Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)
1877-10-09 / 230. szám
Kedd, 1877. október 9. 230. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik az Ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal még szolgálhat a kiadóhivatal. A helytartóné. (Elbeszélés.) irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) Marie gondolkozva ült helyén, sötét szemét a bokrétára szögezve, míg kezei ölében nyugodtak, arca leírhatatlan szomorú kifejezést öltött, mire a gyermek is önkénytelen elhallgatott. — Ez az első öröm, mely anyám halála óta ért, — monda halkan ábrándozva — s ez azt mutatja, hogy van ember e földön, kinek lételemről tudomása van ... De meglehet, ebben is csalódom s ez is másnak volt szánva; mert ki is küldhette volna azt nekem ? Hirtelen fölkapta fejét, egy gondolat villant át agyán . . . — Nem, nem! — mondá aztán, megsimítva homlokát, — ez nevetséges eszme; hogy gondolhatná ő, hogy emlékezhetnék rám ? De e gondolatra kedvesebb jön neki a küldemény. Fölkelt, az asztal mellett foglalt helyet, melyen a bokréta állt s élvezettel szívta illatát. — Nézd, milyen szép jácintok, —mondá Saroltának — s közepén nehány fehér kamélia. — És milyen illatos, már az egész szoba tele van vele. — Egészen üde, mintha e percben vágták volna le tövéről, — folytatá kipirulva Marie. —oh csak tudnám, valóban nekem volt-e az szánva, bizonynyal nem! E pillanatban megnyílt az ajtó s a helytartóné lépett be a rendesnél enyhébb kifejezésű arccal, de midőn a virágokat megpillantó, szeme dühös villámokat szórt. — Hol vettétek e bokrétát ? — kiáltó ? Pár perc előtt küldte ezt valaki — viszontá Marie — nevem alatt, de saját nevének megemlítése nélkül. — És te elég könnyelmű voltál azt elfogadni, holott nem is tudod, kitől ered! — folytató dühvel; — bizonynyal valamely kereskedősegéd vagy mesterember akarta csodálatát ily módon kifejezni; valóban nagy eredmény! — nevetett gúnyosan. — Boltoslegény vagy mesterember, — ismétlé tagadólag rázva meg fejét Marie s a legnagyobb nyugodtsággal függesztő nagy, beszédes szemét Theklára — nem küld januárban jácintokat csodálata jeléül. Thekla reszketett dühében, mert érezte hogy a leánynak igaza van. — És vájjon ki küldhette volna ? Ez elszegényedett urak, kik e városban laknak vagy valamelyik penzionátus vén katona talán ? — Nem tudom, sőt nem is hiszem, hogy nekem volt az szánva. S bár mint örültünk is annak Saroltával együtt, el vagyok készülve rá, hogy pár perc múlva küldője megtudván a tévedést, elviteti azt s nekem csupán illata marad. Thekla közelébb lépett s irigy szemmel nézdelé a bokrétát, míg leánya félénk, kérdő tekintettel kisérte vonásait. — Nemde szép ?! — mondá halkan. — Nagyon is szép e szobába s mint gúny tűnik föl e régi ódon bútorok között s miután ez úgy sem lehet más mint tévedés, sőt meg vagyok győződve, hogy az nekem volt szánva, azonnal át is vitetem. Csengetett s a belépő inasnak átadva, ez eltávozott a bokrétával, melynek valóban csak illata maradt a szobában, hol a kis Sarolta kényes szemmel nézett a távozó inas után. — És most, — mondá egy székre ereszkedve a helytartóné, — beszéljünk arról a tárgyról, amit ma reggel előttem meggondolatlanul kifejeztél s arra akartak figyelmeztetni, mi lenne ha én szavadon fognálak s kiadnám elbocsáttatásodat. — Ez egyedüli kívánságom, — viszonzá határozottan Marie. — Az excellenciás asszony gúnyosan mosolygott. — És vájjon hová szándékozol menni ? — Azt hiszem, ez téged nagyon keveset érdekel. — De én tudni akarom, — kiáltá parancsolóan Thekla. — Még magam sem tudom, — viszontá kitérve a leány. — Egésséges vagyok, igyekezetem, kitartásom megmentenek attól, hogy bárkinek is kegyelmére szoruljak. Hangja oly komoly, szavai oly határozottak voltak, hogy a helytartóné valódi nyugtalanságot kezdett érezni, mi lenne háztartásából Marie nélkül ? — És meggondoltad-e, — mondá sokkal csöndesebben, — hogy micsoda veszélyeknek van az életben egy ily fiatal leány kitéve, idegen emberek között, ismeretlenül s minden összeköttetés és pártfogás nélkül ? . . . — Mindettől én nem félek. Nem egyedül vagyok, ki ily módon tölti életét; hány velem egyforma szegénysorsú leány van kivetve az életbe, s ki erős, vallásos és szorgalmatos volt, soha sem történt semmi baja. — Könyvekben olvastam ily történeteket, de az életben nem, — mondá haragjával küzdve Lindheimné, kit a leány nyugodtsága mindjobban fölizgatott s hangja már ismét reszketett a dühtől. Marie nem felelt. — Nem fogsz elmenni, — mondá végre kitörve Theklas fölállt. — Megtiltom, hogy e házat hagyni megkíséreld, s ha merészelnéd, a rendőrséggel hozatlak vissza; ez utósó szavam. Távozni akart . . . Marie elébe lépett. — Gondold meg, mily következményei lesznek az ily cselekedetnek, ha ez csakugyan komoly határzatod volna, — mondá figyelmeztőleg. A nő gúnyosan vont vállat. — Én gazdag, előkelő vagyok, te szegény, alárendelt egyén, kinek soha sem lehet ellenemben igaza. Ha titkon elhagyod házamat, férjem a rendőrséghez izén, hogy egyik cselédünk megszökött s értékes tárgyakat vitt magával; másnap már viszakoznak s azontúl a rendőrségnek folytonos szeme lesz rád. A leány betakarta arcát e gonoszsággal szemben s szó nélkül hagyta távozni a helytartónőt, ki diadalmas arccal tért vissza szobáiba, míg a kis Sarolta zokogva borúit Marie karjai közé. — Uh, — mondá a kis leány, — mily boldogok voltunk azelőtt, miért is jöttünk e nagy palotába, hol a mama ily roszul bánik mindenkivel ? — Én nem emlékszem, hogy más lett volna, — mondá halkan, gondolkozva Marie, mialatt a gyermek szőke fürtéit simogató. — De neked jónak kell lenned, Sarolta, mert csak úgy lehet isten áldása rajtad. — Az igaz, — mondá gondolkozva a kis leány — aki rész, az csúnya is, és a szegény mama mindig milyen zöld, s te milyen szép vagy Marie, azt hiszem, leginkább azért haragszik rád . . . Marie önkénytelen elmosolyodott ez okoskodásra s az a kétségbe esett düh jutott eszébe, ha Thekla a gyermek ez ítéletét hallotta volna. — Te azt hiszed, Sarolta, csak az lehet szép, aki jó ? — Igen, mert én még minden rútat rosznak ismertem, milyen rosz volt a nevelőnőm, kit mama pár hét előtt kergetett el, és milyen csúnya, épen oly sárga és zöld volt, mint...— Menj öltözködni, — vágott közbe Marie, ki nem akará hallani a gyermek szájából a hasonlatot, mit az teendő volt, — menj öltözködni, szép idő van s kimegyünk sétálni. A kis leány örvendve futott az ajtó felé, hol e percben Körtner Vilmos lépett be. — Jó reggelt, Sarolta, — mondá megölelve a kis leányt, — milyen jó illat van itt s körülnézett, aztán leült. Mariét készakarva mellőzni látszott. — Oh, és a bokréta! — viszonzó sebesen Sarolta, — ha azt láttad volna, mit Marie kapott; de mama elvette tőle, — folytatá sóhajtva, — s ha látni akarod, nála van. — Bokrétát ? Marie kapta ? — kérdé bámulva Körtner s eleinte nyugtalannak látszott, aztán gúnyos jön. — Igen, igen, — mondá élében a gyermek. — Marie kapta, még pedig mily szép volt; soha sem láttál még oly szépet, — kiáltás kifutott. — Ki küldte a virágokat? — kérdé elfojtott dühvel Körtner. — Marie büszkén nézett rá. — Azt hiszem, nem tartozom számadással. — Csalódo; az ily idegen emberekkel való összeköttetéseket nem lehet tűrni; ez nemcsak neked szégyen, de ránk is homályt vet. Marie mosolygott. (Folyt. köv.) A nagyfüzesi tanya. (Francia regény.) Írta Bentzon Th. (Folytatás.) — Végre ! — szólt az öreg asszony, — már szinte aggódtunk, hogy valami bajotok történt! — Mily sokszor kifutottam egész a rét széléig, — téve hozzá Rosine. — Melyik utón jöttetek ? Marie először Doyenne előtt hajta meg magát, kinek eléggé mogorva arcától visszariadva, bizalomteljesen veté magát a Rosine kitárt karjaiba. — Jöjjön, — szólt ez. — ön bizonyára elfáradt. Majd cseveghet a mamával vacsora alatt. És minden tétovázás nélkül elvezette Mariét a számára berendezett szobába s miután ezt rendelkezésére bocsátó, Jakabot kereste föl az ártatlan leányka, hogy mennél elébb közölje vele a benyomást, melyet érzett. — Jézusom! — kiáltott föl, kezeit összetéve ; — Keh szép leány ő ! — Nem igen hasonlít boldogult anyjához, — jegyzé meg Doyenné; — jóval gyöngébb, de még a színe is bágyadtabb. Anyja mutatósabb volt. — Lehetetlen, hogy anyja mutatósabb lett volna! — vágott közbe Rosine csaknem boszús hangon. Jakab szótalan mosolygott. Soha sem érzett ő Rosine iránt gyöngédebb rokonszenvet, mint e pillanatban, midőn ez igazságot szolgáltatott a Marie szépségének. IV. A párisi leányka első teendője volt másnap reggel, midőn fölébredt, az ablakhoz futni. A tó viszszetükrözte a felhőtlen eget; tiszta vize mindenütt homálytalan volt egyetlenegy pont kivitelével, ahol a vizi sólyom, a »cornuelle« — amint a vidéken nevezik — bocsáta föl vöröses szövedékeit. E gyönyörű tavat nyárfák és fűzfák szegélyezték, melyeknek lombjain, mint arany szálak törtek át a nap sugarai. Átellenben, hosszúkás, zöld halom tetején, mely egész a tóig nyúlt le, emelkedett a kastély. Ez volt az, ami először vonta magára a Marie figyelmét. Sokáig pihentető rajta a szemét, mintha minden ablakot szemügyre akart volna venni, hanem hát ily korán reggel a redőnyök még mind le voltak bocsátva. Jakab azonban már a mezőt is megjárta. Miért tért ő vissza onnan ? És főleg miért ép ez oldalról ? Talán, hogy újra oly kép táruljon föl előtte, a minő