Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)
1877-10-18 / 238. szám
Csütörtök, 1877. október 18 238. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre..............................8 Crt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A helytartóné. (Elbeszél*'’ irta Bp":'2| t it)? lenke. (folytatás.) Vagyonom, mint Thekla hitte, nem maradt. Atyám, ki vagyonos családból származott s a legjobb atya és férj volt, de szenvedélyes játékos, nemcsak minden vagyonát, de utóbb életét is ennek következtében veszté el. Egy nagy veszteség után agyonlőtte magát s engem árván és vagyon nélkül hagyott. Itt ismét elhallgatott; nem volt ereje történetét folytatni. — Szegény gyermekem, — monda halk, részvétteljes hangon az öreg gróf, — mily fiatal és menynyit szenvedett! — Ez még nem minden, gróf úr, — folytató erőt véve magán Marie. — Ekkor még csak a sors csapásait ismerem, de nem az emberek rosszaságát; kezdetén voltam ama sok rossznak s ama nehéz tanulmánynak, mit emberi ismeretnek neveznek. Midőn atyám halála hire elérkezett hozzánk, részvét helyett rokonaim részéről a legdurvább szemrehányásokkal halmoztatom. Atyámat nyomorult játékosnak nevezték s azt mondták, miután semmim sincs, sőt atyám öngyilkos lévén, még becsületes nevem sem maradt: házaknál nem mint rokon, de mint cseléd fogok tartózkodni s a kulcsárnői teendőket végzem. Engedelmeskedtem. Mit tettem volna, a munka volt egyedüli vigaszom, a foglalatosság szórakoztatott s meg voltam sorsommal elégedve. Egy nap Thekla szobájában volt dolgom, midőn az inas lámpákat hozott, s utána magas, karcsú, urias tartású ősz katona lépett a terembe. Egyenruhájáról láttam, hogy ezredes s látásból már ismertem; tudtam hogy Theklával igen intim lábon áll, miután anyjával szoros barátságban élt s őt még mint gyermeket ismerte. Az inas a mellékterembe távozott, bejelenteni őt, de Lindheimné nem volt benn. Az inas ezt tudtára is adta, de ő nem távozott. Beszédbe ereszkedett velem. Kérdé, ki vagyok, szemrehányást tett, hogy még soha sem látott s kért, hogy jelenjek meg a teremben, midőn ő unokatestvéremnél lesz. Tétovázva feleltem s ő rövid idő múlva távozott. Néhány nap múlva Thekla, nagy csodálkozásomra tudtomra adá, hogy ezentúl a társaságban részt vesznek s a mennyire ő képes, nyájasabb lett irántam. Ismét rendelete szerint tettem s bármily kellemetlen volt is ez nekem, megjelentem társaságában, hol az ezredes — ki igen tekintélyes úr és mint babám, magas helyeken is befolyásos ember, de nevét elhallgatom — vitte a főszerepet, s engem a legfeltűnőbb módon tüntetett ki. Alfonz észrevehető érdekkel szemlélte a pírban égő arcot, zavart tekintetet, melylyel Marie elbeszélésének e részét folytatá. — Át fogják látni, hogy ez esetről nehéz beszélnem , de szükséges, hogy az összefüggést megérthessék. Két egész hónapig tartott ez udvarlás; én kitűnően viseltem magamat s bármily célzó kérdéseket intézett is hozzám az ezredes, nem akartam érteni, míg végre egy nap, egészen váratlanul, megvallá szerelmét s kérdezé: akarok-e neje lenni ? A leány elakadt, arca lángolt, félve tekintett a grófra ; nem tudta: nem veszi-e ez szerénytelenségnek e vallomást, vagy hitelt ad-e annak, ily alárendelt helyzetben levő szegény leány ajkairól ? — Én a legnagyobb csodálkozással néztem rá; megköszöntem ajánlatát és — visszautasítom Alfonz félrefordítá fejét. . . — Megmondtam neki, hogy nem szeretem őt s bármily szegény vagyok is, szerelem nélkül nem megyek férjhez, mire ő látható csodálkozással és haraggal távozott. E perctől fogva ismét megváltozott sorsom. Thekla mindent elkövetett, hogy rábeszéljen e házasságra s férje mogorván és durván bánt velem. Körtner bár legkevésbbé sürgette e házasságot, de a többi kedvéért ő is azokhoz hasonló módon viselte magát irántam. — Nem tudtak rávenni e házasságra, — folytatá halkan, egyszerűen, minden hatásvadászat nélkül, de oly erélylyel, hogy Alfonz újra ráfüggesztette szemét s hosszú ideig meglepetve szemlélte őt. Egy nap a mellékszobában voltam s a társalgóteremben élénk hangok ütték meg füleimet. Thekla és az ezredes voltak ott. — Ha kegyed rábírja őt e házasságra — mondá az ezredes, — férje, Ígérem, helytartó lesz C . . . ben, mint tudja a régi helytartó pár hét előtt halt meg. — Ezen az áron szavamat adom, hogy Marie az ön neje lesz, — viszonzó Thekla. — Így biztos lehet, hogy pár hét alatt kezükben lesz a kinevezés; az a hely most üres, de mikor váltja ön be ígéretét? •— Mihelyt C . .. ben leszünk. Többet nem hallottam, fejemet szédülni érzem; magamon kívül tántorogtam ki a szobából és sírva borultam le, kérve istent, adjon erőt e megpróbáltatásokkal szemben. Pár hónap múlva C . . . ben voltunk. Ott eleinte Thekla határozottan kimondá, hogy rövid időn az ezredes neje leszek s midőn én az ellenkezőt állítom, oly dühbe jött, hogy görcsöket kapott s midőn jobban lett, magához hivatott s megtiltá, hogy te-nek szólítsam őt; leányát kisasszonynak, ő excellenciádnak nevezzem, a háznál ismét mint kulcsárnőt fognak tekinteni s több ily rendeletet adott ki. Még ehhez járult, hogy Körtner szerelmi nyilatkozataival üldözött, míg végre tudtokra adom, hogy elhagyom őket s nem tűröm többé e bánásmódot. De ez ismét oly ijedtségbe és dühbe hozta Lindheimnét, hogy már félni kezdtem tőle, míg végre a véleten segített rajtam! A kis Saroltával naponkint sétálni mentem s a sétatéren megismerkedem Schlossernével, kit rövid idei ismeretség után megkértem, szerezne nekem valamely állást, mit ő megígért és meg is tartott s igy jöttem e helyre, hol oly boldog volnék, ha . . . — Ha ? — kérdé sebesen Alfonz. — Ha szabad lenne tovább is itt maradnom. Az ifjú elhagyta helyét. — Ez öntől függ, — mondá határozottan, — én szavamat adtam, hogy rokonaitól függetlenné teszem ; de vájjon nem fogja-e majd megbánni egykor ? . . . Elakadt. A leány kérdőleg nézett rá. — Hogy itt maradtam ? — kérdé halkan. — Hogy nem ment az ezredeshez ? . . . , — Soha! — viszonzá hévvel Marie, s karcsú termete büszkén egyenesedett föl; — soha sem mennék érdekből férjhez, annál kevésbbé egy jellemtelen emberhez. — De ebből Lindheimra nézve sok kellemetlenség származhatik, — mondá mosolyogva Alfonz; — az ezredes hatalmas pártfogó, de hatalmas ellenség is lehet. — Ez a félelem az, mi most a legvégsőre viszi őket, — mondá borzadva Marie, — s ki Theklát úgy ismeri mint én, az mindenre készen lehet. Alfonz vállat vonz. — Ne féljen ettől, — mondá vidáman, — én ma elutazom, de pár nap múlva visszajövök s addig nem fog történni semmi; a többit pedig a jövőre bízzuk. E párbeszéd után Marie sokkal nyugodtabb lett, az öreg úr el volt ragadtatva jó kedvétől, s AlfonZ, ki csak este indult, napközben többször volt atyjánál, érdekkel és csodálkozva szemlélte Mariét, ki oly vidám, élénk, szellemdús és bájos volt, minőnek e komoly, tartózkodó, junói termetű hölgyet soha sem képzelte volna. — Maradjon ön mindig ily jókedvű, — mondá a búcsúzásnál s melegen nyujtá neki kezét, melybe a leány pirulva tette az övét, s engedelmessége jeléül nyájasan bajtá meg magát. Elváltak s midőn Alfonz kocsijának robogása fölhangzott, Marie az ablakhoz szaladt, kinézett s aztán egy percig elkomolyodva állt helyén, míg ajkán nehéz, mély sóhaj lebbent el. XI. Néhány hét múlt el ez esemény után. Thekla sötét, mogorva kedélyben ült boudokjában, midőn egy inas Vernil grófnőt jelenté, mire az azonnal be is lépett. — Remélem, nem zavarom excellenciádat valami komoly elmélkedésben, — monda helyet foglalva nem minden gúny nélkül a grófné s vizsgálva nézte a helytartónét, ki oly mogorva volt, oly kedvetlen, majdnem kétségbeesett, hogy bármint igyekezett is, nem birt arcának parancsolni. — Legkevésbbé sem; azonban beteg vagyok, nagy fejfájásom van, — mondá szenvedő hangon. — Mennyire sajnálom, — viszonzá Yernilné, — pedig Spiegelnétől hozok üzenetet; ma este néhányan teán leszünk nála s reméltük, hogy excellenciádat is látni fogjuk. — Nagyon köszönöm, de nehezen vehetek a társaságban részt, — viszontó fejét fájdalmasan nyugtatva kezére Thekla. — Csak kevesen leszünk, — folytatá vidáman Yernilné, — néhány asszony, pár férfi az ismerősök közül és — Dürrer Alfonz. Figyelmesen s hamis mosolylyal függesztő élénk szemét a helytartónéra, ki mintha villany ütötte volna, kapta föl fejét. — Dürrer ? — bebegé izgatottan, s aztán észrevette magát és nyugodtabban kérdé: —• ő ismét itt van? — Már régen Rubensfelsen időz, s ma váratlanul lépett be hozzám. Rögtön megigértetem vele, hogy az estét velünk tölti. (Folyt, köv.) A nagyfüzesi tanya. (Francia regény.) Írta Bentzon Th. (Folytatás.) — Nőül venni Mariét ?! — kiáltott föl Jakab, elbámulva azon, hogy e leánytól ily tanács eredhet. — Te ezt azért mondod nekem, hogy kipuhatold gondolataimat, — tévé utána a bizalmatlanság érzetével. — Hasztalan volna az, mert én már tudom, mint gondolkozol, talán még jobban mint tenmagad. Nem azért voltunk oly hosszú időn át barátok, úgyszólván testvérek, hogy ki ne találjuk egymásnak legrejtettebb gondolatait is. — Testvérek, azok voltunk, Rosine, igaz, — szólt Jakab gyöngéden, a megbánás kifejezésével fogva meg a Rosine kezét, — de aztán még egyéb is voltunk mi egymással szemben. — A mennyiben boldogult atyád a menyének óhajtott s te azt hitted, engedelmeskedhetel neki. Alkalmasint te is ép oly vonzalmat éreztél irántam, mint én te irántad ; de hát a gyermeki szív fogékony minden jó iránt, nemde ?, s az egész csak gyermeki eszme volt! Te megszeretted Mariét, mihelyt megláttad. Miért nem mondtad ezt nekem ? — Oh, én gyalázatos áruló vagyok! — kiáltott