Fővárosi Lapok 1878. november (252-276. szám)
1878-11-01 / 252. szám
Midőn elérte Haarlemet, irodájába sietett, néhány számadást nézett át, és öreg könyvvivőjének, mindenesének, boszús hangon adta tudtára, hogy Amsterdamba utazik és hogy ne várják egy hét előtt. Fél óra múlva csakugyan a főváros felé robogott egy kényelmes postakocsin. A kocsiban ülő Van Geldern fejét különféle gondolatok járták át. A gúnyos megvetés, melylyel a szemtelen Van Dyk Miklós őt elárasztotta, méregáramlatként még mindig lelke fenekén kavargott; de a boszú-gondolatokon kivűl, melyek ártalmas virágokként úsztak a felületen, még másokkal is foglalkozott, melyek csak őt illették és mindjobban felizgatták. Yan Dyk-et ugyan nem tartotta nagyon veszélyes ellenségnek, nem is hitte, hogy ismeri üzleti titkait és mégis remegett az ország rendes emlegetésénél és elgondolkozott. Bármily megvetéssel utasította is el Yan Dyk intését, az bizonyos volt, hogy a virághagymákkal elkövetett szédelgésnek utóvégre meg kellett szűnnie és Van Geldern nem volt annyira gondtalan, hogy ezt élénken ne érezze. A következő haarlemi vásárra a »létezendő« virágokra megkötött szerződések a rettenetessel voltak határosak. Milliók körül forogtak és Van Geldern elgondolhatta, hogy számos cég bukása és csődje lesz a következménye. Azt is tudta, hogy számos kalmár, ki többé-kevésbbé bele volt keverve ez üzletekbe, a kormányhoz kérelmet nyújtott be, melynek tartalma az volt, hogy mivel az utósó szerződések tarthatlan árakon köttettek és a megkötött szerződések határozottan átalános kereskedelmi romlást idéznének elő, nyilváníttassék semmisnek minden az utósó haarlemi vásáron kötött virágüzlet, mint amaz adósságok, melyek a hazárdjáték vagy fogadás alkalmával erednek. Mit Van Dyk Miklós az ország rendeinek lehetséges közbelépéséről mondott, talán több alappal bírt, mint Van Geldern a legelső pillanatban képzelte; tudta jól, hogy Van Dyk szép tehetsége gyakran oly körökbe is nyit neki utat, hová ő maga, gazdagsága dacára alig tudott bejutni. Talán Van Eichelnél hallott valamit a »szemtelen« orgona játszó, mert Van Eichelnek hatalmas barátjai voltak, és a jelen viszonyok közt bizony nagy hasznára volna, ha megkötött szerződéseit semmisnek nyilvánítanák. Van Geldernre nézve pedig az volt a fontos, hogy ez ne történjék meg ... és most Amsterdamba kocsizott ama szándékkal, hogy a befolyásos fővárosi kereskedők közt szövetséget létesít, mely szövetség azután egy a szerződések szigorú megtartását kérelmező folyamodványt nyújtana be a kormányhoz. Alig volt negyed mértföldnyire Haarlemtől, midőn hirtelen eszébe jutott valami. Vájjon Dieszler minden hagymát átvitt-e a kis raktárba és vájjon biztonságba vannak-e ott? Ez a gondolat kínozta, szemrehányásokat tett magának, hogy feledékenységében meg nem számlálta ezeket, mielőtt útra kelt. Legközelebbi gondolata az volt, hogy Van Dyk Miklós csellel, megvesztegetéssel vagy lopással birtokába ejthetne egy drága hagymát és e gyanú megváltoztatta úti tervét. Hirtelen felrántotta a kocsi ablakát és megparancsolta a kocsisnak, hogy forduljon meg és hajtson Haarlem közelébe. A nevezett helyhez érve kiszállt és mellékutcákon átsietve, a piacon álló nagy házban tűnt el. Az iroda fölött, az emeleten levő kis raktár volt Van Geldern szentélye. Itt őrizte ugyanis a legritkább és drágább virághagymákat és ha a befolyással, melyet a virágvásárra gyakorol, kérkedni akart, az idegen alkuszokat átvezette a különböző helyiségeken, hol számtalan fenyőtartón hevert a sok százezer forint értékű hagyma. De ha nagy meglepetést és hatást akart előidézni, közönyösen nyitotta ki a kis raktárba vezető ajtót, mely helyiség valódi királyi pompával volt kiállítva, és hol a legnemesebb fajok mutatványai tarka márványcsészékben pihentek, melyekben az ár és a koronás és hercegi személyek nevei voltak feljegyezve, kik belőle vásárolták. Most az egyszer nem keltett nagy hatást; minden helyiség üresnek és kihaltnak látszott a kezében tartott viaszgyertya homályos fényénél és csak midőn a kényelmes kis raktárba ért, szabadult meg ez érzésektől. Meggyújtotta a nehéz ezüst karos gyertyatartó viaszgyertyáit és midőn keresni kezdett, meglátta hogy az öreg Diestler a drága hagymákat egy sarokba rejtette. Van Geldern csendes, elégült pillantással nézte a sok piros papírburkot, melynek mindegyike vagyonának növekedésére fog szolgálni és az ajtót óvatosan bezárva, a nagy asztalra vitte a kosarat. Ezután a másik karos gyertyatartót is meggyújtotta és a fösvény boldogságával kezdte a hagymákat számlálni .. . Számuk megegyezett, az öreg Diestler egy gyes sem csalta meg őt. Van Geldern kihúzta gyémántos arany óráját és gőgösen dőlt székébe. Fél tizenegyre volt és éjfélre rendelte a kocsit ugyanarra a helyre, ahol kiszállt. Pipára gyújtott és kedélyesen kipihente a nap fáradalmait. (Folyt. köv.) 1222 Az év egy halottja. Dalt érdemel, mert költő, Könnyet, mert szeretett. Eötvös József. (J.) Áldás és béke mindama hamvakra, melyek a kiszenvedt élet után az örök éjszakában pihennek! Áldás és béke a szegény jó Palotáés Jánoséira is! Nagy mértékben megérdemli ő mind a kettőt: az áldást, mert jó volt s a békét, mert sokat szenvedett. Hogy a mai napon, mely nem egy, hanem valamennyi halott ünnepe, róla emlékezünk meg különösen, annak több oka van. Az első az, hogy midőn holt hire érkezett, nem emlegették úgy, a mint érdemelte volna; a másik az, hogy ő maga szakítá szét élete fonalát s igy mentségre van szüksége; a harmadik meg az, hogy néhány nemes szív, ki életében szerette , halála után nem felejtette el, buzgón törekszik fentartani az ő jó emlékezetét, s mi — akik őt szintén ismertük, — örömest segítünk nekik a kegyelet e munkájában. Mentségét kevés szóba foglalhatjuk. Nem azok közé a mai világi hamar kétségbeesők közé tartozott ő, kik túlérzékenységből, ideges izgatottságból, a kötelességérzet fogyatékából válnak meg családjuktól és barátaiktól. Őt nehéz gondok, terhek törték össze. Elesett, mert teljesen kimerült az egyenetlen harcban, melyet a sors ádázul folytatott ellene. Legjobb barátai, a jászberényi Riszner-család tagjai, azon munkálnak, hogy emlékezete fenmaradjon, szép magyar dallaméi ismeretesebbekké váljanak, mint voltak eddig a Nyugvóhelyét sírkő jelölte. A sírkő már áll, de dalai még kiadásra várnak. E célra Risznerék gyermekelőadásokat, hangversenyeket és felolvasásokat rendeztek jó sikerrel,s azok a sorok is, melyeket itt fog olvasni a közönség, amaz életrajzból vannak véve, melyet Risznerné úrhölgy Szent-István napján olvasott fel Kisújszálláson. Ma, midőn a halottak iránti kegyelet fogékonyabbá teszi a sziveket azok emléke iránt, a kik nincsenek többé, talán erősebbé tehetjük ez emlékrajz viszhangját mindama körökben, melyek tisztelettel viseltetnek az igazi jó magyar zene hivatott mivelői iránt.• »Lemondani, lemondani” ... Ki ne ismerné e szép dalt, mely azonfölül hogy minden egyes hangjában mély keservet fejez ki, mint zenemű is páratlan azért, mert ilyen szerelmi bút lehelő dalokat rendesen a lágy hangnemekben szoktak megírni, míg ez durbán hangzik — s mégis oly gyöngéd és szép! Hány ily bánatos dalt, hány magyarzamatú népies friset, hány gyújtó bor-dalt és lelkes honfi-éneket szerzett az a jó zeneköltő, ki a valódi szépnek egész világát hordta keblében, s kinek ha társadalmi helyzete olyan lett volna, mely az anyagi gondokat kizárja, s szellemének szabad szárnyalást enged, bizonyára tüneménynyé válik a magyar zeneköltészet egén! De ő reá is, mint annyi más kiváló tehetségre, nyomasztólag s végre is megsemmisítőleg nehezültek az anyag gondjai. Palotási János (eredeti nevén Pecsenyánszky) csak ama kevés órában írhatta tőrül metszett szép magyarjait, midőn a kenyérszerzés gondjai kissé föllélegzeni engedték. Életrajza nincs megírva s mi mondhatunk hozzá néhány adatot. Jászberényben született 1821 ápril 8-án. Ott is végezte első tanulmányait, már zsenge éveiben járván a templomi kar énekesei közé, mivel a kisfiú hangja az akkori, sok zeneértelemmel biró kántornak, Radimeczky Jánosnak csakhamar feltűnt. Kortársai között zenekart is alakított és olcsó kis hegedűjével, melyet atyja neki szorgalma jutalmául vett, primáskodott köztük. Majd Vácra ment tanulmányait folytatni. Ott is feltűnt zenetehetsége által tanulótársai és tanárai előtt. Tanárai közül nem egy még zenekarának tagjává is szegődött. A jogot Pesten hallgatta s később mint ügyvéd-gyakornok brácsás volt az Asztalos Károly zenedei aligazgató vonós-ötösében. Midőn ezek magyar dalt játszottak, kikapta az elsődhegedűt egyik-másik társa kezéből, mert azok nem tudták kedvére húzni. Pesten nősült meg igen ifjan. Boldog volt, mert rajongva szerette széplelkű nejét, Petrikovics Júliát. Nem sokára (1848 június 15-én) Jászapátiba jegyzőnek hívták meg. Oda költözött a fővárosból. Csakhamar gyász érte: a halál elragadta tőle első nejét. Második neje, ki most özvegyi gyászt hord, Gráczer Jozefa, szintén Jász-Apátiból való. Palotási, ki már ekkor irt zenedarabokat, felrándult a szabadságharcot megelőzött pozsonyi országgyűlésre, és ott — sajátságos véletlen által — egyik magyarjának, a »Hermin« palotásnak szép nevet szerzett. Fönn volt ugyanis az országgyűlési urak mulattatására a Sárköziék zenekara Győrből. De az izgalmas politikai kérdések az uraknak nem sok időt engedtek mulatságra s Sárköziék még a hangszereiket is zálogba tették, hogy lakbéröket s ebédjöket fizethessék. Megtudja ezt Palotási, jó szíve megesik az elbúsult népzenészeken, saját jótállása mellett kiveszi hangszereiket és szerez nekik a »Hermin«-palotással oly jövedelmet, hogy adósságaikat kifizethették, jól éltek néhány napig, sőt a fölöslegből még haza is vihettek. A jászapátis szerény jegyzői lakban jöttek aztán létre ama szép magyar dalok, melyeket az egész ország dalolt, s minden népzenekar játszott, anélkül hogy tudták volna, ki a szerzőjük. Csak az ötvenes években kezdték emlegetni nevét. E szomorú időben sokan megértették az ő sírva vigadó zenéjét. Egyszerű kis hegedűje valóban jól tudta elbeszélni a magyar szivek keservét. Az ötvenes évek elején néhány úri barátjával: Chiovini Antallal, Pickler Adolffal és — ha jól emlékszem — Nyizsnyai Gusztávval és Simonffy Kálmánnal beutazta az alföld egy részét. Mindenütt tárt karokkal fogadták s mindenütt megszerették nagy szerénységéért. Viseletéből látszott, hogy ő a zenét csak magáért a zenéért szereti,nem a szereplésért,nem a dicsőségért. Még zeneműveit is most az egyik, majd a másik népzenekar prímásának ajándékozta; vele a jogot is, hogy azt saját nevével kiadhassa, így aztán ez érzelemgazdag művek hol a Sárközi, hol a Kálozdy, hol a Patikárus neve alatt jelentek meg. Ezért jól le is hordta egyszer gróf Fáy István, a máltai lovag, a »Régi magyar zene gyöngyei«-nek kiadója, ki Palotásinak is rajongó bámulója lett. Fáy István alapos zenész volt, tanítványa a híres Hummelnek; egykor a bécsi udvarnál is hangversenyzett. De szivét főleg a magyar zene dobogtatá. Egyszer Patikárus Ferkótól hallotta Palotásinak egyik magyarját, s népzenészt nem hívén képesnek ily mű költésére, addig falgatta, mígnem Patikárus bevallá, hogy kiz ő azt egy „fiskálistól” kapta, a ki valahol a Jászságon lakik. Fáy gróf azonnal irt a nagyobb jász községek lelkészeihez, s Farkas Péter jászberényi elhunyt plébánostól tudta meg, hogy hol lakik és ki az a Palotási ? Rögtön egész rajongással, dicsőítéssel irt neki, a szerény zeneköltőt hol »tekintetes urnák«, hol »kedves barátomnak” nevezve, míg végül igy kiálta hozzá: »Jancsikám, babám, hallod-e, te ragyogó csillaga vagy a magyar hazának!« Biztatta: Írjon minél többet, menjen ki a pusztára, hallgassa pásztortűznél a furulyaszót; aludjék a csillagos ég alatt; szóval kövessen el mindent, hogy szép tehetsége a folytonos ábrándozás közepett minél sűrűbben teremje remekeit. »Mit mondjak — írja neki egyik levelében, — mit mondjak az átküldött művekre egyebet, mint: éljen a nagy zeneköltő Palotást! Tele vannak azok genialitással.« Máskor: »A nagy nemzeti gyász közepett egyetlenegy örömem az én Jancsikám jeles zeneszerzeményei! Tagadhatatlan, hogy ön első compositor az országban! Jó volna, ha kegyed beutazná az országot, úgyszintén Erdélyt is, kivált a Hátszeget, mert ön most az ország Csermákja, Lavottája, Biharija!« Ismét máskor: »A fris nótákban Ön első a világon.« Egy másik levelében így ír a gróf: »Látja, én olyan ember vagyok, ha tudnám, hogy egy Palotási-nóta Egyptomban van, a pyramisok tetején, oda is elmennék érte, csak hogy meghalljam!« Életének legszebb részét az ötvenes és hatvanas két évtized képezte. 1862 január 6-án kinevezték a Jász-kerület levéltárnokának, s ekkor már valamivel tágabb tér nyílt tehetségének. Ugyanez évben Mosonyi Mihály engedelmet kért tőle, hogy néhány hóval azelőtt megjelent műveinek egyikét saját ízlése szerint kidolgozhassa. Fölküldte e végett a »Galgóci emlék«-et, melyre Mosonyi azt a nagy szót mondta: »minden üteme egy-egy kincsesbánya, melyből az utókor gyöngyöket fog meríteni!« Pedig az a »Galgóci emlék,« valamint a többi »hallgató magyar,« »palotás« és »toborzó« nem is volt valami nagyon élvezetesen letéve s magvát rögecses héjból kellett kiszedni. Mosonyi, természetesen, jól értett ehhez a mesterséghez, de annál kevésbbé érthet a nagy közönség, mely először is alakjánál fogva szereti meg a zeneművet s megkívánja, hogy sima utón jusson tartalmához. Palotási műveinek első kiadását olyan ember tette zongorára ki érte a »general bassus«-t, de magát a zeneszerzőt nem; ki tán jól is játszott más hangszert, de a zongora titkaiba nem nagyon volt beavatva, így az ő »zongorára írásában« a magyar zene e kiváló termékei nyomtalanul vesztek