Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)
1877-10-02 / 224. szám
dig, mint a távollevő őrgróf megbízottja s mindenesetre nagyobb mérvben, mint Charvieux Dénes, az uj földesúr. Magát a kastélyt, e stylnélküli épületet, a forradalom után újra tatarozták s ízléstelen cifrázatokkal és tornyocskákkal díszteleníték el. Oly polgárias külsejű volt e kastély, hogy sokkal több méltóság látszott az ehhez tartozó tanyai lakon. Ez utóbbi épület pedig nem más volt, mint egy, a tizennyolcadik század elején valamelyik Sermages számára épült nyaralónak egyik része. Ez a Sermages máltai lovag volt s nőtlenségi állapotában el akarta magát különözni a világi élettől sőt, családjától is. Egy, örökké zárva állott, vert vasból készült nagy, rozsdás rácskapu — melyet üde, fényes levelű borostyán futott be — választá el amaz épületek által környezett baromfiudvart, melyek egykor monumentális istálók voltak, de amelyeket az újabb időkben különböző gazdászati célokra alakítottak át, ízléssel és öszhanggal mit sem törődve. Magából a nyaralóból már nem maradt fen egyéb, mint egy konyhává alakított terem, meg az előcsarnok, melynek pásztori életet példázó freskófestményei egészen megfakultak a nedvesség hatása alatt. E még fönmaradt szárnyépületben voltak fölhalmozva az időnkint elromlott s használhatlanná vált különféle szerszámok, melyek a százados fákra fölkúszó elődi növényzetet juttathatók a szemlélő eszébe. Az időnek és a természetnek azonban volt rá gondja, e rendetlenségben az öszhangot helyreállítani , megbarníták a főszékítményeket, mohhal boríták be a háztetőt és párkányzatokat s fűvel, dudvával leplezgették a falrepedéseket és homorulatokat. A nagyfüzesi tanya, úgy ahogy volt, az előudvarban pompázó két nagy cserfával, — melyek mint roppant boltozatot tartó oszlopok tűntek föl, — bámulatot ébresztett föl a környék lakosságában impozáns külsejével, minthogy a vidék népe jól-roszul összetákolt alacsony kalyibákban élt egy-egy nagy csoport gyermekkel és karmaival egy födél alatt. Irigyelték is Doyenékat, anélkül hogy gyűlölték volna. Minden szegény, aki fázott vagy éhes volt, bátran kérhetett náluk egy kis szögletet a tűzhelynél vagy némi részt ebédjükből. A gyermekek, az iskolai órák után egész bizalommal mentek oda, játszani a kőpadon, a cserfák árnyékában, várva, hogy valamely jótéteményben is részesülnek. Abban is bizonyosak voltak, hogy sehol sem találnak több madártojást a többi valamennyi birtokon együtt véve, mint itt. De Doyenék sem félhettek aztán sem attól, hogy juhaikat megrontják, sem attól hogy földjeiket rovarok és férgek árasztják el, sem semmiféle oly boszútól, melynek titkát a boszorkányok bírják. Charvieux urat ellenben nem kedvelte annyira a nép. A kastélyhoz tartozó épületek közt több ízben ütött ki a tűz, anélkül hogy annak valódi okát kipuhatolhatták volna. Ama nap, melyen történetünk kezdődik, ritka esemény merült föl a nagyfüzesi tanyán. A postaszolga levelet hozott s ez ügyben az egész család öszszeült a teremben, tanácskozni. E terem megpillantásakor azonnal következtetést lehetett vonni a Doyencsalád jellemére és szokásaira. Hiába keresett volna valaki a tiszta, fehér padolaton avagy a kemencén legcsekélyebb port, de semmiféle divatos cifrázat nem volt szemlélhető a barna tölgyfabútorzaton, ez ősi örökségen. A fal hosszában állt a kenyérdagasztóteknő, a nagy szekrény, néhány szék, s a virágos cserépedényekkel, ódonalakú de ezüstkint ragyogó cintányérokkal megrakott pohárszék. A mennyezetes zöldredőnyű ágy, mely Doyen Jakab születésének s ennek atyja halálának is tanúja volt, a vánkosokban és derékaljakban való hasznos fényűzésről tett bizonyságot ; végre a lócákkal körülvett hosszú asztal a terem közepét foglalta el. A padozat mestergerendáján, — melyen még látható volt az aranyozás némi nyoma, — kenyér és éreg sajt volt elhelyezve. A roppant kandallónak tágas kéményében sonkák voltak fölakgatva, a füst hatásának kitéve. A kandalló füstfogója fölött s egy fegyver-trofeum alatt a fényesre csiszolt gyertyatartók egész sora a legszebb rendben volt elhelyezve. Jobbfelől egy farokba rejtett óra jelezte az idő haladását; balfelől egy keretnélküli arckép függött, mely egy Sermagest képviselt gyalogtiszti egyenruhában, vagyis inkább képviselt valaha, mert a festék már egészen fölcserepesedett rajta. Ott hevert az a padláson, pókhálóval borítva, míg csak a haszonbérlő kegyeletes érzületből le nem szállítá onnan. Nem ismerték ugyan e vöröskabátú vitézt, de mit sem tett az. Doyenék az őrgróf urat tisztelték benne. A tűzhely közelében, a trónszerű sótartóládán ülő anya alakja egykorúnak látszott ama vén karosszékkel és kerekes rokkával, melyek szomszédságában voltak elhelyezve. A napégette arc puszpángszínt adott éles vonásainak; a homloka fölött diademként emelkedő hajnak egyetlen szála sem volt fölkondorodva; vászonkötényével és gyapot szoknyájával valóságos apácához hasonlított. Termete magas és szikár volt, akár a venyige. Csontos ujjaival most ép a levelet hajtogatta össze nagymogorván. — Nos, hát mit szólsz te ehhez ? — kérdezte fiától, ki már elolvasta a levelet s egykedvűleg szívta pipáját. — Én bizony csak azt mondom, anyám, hogy azok a rokonok, kik amíg sorsuk jól folyt, elzárkóztak tőlünk, most mikor nyomorúságban vannak, bezzeg jónak látják hozzánk fordulni. — Nincs tökéletesen igazad, fiam. Szegény nagynénéd, míg élt, legalább is egyszer évenként, mindig küldött nekünk levelet. Ami leányát illeti, mit vársz te ő tőle ? Bizonyára Párisban nem valami különös fogalommal vannak az emberek a vidékiek iránt. — Várjon mikép határozhatta magát el önnek az angya arra, hogy oly távolra menjen férjhez? Ön erről nekem soha sem beszélt, Doyen anyó! E kérdést a nőhöz egy fiatal leány intézte, ki épen vasalt a nagy asztalon s élénken figyelt a beszélgetésre. Legrantin Rosine minden szépsége piros-pozsgás üde arcából állott; de mindamellett külseje oly gyermeteg őszinteséget árult el, hogy gyönyörrel lehetett ránézni. (Folyt. köv.) D’Agoult grófnő emlékiratai. I. (F.) D’ Agoult grófnéról volt már alkalmunk megemlékezni e lap hasábjain. Nemrég, egy évvel halála után jelentek meg a grófné emlékiratai s most visszatérünk a szellemes írónőre, ki Liszt Ferencnek éveken át leghűbb barátnője volt. A restauráció korszakában és Lajos Fülöp uralkodása alatt a párisi társaság szellemre és rangra nézve két kitűnő, szép szőke nőnek hódolt: Girardinné szül. Gay Delphine volt az egyik, d’ Agoult Mária grófné, (álnéven Stern Dániel) a másik. Girardinné elegáns, vonzó vígjátékai (például »Lady Tartuffe«, »Az órás kalapja«) mai nap is érdeklik a közönséget, s d’ Agoult Mária művei is (»Nelida«, »Az 1848-iki forradalom«, »Turin és Florenc«, »Dante és Goethe) mindig fognak olvasókra találni. Girardinné asszony 1855-ben halt meg. Lamartine kegyeletteljes cikkben vett búcsút a halottól; Jules Janin a legszebb szóvirágokkal ékesíté sírját; Gautier Theophil aranyba s bíborba marta a tollat és megírta »Delphine« című híres cikkét. D’ Agoult grófné, ki 1876-ban halt meg, szellemével jelentékeny befolyást gyakorolt korának költőire, bölcsészeire és művészeire, pártfogólag fogadta házába Manint, dall’ Ongarót, Hartmann Mórt és többeket, s mint említők, Liszt Ferenccel benső barátságban élt. A francia irodalmi körök kíváncsian várták tehát emlékiratait, melyek »Mes souvenirs« címmel nemrég kerültek ki a sajtó alól. Kielégítik-e ezek az emlékiratok az átalános várakozást ? Igen is, meg nem is. Aki e könyvet puszta kíváncsiságból fogja kezébe, vagy egy excentrikus női szív forró áradozását, egy sokaktól bámult szép hölgy bizalmas vallomásait keresi benne, az csalódni fog; az is, ki Sand George önéletrajzát összehasonlítja e könyvvel, hidegnek, előkelőnek, nagyon is a XIV. Lajos kora irályában tartottnak fogja találni. De ha valaki elfogulatlanul, pártállás nélkül olvassa Stern Dániel emlékiratait, tiszta és komoly nézeteket lel bennök s bámulni fog a sokoldalúlag képzett egyéniség phyzikai fejlődési fokozatán és ama szellemi tisztulási processzuson, melyen a legitimista előítéletek khinai fala mögött e mindenkitől ünnepelt nő keresztülment. Röviden előadjuk a maga nemében sajátos mű tartalmát. Stern Dániel ősei, a Flavigny grófok, ősrégi nemes család a Bourgogneból. Atyja, nyalka fiatal tiszt, a francia forradalom kitörése után a Rajna vidékére követte Artois grófot. Koblenzből 1797-ben majnai Frankfurtba ment, hogy ott egy ezredet toborozzon Angolország számára. A gróf előkelő származása, udvarias modora, lovagias külseje lehetővé tették azt, hogy többi között a Bethmann-családhoz is ellátogathasson. A Hollandiából bevándorolt protestáns Bethmann-család már akkor az volt Frankfurtnak, mi azelőtt Augsburgnak a Fugger-, később Rómának a Torlonia- és Spada-családok. A család feje Bethmann Simon Mór volt; nővére, Mária Erzsébet, bár még csak tizennyolcéves, máris özvegye volt Bussmann-nak, Bethmann üzlettársának. Mária Erzsébet beleszeretett a francia nemesbe s férjhez is ment hozzá, anyjának tiltakozása dacára, ki hármas okból ellenezte a viszonyt, mert Flavigny idegen, katholikus és royalista volt. Flavigny Mária, a későbbi d’ Agoult grófné, 1805. december 31-én született Frankfurtban, éjfélkor. Az emlékiratok említik, hogy Németországban az éjfélkor és a vasárnap született gyermekeket különös tulajdonságokkal ruházza föl a babona , rendkívül finom szervezetű idegrendszerrel, jósló tehetséggel, a szellemekkel való összeköttetéssel sat. Mikor a csinos leány négyéves volt, szülei Franciaországba mentek és a Tourraineben jószágot vásároltak maguknak. Flavigny gróf egy szabad német polgár címével és szabadalmával birt, kedvelte Németországot s német nevelőket tartott gyermekeinek. A »kis grófnő« a tizedik évében járt, midőn Napóleon visszatért Elba szigetéről Franciaországba. Ez esemény következtében Flavignyné asszony, kis leánykájával együtt, családjához utazott. A patriarchális Bethmann-család akkor az úgynevezett Bazelerhofban lakott, hol Stael asszony találkozott a Goethe anyjával. E házon kivűl Bethmannéknak fényes nyaralójok volt, melynek pavillonjában Dannecker mesterműve, az »Ariadne«, és antik remekek számos gipsz-utánzata pompázott. A lipcsei csata után 1813 október 31-dikénekéjét Napóleon tölté e nyaralóban; azonkívül itt adta ki lelkét 1848 szept. 18-án Lichnovsky Bódog herceg, ki a féktelen népdühnek esett áldozatul. Midőn egyszer 1815 őszén a kis Mária e nyaraló kertjében játszott virágaival, nagybátyja, Mór kíséretében egy koros, tekintélyes férfiút látott jönni az utón. »Goethe ur, Goethe ur«, — mondák neki. A liliomfehér, átlátszó bőrrel s arany hajjal biró gyermek menekülni akart, de nagybátyja odavezette Goethe elé és a költőfejedelem jóakaró tetszéssel nézett a kis tündérre; kézen fogta, vezette s nem ereszté el magától. Leült vele egy padra s búcsúzáskor mintegy áldólag tette kezeit a kis leány fejére. A jövendőbeli költőnő ihletteljesen s alázattal hajolt meg a német Parnasszus Jupiteré előtt. Hiszen Goethe őt hallgatólag a magasztos szépség- és szellem-kultusz papnőjévé avatta. Egy gyönyörű sonettben írja le d’Agouline, hogy sok év múlva ismét Frankfurtba kerül s hálásan csókolja meg Schwanthaler Goethe-szobrának talapzatát. 1817-19-ben egy magánintézetben találjuk a tanulni vágyó leányt; sokat beszél egy társnőjéről, ki nem bir az övéhez hasonló fölfogási tehetséggel, de annál több csemegét hord az iskolába s ábrándos szép barna arcával eltörölhetlen benyomást gyakorol a gyöngéd testalkatú szőke Máriára. Sebastiani Fannye bájos leány, egy tábornagy elkényeztettett gyermeke, kit harminc év múlva saját férje Praslin herceg gyilkol meg. E szörnyű rémtett akkor az egész Európát megrendítette. A szerető, gondos atya Máriának szellemi kiképeztetésén kivűl testi fejlődését is szem előtt tartotta s többi közt, akkori szokás szerint, vivómesternőt is tartott neki. Monsieur Abrahamnál, Mária Antoinette mesterénél, táncolni tanult, noha neki, ki gyűlölte a cikornyáskodást, terhére esett a tánc, és csak kényszerűségből hallgatta meg a »kellem tanítójának« elbeszélését, hogy a tündérszép osztrák hercegasszony most ezt vagy amazt mondta, mutatta, ajándékozta neki . . . Szegény Mária Antoinette! mily nagy lehetett az ő varázsa! Az első bemutatás után így ír róla Walpole Horác: »Hebe és Flóra, az ifjúság és a virágok istennői, hercegnőhöz képest.« Nagy csapás érte 1819-ben a kis grófnőt; imádott atyja meghalt. Itt véget is ér ifjúságának ébene. Az anya, úgy látszik, legkevésbbé sem értette, mikép kell fejleszteni a leány szokatlan tehetségét. Mária ezentúl önmagára volt utalva. Flavigny asszony mindig következetesen kerülte az alkalmat, hogy elhalt atyjokról beszéljen gyermekeivel, azonkívül nagyon beleélte magát a francia szokásokba, ami nem kis hátránynyal járt az eddig német szellemben nevelt leányra nézve. Mária az 1820 telét Bethmannék házában töltötte. Frankfurtban akkor a szövetségi tanács gyűlésezett. A diplomaták és főurak estélyein mesés fényűzés dívott; bájos fiatal hölgyek s elegáns nők sem hiányzottak; a legünnepeltebbek voltak: a Pappenheim grófnők, Maltzahn grófnő, a fiatal Bethmannné, Guaita asszony és testvérei sat. Chateaubriand 1821 január 6-án utazott Frankfurton keresztül Berlinbe, hogy ott követségi állását elfoglalja. Anya és leány Reinach grófnál találkoztak a híres íróval; a blazili félisten azonban, ki rózsával 1076