Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)

1878-10-09 / 232. szám

Szerda, 1878. október 9. 232. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minde­nnap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-de­cemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Hajnalon —­alkonyon. Ha napsugáros hajnalon Víg élettől pezsg völgy, halom, S erdő, mező megnépesül. Bolyongva járok egyedül. Parányi s nagy mi él s lehel, Felébred távol és közel: Én elterülök lágy modon, S szemem lehunyva álmodom. Cseng, bong köröttem a vidék, Dörgéstől, daltól rezg a jég: Bennem kihalt vágy, szenvedély, És ajkam néma, mint az éj . . . Ha bús homályu alkonyon Élettelen lesz völgy, halom, S népetlen utca s tér körül: Lelkem föléled, népesül. Álomra hajlik dús, szegény, Elhúny a végső lámpafény: Bennem virraszt szív s értelem, S kép kép után kel szüntelen. Elnémúl minden földi zaj, Harsány ujjongás, hús sóhaj : Ajkamnak fölcseng éneke, S csattogva szárnyal ég fele. Torkos László. Gombos úr válópöre. (Elbeszélés.) Írta Csiky Gergely. (Vége.) — Róza, — hörgő rekedt hangon — Róza, emlékkezzél, mid voltam én neked és mit tettél ve­lem. — Gondold meg, még most sem késő. Jöjj vissza és én mindent megbocsátok, mindent elfelejtek. — Segítség! — sikoltott a megrémült asszony, hasztalanul vergődve az őrjöngő öreg­ember kar­jaiban. — Még egyszer kérlek, jöjj vissza, s én jobban foglak szeretni, mint valaha, jobban mint bárki e világon, — hörge Gombos úr, s ekkor már egészen magához szorítá a vergődő asszonyt. — Segítség! — sikoltott ez, elfúló lélekzettel. A két kar vasfogóként szorítá nyakát, arca erősen az öreg ember melléhez tapadt, és ez mindig keményeb­ben, mindig őrültebben szorítá magához. A kettős sikoltásra mozogni kezdtek a házban. Lámpafény közelgett, léptek zaja hallatszott. — Gom­bos úr nagy figyelemmel kisérte a hangok közelgé­­sét s látta, hogy már kevés ideje van. Sietnie kell. — Jer velem, — hörgé ismét, — s magával kezdte vonni a vonagló alakot. Őrjöngésében nem vette észre, hogy már csaknem egészen megfojtotta. Még erősebben szorítá nyakát. Az asszony szeme ki­­düledt, arca szederjes lett, ajka csak gyengén moz­gott, de mintha fuldokolva ezt suttogta volna. — Gyűlöllek, utállak . . . A közeli bokrok már mozogtak a siető embe­rek lépteitől. Gombos úr látta, hogy pillanatig sem várhat. Eleresztő a mozdulatlan alakot. Az összeesett minden hang nélkül; a bokrokból emberek rohantak ki. Gombos ur nehány ugrással a falnál termett, hi­hetetlen erővel felmászott, s épen midőn tetejére ért, balla háta mögött az elszörnyedő kiáltást: — Gyilkos! gyilkos! Leugrott a túlsó oldalon s tovább futott. A szörnyű kiáltás folyton-folyton sarkában járt. Gyil­kos ! gyilkos! Többen a házbeliek közül üldözésére eredtek, — talán ezek kiabálták utána a rettenetes nevet ? De mégsem! — Gombos úr gyors rohantában egy árokra akadt és legjobbnak vélte, ha elrejtezik mélyében. A viz ugyan derekáig ért, de észre sem vette. Üldözői elhaladtak fölötte az árok pallóján, lépteik rég elhangzottak a sötét éjszakában, de valaki mégis szakadatlanul kiáltotta az iszonyú szót. Gyil­kos ! gyilkos ! Ki kiálthat ? — Ki a gyilkos ? Zavart fejével sokáig kereste a választ e kérdésre, míg végre eszmélni kezdett. — Tehát megölte őt, —■ nem fogja többé üldözni. Nem akarta, de nem bánja, hogy így történt. Kiterítik . . . s hosszan elgondolkozott, mi­lyen fog lenni a ravatalon . . . Szép hallott lesz, oh! hiszen életében is oly szép volt! Mégis kegyetlenség volt, ezt a fiatal szép életet kioltani... — Gombos úr borzongani kezdett, észrevette, hogy csípőig vízben áll. Még meghűtheti magát s megbetegszik, pedig szeretné a halottat még egyszer látni. E gondolatra gyorsan kimászott az árokból s ; lucskosan a magányos úri lak elé vánszorgott. A ház­­ ablakai mind ki voltak világítva, belül erős sürgés­forgásban látszott lenni minden. Bizonyosan most terítik ravatalra a halottat, — gondola Gombos úr, s elgondolkozott, hogyan láthatná meg. Legalább még egyszer, legalább utójára. Eszébe jutott az útszéli fa, melynek lombjai közt, ma egyszer már jó őrhelyet talált. Ismét felkúszott s eközben még el is mosolyo­­dott ama gondolatra, hogy a mai napot csupa fára­­mászással tölte el. A lombok közt elhelyezkedve megelégedéssel vette észre, hogy minden szobába kényelmesen beláthat. Cserdiamar ráismert a halot­tas teremre. Legalább annak mutatta az a mozdulat­lan alak, mely fehér lepellel betakarva az ágyon fe­küdt, mig mellette nyolc viasz gyertya égett. Gombos ur figyelmesen megolvasta a gyertyákat s boszanko­­dott a házi urra, hogy nem tudott legalább tizenket­tőt gyujtatni. Ily szép halott bizony megérdemelte volna. De az arcát nem láthatja, a fehér lepel egészen elfödi. N­em fogja többé látni soha, soha. Sem ő, sem más, a férgek fognak rajta lakmározni. Hangos beszéddel haladt el a fa alatt néhány ember. Üldözői voltak, kik eredménytelen útjukról fáradtan tértek vissza a kastélyba s természetesen a gyilkosságról és a gyilkosról beszéltek. — Elszalasztottuk, — mondá az egyik. — Se baj, majd ráakadunk holnap, — mondá a második. — Úgyis tudjuk, ki volt, — mondá a harmadik. — De vájjon az a vén gazember volt bizonyo­san ? — kérdé a negyedik. — Ráismertünk, — feleltek mindnyájan egy­hangúlag. — De hová tűnhetett ? — kérdé az első. — Talán az árokba esett s a pocsolyába fúlt, — találgató a második. — Ne félj, a ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe, — röhögött a harmadik. Gombos úr feszült figyelemmel hallgatott a las­­san kint elhaló beszédre, s halkan, öntudatlan ismétlő az utójára hallott szavakat: »A ki akasztófára van szánva, nem fül az a vízbe.« De majd elfeledkezett tulajdonképeni céljáról. Még nem láthatta a halott arcát. Gyorsan ismét az ablakra fordítá tekintetét. Minden a régiben volt, a fehér lepel még mindig elfedte a mozdulatlan ala­kot. Gombos úrnak eszébe jutott, hogy látta ő más­kor is tetőtől talpig fehérben ezt az alakot, csakhogy akkor narancsvirág-koszorú volt fején, élet ragyogott szemében, öröm mosolygott ajkán. De most, most... Fölfelé nyujtá jobbját s egy kinyúló ágra akadt. Megpróbálta, elég erős volt. Az utójára fülében ma­radt szavak nem akartak kimenni fejéből, szederjes ajka öntudatlanul mormola: »A ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe.« Kalandozó képzelete uj alakokat hajtott szeme elé. Látta leánya siró, szégyenpirtól égő arcát, tudós bátyja komolyan hallgató ajkát s nagynénje félelmes alakját. Még az ügyvéd úr is előkerül, a mint az utcán három lépésre maga mögé küldi s alázatos köszönté­sére az ablak felé fordul. Eszébe jut a négyezer forint viszontagságos története, s gondolkozik, várjon megtalálták-e a kertben, és eközben leoldja nyak­kendőjét, egyik végét a kiálló ághoz erősíti, a másik­ból hurkot fon. De a halott arcát még most sem láthatja . . . Valahára! Valaki a szobába lép, köpcös alakjáról könnyen ráismer. Lassú léptekkel az ágyhoz megy, fölemeli a leplet. Gombos úr előre nyújtja nyakát, nehogy elszalaszsza a kedvező pillanatot. A köpcös alak lehajol s megcsókolja a halott homlokát. — Megállj, — sikolt a leskelődő ember, — ne nyúlj hozzá, csak nekem van hozzá jogom! — És óriási erővel a légbe lódítja magát, az ág meg recsesen, de erősen áll, üveges szemmel halott nézi a halott arcát.* A válópernek pedig, felperes és alperes hiányá­ban, ítélet nélkül vége lett. Egy becsületes ember története. (Francia elbeszélés.) Írta Paul Perret. (Folytatás.) Elgondolta magában, hogy Gonichon őrgróf gazdag, roppant gazdag lévén, a valódi Barjollesok rovására nemesi birtokot szerzett magának. Bitorolni valamely címet és lopni valamely nevet, vájjon nem ép oly bűntény-e, mint a zsebmetszési cselekvény ? Íme az utósó Barjolles is, nem kiáltott-e föl rögtön: utána a tolvajnak! És most Gonkchon Clodomir úr (tulajdonképen pedig Jean-Babtiste, ki merovingi keresztnevet vett föl,) nem elégedett meg családi nevének megváltoz­tatásával, hanem egyszersmind oda törekedett, hogy az Artaban lovag boszuló tényálladékát magához váltsa. Hja! Gon­bhon, te nagyurat akartál játszani! Ne jól van, most tehát fizess, őrgróf! Vájjon nem tökéletesen rendén van-e ez igy ? Ferencnek esze ágában sem volt reggel, mikor e hitvány könyvet kapta, mely neki semmibe sem ke­rült, hogy délben jogában áll azt eladni Barrol­les urnak, az igazinak vagy az ál-Barjollesnak, akár hódítá ez magának e nevet, akár nem. A derék ifjú soha sem hiszi vala el, hogy ez be­csületes eljárás, ha nem lett volna szerelmes. S ha ez értékes papírrongy, melyet ujjai közt tar­tott, nem mondta volna neki: — Te szerelmes vagy, s az én kegyemből mi sem akadályoz téged abban többé, hogy szerelmednek élhess! Az öntudat tükör, melyre a szerelem rálehet, hogy elhomályosítsa: íme, nem ily homály borítá-e el a Ferenc lelkiismeretének tükrét ? Szemrehányást tett magának, hogy reggel nem akart engedelmeskedni az öreg Robiniérenek, s mo­solygott, midőn elgondolta, hogy ő e küldetést oly rendkívül terhesnek vélte. Pedig hát csak játék volt az egész! Az öreg úr jóizűen kacag majd, mikor neki Fe­renc az egész történetet híven lerajzolja. Annyival örömestebb hallgatja majd most a történetet, mert ő, a jól öltözött derék ifjú, azt is egész derültséggel be­széli el, milyen szerencse érte őt ama küldetés által. Mert az öreg Robiniére, ki látszólag nem va­lami nagyon gazdag volt, nem ajánlhatván föl erszé­nyét új barátjának, a legjobb módját találta ki annak, hogy Ferencet fölruházván, ez Géraldinenel ebédel­hessen. Kétségkívül ez volt az ő küldetésének indító­

Next