Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)
1877-09-01 / 199. szám
gyorsabban mozog, mint az én kezem mozgott. Szellemi tehetségem és élesérzékem nagyságáról még soha sem volt oly fogalmam, mint ez alkalommal. Alig valok képes győzelmi érzelmem elfojtására. Mily gondolatok ! midőn az ajtót lassan kint kinyitom és ő titkos szándékomról és tettemről nem is álmodik! E gondolat fölött szívemből nevetnem kellett és talán meghallott, mert hirtelen megmozdult az ágyban, mintha álmából fölkeltetett volna. Azt fogják gondolni, hogy ekkor visszafordultam, nem. Szobájában koromsötét volt,mert ablaktáblái a tolvajoktól való félelem miatt zárva valának) következőleg tudtam, hogy az ajtó kinyílását nem láthatta. Én azonban folytatom annak halk kinyitását. Fejem már bent volt és lámpám lemezét akarom nyitni, midőn hüvelykujjam a pléhajtócskáról lecsúszott és az öreg ember ágyában fölemelkedve, kiáltá: — ki az! ? Egészen nyugodt maradtam s egyetlen szótagot ki nem ejték. Teljes egy óráig egyetlen izmom sem mozdúlt és ez idő alatt sem hallom, hogy lefeküdt volna. Még mindig az ágyban ült és hallgatózott, épen úgy, mint én, a fali óra ketyegését hallgatva. Végre gyönge nyögést hallok és tudtam, hogy az a halálos aggály eredménye. Ez nem a fájdalom, nem a szenvedés nyögése volt, — oh nem! — hanem a lélek halk és mély elnyomott hangja, melyet a végtelen félelem idézett elő. Nagyon jól ismerem e hangot. Számos éjjel, midőn az egész világ aludt, ugyanaz emelkedett az én mellemből is, iszonyú hangjától még nagyobbítva az ijedelmet, mely csaknem őrültté ten. Mondom, jól ismerem e hangot. Ismertem az öreg ember bátorságát, bár nevetnem kellett fölötte. Tudtam, hogy az első halk zörej óta, midőn ágyában félig fölegyenesedett, folyvást ülő helyzetben maradt. Ez időktől fogva mindig nagyobbodott nála a félelem. Megkisérli magával elhitetni, hogy félelme alaptalan, de hiába. Magában mondá: »Semmi egyéb, mint a szél, mely a kandallóba nyomott, egy egér, mely a padlón végig futott« vagy »tücsök, mely egyetlenegyszer csiripelt.« Igen, megkisérlé, hogy ily gyantásokkal fölbátorítsa magát, de mindig hiába. Igen, mindig hiába, mert a halál, midőn hozzá közeledett, fekete árnyával eléje lépett és áldozatát mintegy köpenynyel körülborítá. És az észre nem vett árnyék titkos befolyása volt az, mely vele — habár mit sem látott, mit sem hallott — éreztető, hogy fejem a szobában volt. Miután hosszas ideig türelemmel vártam, a nélkül hogy az öreg ismét lefeküdt volna, elhatárzám a lámpa ajtócskájának kevéssé, csak nagyon kevéssé fölnyitását. Fölnyitom tehát — mily óvatosan s mily lopva, lehet gondolni — mígnem egy gyönge sugár a pókhálószálhoz hasonló a szobába hatolt és a héjjaszemre esett. Nyitva volt az — tágan, tágan nyitva — és a mint rápillantok, dühbe jöttem. Teljes világosan láttam, ugyanaz a halványkék szem volt az, a gyalázatos hályoggal —ama szem, mely csontjaimban a velőt jéggé fagyasztá. Azonban az öreg ember arcából vagy külsejéből egyebet nem láthattam, mert egyszerre s ösztönszerűleg a sugarat épen az átkozott pontra irányzom. De nem mondom már, hogy vélt őrültségem nem egyéb, mint fölötte nagy érzék élesség ? Mi ezt minden kétségkívülivé teszi, az, hogy e pillanatban halk, tompa és gyors dobogást hallottam, mely pamuttal körültekert órához hasonlított. E hangot is jól ismerem. Ez az öreg ember szívdobogása volt. Ez nagyobbította dühömet, mint a dobszó nagyobbítja a katona bátorságát. De még ezután is nyugodtan maradtam. Alig lélekzem. A lámpát szorosan kezemben tartva, látni akarom, meddig leszek képes a világsugarat a szemen nyugtatni. Eközben a szív pokoli dobogása mindinkább nagyobbodott. Minden pillanatban sebesebb és hangosabb lön az. Az öreg ember ijedelme leirhatlan nagy lehetett! Mondom, a dobogás minden pillanatban nagyobb lön , érte az olvasó ? Azért mondom, hogy ideggyönge vagyok és valóban úgy van. És most az éj közepette, az ódon ház iszonyú csöndében egy ily különös zörej oly félelemmel töltött el, mely fölött nem uralkodhattam. Mégis néhány pillanatig teljes nyugodtan maradtam. Azonban a dobogás hangosabb A régi rómaiak nyaralása. Phoebus az ég magasáról kérlelhetlen kegyetlenséggel bocsátja alá égető sugarait. Róma épületei s az utcák kövezete izzóan melegek; a máskor oly látogatott tereken csak néha halad át egy-egy siető polgár ; a lézengő csőcselék mélyen a porticusok alá vonta magát. A consul hivataloskodási hónapja ma telt be, s ő társának adva át az ügyek vezetését, gyorslábú galllovaktól vont rhedaján (az utazókocsit nevezték így,) siet a sabini hegyekben fekvő villájába, nyugodtan tölteni el az egy hónapot, míg a sor ismét rá kerül. A Curia Hostilia (a tanács épületének) lépcsőin nehézkesen lépdel le egy kövér senator; gömbölyű arcán csöppekben pereg le az izzadság; ajkai közt szitkot mormol a törvény szigorára, mely a szegény senatorokat még ilyen időben sem menti föl a munka alól; majd nejére s gyermekeire gondol, kik most egy tengermelléki kies nyaralóban bizonyára enyhébb levegőt élveznek. Ő nem távozhatik ! Pedig már május hava elmúlt, a gazdagok márvány palotáiban a zajt és sürgés-forgást szokatlan csönd válta fel. A szolgák nagy seregéből alig egykettő maradt itt, a többi urait követte. A »bonton« ugyanis megkívánta, hogy az évnek említett hónapját az előkelő társaság tagjai már Rómán kívül töltsék. Két okból távozott a vidékre a római: a főváros nyáron át tűrhetlen levegője űzte el, (ez volt a fő) és mert idővel a villeggiatura a fényűzés nélkülözhetlen kellékét képezte. A ki csak tehette, elsietett a héthalom köréből, de míg a gazdag patrícius pompás villával ellátott birtokára vonult, addig a kissé módosabb polgár Róma közelében bérelt lakba vonta magát, ha ügyei megengedték. A korábbi időkben a »villa« ezt a nevet nem mai értelemben lírta; akkor csak egyszerű parasztvagy falusi birtokot jelentett; idővel, midőn a gazdagok kezében mindinkább nagyobb birtokok egyesültek s Rómát népeket leverő hatalma mérhetlen kincsek urává tette, kezdetét vette a fényes nyaralók építése, melyeket késkertekkel vettek körül. Ez idő óta a gazdasági célokra szánt »villa rusticá«-t megkülönböztették a pompás, inkább csak a birtokos kényelmére szolgáló »villa urbaná«-tól, habár e kettőt ezután is sokszor egyesítették. Maradjunk a villa urbana mellett, melyben mai nyaralóink ősét találjuk fel. A legrégibb villáról, melyet mint »urbaná«-t ismerünk, Senaca ad leírást (Ep. 86). Scipio Africanus Majoré ez, Liternumban, Cumae mellett, hová végéveiben vonult. Az adatok után legjobban egy középkori lovagkastélyhoz hasonlíthatott komor külsejű falaival, sötét kis szobáival, körülvéve falaktól. Mennyire elütnek már ettől a Cicero korabeli nyaralók , midőn a fényűzés kifejté teljes pompáját és a nagy szónok szavai szerint, a művészet kincsei az ismert világ minden részéből összegyűjtve, a római nagyok vidéki lakóit díszítették. E nyaralók közt, melyek mindegyike kis paradicsom volt, legpazarabb fénynyel a Lucullus nyaralói dicsekedhettek s ezek közt első Tusculanuma, melyet Gabinius példányképül állított a nép elé, hogy a consularis férfiak kéjelgéséről meggyőzze. Egy másik, Bajae mellett fekvő villát, melyet egykor Marius birt, Cornelia, a Gradhusok anyja pedig 75,000 drachmáért vett meg, rövid idő elmúltával ettől Lucullus 250,000 drachmáért szerzett meg. Oly hamar felszökkentek az árak. Lucullus egész pénzét építésze rendelkezésére bocsátotta, hogy halas tavaiba földalatti csatornák készítése által a tengervíz dagálykor beömöljék s igy folytonos friseségét megtartsa. Még többet tett Nápoly melletti birtokán, hol egész hegyet ásatott alá, hogy halainak a napsugarak elől hűs menedékhelye legyen. Pompejus ezért »Xerxes togatus«-nak nevezte, mert a földet vízzé s a vizet földdé változtatta. (Tudjuk, hogy Xerxes Hellespontnál a tengeren hídon vezette át seregét.) Augusztus saját példája által is iparkodott megakadályozni, hogy a villák emelésében mutatkozó fényűzés mérvadóvá ne váljék. De épen a császárság mozdította ezt elő. Caligula a maga esztelen terveit páratlan költekezéssel, pénzkidobással valósítá meg. Ahol a tenger legmélyebb s veszedelmesebb volt, oda épületeket emeltetett, hegyeket hordatott le, völgyeket egyengetett ki és mindezt a legnagyobb gyorsasággal ; nem csodálhatjuk, hogy egy év múlva Tiberius összes hagyatékából 2700 millió sesterciumból, mi sem volt már. A villa helyének megválasztásában a jó levegőre, kellemes tájékra, terményföldre, jó víz bőségére, hajózható folyó vagy tenger közellétére fordítottak figyelmet. Sokan, kik a városi életet örömest kötötték öszsze a mezeivel, a világvároshoz való közelséget is szerették, így az ifjabb Plinius, ha napi városi foglalatosságait bevégezte, az estét már laurentinumi lakában tölthette. Magában Latiumban leginkább Tusculum és Tibur környékét kedvelte; a távolabbi vidékek közt a kellemes, szelíd éghajlatú s kies tengerpartú Campania volt leginkább látogatott, de különösen a nápolyi öböl annyira telve volt villákkal, hogy az egész partvidék egy nagy kiterjedésű város látványát nyújtotta. A rómaiak a nyaralók építésében nem követtek valami könnyebb, kizárólag a nyári idényre alkalmas műmodort, s valamint mindenben, úgy ebben is, szilárd, állandó stilt alkalmaztak. A »villa urbana« beosztását illetőleg átalános szabály nem állott fen, mint városi lakházaiknál, majd az építész phantáziája, majd a tulajdonos kivonata és vagyona szerint különböztek egymástól. A lakház főrészei az atrium, tablinum stb. megvoltak ugyan benne, de nem a szokott rendben s rendesen többes számban. Az ifjú Plinius egy leveléből (Bp. 2. 17.) laurentinumi lakának teljes leírását ismerjük, mely ha a crassusi vagy pompejusinak pompájával mérkőzni képes nem is volt, de minden lehető kényelemmel ellátva, kellemes nyári lakásúl s mulatóhelyül szolgálhatott. E villa beosztásánál is azonnal szemünkbe ötlik, mily leleményességgel tudták kizsákmányolni az épületek fekvésének minden előnyét; így Plinius több oly lakosztályt említ, melyek a nap különböző szakához alkalmazvák: itt egy kisebb szoba (angulus), melyet a déli napsugarak melegítenek fel; ott egy másik, melybe csak a búcsúzó nap hatolhat be; egy félkör alakú terem ez, mely a nagy égitest vonulását az egész napon át követi; a nap keltét és nyugtát a gazda a toronyból szokta volt szemlélni. A vidék szépségeit finom ízléssel szerették élvezni, s kiváltképen a tricliniumok (étkező termek) építésénél figyeltek arra, hogy onnan szép kilátás nyíljék: míg például előttök a tenger terüit el fodros habjaival, addig két oldalán a kertek növényei gyönyörködtették szemüket, a háttérben egy közel erdő tűnt fel s mögötte távol hegyek hamvas ködbe burkolva, itt-ott elszórva mezei lakok. S igy tovább különféle változatban. A mit a római ember kényelme mindenekfölött megkívánt s a mit legkevésbbé volt képes nélkülözni: a fürdők sem hiányozhattak a villákból; itt egyesült leginkább a pompa és csin. Előkelő és tudós emberek nyaralóiban a könyvtár is főhelyet foglalt el, hogy a zajongni nem szűnő tenger partjain sétálva, vagy a szellőktől lengetett s lágyan susogó lombok alatt se nélkülözzék a szellemi élvezetet. A szolgák lakása a villa távolabbi részében volt. Plinius örömmel említi, hogy a saturnaliák alkalmával, midőn a lakoma részét ünnepi vígság tölti el, ő mégis nyugodtan folytathatja tanulmányait. A villák fő vonzerejét az azokat körülvevő fényes kertek s ha a tulajdonos nem volt oly gazdag, legalább gyümölcskertek képezték. E kertek igen nagy területet foglaltak el, telve illatos virágágyakkal, melyek mindegyikében remekelt ama kor kertészete; árnyékos ligetekkel, szőllővel befuttatott folyosókkal, fasorokkal a sétálók, kocsizók és lovaglók számára, a lehajló lombok közt félig fedett márvány szobrokkal , sőt kerti pavillonok, kisebb színházak sem hiányoztak. Egy ilyen park még csak középszerű volt, mert a rómaiak, kiválóan a császárság alatt, megszoktak mindent a túlságig csigázni. Képzelhetjük, mi mindent nem hozhattak létre. A XIV. Lajos alatt divatossá vált baroque ízlést ismerték már a rómaiak is, utánozva kelet népeit, kényszerítők a fákat és cserjéket a kertész ollója által természetelleni kiszabott formákat ölteni s a mint olvassuk, állati alakokat is állítottak elő az ágak levágása által; többször megnyesett puszpáng vagy a birtokos vagy a kertész nevét mutatta. Nem ritkán a két kertek mellett a vadászatkedvelő birtokos még vadas kerteket (vivaria) is hozatott létre. Először Scipio Africanus Minor említ egy beszédében ilyent s minthogy kis kiterjedésüek voltak s csak nyúltenyésztésre lettek felhasználva, leporaria nevezettel bírtak. Idő folytán mezőkre, rétekre és erdőkre is kiterjeszkedvén, szarvasokkal, őzekkel, vaddisznókkal népesítették meg és fallal vagy inkább fakerítéssel vették körül. Hortensiusnak, a szónoknak, laurentinumi birtokán ötven holdnál nagyobb vadas kertje volt. Egy halmot pompás étkező terem díszített ebben s mialatt vendégei lakomáztak, Orpheusnak öltözött szolgát léptetett föl, ki kürtjének hangja által különböző állatok sokaságát gyűjte össze a terem körül. Hogy a rómaiak nagy ínyencek voltak, számos példa bizonyítja. Mint ilyenek, az olyan állatokat, melyek a lakomáknál az asztal díszét képezték, valódi fényűzéssel tenyésztették a villa urbana mellett is. Nem egy szó említi, mily összegeket költöttek a toronyalakú galambházak, a nagyszerű madárhá 958 és hangosabb lön! Már azt hittem, hogy a szívnek szét kell pattannia. És most más aggály is bántott — féltem, hogy a dobogást, mely engem ijedtséggel töltött, egy más szomszéd is meghallja! Az öreg utósó órája ütött! Hangos s éles kiáltással teljesen felnyitom a lámpát és a szobába ugortam. (Vége köv.)