrte, kedvezőtlen befolyást gyakoroltak a herceg jel­lemére. Noha személyes bátorsággal birt, minden ön­bizalmát elveszíté, s félt minden legkisebb felelős­ségtől nemcsak a cárral, hanem a közvéleménynyel szemben is. A kérdések, mit fog mondani a cár és Szentpétervár, megbéníták tevékenységét, nem enged­ték követni jobb nézeteit s határozottságát más indo­koknak rendelték alá. A harc folyása nem egy tekin­tetben igazolta e jellemzést. A sereg felállításában is nagy hiba volt: az erő­ket szétforgácsolták, a­helyett hogy együtt tartották volna. Bizonyítja ezt mindjárt a háború kezdetén az oltenicai szerencsétlen ütközet, s a cetatei kudarc, mely után a cár következő sorokat írta vezéréhez: »Jelentésed oly homályosan van írva, annyi ellenmon­dással, hézagosan, hogy mit sem érthetek belőle. Több ízben figyelmeztettelek már e jelentésekre, melyek oly félszegek és roszak, hogy minden mértéken kivűl esnek. Utójára kívánom tőled, hogy nekem csupán a tiszta igazságot ird, nem regényesen, hézagosan, a mi engemet csak félrevezet.« Íme, a cár is mennyire elé­­gületlen volt a fővezér határozatlanságával, mígnem végre letette őt, Paskievitset állítva helyére. E köz­ben a diplomáciai viszonyok Ausztriával mindig fe­nyegetőbbek lettek ,az osztrák császár hallatlan há­látlansága« miatt, mint Miklós cár 1854-ben írta Gtortsakoffnak. (Ez a »hálátlanság« azonban nagy dí­szére válik uralkodónknak, mert azt mutatja, hogy a krími háború alatt személyes érzelmeit alárendelte a monarchia üdvének.) Paskievits is mindig Ausztria felé nézegetett, s akarata ellen fogott Silistria ostro­mához, melynek sikerében maga sem bízhatott. Kö­vetkezett az angol és francia hadüzenet. Paskievits öreg is volt már, e mellett egy kis sebet kapott, s lázbeteg lett, szóval újra Glortsakoffnak adta át a fő­vezérletet. Végre sikerült meggyőzni a cárt arról, hogy Silistria ostromával föl kell hagyni s a Dunán visszamenni. De a Bogdanovits nézete szerint: az oro­szoknak még tartaniok kellett volna magukat a Du­nánál, mert semmi alapos ok nem volt Ausztria had­üzenetétől félni, s ha ott maradnak, a szövetségesek nem vállalkoznak a krími expedícióra, kényszerítve lé­vén ott fogadni el a háborút, hol az orosz főerő egye­sítve volt. Következett a véres dráma utósó felvonása, mely Sebastopol sikeres ostromával ért véget. Néhány nap múlva, hogy a flotta Eupatoriánál kikötött, az oroszok elvesztették az almai csatát. E vereségnek — Bogdanovits szerint — több oka volt. Az ellenség sokkal jobb, nagyobbára vontcsövű fegyverzettel bírt, a hadállás nem volt eléggé megerősítve, s a terület­hez képest jól felosztva, továbbá az egység is hiány­zott a működésben. Herceg Mentsikoff, a vezér, nem adva sokat a táborkarra, maga akart elintézni min­dent, a bal szárnyat — bízva a természet akadályai­ban — fedetlen hagyta, nem gondolva arra, hogy megkerülhetik. Ekkér Bosquet francia tábornok, ziávjaival rövid idő alatt hatalmába ejte a környéket uraló sziklákat. Az almai vereség következménye a Sebastopolhoz való hátrálás volt. Ekkor Mentsikoff attól félve, hogy Sebastopolt a tenger felől nagyobb veszély érheti, Komiloff tengernagynak megparan­csoló, hogy a kikötő bejáratánál néhány hajót sülyesz­­szen el. A tengernagy, ki a túlerő ellen is inkább csata elfogadását óhajtotta volna, csak hosszas vona­kodás után engedelmeskedett, miután a főparancsnok őt Nikolajevbe akarta küldeni. Sebastopolt, e könyv adatai szerint is, az oroszok derekasan védték. A cárnak annyira szivén feküdt ez 608

Next