Fővárosi Lapok 1878. november (252-276. szám)

1878-11-01 / 252. szám

Midőn elérte Haarlemet, irodájába sietett, né­hány számadást nézett át, és öreg könyvvivőjének, mindenesének, boszús hangon adta tudtára, hogy Amsterdamba utazik és hogy ne várják egy hét előtt. Fél óra múlva csakugyan a főváros felé robo­gott egy kényelmes postakocsin. A kocsiban ülő Van Geldern fejét különféle gondolatok járták át. A gúnyos megvetés, melylyel a szemtelen Van Dyk Miklós őt elárasztotta, méreg­áramlatként még mindig lelke fenekén kavargott; de a boszú-gondolatokon kivűl, melyek ártalmas virá­gokként úsztak a felületen, még másokkal is foglal­kozott, melyek csak őt illették és mindjobban feliz­gatták. Yan Dyk-et ugyan nem tartotta nagyon veszé­lyes ellenségnek, nem is hitte, hogy ismeri üzleti tit­kait és mégis remegett az ország rendes emlegetésé­nél és elgondolkozott. Bármily megvetéssel utasította is el Yan Dyk intését, az bizonyos volt, hogy a virághagymákkal elkövetett szédelgésnek utóvégre meg kellett szűnnie és Van Geldern nem volt annyira gondtalan, hogy ezt élénken ne érezze. A következő haarlemi vásárra a »létezendő« virágokra megkötött szerződések a rettenetessel voltak határosak. Milliók körül forogtak és Van Geldern elgondolhatta, hogy számos cég bukása és csődje lesz a következménye. Azt is tudta, hogy számos kalmár, ki többé-ke­­vésbbé bele volt keverve ez üzletekbe, a kormányhoz kérelmet nyújtott be, melynek tartalma az volt, hogy mivel az utósó szerződések tarthatlan árakon köttet­tek és a megkötött szerződések határozottan átalános kereskedelmi romlást idéznének elő, nyilváníttassék semmisnek minden az utósó haarlemi vásáron kötött virágüzlet, mint amaz adósságok, melyek a hazárdjá­ték vagy fogadás alkalmával erednek. Mit Van Dyk Miklós az ország rendeinek le­hetséges közbelépéséről mondott, talán több alappal bírt, mint Van Geldern a legelső pillanatban képzelte; tudta jól, hogy Van Dyk szép tehetsége gyakran oly körökbe is nyit neki utat, hová ő maga, gazdagsága dacára alig tudott bejutni. Talán Van Eicheln­él hal­lott valamit a »szemtelen« orgona játszó, mert Van Eichelnek hatalmas barátjai voltak, és a jelen viszo­nyok közt bizony nagy hasznára volna, ha meg­kötött szerződéseit semmisnek nyilvánítanák. Van Geldernre nézve pedig az volt a fontos, hogy ez ne történjék meg ... és most Amsterdamba kocsizott ama szándékkal, hogy a befolyásos fővárosi kereske­dők közt szövetséget létesít, mely szövetség azután egy a szerződések szigorú megtartását kérelmező fo­lyamodványt nyújtana be a kormányhoz. Alig volt negyed mértföldnyire Haarlemtől, midőn hirtelen eszébe jutott valami. Vájjon Dieszler minden hagymát átvitt-e a kis raktárba és vájjon biz­tonságba vannak-e ott? Ez a gondolat kínozta, szemrehányásokat tett magának, hogy feledékenysé­­gében meg nem számlálta ezeket, mielőtt útra kelt. Legközelebbi gondolata az volt, hogy Van Dyk Mik­lós csellel, megvesztegetéssel vagy lopással birtokába ejthetne egy drága hagymát és e gyanú megváltoz­tatta úti tervét. Hirtelen felrántotta a kocsi ablakát és megparancsolta a kocsisnak, hogy forduljon meg és hajtson Haarlem közelébe. A nevezett helyhez érve kiszállt és mellékutcákon átsietve, a piacon álló nagy házban tűnt el. Az iroda fölött, az em­eleten levő kis raktár volt Van Geldern szentélye. Itt őrizte ugyanis a leg­ritkább és drágább virághagymákat és ha a befo­lyással, melyet a virágvásárra gyakorol, kérkedni akart, az idegen alkuszokat átvezette a különböző helyiségeken, hol számtalan fenyőtartón hevert a sok százezer forint értékű hagyma. De ha nagy megle­petést és hatást akart előidézni,­­ közönyösen nyitotta ki a kis raktárba vezető ajtót, mely helyiség valódi királyi pompával volt kiállítva, és hol a legnemesebb fajok mutatványai tarka márványcsészékben pihentek, melyekben az ár és a koronás és hercegi személyek nevei voltak feljegyezve, kik belőle vásárolták. Most az egyszer nem keltett nagy hatást; min­den helyiség üresnek és kihaltnak látszott a kezében tartott viaszgyertya homályos fényénél és csak midőn a kényelmes kis raktárba ért, szabadult meg ez érzé­sektől. Meggyújtotta a nehéz ezüst karos­ gyertya­­tartó viaszgyertyáit és midőn keresni kezdett, meglátta hogy az öreg Diestler a drága hagymákat egy sa­rokba rejtette. Van Geldern csendes, elégült pillan­tással nézte a sok piros papírburkot, melynek mind­egyike vagyonának növekedésére fog szolgálni és az ajtót óvatosan bezárva, a nagy asztalra vitte a kosa­rat. Ezután a másik karos gyertyatartót is meggyúj­totta és a fösvény boldogságával kezdte a hagymákat számlálni .. . Számuk megegyezett, az öreg Diestler egy gyes sem csalta meg őt. Van Geldern kihúzta gyé­­mántos arany óráját és gőgösen dőlt székébe. Fél tizenegyre volt és éjfélre rendelte a kocsit ugyanarra a helyre, a­hol kiszállt. Pipára gyújtott és kedélyesen kipihente a nap fáradalmait. (Folyt. köv.) 122­2 Az év egy halottja. Dalt érdemel, mert költő, Könnyet, mert szeretett. Eötvös József. (J.) Áldás és béke mindama hamvakra, melyek a kiszenvedt élet után az örök­ éjszakában pihennek! Áldás és béke a szegény jó Palotáés Jánoséira is! Nagy mértékben megérdemli ő mind a kettőt: az áldást, mert jó volt s a békét, mert sokat szenvedett. Hogy a mai napon, mely nem egy, hanem vala­mennyi halott ünnepe,­­ róla emlékezünk meg külö­nösen, annak több oka van. Az első az, hogy midőn holt hire érkezett, nem emlegették úgy, a mint érde­melte volna; a másik az, hogy ő maga szakítá szét élete fonalát s igy mentségre van szüksége; a harma­dik meg az, hogy néhány nemes szív, ki életében sze­rette , halála után nem felejtette el, buzgón törekszik fentartani az ő jó emlékezetét, s mi — a­kik őt szin­tén ismertük, — örömest segítünk nekik a kegyelet e munkájában. Mentségét kevés szóba foglalhatjuk. Nem azok közé a mai világi hamar­ kétségbeesők közé tartozott ő, kik túlérzékenységből, ideges izgatottságból, a kö­telességérzet fogyatékából válnak meg családjuktól és barátaiktól. Őt nehéz gondok, terhek törték össze. Elesett, mert teljesen kimerült az egyenetlen harc­ban, melyet a sors ádázul folytatott ellene. Legjobb barátai, a jászberényi Riszner-család tagjai, azon munkálnak, hogy emlékezete fenmarad­­jon, szép magyar dallaméi ismeretesebbekké váljanak, mint voltak eddig a Nyugvó­­helyét sírkő jelölte. A sírkő már áll, de dalai még kiadásra várnak. E célra Risznerék gyermekelőadásokat, hangversenyeket és felolvasásokat rendeztek jó sikerrel,s azok a sorok is, melyeket itt fog olvasni a közönség, amaz életrajzból vannak véve, melyet Risznerné úrhölgy Szent-István napján olvasott fel Kisújszálláson. Ma, midőn a halottak iránti kegyelet fogéko­nyabbá teszi a sziveket azok emléke iránt, a kik nin­csenek többé, talán erősebbé tehetjük ez emlékrajz viszhangját mindama körökben, melyek tisztelettel viseltetnek az igazi jó magyar zene hivatott mivelői iránt.• »Lemondani, lemondani” ... Ki ne ismerné e szép dalt, mely azonfölül hogy minden egyes hangjá­ban mély keservet fejez ki, mint zenemű is páratlan azért, mert ilyen szerelmi bút lehelő dalokat rendesen a lágy hangnemekben szoktak megírni, míg ez dur­bán hangzik — s még­is oly gyöngéd és szép! Hány ily bánatos dalt, hány magyarzamatú népies friset, hány gyújtó bor-dalt és lelkes honfi-éneket szerzett az a jó zeneköltő, ki a valódi szépnek egész világát hordta keblében, s kinek ha társadalmi helyzete olyan lett volna, mely az anyagi gondokat kizárja, s szellemének szabad szárnyalást enged, bizonyára tüneménynyé válik a magyar zeneköltészet egén! De ő reá is, mint annyi más kiváló tehetségre, nyomasz­tólag s végre is megsemmisítőleg nehezültek az anyag gondjai. Palotási János (eredeti nevén Pecsenyánszky) csak ama kevés órában írhatta tőrül metszett szép magyarjait, midőn a kenyérszerzés gondjai kissé föl­­lélegzeni engedték. Életrajza nincs megírva s mi mondhatunk hozzá néhány adatot. Jászberényben született 1821 ápril 8-án. Ott is végezte első tanulmányait, már zsenge éveiben járván a templomi kar énekesei közé, mivel a kis­fiú hangja az akkori, sok zeneértelemmel biró kántornak, Radi­­meczky Jánosnak csakhamar feltűnt. Kortársai kö­zött zenekart is alakított és olcsó kis hegedűjével, melyet atyja neki szorgalma jutalmául vett, primás­­kodott köztük. Majd Vácra ment tanulmányait foly­tatni. Ott is feltűnt zenetehetsége által tanulótársai és tanárai előtt. Tanárai közül nem egy még zeneka­rának tagjává is szegődött. A jogot Pesten hallgatta s később mint ügyvéd-gyakornok brácsás volt az Asztalos Károly zenedei aligazgató vonós-ötösében. Midőn ezek magyar dalt játszottak, kikapta az elsőd­­hegedűt egyik-másik társa kezéből, mert azok nem tudták kedvére húzni. Pesten nősült meg igen ifjan. Boldog volt, mert rajongva szerette széplelkű nejét, Petrikovics Júliát. Nem sokára (1848 június 15-én) Jászapátiba jegyzőnek hívták meg. Oda költözött a fővárosból. Csakhamar gyász érte: a halál elragadta tőle első nejét. Második neje, ki most özvegyi gyászt hord, Gráczer Jozefa, szintén Jász-Apátiból való. Palotási, ki már ekkor irt zenedarabokat, felrándult a szabad­ságharcot megelőzött pozsonyi országgyűlésre, és ott — sajátságos véletlen által — egyik magyarjának, a »Hermin« palotásnak szép nevet szerzett. Fönn volt ugyanis az országgyűlési urak mulattatására a Sár­köziék zenekara Győrből. De az izgalmas politikai kérdések az uraknak nem sok időt engedtek mulat­ságra s Sárköziék még a hangszereiket is zálogba tették, hogy lakbéröket s ebédjöket fizethessék. Meg­tudja ezt Palotási, jó szíve megesik az elbúsult népzenészeken, saját jót­állása mellett kiveszi hang­szereiket és szerez nekik a »Hermin«-palotással oly jövedelmet, hogy adósságaikat kifizethették, jól éltek néhány napig, sőt a fölöslegből még haza is vihettek. A jászapátis szerény jegyzői lakban jöttek aztán létre ama szép magyar dalok, melyeket az egész or­szág dalolt, s minden népzenekar játszott, a­nélkül hogy tudták volna, ki a szerzőjük. Csak az ötvenes években kezdték emlegetni nevét. E szomorú időben sokan megértették az ő sírva vigadó zenéjét. Egyszerű kis hegedűje valóban jól tudta elbeszélni a magyar szivek keservét. Az öt­venes évek elején néhány úri barátjával: Chiovini Antallal, Pickler Adolffal és — ha jól emlékszem — Nyizsnyai Gusztávval és Simonffy Kálmánnal beutazta az alföld egy részét. Mindenütt tárt karokkal fogadták s mindenütt megszerették nagy szerénysé­géért. Viseletéből látszott, hogy ő a zenét csak ma­gáért a zenéért szereti,nem a szereplésért,nem a dicső­ségért. Még zeneműveit is most az egyik, majd a má­sik népzenekar prímásának ajándékozta; vele a jogot is, hogy azt saját nevével kiadhassa, így aztán ez ér­zelemgazdag művek hol a Sárközi, hol a Kálozdy, hol a Patikárus neve alatt jelentek meg. Ezért jól le is hordta egyszer gróf Fáy István, a máltai lovag, a »Régi magyar zene gyöngyei«-nek kiadója, ki Palo­tásinak is rajongó bámulója lett. Fáy István alapos zenész volt, tanítványa a híres Hummelnek; egykor a bécsi udvarnál is hangversenyzett. De szivét főleg a magyar zene dobogtatá. Egyszer Patikárus Ferkótól hallotta Palotásinak egyik magyarját, s népzenészt nem hívén képesnek ily mű költésére, addig falgatta, mígnem Patikárus bevallá, hogy kiz ő azt egy „fiská­listól” kapta, a ki valahol a Jászságon lakik. Fáy gróf azonnal irt a nagyobb jász községek lelkészeihez, s Farkas Péter jászberényi elhunyt plébánostól tudta meg, hogy hol lakik és ki az a Palotási ? Rögtön egész rajongással, dicsőítéssel irt neki, a szerény zeneköltőt hol »tekintetes urnák«, hol »kedves barátomnak” nevezve, míg végül igy kiálta hozzá: »Jancsikám, babám, hallod-e, te ragyogó csil­laga vagy a magyar hazának!« Biztatta: Írjon minél többet, menjen ki a pusztára, hallgassa pásztortűz­nél a furulyaszót; aludjék a csillagos ég alatt; szóval kövessen el mindent, hogy szép tehetsége a folytonos ábrándozás közepett minél sűrűbben teremje reme­keit. »Mit mondjak — írja neki egyik levelében, — mit mondjak az átküldött művekre egyebet, mint: éljen a nagy zeneköltő Palotást! Tele vannak azok genialitással.« Máskor: »A nagy nemzeti gyász köze­­pett egyetlenegy örömem az én Jancsikám jeles zene­szerzeményei! Tagadhatatlan, hogy ön első compositor az országban! Jó volna, ha kegyed beutazná az országot, úgyszintén Erdélyt is, kivált a Hátszeget, mert ön most az ország Csermákja, Lavottája, Biharija!« Ismét máskor: »A fris nótákban Ön első a világon.« Egy másik levelében így ír a gróf: »Látja, én olyan ember vagyok, ha tudnám, hogy egy Palotási-nóta Egyptomban van, a pyramisok tetején, oda is elmen­nék érte, csak hogy meghalljam!« Életének legszebb részét az ötvenes és hatvanas két évtized képezte. 1862 január 6-án kinevezték a Jász-kerület levéltárnokának, s ekkor már valamivel tágabb tér nyílt tehetségének. Ugyanez évben Mosonyi Mihály engedelmet kért tőle, hogy néhány hóval az­előtt megjelent műveinek egyikét saját ízlése szerint kidolgozhassa. Fölküldte e végett a »Galgóci em­­lék«-et, melyre Mosonyi azt a nagy szót mondta: »minden üteme egy-egy kincsesbánya, melyből az utókor gyöngyöket fog meríteni!« Pedig az a »Gal­góci emlék,« valamint a többi »hallgató magyar,« »palotás« és »toborzó« nem is volt valami nagyon élvezetesen letéve s magvát rögecses héjból kellett kiszedni. Mosonyi, természetesen, jól értett ehhez a mesterséghez, de annál kevésbbé érthet a nagy közön­ség, mely először is alakjánál fogva szereti meg a zeneművet s megkívánja, hogy sima utón jusson tartalmához. Palotási műveinek első kiadását olyan ember tette zongorára ki érte a »general bassus«-t, de magát a zeneszerzőt nem; ki tán jól is játszott más hangszert, de a zongora titkaiba nem nagyon volt beavatva, így az ő »zongorára írásában« a magyar zene e kiváló termékei nyomtalanul vesztek

Next