Fővárosi Lapok 1877. augusztus (174-198. szám)
1877-08-01/ 174. szám
* »Drupendahl és fia« értesítve lőnek s elmélkedhettek a szomorú újság fölött. A »junior« úgy fogta föl az egészet, mintha a hajóból való kirakodásnál egy zsák kávé a szeme előtt a tengerbe esett volna. Ez még kár pótolható ; a zsák meg volt rohadva s az árucikk legalább is dohos lehetett. Mind aketten különben — »senior« és »junior« — úgy vélekedtek, hogy Anna nem méltó a szánalomra. Klarinné pedig, haragjának első fölgerjedésében, leült íróasztalához s irt másodunokatestvérének, egy szegény biztosnak, küldje el hozzá alkalmilag egyetlen leányát. E levél az illető helyen egész forrongást idézett elő ; a biztos családja mélyen meg volt indulva s a legközelebbi postával útnak indította Toppling Andrietta kisaszszonyt a rá sóvárogva várakozó nénihez. Néhány nap múlva megérkezett Andrietta kisasszony zártalan úti bőröndjével és atyjának a levelével, mely telve volt áldáskivánattal és hálakifejezésekkel a néni iránt, ki még mindig haragjának északi fényétől sugározva, e leányt, mint boszújának eszközét fogadta. Hadd tudja meg Anna, mennyire fölöslegessé vált ő. Annálfogva Andriettének rögtön be kellett a szobájába költöznie s legszebb ruháját felöltenie. E leány persze furcsa látványt nyújtott abban. Nemcsak hogy nyurga, becstelen teremtés volt, szögletes mozdulataival s nagy kezeivel, hanem már át is lépte a vonalat, vagyis érthetőbben szólva, a huszonöt-harmincéves korban lefedzett s oly rút arca volt, hogy a szemlélő azonnal jobbnak vélte szemét az Anna öltözékére vetni. Klarinné mégsem mulasztott el semmit arra nézve, hogy megmutassa, hogy ő Andriettét sokkal kellemesebbnek találja, mint Annát. Örömest beszélt az alsóosztálybeli emberek durva érzéséről, ama lehetetlenségről, hogy a vadalmafáról remette-almát szedhessünk, meg ama hálátlan fáradozásról, közönséges teremtéseket a nevelés jótékonyságában részeltetni. Az egész város igazat adott Klarinnénak, míg háta mögött kikacagták. A tanácstitkárnak ezerféle mulatságos ötlete támadt »megszökött« kisasszonyokról, eltünedező szépségekről, vándormadarakról stb., megannyi célzás Anna eltűntére. De szavait mindig így szokta végezni: — Kár azért a leányért, hiszen oly gyönyörű volt! Nem csodálkozom az ízlésén, mert Drupendahl barátunk valóságos madárijesztő ! — Hahaha! A raktárigazgató pedig, kinek »összes költeményei« épen sajtó alatt voltak, sietett a föntebb említett költeményt, melyet »a szeretett atya halálára« írt, versei közül kirekeszteni. Mert hát mennyire nevettek volna ő rajta, hogy ő egy kis púpos órást és ennek »megszökött« leányát megénekelte! Beszéltek még pár hétig vagy egy hónapig a történetről s aztán újabb benyomások tolták háttérbe a régibbeket. A fiatal urak más csillagok után futkostak, más leányokkal táncoltak s mások dalai fölött lelkesedtek. Félév múlva elfeledték Annát. Csak koronkint merült még föl róla egy-egy hir. Némelyek mezítláb látták őt valamely réten, mások mint boltosleányt látták Stockholmban, meg mások azt hallották, hogy meghalt és eltemették. Ily hírek föl-föleleveníték olykor a szegény leány emlékezetét, épen mint mikor a szél egy leégett ház hamvaiból még egy pár szikrát fölkavar. A következő tavaszon két fiatal ember ült a fogadó éttermében, élénken csevegve, midőn egyszerre igy szólt az egyik: — Apropos, ugye hallotta ön már, hogy Andersson, ott Schonenben, tüdővészben kimúlt ? — Mi az ördög! Csakugyan meghalt ? Derék ember s kiváló barátaim egyike volt. Bel kár azért a fiúért! — Ki lett utódja az ezredben ? — Igaz lesz az! hiszen ő hadnagyi teljes fizetést kapott. — Akkor Cederholm az a ki örül, mert ő volt a sorban! Az utóbbi események óta sok év múlt el. Drupendahl Teodor — most már tanácsnok és a kereskedőház főnöke, sőt országos képviselő — rég elfeledte fájdalom ütötte sebét s egybekelt Toppling biztos leányával, Andrietta kisasszonynyal, Klarinné kedves gyámleányával, boldog szívszövetségben élve vele. Régi ismerőseink: Grete anyó, Óla halász és az öreg Flink már rég örök nyugalomba szálltak. Klarinnénak is kimutatta a helyet a kérlelhetlen halál a kis város sírkertjében, azonban egy pompás sírkő aranyos betűkkel figyelmeztette a szemlélőt, hogy ez emléket »hálás gyermekek« emelték hamvai fölé. Karácsony volt. Tágas parasztszobában jókora fenyőfa állt deszkatalapzatán, zöld ujjait a meszelt padlás felé meresztve föl. Két fiú — nyolc-tízévesek — meg egy hatéves leányka azzal foglalkoztak, hogy a fenyőfa ágaira gyertyadarabkákat kötözgettek. A munka nem látszott nagyon könnyűnek, de mégis végtére sikerült az a gyerekeknek. Aztán beakgatták a falakat afonyakoszorúkkal és vörös borbolyabogyókkal. Mert ők az érett bogyókat még őszszel megszárították, hogy a karácsonyi ünnepet azzal is ékesebbé tehessék. A fa mellett terített asztal állt. A háznál szőtt rojtos abrosz, a cseréptálak és fakanalak nem tanúskodtak ugyan gazdagságról, de igenis tisztaságról és elégültségről, amely a svéd parasztokat annyira jellemzi. Az asztalnál egy asszony foglalkozott, míg a férj fát hordott be, hogy a kandallóban pompás karácsonyi tüzet gerjeszthessen. — Készen van-e minden ? — kérdezték a gyerekek, miközben mindenütt a nyomában voltak anyjuknak, — Kész-e minden, hogy a fán levő gyertyákat meggyújthassuk ? — Még nincs, gyerekek! Tesla, ne nyúlj ahhoz a kanálhoz! — Nem hallod? Te pedig, Péter m eredj az utamból, nehogy feldöntselek! A jó asszony minden zsörtölése mellett oly vidámnak, derültnek látszott, noha a gyermekek egyre izgágálkodtak, zajongtak s türelmetlenkedtek, mert hát ők már szerették volna valahára a gyertyákat meggyujtani. Végre is az anya, egy utópillantást vetve a halakra, a pár szelet sonkára s a hatalmas tálbarakására, miután mindent rendén látott, elkiáltotta magát: — Nos, hát gyújtsátok fel a gyertyákat! A gyermekek vetélkedtek egymással a gyertyák meggyújtásában s e buzgalmuk oly nagy volt, hogy itt egy még meggyujtatlant ütöttek le, amott egy már égett gyertyát oltottak el. Végre mégis sikerült a nagy munka s békét hagytak a fenyőgalyaknak. Aztán apjokhoz futottak a gyerekek, ki mosolyogva fogadta őket, s igy kiáltottak: — Apa, jer velünk, hadd lássa a nagymama is a karácsonyfát. Ily nagy fánk még soha sem volt ! Ekkor aztán a gyermekek apjuk élén megindultak a kis tornácon át a hátulsó szobába, s nem sok idő telt bele, midőn a nagymamát egy karszékben e karácsonyfával díszített szobába szállíták. Nem kis munka volt ez; a gyermekek csak úgy lihegtek míg a nagymamát atyjuk segítségével a küszöbön átvihették. — Nézd csak, nagymama, láttál-e te már ily nagy karácsonyfát ? Húsz gyertya ég ezen! Tudod, nagymama, e gyertyákból tiz esik egy fontra! így csevegtek a gyerekek összevissza, igyekezve a nagymamának mindent részletesen megmagyarázni, mit ők elkerülhetetlennek véltek, hogy e pompa élvezetét még inkább fokozzák. — Bizony, gyermekek, nagyszerű ez; ilyesmit teljes életemben nem láttam még. És most — tévé utána a nagymama — szeretnék veletek egyet táncolni, ha tudnék! (Vége köv.) A Stilfser-Jochon. (Július 25.) (M. Y.) Aki most az alpesek közé jön, azt mindig egy árnyék kiséri: a Tourville-pör emléke. A vezető is arról beszél a tájék szépsége és mondái helyett. A pincér, midőn étkedet elhozta, a pör leírásának vagy a bűnös arcképének egy példányát ajánlja. A tiroli párnak, midőn keresztet vet magára, eszébe jut a gonosz, ki az ő hegyeik közé jött nagy bűnét elkövetni. Midőn a pustherthali vasúton a festői fekvésű Lienzbe s onnan nyolcórai, sokszor hajmeresztő kocsizás után Heiligenbluthba értünk, még az égnek meredő sziklákban s a Moll vízeséseiben sem gyönyörködhettük ki teljesen magunkat, mert mindenütt Tourville-ről beszéltek. A keskeny út, hol egy lépés választ csak el a haláltól, (a milyen az élet útja is átalában, melyen egy félrelépés örökre eltemethet,) mindig azt az embert juttatók eszünkbe, aki nejét megölte. Pedig hát nem az emberi szenvedély fortelmein borzongani jöttünk ide, hanem a természet szépségeiben gyönyörködni. Heiligenbluth Karinthia legmagasabban fekvő faluja. Néhány faházból álló szegény község, hanem szerencséjére ott fekszik a Grosz-Glockner jéghegye, s azt a nyár két hónapján át sok idegen jön megnézni, amiből aztán elél ez a szegény nép is. Mi is megmásztuk a Grosz-Glocknert. Társam, egyik kitűnő számtanárunk, előre kiszámító, hogy hány méter magas lehet. Elég magas. Heiligenbluthtól ötödfél órai fárasztó úttal négy hegyen kell áthatolni, mikor a jeges hegy tövéhez jutunk. Az alpesi egylet csinos emeletes kőházat építtetett, s Királynénk tiszteletére, aki itten látogatást tett, elnevezte »Elisabeth-Ruhe«-nak. Jól esik itt megpihenni, de a hűség egymáshoz közelebb húzódni készüi a vándorokat. Épen németek és angolok ültek a nagy asztal körül s azok is Tourvilleről beszéltek. Mi fölmentünk a Ferenc József-magaslatra, gyönyörködni a nap keltében, e hó és jéghegyek nagyszerű világa fölött. Nincs se fűszál, se virág, csak néha röpül át egy-egy kőszáli sas a jégben. A nap sugarai pirosan ömlenek a hegyoldalakra, »mint a szegény Tourville-né vére« — jegyzi meg útitársam. Ha már nem tudunk szabadulni e véres árnytól, nézzük hát meg a Stilfser-Jochot is. Nincs messze. Franzensfestén át a vadregényes Brenser-pályán jutunk Bocenbe, hol e világhírű port tárgyalták. Ott most is arról beszél még mindenki. A tárgyalás előtt halálát kívánták, most hogy halálra ítélték, vannak, akik töprengenek: »hátha mégsem ő követte el.« Mindenütt az ő arcképét árulják s a pör leírásából hatvanezer példányt adtak el. Után itfélen halljuk az ismert adatokat a francia eredetű Perreau Henrikről, kit szerény körülmények közt élő szülei fényesen neveltettek, ki közjegyzői segéd lett, de kéréseive ez állást, a nagynénjétől kapott összeggel Londonba ment, elvett egy gazdag lányt, fél év múlva anyósának mutogatott egy revolvert, mely »véletlenül« elsült és azt megölte. Hétszázezer forint maradt utána s az angol esküdtszék azt mondá: véletlenség volt, nem bűn. Perreau ekkor vette föl a de Tourville nevet, fényben élt, járt a királyi udvarban is, aztán meghalt a neje is, csak egy kisfia maradt, három év múlva elvett egy magánál tíz évvel idősb asszonyt, akinek szintén hétszázezer forintja volt, azt egy év múltán elhozta Tyrolba, ahol a Stilfser-Jochon alázuhant — halva találták, s ma már férje fölött a hóhér kötele sötétlik. A Stilfser-Jochot e nyáron divat lett látogatni, Svájcból az angolok mind eljöttek ide a szegény nép hasznára, így hát még e rémítő gonoszság is gyümölcsözött valami jót. Pénzhez juttatott szegény embereket. Bocenből kocsin három óra alatt Meranban, onnan, a wintschgaui szép völgyön át hat óra múlva Spondiniben valóak, e tiszta kisvárosban, melynek kényelmes vendéglője van. Kora reggel kocsiztunk ki Trafóba, ahonnan már csak félóra a rémes tett színhelye. Gyalog indultunk meg, egyre növekvő izgatottságban. Elragadóbb tájképet képzelni sem lehet. Az Ortler alpesek egész nagyszerűségekben állnak előttünk, a kacskaringós út minden pontjáról mutatva hegykirályi hatalmasságukat. A Monte Christallo mintha csak oda festett kép volna! Dél felé a szép olasz határ. Félórai gyaloglás után feltűnik a kereszt — az irgalmasság s önfeláldozás jelképe. S itt követtetett el a legembertelenebb bűn. Itt, ahol le kellene borulni a teremtő nagysága előtt; itt, ahol a természet szépsége égbe emeli az embert. A bűn színhelye nem tartozik a félelmes pontok közé. Az egész környéken akármely más hely alkalmasabb lett volna a pokoli terv kivitelére, mint épen ez. Ha Tourville volt a gyilkos, mért választó ép ezt ? S ha Tourville-né öngyilkos volt, mért jött ép ide ? Kérdések, melyek önkénytelenül támadnak itt ? S mi volt a Tourville célja ? Hisz neje halálával, a fele vagyont el kellett veszteni, míg életében az egésznek jövedelmét ő élvezte korlátlanul? Talán a rejtély nincs még egészen föltárva. Titokban maradt tán valami és valaki, akinek nyomára csak a régi francia rendőrfőnök elve szerint (keresd a nőt,) juthatnánk. A Stilfser-fochon mindig hideg a jég. De úgy találják, hogy sohasem volt olyan hideg, mint az idén. Most nem csak a jégtől fáznak ott, hanem a gondolatoktól is. 840