Fővárosi Lapok 1878. február (27-49. szám)
1878-02-23 / 45. szám
45. szám. Szombat, 1878. február 23. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre....................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal szolgálhat a kiadóhivatal. Tévutakon. (Beszély.) Írta Nagy László. (Folytatás.) Ombody íróasztalánál találta az öreg profeszszort, akinek nagy örömet szerzett egy rég nem látott barátjától hozott üzenet. Sándor egy ideig várta, hogy az öreg bevezeti húgaihoz, de ez nem történvén, megelégelte a mulatságot s távozott, az ismeretség megkötését más alkalomra hagyván. Távoztakor Adolf bácsi kérte az engedelmet, hogy ha nem lesz alkalmatlan, a látogatást visszaadhassa. A látogatás híre kellemetlenül hatott Zoltánra, aki nem számított erre, de nem is tehetett kifogást ellene; más védelmet nem talált, mint elhatározta, hogy e látogatás idején nem lesz otthon, nehogy az ismeretség feljogosítsa az idegent, magányát később is fölzavarni. E látogatást mindenkor várhatta, de leginkább délfelé, mert ez időtáj felelt meg a szokásnak és barátja látogatása idejének s ugyanazért elhatározta, hogy ezentúl későbben indul gazdasági útjára s csak az ebéd idejére tér haza. Az első nap elmúlt, de barátja nem fogadta a kedves újsággal, a látogatás elszalasztásával. A második nap az új rend szerint későn ült lovára, midőn a kapuban találkozott Breutner Adolffal. Mindketten kerülni akarták egymást, legalább Breutner Frigyes megparancsolta öcscsének, hogy ez időtájban adja vissza a látogatást, midőn Káldor otthonléte legkevésbbé várható és a véletlen mégis összehozta őket. Mindketten egymásra ismertek s Zoltán kénytelen volt leszállani lováról. — Breutner Adolf vagyok,— mutatá be magát a vendég, — Ombody Sándor urat keresem. — Méltóztassék felmenni, — felesé Zoltán s mint házigazda vezető vendégét s védé az előrohanó kutyák ellen; de Sándort nem állíthatá elő, mert csak a kutyaordítás véré fel álmából. Zoltán boszankodva látta, hogy vendégét egy ideig neki kell mulattatni. — Bocsánatot kérek ügyetlenségemért, — viszonzáa nyert felvilágosításra Adolf bácsi, — valóban eszembe juthatott volna, hogy a városiak pihenni jönnek falura. Majd holnap teszem tiszteletemet. — Sándor rögtön kész lesz, — viszonzó Zoltán udvariasan, — ha nincs terhére a várakozás, öt perc alatt itt lesz. — Szívesen várakozom, de ön lováról szállt le, kérem, tekintsen engem jelen nem levőnek. Zoltán egy pillanatig habozott, de csakhamar erőt vett magán s elhatározta, hogy az udvariasságot udvariassággal fizeti vissza . . . — Szokott utam s nem határoz, ha öt perccel előbb vagy később kezdem el. Szolgálhatok egy szivarral ? — Köszönöm. Barátja egy régi ismerőstől hozott üdvözletét s nem mulaszthatom el ezt neki megköszönni , hiszen oly jól esik hirt hallani a mindig fogyó barátokról. Károlylyal — mert Hauser Károlynak hívják — Károlylyal együtt jöttünk ez országba Linzből. Még akkor mind a ketten a férfikor delén állottunk. Gyermekkorunk óta barátok voltunk, apáink egy faluban laktak és fáradságosan keresték össze azt, ami szükséges volt neveltetésünkre. Mi a tanári pályát választottuk. A forradalmak nem zavarták meg, mi hívek maradtunk az uralkodóhoz. A magyar forradalmat egy egyszerű német professzor szempontjából tekintettük s lelkesedve jöttünk a legyőzött országba, hogy a civilizációt terjeszszük, az egységes birodalom tömörülését az egységes nyelv által elősegítsük. Sok év folyt le azóta s ha most fel bírom fogni az önök lelkesedését, az önök nagyszerű eszméjét, ne kicsinyelje a miénket sem ; meglehet téves, meglehet gonosz volt a cél, amely lelkesített, de büszkén mondom el: nemesnek, magasztosnak, óriásinak hittük azt. Fizetésért, ha úgy tetszik zsoldért szolgáltunk, mert szegények voltunk — folytatá az öreg ember, mialatt szemében egy múlt tiszta fénye lobogott fel, mialatt ismét föllelkesítő az elmúlt ábrándkép ; mert bármily kárhoztatott legyen is az mások által, bár a jövő igazolja is ezt, ha mi annak szép magasztos eszmét tulajdonítottunk, ha ez és nem haszon, pénzvágy lelkesített, ha addig szolgáltuk, mig varázsát reánk el nem veszíté, lelkünk menti a szemrehányástól, múltúnk nem vád ellenünk s lelkünk örömmel varázsolja vissza a lángoló a gyulasztó érzelmek elmúlt világát, a zsoldért harcoltunk, az absolutizmus szolgái voltunk, de nem adtuk el magunkat; mi ama boldogok közé tartozunk, kik hirdethetik szabadon azt, a mi lelküket betölti, amit egyedül szent célnak tekintenek. Engedjen meg, uram — folytatá csendes modorába térve vissza, — engedjen meg, hogy ily beszéddel untatom, de lássa, én ama szerencsétlenek közé tartozom, a kik nem tartották magukat bölcseknek, a kik kisszerű körükben beleélték magukat az uralkodó eszmébe. Ifjúkori álmom volt a nagy Németország egyesülése s én, mint felső-ausztriai polgár, nem képzelhettem ezt Ausztria nélkül s ezt az Ausztriát nem a német elemet feladva, uralmát egy maroknyinak, veszendőnek hitt néppel megosztva. Ama szerencsétlenek közé tartozom, kik életök eszményképét, vezércsillagát eltűnve, magokat sárral dobálva, megvetve látják. Mi volna életem, ha belsőm is vádolna, ha ez eszményképet hazug mentségnek érezném! Kevesen voltunk, akik lelkesedtünk, kevesen akik örömest nélkülöztek volna is a célért, de e kevesek közt én is helyet követelek magamnak. Még egyszer bocsánatát kérem, de nagyon jól tudom, mily ijesztő képet adnak rólam, a Bach-huszárról. Valóban az voltam, testestől lelkestől hive, és germanizátor, de tekintsen bennem egy olyan embert, aki tudott lelkesedni, akinek volt eszményképe, habár az ma előttem is félszeg és kivihetetlen. E lelkesedés, ez eszménykép, bár természettel is absolutista voltam, még inkább növelte a hajlamot, mert csak így vártam határozott fellépést, nem lankadó erélyt. Az öreg professzor itt megpihent. Előadásától nem lehetett eltagadni egy kis kathedrális színezetet, de nem volt unalmas . Zoltán érdekeltségét nagyon felköltötte; sok részét az előadásnak oly figyelemmel hallgatta, mintha lelkébe akarná vésni, de a beállott csendet nem zavarta meg. Az öreg úr egy pár pillanatnyi magábamélyedés után ismét beszélni akart, midőn az ajtó megnyílt s azon Ombody lépett be. A kölcsönös üdvözletek kicserélése után helyet foglaltak, sőt még Zoltán sem indult a mezőre. — Károlylyal — kezdé ismét az öreg ur tökéletes professzori modorban, előbbi figyelmes hallgatójához fordulva s elfeledve nógatni ezt a sétalovaglásra. — Károlylyal egy városba jutottunk s vagy élesebb esze volt, vagy nem volt oly elfogult eszményképe iránt, csakhamar más színben látta a világot, sőt magyarúl is kezdett tanulni. Ez nagy bűn volt előttem s benne a hitehagyót kezdtem gyanítani. E gyanú elfogulttá tett minden állítása iránt s mig én bécsi lapok, statisztikai adatok nyomán indultam, ő saját kutforrásai után indult. Időközben más városba tették át és az elválás nehéz volt. Mindketten jóbarátok voltunk, egymásról jóindulatot, becsületességet tételeztünk fel, de egymást kölcsönösen téves után láttuk. A nyári nap már régen felragyogott, midőn elváltunk; egy egész évét töltöttünk eredménytelen vitában s hidegen váltunk el, a barátságot felbomlani érezve. Levelet nem váltottunk, ő irt egyet, de annyira rosz útra tévedtnek láttam, hogy válaszra sem méltattam. Jöttek a viharos napok és én még zárkózottabb lettem. Magenta, Solferino sok fájdalmas könyet s álmatlan ést okozott nekem, de csak a megpróbáltatás napjának hittem s törhetetlen erélylyel haladtam utamon tovább. Majd jött a forrongások ideje; a tanulóságot nem lehetett fékezni ; mellettem minden tanártársam engedett, csak én tartottam becsületbeli kötelességemnek szilárdan állani, meg nem hajolni. Ekkor irt Károly újra, hallva tetteimet, de levelére ismét nem válaszoltam s felfogadtam a következőket visszautasítani. Ablakaim csörömpölve törtek össze egy éjjel, fölhangzott a macskazene s én egy szűk udvari szobában elmélkedtem szomorú helyzetemről és ragaszkodtam makacsul egy eszményképhez, melynek megdőltét nem akartam hinni. Szivem sajgott és vérzett, midőn tanítványaimat láttam ; én, kielőbb minden szigorom dacára, szeretett és tisztelt voltam, ha most közéjük mentem, csak megvetést, gyűlöletet olvastam szemeikben. Elhagyatva mindenkitől, rokon kebel s barát nélkül vívtam a harcot, melyben el kellett buknom. Kimerülve, elkedvetlenedve nyugdíjért folyamodtam s bátyám mellett húztam meg magamat, hogy várjam és reméljem napom feljöttét; egykor már azt hittem, hogy megjött, de csakhamar meggyőződtem reményem csaló voltáról. Lassankint a falu megismertetett a néppel; bebizonyúlt,hogy Károly csak valót irt, tagadva a nép elmaradottságát, folytonos csökkenését, restségét, iszákosságát és sok más egyebet. Lassan kint lemondtam ábrándképemről ; igaz, nehezen és fájdalmasan váltam meg, de ma már többé nem csábít; a népet nyelvét, irodalmát tanulmányozva, ma egészen más ember vagyok, mint voltam. 50 évet túlhaladva, hazugnak találok több oly tételt, melyet mint történettanár megdönthetően igazságkint hirdetek a tanszékről. (Folyt, köv. Két szerelem. (Regény.) Írta Salvatore Farina. (Folytatás.) Így megvigasztalódva türelmesebben vártam. Hallottam a gőzsíp sivítását s a kocsik nehézkes robaját ; láttam felnyílni az ajtókat s rajtuk mindenféle unalmas és fáradt arcú csoportokat kilépni . . . Egyenkint szemügyre vettem őket, szívem elszorult, de még nem mondá: »nézd, ez az. . . .« Ezeknek mindegyike oly gondolkodó arckifejezésű volt, mint azok, kik sürgős teendőik érdekében utaznak; de Jenőnek, az én felfogásom szerint, egyszerre mosolyognia s komolynak kellett lennie, mikor engem meglát. S azután, legalább amint nekem tetszett, mindnyájan barnák voltak, csak egy szőke volt közöttük, egy kis vézna emberke, mig Jenőt magas termetűnek képzeltem. Mindnyájan elmentek, az ajtókat becsukták s szívem még semmit sem mondott. Körültekintettem. Az utasok bérkocsikba szálltak, figyelmesen vizsgáltam a hozzám legközelebb állónak arcvonását, de semmiképen sem tudtam Jenő ifjúkori arcvonásaira akadni bennök, melyeket jól emlékezetembe véstem. Egyszerre csak észrevettem, hogy egy ember figyelemmel vizsgál engem — ránéztem; barna, középtermetű, ifjú s elég szép volt. Nem az a kép volt, melyet én kerestem s fejemet másfelé fordítom, s úgy véltem, hogy megtaláltam a kit akarok. Egy magas termetű férfihoz léptem, kinek csak vállait láttam, de megesküdtem volna rá, hogy Jenő. Abban a pillanatban egy gyöngéd érintést éreztem; az előbbem barna ifjú volt. — Rajmond! — mondá kétkedve. — »Jenő! — s inkább hevesen, mint gyöngéden karoltuk át egymást.* Némán mentünk hazafelé. Nem tudom, hogy miért vártam oly óhajtva Jenőt, s hogy mi fogta el