Fővárosi Lapok 1878. május (100-125. szám)
1878-05-01 / 100. szám
A kopasz törvényszéki teremben, mely Viktor Emánuelnek gipszből készült nagy mellszobrán kivűl, mely a patkó alakú, zöld posztóval bevont asztal felett egy fülkében volt felállítva, semmi más díszítményt nem mutatott fel, — ültek most a vádlók padján Antonio és Benigna, a tanúk padján pedig Agosto és néhány szomszéd. Egy kis, fekete posztóval bevont asztalon feküdt szent Antal összetört gipszalakja, mellette egy őr, fegyverrel kezében, a súlyosító gyilkos eszköz őrizetére. A nézőtér zsúfolásig volt megtömve s oly zsibongás volt hallható, mint egy méhkosárban, csakhamar azonban halotti csend lett, a bíró jelt adott, egy kis vasas oldalajtó nyílt meg és először egy karabélyos lépett be, kivont karddal, azután Petronella és utána még egy karabélyos. Mialatt Petronella a vádlottak padján foglalt helyet, a két őr kivont oldalfegyverrel mellette állott meg. «• Agosto, amint leányát megpillantá, zokogáson tört ki, mi részvétteljes zúgást idézett elő a sűrűn megrakott nézőtéren. Petronella nem nézett fel a földről; mereven és érzéketlenül ült, s barna arca halvány és bánatos volt. — Tudja-e, miről vádoltatik ? — kezdé a biró, a formaságok bevégzése után, a vádlott felé fordulva. Petronella hallgatott s nem nézett fel a földről. — Titano Petronella, kérem kegyedet, nézzen rám s figyeljen kérdéseimre. Tudja-e, minő bűntény elkövetésével vádoltatik? — ismétlé a közvádló. Petronella meredten tekintett a szólóra. — Nem, én nem tudom, — mondá közömbösen. — Azzal vádolják kegyedet, hogy 13. és 14. június közti éjjel szomszédja, Lucca Antonio úr ellen, gyilkossági kísérletet követett el azáltal, hogy e gipszszobrot fejére dobta és ezzel rajta nehéz sebet ejtett. A szakértők kijelentése szerint a vastag szobor elégséges arra, hogy valakit megöljünk. Elismeri vétkesnek magát ? — Nem! — mondá Petronella hangosan és határozottan. — Nem kegyed dobta a gipszszobrot az utcára ? — Igen, én dobtam ki az ablakból, de senkit sem akartam találni. — Ez éjfélkor történt, — folytatá a vádló, — ez különös; kegyed máskor tíz óra tájban mindig aludni ment, miért maradtam az éjszakán oly sokáig ébren ? — Imádkoztam és vártam valamire. — Mire várt ? Petronella késett a felelettel. A vádló ismétli kérdését nyomatékosan és egyúttal inti Petronellát, hogy mindent valljon meg úgy, amint történt, s minden szégyent félretéve, ez csak előnyére fog válni. — Tehát kire vagy mire, kérdem ismét, várakozott kegyed? — Antonióra. — Melyik Antonióra ? — Antonióra, aki ott ül. Hangok, csodálkozást kifejező mozgás a nézőtéren, Antonio felugrik és beszélni akar, a vádló jelt ad neki, hogy üljön le s nyugodtan viselje magát. — Megígérte kegyednek Antonio, hogy el fog jönni? — véve fel ismét az államügyész a szót. — Nem. — Sőt békétlenségben éltek kegyetek a szomszédasszonynyal és fiával, nemde ? — Igen. — Nos hát, miért várta kegyed a fiatalembert? — Mert Antal napja volt és én bizonyosnak tartom, hogy el fog jönni. — Mi célra? — Hogy jegyet váltson velem. Nagy mozgás a közönségben, Benigna és Antonio ismét ingerülten emelkedtek fel helyeikről, az öreg felkiáltott és Antonio elképedve nézett Petronellára. Az államügyész Antóniához: — Értésére adta-e ön valami módon a leánynak, hogy hozzá fog menni ? — Nem, — mondá Antonio hirtelen. — Nem is gondoltam a leányra, egy nyúlkelepcét akartam felállítani. — Vádlott nő, miért dobta ki kegyed a szobrot az utcára ? — Mivel a szent cserben hagyott. — Mivelhogy ki hagyta cserben ? — kérdé az államügyész csodálkozva. — Hát szent Antal, mivelhogy nem szerezte meg nekem Antoniót. Én mindent elkövettem, csaknem felemésztettem magamat a sok imádkozás és könyörgésben, — folytatá Petronella szenvedélyesen, — megtanultam a nevet felírni, egy arany szívet áldoztam fel neki a templomban, mindent, de mindent tettem — de a szent semmit sem tett, s ezért haragra gyuladtam s kidobtam a szobrot az utcára. E vallomásnál valóságos zendülés támadt a nézőtéren, a legkülönbözőbb nyilatkozatok, a csodálkozás és ámulat, a helyeslés, részvét és gúny kiáltással váltották fel egymást, és most, miután a csend ismét helyreállott és a vádlott nő az elnöktől több ízben nyomatékosan felszólíttatott, hogy a dolog egész menetét kezdettől fogva minden tartózkodás nélkül beszélje el, elmondá Petronella szóról szóra, csaknem őrjöngő szerelmének egész hevével, a vádlottak padjáról mindazt, mit az előbbiekben ecseteltünk. A nézőtéren, a bírák asztalánál elfojtott lélekzettel hallgatták a történetet. A tanúk padján Agosto ámulva vakarta fejét és a vádlók padján nyugtalanul fészkelődött Antonio, majd elvéresedve, majd elhalaványodva, Petronellára nézett, ki földre szegzett tekintettel s félig elnyomott, mélyen megindult hangon beszélt, és aztán mereven maga elébe nézett és ismét Petronellára, és szemei függve maradtak a leányon, míg anyja sötéten és nyugtalanul tekintett majd a bírákra, majd a leányra. Petronella bevégzé és az államügyész már az esküdtekhez akart fordulni, midőn Antonio felállt. — Biró úr, — kérdé, előbb hebegve, de csakhamar tisztán, csengőn szólva, mialatt szemeit erősen Petronellára szegte. •Chiró úr, a leány mindent irántam táplált szerelemből tett. Soha sem hittem volna, hogy ily szerelem létezzék. Anyám lebeszélt a leányról és én ingadoztam és elhúzódtam; ekkor láttam, mily ingerült lett, oly haragos,hogy mit sem dolgozott s tányért és tálat összetört a házban. Úgy nézett rám, hogy szinte félni kezdtem tőle s azt hivem, hogy szemében pokoli tűz lángol; ez okból mindinkább kitértem utjából; oly leányt, gondolom magamban, kinek ily gonosz szíve van, nem tudnék elvenni, és úgy tetszett nekem, hogy napról-napra gonoszabb és tűrhetetlenebb lesz; abbahagytam tehát minden gondolatot e leányra. De most, bíró úr, tudom, hogy mindez csak zabolátlan szerelem volt irántam, hogy mindez csak szívbeli fájdalom és bánatból történt. Én tehát bocsánatot kérek e leánytól, és ha most is, ama baj után, melyet vakságomban neki okoztam, férjéül akar, akkor ezt, bíró úr, azonnal írásba tehetné. Fúriakint szökött föl erre helyéről Benigna aszszony, de Antonio eléggé kifejező kézmozdulattal visszanyomta őt, amiért is nyöszörögve ült vissza helyére. — Amit Antonio úr tőlem kiván, — szólt most az államügyész, — ez nem tartozik hivatalom körébe. A tárgyalást e közbejött esemény dacára folytatni kell; a vádanyag össze van hordva s én nem tartom szükségesnek azt összegezni, kérem azért az esküdt urakat, tanácskozás végett vonuljanak vissza. Az esküdtek elhagyták a termet. Petronella a helyzet hirtelen fordulata által megtörve, a padra hanyatlott spirt és zokogott az olasz nép módjára túl hangosan, miben őt néhány zöldségáruló asszony a nézőtéren hathatósan támogatta. Alig néhány perc múlt el s ismét megjelentek az esküdtek, ítéletek ártatlannak nyilatkoztató Petronellát, mire a törvényszék a hallgatók átalános helyeslése közt szabad lábra állítást és bírói ítélettel minden mocskot, amely ez ügyből netalán rá tapadt volna, semmisnek, alaptalannak és tárgynélkülinek nyilatkoztatott, és őt egy szeplőtlen életű olasz polgárnő minden jogába visszahelyező, Antonio Petronellához ment s kezét nyujtá neki. Petronella gyorsan felugrott s karjaiba zárta kedvesét. A hallgatóság ujjongva nyilvánító tetszését, a birák mosolyogtak s erősen rázták Agosto atya kezeit, kinek csak kevéssel elébb oly siralmas arca most úgy fénylett, mint a júliusi nap déltáján; mindenki megelégedve hagyta el az igazságszolgáltatás helyét, kivéve Benigna asszonyt, ki kirohant a teremből, a nélkül hogy fiát csak egy tekintetre is méltatta volna. A kimenésnél görcsösen ragadta magához Petronella a gipszszobor romjait s kötényébe retté. — Miért hozod magaddal a szobrot ? — kérdé csodálkozva Antonio. — Oh, én roppant igazságtalan voltam a szent iránt, — mondá komolyan Petronella, — hisz ő mégis segített rajtam és én jövőre nagy tiszteletben fogom őt tartani. És te is igy fogsz cselekedni, Antonio, nemde? Antonio égő piros sebhelyét dörzsölte. — No, nem kellett volna ily komolyan csinálni a dolgot, — mormogó, szorosabban fűzve Petronella karját a magáéba, aztán kisértetve a szomszédoktól, mintegy diadalmenetben ballagtak vissza a falu felé, hová a törvényszék előtt történt csodás eset híre már eljutott volt és az emberek kíváncsian és örvendezve in corpore fogadták a jegyeseket, s e menetnél természetesen sem a tyúkok, sem a disznók nem hiányzottak, ott lévén mindenütt, hol a legtöbb lakos gyűlt össze. Két hónappal későbben boldog pár voltak Petronella és Antonio, és a szent Antal szobra, összeragasztva, a Petronella ágya felett állt. Dr. Szemák István: Az aldershoti táborban. A büszke Albion végre megmozdult! Az angol leopárd kinyújtja hatalmas karmait, hogy kényszerítse az északi medvét könnyen szerzett zsákmányának elbocsátására. A brit páncélos hajóhad már rég a márvány-tengerben horgonyoz, de hogy a küszöbön álló harc ne legyen egy cápa viadala egy tigrissel, melyben a két ellenfél gyilkoló pillantásokat vethet ugyan egymásra, nagy mérgesen fenyegetheti is egyik a másikat, de azért mégsem ronthat a gyűlölt vetélytársra, arról Angliának kell gondoskodnia. És e kötelességének bámulatos erőfeszítéssel siet is a szigetkirályság megfelelni. Az igen is másodrendű katonai hatalom (a szárazföldi hadsereget értve) Nagy-Brittania egymaga készül a világ legnagyobb hadseregét megtámadni. »Gut Ding braucht Weile« — ez a példabeszéd rendkívül jól illik az angol hadsereg mozgósítására. A kapu előtt álló háború szerfölött érdekes lesz, mert azt a két államot fogjuk egymással küzdeni látni, melyeknek hadseregi mozgósítása a leglassúbb az összes modern katonai államok közt. Leglassúbb , de miért ? Az okok homlokegyenest ellenkezők. Oroszországot óriási területi kiterjedése gátolja hadseregének gyors mozgósításában, s a nagy területi kiterjedése hátrányát fokozza még a gyér lakosság, a rossz utak, a zord éghajlat és a vasutak hiánya. Igen, de Anglia ez elősorolt bajok egyikét sem bírja, mert a szigetkirályság nem valami nagykiterjedésű; lakossága tömör; útjai kitűnően jók; éghajlata enyhe és oly vasúti hálózattal van megáldva, melynek vonalai az ó világ összes országai közt a leghosszabb sinutat nyújtják, sőt még az »aránylagosság« szempontjából is csak a pici Belgium szárnyalja túl. És mindezek dacára Anglia csak igen lassan képes hadseregét mozgósítani, mert e hadsereg szervezete semmikép sem felel meg a mai kor követelményeinek. Az angol szárazföldi hadsereg hasonlít egy kitűnő jóságú érchez, mely hibás mintába lett öntve; a mintából kikerült szobor anyagja ugyan kifogás nélkül cseng, ha megkopogtatjuk, de azért mégis elégületlenül fogunk a szobortól elfordulni, mert annak hibás idomai sértik a szemünket. Mily nagy különbség, mily megmérhetetlen távolság van Anglia szárazföldi és tengeri hadereje közt. Az egyik oldalon az elmaradottság, a másikon a legnagyobb előrehaladás, a szárazon tömérdek hiány, a tengeren páratlan tökély. Egyébiránt ez utóbbi körülmény fő oka annak, hogy a brit hadsereg minden tekintetben elmaradt a többi európai hadsereg mögött. Az angol hadsereg kitűnő jó anyag fölött rendelkezik, azonban ez anyag harcászati kiképeztetése , a betanított csapatok vezénylete, szervezete és beosztása gyarló. Anglia ez irányban alig tanult valamit az elmúlt tizenkét év alatt, de miért ? mert nem volt biztonsága soha sem veszélyeztetve, hiszen a szigetország nyugalma biztosítva volt páratlan jóságú hajórajai által. Az aldershoti állandó tábor azonban élénk képet nyújt. A délelőtt hadi gyakorlatokkal telik el, a délutánt az oskolák, az elméleti kiképeztetés, tornászat, vívás, fegyvergyakorlatok és céllövészet veszik igénybe; az este mulatságnak, vigalomnak van szentelve. Nemcsak az angol tiszt, hanem kivált az altiszt és a közlegény is sokkal jobban van fizetve és a két utóbbi sokkal jobban is élelmezve, mint bárhol. Pénz tehát kerül a zsebbe s a tábori mulatságok első kelléke megvan. A célszerűtlen, sőt hátrányos angol egyenruha jól mutat a táborban. A rikító vörösszínű fzakok, a kényelmetlen, óriási nagyságú medvebőr-csákók, a huszárok zsinórral túlterhelt, sötétkék dolmányai, a tüzérek díszkalpagja, a Horse Guards nehézkes vértjei, a highlanderek »kill«-je (skót öltöny), a dragonyosok vörös kabátja és a vadászok sötét-zöld egyenruhája élénk, színgazdag és változatos képet tár elénk. Az alakok kivétel nélkül kifogástalanok. De hiszen ez természetes is. Nagy-Britaniában törvény kötelez ugyan mindenkit a hadi szolgálatra, de nem a sorhadnál. A sorhad »toborzás« útján egészíti ki magát. Nagy fejpénz és jó napi fizetés mellett, melyhez kitűnő ellátás járul, évenként nem kevesebb mint harmincezer önkényest toborzanak az angol szárazföldi hadsereg részére. A zászlók alá tódulók száma nagyobb lévén, mint a szükségelt állomány, igen természetes, hogy a jelentkezőknek csak a javát sorozzák be. A nagy felpénz ugyan a szükségleten felül állítja a toborozók elé a legszebb alakokat, de másrészről meg azt eszközli, hogy az angol szárazföldi hadseregnél az évenkénti katonaszökevények száma rendesen valami ötezer. Ötezer szökevény! Vájjon lehetséges-e az ? Igen, úgy van, évenkint ötezer szökevény, több lehet, de kevesebb eddig még nem igen volt. A nagyszámú szökések oka, miként említem, a nagy fejpénz és második sorban a rossz szervezet. 488