Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)

1877-10-02 / 224. szám

dig, mint a távollevő őrgróf megbízottja s minden­esetre nagyobb mérvben, mint Charvieux Dénes, az uj földesúr. Magát a kastélyt, e stylnélküli épületet, a for­radalom után újra tatarozták s ízléstelen cifrázatok­kal és tornyocskákkal díszteleníték el. Oly polgárias külsejű volt e kastély, hogy sokkal több méltóság látszott az ehhez tartozó tanyai lakon. Ez utóbbi épü­let pedig nem más volt, mint egy, a tizennyolcadik század elején valamelyik Sermages számára épült nyaralónak egyik része. Ez a Sermages máltai lovag volt s nőtlenségi állapotában el akarta magát külö­­nözni a világi élettől sőt, családjától is. Egy, örökké zárva állott, vert vasból készült nagy, rozsdás rács­kapu — melyet üde, fényes levelű borostyán futott be — választá el amaz épületek által környezett baromfi­­udvart, melyek egykor monumentális istálók voltak, de a­melyeket az újabb időkben különböző gazdászati célokra alakítottak át, ízléssel és öszhanggal mit sem törődve. Magából a nyaralóból már nem maradt fen egyéb, mint egy konyhává alakított terem, meg az előcsarnok, melynek pásztori életet példázó freskó­­festményei egészen megfakultak a nedvesség hatása alatt. E még fönmaradt szárnyépületben voltak föl­halmozva az időnkint elromlott s használhatlanná vált különféle szerszámok, melyek a százados fákra fölkúszó elődi növényzetet juttathatók a szemlélő eszébe. Az időnek és a természetnek azonban volt rá gondja, e rendetlenségben az öszhangot helyreállí­tani , megbarníták a fősz­ékítményeket, mohhal borí­­ták be a háztetőt és párkányzatokat s fűvel, dudvával leplezgették a falrepedéseket és homorulatokat. A nagyfüzesi tanya, úgy ahogy volt, az előudvarban pompázó két nagy cserfával, — melyek mint roppant boltozatot tartó oszlopok tűntek föl, — bámulatot ébresztett föl a környék lakosságában impozáns kül­sejével, minthogy a vidék népe jól-roszul összetákolt alacsony kalyibákban élt egy-egy nagy csoport gyer­mekkel és karmaival egy födél alatt. Irigyelték is Doyenékat, a­nélkül hogy gyűlölték volna. Minden szegény, a­ki fázott vagy éhes volt, bátran kérhetett náluk egy kis szögletet a tűzhelynél vagy némi részt ebédjükből. A gyermekek, az iskolai órák után egész bizalommal mentek oda, játszani a kőpadon, a cser­fák árnyékában, várva, hogy valamely jótéteményben is részesülnek. Abban is bizonyosak voltak, hogy se­hol sem találnak több madártojást a többi valamennyi birtokon együtt véve, mint itt. De Doyenék sem fél­hettek aztán sem attól, hogy juhaikat megrontják, sem attól hogy földjeiket rovarok és férgek árasztják el, sem semmiféle oly boszútól, melynek titkát a bo­szorkányok bírják. Charvieux urat ellenben nem ked­velte annyira a nép. A kastélyhoz tartozó épületek közt több ízben ütött ki a tűz, a­nélkül hogy annak valódi okát kipuhatolhatták volna. Ama nap, melyen történetünk kezdődik, ritka esemény merült föl a nagyfüzesi tanyán. A posta­szolga levelet hozott s ez ügyben az egész család ösz­­szeült a teremben, tanácskozni. E terem megpillantá­sakor azonnal következtetést lehetett vonni a Doyen­család jellemére és szokásaira. Hiába keresett volna valaki a tiszta, fehér padolaton avagy a kemencén legcsekélyebb port, de semmiféle divatos cifrázat nem volt szemlélhető a barna tölgyfabútorzaton, ez ősi örökségen. A fal hosszában állt a kenyérdagasztó­­teknő, a nagy szekrény, néhány szék, s a virágos cse­répedényekkel, ódonalakú de ezüstkint ragyogó cintá­nyérokkal megrakott pohárszék. A mennyezetes zöld­­redőnyű ágy, mely Doyen Jakab születésének s ennek atyja halálának is tanúja volt, a vánkosokban és de­rékaljakban való hasznos fényűzésről tett bizonysá­got ; végre a lócákkal körülvett hosszú asztal a terem közepét foglalta el. A padozat mestergerendáján, — melyen még látható volt az aranyozás némi nyoma, — kenyér és éreg sajt volt elhelyezve. A roppant kan­dallónak tágas kéményében sonkák voltak fölakgatva, a füst hatásának kitéve. A kandalló füstfogója fö­lött s egy fegyver-trofeum alatt a fényesre csiszolt gyertyatartók egész sora a legszebb rendben volt elhelyezve. Jobbfelől egy farokba rejtett óra jelezte az idő haladását; balfelől egy keretnélküli arckép függött, mely egy Sermagest képviselt gyalogtiszti egyenruhában, vagyis inkább képviselt valaha, mert a festék már egészen fölcserepesedett rajta. Ott hevert az a padláson, pókhálóval borítva, míg csak a haszon­bérlő kegyeletes érzületből le nem szállítá onnan. Nem ismerték ugyan e vöröskabátú vitézt, de mit sem tett az. Doyenék az őrgróf urat tisztelték benne. A tűzhely közelében, a trónszerű sótartó­ládán ülő anya alakja egykorúnak látszott ama vén karosszékkel és kerekes rokkával, melyek szomszéd­ságában voltak elhelyezve. A napégette arc puszpáng­­színt adott éles vonásainak; a homloka fölött dia­­demként emelkedő hajnak egyetlen szála sem volt fölkondorodva; vászonkötényével és gyapot szoknyá­jával valóságos apácához hasonlított. Termete magas és szikár volt, akár a venyige. Csontos ujjaival most ép a levelet hajtogatta össze nagymogorván. — Nos, hát mit szólsz te ehhez ? — kérdezte fiától, ki már elolvasta a levelet s egykedvűleg szívta pipáját. — Én bizony csak azt mondom, anyám, hogy azok a rokonok, kik a­míg sorsuk jól folyt, elzárkóz­tak tőlünk, most mikor nyomorúságban vannak, bez­zeg jónak látják hozzánk fordulni. — Nincs tökéletesen igazad, fiam. Szegény nagynénéd, míg élt, legalább is egyszer évenként, mindig küldött nekünk levelet. A­mi leányát illeti, mit vársz te ő tőle ? Bizonyára Párisban nem valami különös fogalommal vannak az emberek a vidékiek iránt. — Várjon mikép határozhatta magát el önnek az angya arra, hogy oly távolra menjen férjhez? Ön erről nekem soha sem bes­zélt, Doyen anyó! E kérdést a nőhöz egy fiatal leány intézte, ki épen vasalt a nagy asztalon s élénken figyelt a beszélgetésre. Legrantin Rosine minden szépsége piros-pozsgás üde arcából állott; de mindamellett külseje oly gyerme­teg őszinteséget árult el, hogy gyönyörrel lehetett ránézni. (Folyt. köv.) D’Agoult grófnő emlékiratai. I. (F.) D’ Agoult grófnéról volt már alkalmunk megemlékezni e lap hasábjain. Nemrég, egy évvel ha­lála után jelentek meg a grófné emlékiratai s most visszatérünk a szellemes írónőre, ki Liszt Ferencnek éveken át leghűbb barátnője volt. A restauráció korszakában és Lajos Fülöp ural­kodása alatt a párisi társaság szellemre és rangra nézve két kitűnő, szép szőke nőnek hódolt: Girardin­­né szül. Gay Delphine volt az egyik, d’ Agoult Mária grófné, (álnéven Stern Dániel) a másik. Girardinné elegáns, vonzó vígjátékai (például »Lady Tartuffe«, »Az órás kalapja«) mai nap is érdeklik a közönséget, s d’ Agoult Mária művei is (»Nelida«, »Az 1848-iki forradalom«, »Turin és Florenc«, »Dante és Goethe) mindig fognak olvasókra találni. Girardinné asszony 1855-ben halt meg. Lamar­tine kegyeletteljes cikkben vett búcsút a halottól; Jules Janin a legszebb szóvirágokkal ékesíté sírját; Gautier Theophil aranyba s bíborba marta a tollat és megírta »Delphine« című híres cikkét. D’ Agoult grófné, ki 1876-ban halt meg, szellemével jelentékeny befolyást gyakorolt korának költőire, bölcsészeire és művészeire, pártfogólag fogadta házába Manint, dall’ Ongarót, Hartmann Mórt és többeket, s mint említők, Liszt Ferenccel benső barátságban élt. A francia iro­dalmi körök kíváncsian várták tehát emlékiratait, me­lyek »Mes souvenirs« címmel nemrég kerültek ki a sajtó alól. Kielégítik-e ezek az emlékiratok az átalános várakozást ? Igen is, meg nem is. A­ki e könyvet puszta kíváncsiságból fogja kezébe, vagy egy excent­rikus női szív forró áradozását, egy sokaktól bámult szép hölgy bizalmas vallomásait keresi benne, az csa­lódni fog; az is, ki Sand George önéletrajzát össze­hasonlítja e könyvvel, hidegnek, előkelőnek, nagyon is a XIV. Lajos kora irályában tartottnak fogja ta­lálni. De ha valaki elfogulatlanul, pártállás nélkül olvassa Stern Dániel emlékiratait, tiszta és komoly nézeteket lel bennök s bámulni fog a sokoldalúlag képzett egyéniség phyzikai fejlődési fokozatán és ama szellemi tisztulási processzuson, melyen a legitimista előítéletek khinai fala mögött e mindenkitől ünnepelt nő keresztülment. Röviden előadjuk a maga nemé­ben sajátos mű tartalmát. Stern Dániel ősei, a Flavigny grófok, ősrégi ne­mes család a Bourgogneból. Atyja, nyalka fiatal tiszt, a francia forradalom kitörése után a Rajna vidékére követte Artois grófot. Koblenzből 1797-ben majnai Frankfurtba ment, hogy ott egy ezredet toborozzon Angolország számára. A gróf előkelő származása, udvarias modora, lovagias külseje lehetővé tették azt, hogy többi között a Bethmann-családhoz is ellátogat­hasson. A Hollandiából bevándorolt protestáns Beth­­mann-család már akkor az volt Frankfurtnak, mi azelőtt Augsburgnak a Fugger-, később Rómának a Torlonia- és Spada-családok. A család feje Beth­­mann Simon Mór volt; nővére, Mária Erzsébet, bár még csak tizennyolcéves, máris özvegye volt Buss­­mann-nak, Bethmann üzlettársának. Mária Erzsébet beleszeretett a francia nemesbe s férjhez is ment hozzá, anyjának tiltakozása dacára, ki hármas okból ellenezte a viszonyt, mert Flavigny idegen, katholi­­kus és royalista volt. Flavigny Mária, a későbbi d’ Agoult grófné, 1805. december 31-én született Frankfurtban, éjfél­kor. Az emlékiratok említik, hogy Németországban az éjfélkor és a vasárnap született gyermekeket külö­nös tulajdonságokkal ruházza föl a babona , rend­kívül finom szervezetű idegrendszerrel, jósló tehetség­gel, a szellemekkel való összeköttetéssel sat. Mikor a csinos leány négyéves volt, szülei Franciaországba mentek és a Tourraineben jószágot vásároltak ma­guknak. Flavigny gróf egy szabad német polgár cí­mével és szabadalmával birt, kedvelte Németországot s német nevelőket tartott gyermekeinek. A »kis grófnő« a tizedik évében járt, midőn Napóleon visszatért Elba szigetéről Franciaországba. Ez esemény következtében Flavignyné asszony, kis leánykájával együtt, családjához utazott. A patriarchális Bethmann-család akkor az úgy­nevezett Bazelerhofban lakott, hol Stael asszony talál­kozott a Goethe anyjával. E házon kivűl Bethmannék­­nak fényes nyaralójok volt, melynek pavillonjában Dannecker mesterműve, az »Ariadne«, és antik re­mekek számos gipsz-utánzata pompázott. A lipcsei csata után 1813 október 31-dikének­éjét Napóleon tölté e nyaralóban; azonkívül itt adta ki lelkét 1848 szept. 18-án Lichnovsky Bódog herceg, ki a féktelen népdühnek esett áldozatul. Midőn egyszer 1815 őszén a kis Mária e nya­raló kertjében játszott virágaival, nagybátyja, Mór kíséretében egy koros, tekintélyes férfiút látott jönni az utón. »Goethe ur, Goethe ur«, — mondák neki. A liliomfehér, átlátszó bőrrel s arany hajjal biró gyermek menekülni akart, de nagybátyja odavezette Goethe elé és a költőfejedelem jóakaró tetszéssel nézett a kis tündérre; kézen fogta, vezette s nem ereszté el magától. Leült vele egy padra s búcsúzáskor mintegy áldólag tette kezeit a kis leány fejére. A jövendőbeli költőnő ihletteljesen s alázattal hajolt meg a német Parnasszus Jupiteré előtt. Hiszen Goethe őt hallga­tólag a magasztos szépség- és szellem-kultusz papnő­jévé avatta. Egy gyönyörű sonettben írja le d’Agouli­­ne, hogy sok év múlva ismét Frankfurtba kerül s hálásan csókolja meg Schwanthaler Goethe-szobrá­­nak talapzatát. 1817-19-ben egy magánintézetben találjuk a ta­nulni vágyó leányt; sokat beszél egy társnőjéről, ki nem bir az övéhez hasonló fölfogási tehetséggel, de annál több csemegét hord az iskolába s ábrándos szép barna arcával eltörölhetlen benyomást gyako­rol a gyöngéd testalkatú szőke Máriára. Sebastiani Fanny­e bájos leány, egy tábornagy elkényeztettett gyermeke, kit harminc év múlva saját férje Praslin herceg gyilkol meg. E szörnyű rémtett akkor az egész Európát megrendítette. A szerető, gondos atya Máriának szellemi ki­­képeztetésén kivűl testi fejlődését is szem előtt tar­totta s többi közt, akkori szokás szerint, vivómester­­nőt is tartott neki. Monsieur Abrahamnál, Mária Antoinette mesterénél, táncolni tanult, noha neki, ki gyűlölte a cikornyáskodást, terhére esett a tánc, és csak kényszerűségből hallgatta meg a »kellem tanító­jának« elbeszélését, hogy a tündérszép osztrák her­cegasszony most ezt vagy amazt mondta, mutatta, ajándékozta neki . . . Szegény Mária Antoinette! mily nagy lehetett az ő varázsa! Az első bemuta­tás után így ír róla Walpole Horác: »Hebe és Flóra, az ifjúság és a virágok istennői, hercegnőhöz ké­pest.« Nagy csapás érte 1819-ben a kis grófnőt; imá­dott atyja meghalt. Itt véget is ér ifjúságának ébene. Az anya, úgy látszik, legkevésbbé sem értette, mikép kell fejleszteni a leány szokatlan tehetségét. Mária ezentúl önmagára volt utalva. Flavigny asszony min­dig következetesen kerülte az alkalmat, hogy elhalt atyjokról beszéljen gyermekeivel, azonkívül nagyon beleélte magát a francia szokásokba, a­mi nem kis hátránynyal járt az eddig német szellemben nevelt leányra nézve. Mária az 1820 telét Bethmannék há­zában töltötte. Frankfurtban akkor a szövetségi ta­nács gyűlésezett. A diplomaták és főurak estélyein mesés fényűzés dívott; bájos fiatal hölgyek s elegáns nők sem hiányzottak; a legünnepeltebbek voltak: a Pappenheim grófnők, Maltzahn grófnő, a fiatal Beth­­mannné, Guaita asszony és testvérei sat. Chateaubriand 1821 január 6-án utazott Frank­furton keresztül Berlinbe, hogy ott követségi állását elfoglalja. Anya és leány Reinach grófnál találkoztak a híres íróval; a blazili félisten azonban, ki rózsával 1076

Next