Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)
1878-10-09 / 232. szám
Szerda, 1878. október 9. 232. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Hajnalon —alkonyon. Ha napsugáros hajnalon Víg élettől pezsg völgy, halom, S erdő, mező megnépesül. Bolyongva járok egyedül. Parányi s nagy mi él s lehel, Felébred távol és közel: Én elterülök lágy modon, S szemem lehunyva álmodom. Cseng, bong köröttem a vidék, Dörgéstől, daltól rezg a jég: Bennem kihalt vágy, szenvedély, És ajkam néma, mint az éj . . . Ha bús homályu alkonyon Élettelen lesz völgy, halom, S népetlen utca s tér körül: Lelkem föléled, népesül. Álomra hajlik dús, szegény, Elhúny a végső lámpafény: Bennem virraszt szív s értelem, S kép kép után kel szüntelen. Elnémúl minden földi zaj, Harsány ujjongás, hús sóhaj : Ajkamnak fölcseng éneke, S csattogva szárnyal ég fele. Torkos László. Gombos úr válópöre. (Elbeszélés.) Írta Csiky Gergely. (Vége.) — Róza, — hörgő rekedt hangon — Róza, emlékkezzél, mid voltam én neked és mit tettél velem. — Gondold meg, még most sem késő. Jöjj vissza és én mindent megbocsátok, mindent elfelejtek. — Segítség! — sikoltott a megrémült asszony, hasztalanul vergődve az őrjöngő öregember karjaiban. — Még egyszer kérlek, jöjj vissza, s én jobban foglak szeretni, mint valaha, jobban mint bárki e világon, — hörge Gombos úr, s ekkor már egészen magához szorítá a vergődő asszonyt. — Segítség! — sikoltott ez, elfúló lélekzettel. A két kar vasfogóként szorítá nyakát, arca erősen az öreg ember melléhez tapadt, és ez mindig keményebben, mindig őrültebben szorítá magához. A kettős sikoltásra mozogni kezdtek a házban. Lámpafény közelgett, léptek zaja hallatszott. — Gombos úr nagy figyelemmel kisérte a hangok közelgését s látta, hogy már kevés ideje van. Sietnie kell. — Jer velem, — hörgé ismét, — s magával kezdte vonni a vonagló alakot. Őrjöngésében nem vette észre, hogy már csaknem egészen megfojtotta. Még erősebben szorítá nyakát. Az asszony szeme kidüledt, arca szederjes lett, ajka csak gyengén mozgott, de mintha fuldokolva ezt suttogta volna. — Gyűlöllek, utállak . . . A közeli bokrok már mozogtak a siető emberek lépteitől. Gombos úr látta, hogy pillanatig sem várhat. Eleresztő a mozdulatlan alakot. Az összeesett minden hang nélkül; a bokrokból emberek rohantak ki. Gombos ur nehány ugrással a falnál termett, hihetetlen erővel felmászott, s épen midőn tetejére ért, balla háta mögött az elszörnyedő kiáltást: — Gyilkos! gyilkos! Leugrott a túlsó oldalon s tovább futott. A szörnyű kiáltás folyton-folyton sarkában járt. Gyilkos ! gyilkos! Többen a házbeliek közül üldözésére eredtek, — talán ezek kiabálták utána a rettenetes nevet ? De mégsem! — Gombos úr gyors rohantában egy árokra akadt és legjobbnak vélte, ha elrejtezik mélyében. A viz ugyan derekáig ért, de észre sem vette. Üldözői elhaladtak fölötte az árok pallóján, lépteik rég elhangzottak a sötét éjszakában, de valaki mégis szakadatlanul kiáltotta az iszonyú szót. Gyilkos ! gyilkos ! Ki kiálthat ? — Ki a gyilkos ? Zavart fejével sokáig kereste a választ e kérdésre, míg végre eszmélni kezdett. — Tehát megölte őt, —■ nem fogja többé üldözni. Nem akarta, de nem bánja, hogy így történt. Kiterítik . . . s hosszan elgondolkozott, milyen fog lenni a ravatalon . . . Szép hallott lesz, oh! hiszen életében is oly szép volt! Mégis kegyetlenség volt, ezt a fiatal szép életet kioltani... — Gombos úr borzongani kezdett, észrevette, hogy csípőig vízben áll. Még meghűtheti magát s megbetegszik, pedig szeretné a halottat még egyszer látni. E gondolatra gyorsan kimászott az árokból s ; lucskosan a magányos úri lak elé vánszorgott. A ház ablakai mind ki voltak világítva, belül erős sürgésforgásban látszott lenni minden. Bizonyosan most terítik ravatalra a halottat, — gondola Gombos úr, s elgondolkozott, hogyan láthatná meg. Legalább még egyszer, legalább utójára. Eszébe jutott az útszéli fa, melynek lombjai közt, ma egyszer már jó őrhelyet talált. Ismét felkúszott s eközben még el is mosolyodott ama gondolatra, hogy a mai napot csupa fáramászással tölte el. A lombok közt elhelyezkedve megelégedéssel vette észre, hogy minden szobába kényelmesen beláthat. Cserdiamar ráismert a halottas teremre. Legalább annak mutatta az a mozdulatlan alak, mely fehér lepellel betakarva az ágyon feküdt, mig mellette nyolc viasz gyertya égett. Gombos ur figyelmesen megolvasta a gyertyákat s boszankodott a házi urra, hogy nem tudott legalább tizenkettőt gyujtatni. Ily szép halott bizony megérdemelte volna. De az arcát nem láthatja, a fehér lepel egészen elfödi. Nem fogja többé látni soha, soha. Sem ő, sem más, a férgek fognak rajta lakmározni. Hangos beszéddel haladt el a fa alatt néhány ember. Üldözői voltak, kik eredménytelen útjukról fáradtan tértek vissza a kastélyba s természetesen a gyilkosságról és a gyilkosról beszéltek. — Elszalasztottuk, — mondá az egyik. — Se baj, majd ráakadunk holnap, — mondá a második. — Úgyis tudjuk, ki volt, — mondá a harmadik. — De vájjon az a vén gazember volt bizonyosan ? — kérdé a negyedik. — Ráismertünk, — feleltek mindnyájan egyhangúlag. — De hová tűnhetett ? — kérdé az első. — Talán az árokba esett s a pocsolyába fúlt, — találgató a második. — Ne félj, a ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe, — röhögött a harmadik. Gombos úr feszült figyelemmel hallgatott a lassan kint elhaló beszédre, s halkan, öntudatlan ismétlő az utójára hallott szavakat: »A ki akasztófára van szánva, nem fül az a vízbe.« De majd elfeledkezett tulajdonképeni céljáról. Még nem láthatta a halott arcát. Gyorsan ismét az ablakra fordítá tekintetét. Minden a régiben volt, a fehér lepel még mindig elfedte a mozdulatlan alakot. Gombos úrnak eszébe jutott, hogy látta ő máskor is tetőtől talpig fehérben ezt az alakot, csakhogy akkor narancsvirág-koszorú volt fején, élet ragyogott szemében, öröm mosolygott ajkán. De most, most... Fölfelé nyujtá jobbját s egy kinyúló ágra akadt. Megpróbálta, elég erős volt. Az utójára fülében maradt szavak nem akartak kimenni fejéből, szederjes ajka öntudatlanul mormola: »A ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe.« Kalandozó képzelete uj alakokat hajtott szeme elé. Látta leánya siró, szégyenpirtól égő arcát, tudós bátyja komolyan hallgató ajkát s nagynénje félelmes alakját. Még az ügyvéd úr is előkerül, a mint az utcán három lépésre maga mögé küldi s alázatos köszöntésére az ablak felé fordul. Eszébe jut a négyezer forint viszontagságos története, s gondolkozik, várjon megtalálták-e a kertben, és eközben leoldja nyakkendőjét, egyik végét a kiálló ághoz erősíti, a másikból hurkot fon. De a halott arcát még most sem láthatja . . . Valahára! Valaki a szobába lép, köpcös alakjáról könnyen ráismer. Lassú léptekkel az ágyhoz megy, fölemeli a leplet. Gombos úr előre nyújtja nyakát, nehogy elszalaszsza a kedvező pillanatot. A köpcös alak lehajol s megcsókolja a halott homlokát. — Megállj, — sikolt a leskelődő ember, — ne nyúlj hozzá, csak nekem van hozzá jogom! — És óriási erővel a légbe lódítja magát, az ág meg recsesen, de erősen áll, üveges szemmel halott nézi a halott arcát.* A válópernek pedig, felperes és alperes hiányában, ítélet nélkül vége lett. Egy becsületes ember története. (Francia elbeszélés.) Írta Paul Perret. (Folytatás.) Elgondolta magában, hogy Gonichon őrgróf gazdag, roppant gazdag lévén, a valódi Barjollesok rovására nemesi birtokot szerzett magának. Bitorolni valamely címet és lopni valamely nevet, vájjon nem ép oly bűntény-e, mint a zsebmetszési cselekvény ? Íme az utósó Barjolles is, nem kiáltott-e föl rögtön: utána a tolvajnak! És most Gonkchon Clodomir úr (tulajdonképen pedig Jean-Babtiste, ki merovingi keresztnevet vett föl,) nem elégedett meg családi nevének megváltoztatásával, hanem egyszersmind oda törekedett, hogy az Artaban lovag boszuló tényálladékát magához váltsa. Hja! Gonbhon, te nagyurat akartál játszani! Ne jól van, most tehát fizess, őrgróf! Vájjon nem tökéletesen rendén van-e ez igy ? Ferencnek esze ágában sem volt reggel, mikor e hitvány könyvet kapta, mely neki semmibe sem került, hogy délben jogában áll azt eladni Barrolles urnak, az igazinak vagy az ál-Barjollesnak, akár hódítá ez magának e nevet, akár nem. A derék ifjú soha sem hiszi vala el, hogy ez becsületes eljárás, ha nem lett volna szerelmes. S ha ez értékes papírrongy, melyet ujjai közt tartott, nem mondta volna neki: — Te szerelmes vagy, s az én kegyemből mi sem akadályoz téged abban többé, hogy szerelmednek élhess! Az öntudat tükör, melyre a szerelem rálehet, hogy elhomályosítsa: íme, nem ily homály borítá-e el a Ferenc lelkiismeretének tükrét ? Szemrehányást tett magának, hogy reggel nem akart engedelmeskedni az öreg Robiniérenek, s mosolygott, midőn elgondolta, hogy ő e küldetést oly rendkívül terhesnek vélte. Pedig hát csak játék volt az egész! Az öreg úr jóizűen kacag majd, mikor neki Ferenc az egész történetet híven lerajzolja. Annyival örömestebb hallgatja majd most a történetet, mert ő, a jól öltözött derék ifjú, azt is egész derültséggel beszéli el, milyen szerencse érte őt ama küldetés által. Mert az öreg Robiniére, ki látszólag nem valami nagyon gazdag volt, nem ajánlhatván föl erszényét új barátjának, a legjobb módját találta ki annak, hogy Ferencet fölruházván, ez Géraldinenel ebédelhessen. Kétségkívül ez volt az ő küldetésének indító