Fővárosi Lapok 1878. június (126-148. szám)

1878-06-01 / 126. szám

Kis bajok, nagy gondok. (Rendőri beszély.) Írta Ave­ Lallemant. (Folytatás.) XI. A rendőrfőnök II. Müller ismételt kérésére ráállva, vele együtt meglátogatta a »Penná«-t, hogy személyesen győződjék meg amaz állatias bánásmód­ról, melylyel a korcsmáros a rábizott egyénekkel eljár. Az albiztos nem mulasztotta el főnökét a pad­lásra is vezetni, hol az szerencsésen az ablakon kiné­zett és meglátta a keresett hölgyet. Félóráig nézett ki az igazgató az ablakon és mielőtt elhagyta az épületet, tudtára adta Müller­­nek, hogy a főbiztos valahára beadta lemondását és őt jelölte ki utódjául, jó barátját Dreyert pedig albiz­­tosnak akarja tenni. Az utcán elváltak. Már messziről Dreyer meg­látta őt és más utcába fordult, tehát sem találkozni, sem kiegyezkedni nem akart. Idejekorán eszébe jutott Müllernek, hogy ma órát kell vennie Meyertől és azért hozzá sietett. — Inkább társaságának örültem, — szólalt meg­­ Meyer az óra után — mint a zeneleckének. Én bízom önben. — E bizalom engem rendkívül megtisztel. — Ön ismeri azt a bolond Gerstenfeldet, ki a múlt órában ide berontott, mint a vaddisznó a cser­jésbe. — Sajnálattal vettem észre, hogy jelenlétem meglepte, a rendőrfőnök látogatása pedig rosszul esett neki. — Ez az! Most rám gyanakszik, hogy feladtam a rendőrségnek. — Különös, mért haragszik a rendőrségre ? — Bolond! Különben derék ember, csak a lélekvándorlás ne bántaná; engem mindig Cambyses­­nek nevez, a­ki valami részeg egyiptomi király lett volna. — Volt szerencsém ez oldaláról megismerni, belőlem szelindek lesz. — No lássa, Ő maga kangurult lesz! Hagyjuk ezt. Jó ideje, hogy gyönyörű, szép, házias unokahúga van nála, kit egy év óta rejteget, és mért? Mert azt képzeli, hogy a rendőrség üldözi. — Milyen gondolat! — Nem jelentette be és ez húsz forintba kerül. Ugy­e? — Az igaz, de nem lehetne Müller kisasszony­nyal . . . ? — Müller kisasszonynyal ? — kérdé meghök­­kenve az öreg Meyer. — Honnan tudja nevét? — Müller Margitnak hivják, igaz? — Igaz. Véget akarok vetni a dolognak és azért magam fizetem meg. Az öreg kánguruk alávaló kémnek tart és kitiltott házából. Ma délután négy órára, mikor az öreg alszik, ide hívtam Margitot, jöjjön el ön is és hozza rendbe a dolgot, hogy a sze­gény leány nyugalomban maradjon. Majd megszelí­dítem aztán a kangurust. A rendőr gondolkodóba esett. Végre meg­szólalt : — Kedves Meyer úr, bizalma meghal. Felfo­gom az értekezlet szükségét, a­mint ön ajánlotta. De megvallva az igazat, az egész ügy túlmegy illetékes­ségemen. Itt csak főnököm határozhat. A rendőrfő­nök derék, emberséges ember, ki az ügyet a legsze­rencsésebben fogja lebonyolítani, írjon neki s em­lítse meg, mért kéreti magához. — Igaza van; főnöke finom ember és az is igen szép volt tőle, hogy mint látta, eljött hozzám és bo­csánatot kért az elfogatásért. — Hívja meg őt! Ön helyes érzékével szintén nem vesz részt a kiegyezésben, hanem a kölcsönös bemutatás után visszavonul. — Az csak világos. Nem vagyok ostoba s tu­dom mit kell tennem. XII. — Tack foer siest! — szólította meg svédül Nicolssonné a váratlanul belépő Gerstenfeldet. — Az volt ám a finom mulatság, a svéd puncs! Hogy jutott mind ahhoz? És a szép leány magánál, kit nem láttam soha. Mióta van itt ? — Látogatásom, tisztelt lakótárs, unokahugo­­mat illeti, ki pár nap előtt érkezett látogatásomra és a jövő napokban elmegy, mert csak nevenapjára jött. De mint Sirák órólag mondja: »Ne fogadj minden­kit lakodba, mert a világ hűtlenséggel és csellel tele,« úgy már ő is sok bajt hozott nyakamra, mert a rend­őrség üldözi, hogy nem jelentettem még be . . . — Eh mit, rendőrség! Majd megmondom kis­­öcsémnek, azután nyugodtan maradhat itt tovább. Gyönyörű szép leány az, és ha kisöcsém meglátja vagy még énekét hallja, belebolondul! — Megálljon! — ordított ijedten az öreg kán­tor.— Sirák mondja: »Ne szokjál az énekesnőhöz, hogy meg ne fogjon kecseivel; ne nézz a lányok után, hogy beléjök ne bolondulj. . . .« Ép ez a kisöcs ül­dözi pandúrjaival, kik már az alattomos Cambysestel bőgőzni tanúinak, hogy árulása által az áldozati bá­rányt a bakó kezébe jutassák. Az árulás ma reggel beütött a kocsiszínbe, de a kulcsot magamhoz vettem és most már csak a kaput kell védelmeznem , ebben kegyed segíthetne. Utasítsa mindazokat vissza, kik Korah csoportjából hozzám vagy Margitomhoz akar­nak menni. Segít-e vagy sem? Esküdjék. — Szívesen leszek segítségére, de kisöcsém még­is szép és unokahuga még szebb; szép pár válnék belőlük.­­— Ne beszéljen a hús gerjedelmeiről, miket a tiszta lélek nem érez. Azt fogja-e mondani a Kozah­­csoportbelieknek, valamint az áruló Cambysesnek, hogy nem vagyok itthon, és a tiszta lélek elutazott ? Beszéljen, szóljon, esküdjék! — Ha úgy tetszik, itt a kezem, szavamnak ál­lok. Szabad!Ki kopog ? Ezt mondva az ajtóhoz rohant, kinézett rajta, de villámsebesen visszafordult és a vakszoba ajtajára mutatott, hová az öreg kántor sietve bebújt. — Jó reggelt, édes néni! — szólt a belépő rendőrfőnök, — csak nem zavarom? — Nem, csupán pongyolámra legyen tekintet­tel. Minek köszönhetem ezt a ritka szerencsét? Fog­laljon helyet. — Ügyem sürgős. Kegyed közlekedik Gersten ■ feld úrral ? — Néha. — Itthona van ? — És most ment el. — Sajnálom. Szeretném, ha bevezetett volna hozzá. — Miért? — Ismeri a nála lakó fiatal leányt ? — Már hogyne ! Pár nap előtt jött és ismét elutazik. — Pár nap előtt jött ? És megint elutazik ? Kérem, vezessen hozzá, okvetlen kell vele beszélnem. Mi mozog ott a vakszobában ? — Macskám .. . csendesen, cica! . . . Az nem lehet. Az öreg nincs itthona. — Annál jobb. Menjen fel és hivja le a leányt; addig ide a vakszobába rejtőzöm, míg nincs előkészítve jöttömre. Okvetlen beszélnem kell vele. — Ne merjen oda menni. Mit mondanának az emberek, hogy vén napjaimra férfit dugok hálószo­bámba? Menjen most, ne tartóztasson fel! . . . Jöj­jön el este, a téve hozzá halkan és intett, hogy tá­vozzék. Csodálkozva nézett a rendőrfőnök az asszonyra. Átható pillantást vetett a vakszobára s­zegélyzett boszúsággal ajánlotta magát. Alig zárult be mögötte az ajtó, ujjongva ugrott elő a vakszobából az öreg kántor, megölelte a vén özvegyet és elbúcsúzott. (Folyt. köv.) Or­lay Petőfitől. (L.) Említettük, hogy Gyulai Pál a Kis­­faludy-Társaság szerdai ülésén Orlay Petrich Soma Petőfiről irt emlékjegyzeteinek második részét mutatta be. Az első rész addig terjedt, mig Petőfi kiszabadult a katona­ságból. E második rész három évet (1841—1844) foglal magában, katonaságtól való elbocsáttatá­­sától az első kötet költemény megjelenéséig, mely három év sok bolyongást, nélkülözést s főleg a költő színészeti törekvéseit foglalja magában. A har­madik lesz a fényrész, az ünnepeltetés, a jobb lét, a megnősülés és forradalom rövid, de ragyogó időszaka. Most még csak azt hallottuk, hogy e nagy lyrikus mennyit hányódott, vetődött, szenvedi, mit sem vesztve el azért szive és szellemének kincseiből. Pápáról 1841 tavaszán eltávozva, színész kívánt lenni, de atyja ezt ellenző, azt akarta, hogy mészáros le­gyen, mint ő volt; anyja pedig az iskola folytatására un­szolta. Petőfi azonban Ozorán (Tolnában) színészekre akadt s játszott velök három hónapig; de a társaság megbukott s ő megutálta azt a csőcseléket, melyet tár­saiban megismert. Ment vissza Pápára, hol Tarczy Lajos tanár beszerezte őt tanítónak a Horváth Ist­ván ügyvéd kis lánya mellé s volt jó élelme s egy kis havi pénze is, mig a kis lány meg nem halt. Petőfi, kit jó barátai ekkor csak »babát-nak neveztek, de­­rűltebb lett, az önképző körben munkás tag volt, verseket irt, eredetiséggel szavalt, de némi visszatet­szést szült, midőn a »Szózatc-ot egyszer tótos kiejtés­sel, éhes tót diákot ábrázolva, szavalta el. Az az állí­tás — jegyzi meg Orlay — hogy Petőfi beszédén fiatal korában tótos dialektus lett volna észrevehető, nem áll; ő a legtősgyökeresb magyar kiejtéssel be­szélt, atyja is keményen hangoztatta a magyart s csak anyja beszédében volt megismerhető az aszódi tót akcentus. .. papai alaaesetei esenaen fesn m­ag. Jegy­szer a fekete táblán krétával fel volt írva a Petőfi neve is. »Ugyan mért idézhetik önt?« — kérdé tőle egy tanuló. »Mert a köpenyemnek nincs bélése«, — felesé. A­z apró pénzzel kifizetett tanuló elterjesztő, hogy milyen bolond az a baka, azt hiszi, azért idézik, mert a köpenyének nincs bélése. Felvilágosítok aztán, hogy ez csak képes beszéd a bakától, a­kinek több esze van, mint neki s a »bélés« pénzt jelent — bizo­nyosan valami tartozásért idézik. Az »Athenaeum«-ban megjelenvén »A borozó« című költeménye, a diákok azontúl csodálkozva nézték. Petőfi legbensőbb vonzalmat érzett Jókai és Bárány G. iránt. Mind a kettő beszélyeket irt s az önképző kör köz­véleménye jobban becsülte a Bárányéit. Petőfi mind a kettőnek fényes jövőt ígért. Bárányt derűit, elmés természete miatt, Jókait szelíd, hajlékony, ragaszkodó volta miatt szerette. Kerkápoly Károly eszes, de száraz volt, a­ki Petőfit nem melegítő. A vitákban rendesen Kerkápoly volt a győztes. Egyszer Orlay gúnyosan (mert akkor még csak Bécsben volt minisz­ter,) azt mondta neki: »Még miniszter lesz belőled!« »Miért ne?« — válaszolta Kerkápoly. Benső barátja volt Petőfinek Kozma Sándor is, (a mai kir. főügyész,) nyilt jellemű, lovagias, minden nemesért hevülő ifjú, ki szinbirálatokat irt a »Regélő«-be s Petőfi általa küldötte föl Garayhoz három költeményét, de a ki ezeket nem adta ki. Tanulónak Petőfi középszerű volt (kivált a számtant nem szerette,­ de annál szorgalmasab­ban szerzé az olyan ismereteket, melyek lelkét be­­tölték; sok könyvet olvasott, főleg történetíró­kat és költőket; németül már jól tudott s kedvet ka­pott franciáél is megtanulni. A szi­észet vágya any­­nyira benne volt, hogy midőn egyszer ötödmagával bezáratá a tanár, »Öt jó madár« című darabot rög­tönzött, szinlapját fölirta a falra s eljátszották. Egy jó színtársulat időzött akkor Pápán s Petőfi igyekezett megismerne­m a tagoukat, ne civpam járván őket, kiábrándult. Ekkor irta »Szin és való« cimű költeményét. Egyszer majd megvakult, napfogyatko­záskor erősen nézvén a napba. Máskor meg a malom alatt majd a Tapolcába fúlt s egy merész társa (jó úszó) mentette ki. Tanév végén két arany jutalmat nyert a »Szin és való« balladáért, dicséretet egy másikért s két lyrai dalért, »Az álmos botok«-at pe­dig lobogós ingben, fütyköst forgatva, oly jól szavalta, hogy a jelenvolt gr. Esterházy Pál egy arany jutalmat adott neki. Orlay is nyert »A hontalanok« című beszélyért három aranyat; elhatározta tehát, hogy egy aranyat közösen elvernek a Trom zsidó kocsmájában, ahol barátaikkal ugyancsak jól mulattak. Útnak indultak aztán, előbb három napot töltve Jókainál Komáromban, Pestre s onnan Dunavecsére mentek a Petőfi szüleihez, kik örömmel fogadták a jó útra tért fiúkat. »Van-e a világon az én anyámnál jobb anya?« — ez a kérdés volt az első, midőn Orlay­­val magában maradt. A két tisztes öreg azonban ekkor szűkölködve élt s csak nehány bútor dar­ab mutatta előbbi jobb sorsukat. Bérben laktak s kocsmájuk volt, melyben csak gyéren fordult meg vendég. Arra az öreg kocsmáros is adott valamit, hogy fia jutalmakat nyert s egy verse jelent meg a legjobb újságban. Buzdítá­­s, hogy csak tanuljon tovább, még híres ember válhatik belőle! Sándor megkínálta szüleit még meglevő két aranyával, de nem bízhatta őket rá, hogy elfogadják. Egy hét múltán az ifjak indultak Pestre, hol Petőfi a zsibárusnál vett egy sárgago­mbos zöldfzakot s magastetejű fehér kalapot s egész gavallér külsőt nyert; másnap indultak Mező-Berénybe, az Orlay szüleihez, a­hol egy színtársulatnál föl is léptek a kocsmában. Petőfi játszotta a »Peleskei nótárius« Baczur Gazsiját s szavalta Vörösmarty »Az úri hölgy­höz« című költeményét, midőn a hölgykoszorú egy tót kalaposnéból állt. Megnézték a báró Wenckheimék G18

Next