Fővárosi Lapok 1878. január (1-26. szám)

1878-01-13 / 11. szám

Vasárnap, 1878. január 13.­­4 eg­yetíteT­i tanár n­y­v­t­á­rt fr­a­yi 11. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre ....................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve m­indennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« tizenötödik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó­­hivatalába, Budapest.« Egyre hullnak. Egyre hullnak, egyre esnek, Ez a vége a nemesnek, A szép zászló lenn a porba’ S magasan leng fenn a gondra. Európa csak nézte, nézte,­­ mint ott a nemes vérre. Segíteni ?! »ej, minek ez ?« Ha kezdődött, majd vége lesz. Vége is van, vége, vége, Lesz most csendes, lassú béke, Az eszméken penész támad S sziveinkben — önutálat. Tóth Kálmán: Meghitten. irta Endrődi Sándor. (Folytatás.) És valóban, halottat vírasztottak ott! Egy szép, fiatal halottat. Magam voltam a vírasztója. A ravatal ott állt az egyik szoba közepén és mély gyászszal volt bevonva és magas gyertyák égtek kö­rülötte vöröses, rémes, hosszú lánggal, ijesztő suga­raikat a halott arcára vetve, mely hófehér halvány és nyugodt volt. Homloka, ajka jéghideg, szép szeme be­zárva, kezei, mint a szomorú­ fűz ágai aláhajolva a ko­porsó pereméről. Virágok borították el, a késő ősz illattalan virágai és myrthusz-ágak. Úgy feküdt ott az a kedves szép halott. És én előtte álltam, mereven, mozdulatlanul. Tekintetem beleveszett e jelenet bo­rújába és lelkem némán, hangtalanul ölelte át e gyászt, melynek fátyola az égig lengett s árnyba vonta a ragyogó magasság minden csillagát. Aztán úgy rémlett, hogy a koporsó födele nagy dübörgéssel be­­zárul és mozdul, megindul, merülni kezd alá az éj­szakába. S lezuhant egész terhével a szívembe. És nekem hurcolnom kellett a szomorúság, a gyász ez iszonyú súlyait, a bezárult fekete koporsót a halavány halottal! Évekig! Oh, Adline! hányszor eltemettem önt! S mindig hasztalan! Feltámadt, újraélt. Egyike volt azoknak a nyughatatlan halottaknak, a­kik nem akarnak vég­kép, jól meghalni, de feltörik koporsójuk födelét, ki­szállnak sírjaikból és látogatóba járnak. Ön ragyog­­tatta ifjúságát, — de én láttam ahogy a halotti kön­tös aláomlik vállairól, ahogy a hálók fényében éjféli órán szederjessé lesznek ajkai és éreztem, hogy ke­ze milyen jéghideg, — mintha a temetők hűs­­ege harmatozta volna be. Körülrajongták önt, mint egy istennőt, pedig csak egy halott volt, egy csodaszép­­ halott. Hódolóinak tömege az élőt csodálta, én a ha­lottat szerettem. Azok a báli fénynyel elvonultak, mint az árnyak; midőn a csillárokat kioltották, hi­vatás nélkül maradtak, — de én közelben, távolban mindig híven követtem az ön szomorú, nesztelen lép­teit és nem hagytam el soha egy pillanatra sem. Oh, emlékezhetik rá, akárhányszor kisértem társaságból, bálokból haza, ki, a temetőbe, ködöses, hideg hold­világtalan éjeken, — a kapuban aztán elváltunk, ön remegve borúit rám, jéghideg könyeket hullatva ar­comra s szederjes ajkával megcsókolt, hogy didereg­tem, fáztam tőle reggelig . . . Egyszer aztán — épen mikor igy ismét haza­­kisértem . . . igen! az öreg Radáné asszonytól, a ki­nél olyan gonosz theákat ittunk s a ki arról volt ne­vezetes, hogy reggeli pongyolájával alig fért el abban az ősidőkből rámaradt karosszékben, a melyben ren­desen üldögélni szokott, — tehát ahogy tőle hazaki­­sértem önt s ismét a temető kapujához értünk, az egész után egy árva hangot sem szólva, mint ilyen éjféli, gyászos lényekhez illett: hirtelen megragadtam kezét s nevezhetetlen fájdalommal rebegtem: — Isten önnel, kedves Adline, örökre! Többé nem fogjuk egymást látni sohasem. Nekem azon sze­­retetlensége, hidegsége több a halálnál. Aludjék nyugodtan és gondoljon néha rám, ki mindeneknél jobban szerettem! S keze, az a jéghideg, omlatag kéz, melyről is­merősei azt állították, hogy csontja sincs, egyszerre melegedni kezdett, áthevült, visszatartott teljes ere­jével. — Nem Sacha, azt nem szabad magának ten­nie ! Engem nem hagyhat el! Ne hagyjon el, az is­tenre kérem, ne szakítsa el tőlem szívét! Maradjon mellettem, velem mindig, mindörökre! Ugy­e itt marad ? Én azzal válaszoltam, hogy nekem igen hűs lakás még a temető s nem maradok, nem, nem, el­megyek ! — Akkor én is magával megyek, Sacha! ma­gával ! Nekem is hidegek ezek az árnyak; érzem, hogy végkép megfagyasztanak. Az egész múlt, — minden összeomlott álmom, reményem kisért ama sötétséggel, mely itt körülvesz. Nem akarok emlékezni, nem akarok, Sacha ! Ugy­e érzi, hogy kezem melegebb, fpróbb, s látja szemem tüzét, hallja szivem dobogását ?! Ugy­e hallja ? Nem létezhetem ön nélkül. Nekem szükségem van a maga nagy, szerető, jó szivére, hogy megmenthessem lelkemet az életnek, az üdvösségnek. Ha önnel roszul bántam, bocsássa meg. Nem tudom, mit tettem. Nem én tettem. Az valaki más volt, nem én, nem én ! Egy árny, egy kisértet, a­kit ön élőnek hitt, az tette azt a roszat, — én csak jót tehetek ma­gával és roszat tenni nem akarok soha, sohasem! Ugy­e nem gyűlöl engem s nem hagy el, Sacha ? Ezt mondta ön, Adline. És átölelt és elborí­tott könyeivel, csókjaival. És én reszkettem a gyö­nyörtől s gyanakodtam e jelenetben, mint egy álom­ban. Nem akartam hinni a valót, mely elkábított. Az éjszakában, melynek szárnya még nem emelkedett fel lelkemről, e fény, mely az ön alakjáról rám sugárzott, szokatlan volt szememnek. Azt gondoltam hogy ez egy csalódás, egy tévedés világossága. Hitetlenül ráz­tam fejemet. — Nem, nem! én megyek. Ön csak térjen visz­­sza siri nyoszolyájába s aludjék a halottak közt szép halott, csöndesen. — Nem akarok aludni, — válaszolt. — Mon­dom, hogy magával megyek, Sacha. Ekkor nekem egy bolond gondolatom támadt. Az egészet tréfának, valami kísérteties éjféli jókedv­nek vettem s azt mondtam, hogy velem nem jöhet, mert én most visszamegyek Radáné asszonyhoz és ott be fogom neki mutatni a tarantella néhány figurá­ját, melyek még olaszországi utamból az emlékemben maradtak. — Akkor hát megyek én is, és együtt járjuk el a tarantellát. — No, az igazán bohó lesz! Radáné asszony kétségkívül halálra neveti magát. Eszem ágában sem volt azt hinni, hogy ön el­jöjjön velem. De jött. És pár perc múlva megint ott voltunk Radáné asszonynál, a­ki végtelenül örült an­nak a tréfás ötletnek, hogy mi a tarantellát akarjuk neki bemutatni. Meggyújtotta minden moderateur­­lámpáját, székeket, asztalokat félretolatott, a szőnye­geket felszedette, ő maga pedig beleült abba a nagy­zsöllyeszékbe, a­mely egy egész kis lakásnak is beil­lett. Én castegnettákat rögtönöztem s Radáné asszony kezébe egy gyermekdobot nyomtam, kérve őt, hogy azt csak verje, ahogy gondolja — csakhogy épen zö­rögjön. Ehhez nem kell nagy zeneértés. Nagyon tet­szett neki a bizalom. Egyszeriben agyon akarta ma­gát kacagni, hanem mi igen szépen megkértük, hogy ezt ne tegye, mert a zenére komoly szükségünk van. (Vége köv.) Az őrzött asszony. (Francia elbeszélés.) Írta Charles de Bemard. (Vége.) Félrevonult tőle a szoba egyik zugába és sírt sokáig, zsebkendőjét ajkaihoz tartva, hogy elfojthassa zokogását. Végre annyira erőt vett rajta a fájdalom s keserű könyeket hullatva koronkint oly hangos sóhajban tört ki, hogy Barberin fölébredve, fölemel­kedett. — Csak nincs talán még hét óra ? — kiáltott föl hirtelen az ifjú. Aztán fölkelt, elővette óráját s megnézte, mennyi az idő. Ekkor vette csak észre Va­­lériet, ki száraz szemmel s mosolygó ajkkal közeledett hozzá. — Ej, hát kegyed engem aludni hagyott, — szólt az ifjú a gyöngéd szemrehányás hangján. — Íme most már vírad s el kell kegyedet hagynom. — Ma este, — szólt a nő, s keblére vetve magát Horacenak, hévvel karolta őt át, ki ezt nem cseké­lyebb szenvedélyességgel viszonozta. — Ma este ? — gondolta Barberin, — vájjon visszatérhetek-e én ma este ide ? Ejh, de űzzük tova e siránkozó érzékenykedést, mely gyöngíti az idegeket s homályosítja a szemet. Most azon kell gondolkoznom, hogy a különféle mester­vágások ellen mikép fedezzem magamat... De minő bohóság! hiszen mi pisztolylyal vívunk, tehát az a fő, hogy a szemem el ne káprázzék. — Ma este, angyalom! Ma este édes mindenem, életem! — ismétlé Horace s még egy csókot nyomva kedvese ajkára, elhagyta a szobát. — Ő élni fog! — kiáltott föl Valdam­aie asz­­szony, midőn az ifjú eltávozott, — de én meg fogok halni, a nélkül hogy valaki szánna. Midőn a komorna, nyugtalankodva az úrnője lakosztályában uralkodó mély csönd miatt, belépett a szobába, Valerie halványan, eszméletlenül feküdt a padolaton. Már alkonyodott, midőn végre fölocsúdott esz­méletlenségéből. Első szavain még észrevehető volt némi lázmá­mor, midőn arról kérdezősködött, van-e a kikötőben már egy hajó elutazásra készen. Az a gondolat fog­lalta el egész lelkét, hogy meneküljön szerelmével egy elhagyott szigetre az őt üldöző gyűlölt egyén elől. Aztán hirtelen kiderülve eszmevilága, abba hagyta a kérdezősködést. Egyedül akart maradni s még komor­­náját is kiküldte szobájából. Az est beálltával az ablakhoz állt. Ott, a füg­gönyök mellé rejtőzködve, homlokát tenyerébe me­rítve, szomorú, csüggesztő gondolatokba merült, melyekből minden pillanatban, mint kísértet bukkant föl a Guerland szenvedélyes, gyilkos alakja. Ama határtalan hit, melyet Valerie a százados esküjében vetett, néha-néha oszladozni kezdett s a szörnyű elő­érzet lépett előtérbe, hogy ez az ember megcsalta őt, így váltakozott lelkében a bizalom és a kétségbeesés. Jóllehet Valerie ily látomány és előérzet uralma alatt állt, szeme folytonosan éber figyelemmel kisérte az utcán történteket, hol minden oly járó­kelőt szemügyre vett, ki csak némileg is hasonlított Barberinhez. Lassankint ritkult a jövők-menők száma az utcán, a boltokat zárni kezdték, sőt lassankint az át­elleni házak ablakai is elsötétültek. Már a kapukat is rég bezárták s eljött az éjfél, a szerelem és a lelkek órája, a­melyben Horace, dacolva a leskelődő félté-

Next