Fővárosi Lapok 1878. november (252-276. szám)
1878-11-01 / 252. szám
el, mint a zongoradarabok, holott a népzenekarok, született zenehajlamuknál fogva, úgy tudták játszani, hogy mindenütt gyönyörködtek benne. Hanem hát ki kérdi a népzenésztől, hogy kitől valók a dallamok, melyekkel az ő hegedűje lelkesít ? Palotási pedig szerényebb is, szegényebb is volt, semmint maga járjon utána, hogy magát kellőleg érvényesítse. Második házasságából számos gyermeke született s egyre szaporodtak gondjai. Olykor maga szidta zenei tehetségét, mely nem engedi az anyagival eléggé foglalkozni. Gond teljes életének fényoldalát csak azok a napok képezték, melyeket olykor a pesti írói és zenészi körökben töltött el. De ott is inkább szeretett mást bámulni, mint magát bámultatni. Mindamellett kezdték őt is emlegetni, dicsérni. Jászberényben ekkor dalegyletet alakított, melyet mindenütt tárt karokkal fogadtak, már csak elnöke, Palotási nevéért is! A pesti országos dalünnepélyen zene-tekintélyek üdvözölték, az aradin közfigyelem tárgya volt s a debrecenin az ő dalaival nyert egylete dicsérő oklevelet. Volt vonós ötöse is: Ágoston Imre, Pickler Adolf, Sismis József és Juiszner Józseffel, kikkel a környékre eljárogatva, sok elismerést arattak. S nekik nem kellett egyéb! Örültek, ha az Orczy Tekla bárónő szemébe az elérzékenyülés kényeit csalhatták igénytelen s mégis szivreható játékukkal, s ha elragadhatták Székely Imrét, ki kedélyesen kiálta fel: »Pajtások, soha sem hallottam ennyi rossz játékost ily hatással játszani, nem tudtok semmit, mégis gyönyörűség hallgatni titeket!« Naturalisták voltak, a mester maga leginkább! Persze a hallgató magyarok zongorakiadása azért csak élvezhetetlen maradt s ennek javítására sajátságos eset adott alkalmat. Palotási a forma szabályait nem igen ismerte s igy nem is törődhetett velők. Ragyogó szövetet adott, de divatos ruhát nem tudott szabni belőle. Egy avatott zenész ki egyik dalát át akarta dolgozni, igy sóhajtott föl: »Nem vagyok képes e gyönyörű dal kellő mértékét eltalálni, az a naturalista annyira sajátságos menetet adott neki.« Egy alkalommal Palotási a dalegylet karnagyának új dalt vitt, mert ez szokta volt dalait négyesre letenni. A karnagy, ki igaz barátja volt, átnézi a dalt és azt mondja: »Ebből bizony nem igen lehet csinálni semmit, Jancsikám, olyan szabálytalan, hogy —r. Palotásinak sem kellett több; szidta a szabályokat, meg minden pedáns muzsikust s fölfogadta, hogy többé senkire sem szorul. A jó barát fölfogadta, hogy boszút áll s erre csakhamar jött alkalom. Pályázatot hirdetett a budapesti zenede a legjobb régi fülben itt hallgató magyarra. A pedánsnak szidott muzsikus Palotásinak egy szép magyarját átdolgozva felküldi s ez (»A múltak emléke,« d-mollban) pályadíjt nyert. Nagy a meglepetés a Palotási házánál. Találgatják, hogy ki tehette ezt. »Ezt csak ő tehette!« — mondja Palotási s elérzékenyülve fut a jó baráthoz, mondván neki: »A te munkád ez ! Bel nemesen álltál boszút. Mily szép most ez a magyar! így csak is te tudsz engemet átérteni. Ha te átdolgoznád az én összes műveimet, úgy tán élvezhetőkké válnának!« így jött létre a Palotási műveinek második javított kiadása, melyre a költséget Szőllősy István jászberényi ügyvéd előlegezte. Az első kötet megjelent 1869-ben, a második egy évvel később. Királyasszonyunk mind akettőből egy-egy példányt rendelt. De bár akkor a Palotási zeneművei melegebb pártolásnak örvendtek, mint előbb, mégsem részesülhettek elég nagyban. Ki törődött akkor érdemek szerint hallgató nótákkal, palotásokkal ? Az alkotmányos élet mézesheteit éltük éveken át. Minden figyelem a miniszterekre, szónokokra, publicistákra irányult. S Palotási elnémult. Dalai gyéren termettek még egy kis ideig, s aztán megszűnt buzogni a forrás. Előttem áll alakja most is, amint az utósó dalestélyek alkalmával a terem sarkába vonultan, mogorván, zárkózottan hallgatta, hogy lelkesült ifjú dalárok ajkáról mint áradnak ama hangok, melyekben ő lelkét lehelte ki a világba. Fáj szivem, midőn ama türelmetlen, keserű arckifejezésre, arra a békétlen kézmozdulatra emlékezem, melylyel az »éljen«-t magától elutasítani kívánta. Mennyi fájdalom dúlhatta ez egykor oly harmonikus kedélyt! Mily meghasonlásnak, mily űrnek kellett tátongania az ő álmodott világa és a sivár valóság között, hogy büszke lelke úgy meg tudott törni, s derűit mosolyának, kedves élceinek és szívből fakadt dalainak a vége egy golyó lett. Ez év február 3-dikán a levéltárban átlőtt homlokkal találták meg. Mellette, még alig szikkadó betűkkel, utósó szavai voltak intézve barátaihoz: »Oh legyetek könyörületesek!« Megindító vonásokban festé a szomorú sorsot, mely őt halni kényszerítő. Befejezésül ismét e szavak: »Oh legyetek könyörületesek!« De ha őt elveszítők is, itt hagyta lelkét, mely most is ontja dallamos panaszait, hangot ad a bánkódónak, hogy édesebben sírhasson, tüzet a honfiszivnek, hogy magasabbra lobbanjon s zenében mondja el azt, a mit a szó meg nem bir. Csak az múlt el Palotásiban, a mi veszendő volt; lelke köztünk lebeg s csak tőlünk függ, hogy ismét és ismét megszólaljon! 1223 Dalai kiadatlanul hevernek; az ismertebbeket kedvtelve dalolják ugyan még imitt-amott, de azt sem tudják, hogy azok az övéi; annyira nem, hogy megesett idősebb fián, ki a fővárosban jogászkodott, hogy barátja Bácsmegyéből, mint legújabb népdalt, vitte föl hozzá, atyjának »Emeld reám« kezdetű dalát, égig magasztalva azt, hogy milyen eredeti, milyen új! S így van ez számos dalával is. Azért kisérle meg most műveinek kiadója és legjobb barátja, a dalok kiadására szükséges összeget gyűjtés útján eszközölni. A megjelenő dalok jövedelméből a Palotási síremlékének felállíthatására csak annyit vettek el a kegyeletes adományok és nyilvános előadásokból begyűlt összeghez, amennyi múlhatlanul szükséges volt; a többit kiskorú második fiának neveltetésére fordítják. Érdekünkben áll, hogy e dalok megjelenjenek s a kegyelet készt rá, hogy a zeneköltő sírját emlékkő díszítse. A magyar zenének tartalomban, hangban, érzésben oly művelője volt ő, a milyen eddig kevés termett. Fájdalom, nem képezhette ki magát egyszersmind a forma művészének is. De a kik egykor a magyar zene eredeti termékeit fogják kutatni, a Palotási műveiben kincseket fognak találni. Ily tehetséget nem szabad feledni s még kevésbbé nevét és munkáit az enyészetnek átadni. * Legyen a siker áldása a jászberényi Risznercsalád kegyeletes törekvésén, melylyel fogékony közönséget kíván szerezni a hátrahagyott daloknak! Báró Perényi Zsigmond levele a siralomházból. Az elismerésnek, az igazi tiszteletnek egyik legszebb nyilvánulása a kegyelet. Valóban az, hogy egyetemi ifjúságunk fölkeresi a dicső elődök módosuló sírhalmait és ott a múltak szép emlékein elmereng, lelkesül, igen dicséretes, szép szokás. »Ki a múltat megbecsüli, az a jövőt megérdemli.« A halottak napja legyen is megszentelve. Idézzük fel e futó sorokban is egy nemzeti nagy halottnak, egy drága vértanúnknak szent emlékét. Tanuljuk meg tőle azt, amit ő oly jól tudott és életével megpecsételt, hogy: »a haza minden előtt!« Báró Perényi Zsigmondról szólok, ki a maga idejében a mágnási tábla alelnöke, koronaőr, szeptemvir,s ugocsai főispán volt. Szilágyi Sándor »A magyar forradalom férfiai« című könyvében igy ír róla: ».jelleme páratlan,szilárd,férfias vala. Vezette a felsőház üléseit, utóbb a honvédelmi bizottmány tagja lett. Követte a kormányt Szegedre, Aradra, Lugosra s midőn ez utóbbi helyről vissza akart menni Aradra, elfogatott. Vallomásait rettegés nélkül, szokatlan hidegséggel tette s önként bevallá, hogy a detronizálást sok részben előmozdítá. Október 24-én vitték akasztani. Hidegen, szivarozva lépett a bitófa alá s magyarkáját elajándékozta.« Halála előtt való nap testvéréhez, Júliához, báró Sztojka Imrénéhez, igen szép és nemes jellemét ragyogtató levelet irt. Ezt a levelet, mely történelmi érdekű is minden jól érező magyar előtt, b. Sztojka Gyula ur szívessége folytán, ki azt nagy kegyelettel őrzi, az eredetiről lemásoltam és szóról szóra közlöm. »Pest, 23 octob. 1849. Kedves Julcsám ! Végóráimban irom e sorokat hozzád; jeléül vedd azon őszinte Testvéri szeretetemnek, melylyel irántad mindenkor viseltettem — az újságból majd megtudod, még elébb miglen e levelem megérkezend, mi történt vélem. — Sokat és sok ízben elmélkedtem véled szép és nagy eseményekről hevült kebellel és épp’ ilyennel irom mostan is soraimat. Vigasztalásodra szolgáljon az, kedves Testvérem, hogy mien életemben valók, olyan vagyok és maradok halálom óráján is , pedig csak néhány óra már odáig. Férjedet szívesen köszöntöm és kérem, mint Téged is, családomat s kedves, igen kedves Fiamat, a kis Zsigát,*) ne hagyjátok koldusbotra jutni — mert az ítélet minden vagyonomat elvette — Te még Nőmet nem ösméred, Fiamat nem láttad — ha látni fogod őket, nem lehet, hogy szived erántok hajlandó ne legyen. Szégyent halálom modora nem hoz reátok. És ne felejtsétek, sőt szeretetetek kövesse testvéredet a síron túl is, mint erélyes férfiút, ki ott fenn vigasztaló szemeket fog reátok vetni. — Gyulát s a többieket csókolom — már nem soká élő testvéred. Sigmond s. k. Ily lélekjelenléttel, ennyi férfiassággal ir e vasjellem, halála előtt néhány órával. Cséry Lajos, ki a szabadságharc alatt titkára volt, figyelmeztette a kibujdosás szükségére, de nem ment. Tiszta lelkiismeretére hivatkozva állt és várta a történendőket. »Megölte őt a hatalom.« Ejtsünk egy forró könyet emlékénél. Viski K. Bálint, de nem szűntek meg élni szívünkben. Ez egy napon az élőktől a holtakhoz fordulunk egészen. A napok izgalmi tárgyai: bosniai kérdés, kormány elleni vádirat, hazatérő harcosok, a Zichy képe és a »Fourchambault-család«, háttérbe szorulnak az árnyak és emlékek elől. Csak egy kissé legyen kedvező idő: egész népvándorlás lesz a temetőkbe, főleg a kerepesútiba ; de még ha eső szakadna és szélvész volna is: a sírok mezeje, a kő- és vasemlékek erdeje meg fog népesülni a látogatóktól, akiknek egyikét a kegyelet, másikát a szokás, harmadikát a kíváncsiság viszi. Már tegnap is számtalan sír, emlékkő, ércoszlop és fakereszt volt teljesen fölékesítve virágok és zöld levelek koszorúival. Ma délelőtt több új síremlék ünnepies felavatása is lesz. A Réthi Mihályét, ki közel porlik a Lendvai-párhoz, tizenegy órakor avatják föl; emlékbeszédet Váradi Antal mond, a Szabó Endre alkalmi költeményét Bercsényi Béla szavalja el s a színházi énekkar gyászkart énekel. Ugyanekkor leplezik le az Egressy Gábor síremlékét is, alkalmasint Paulay Ede emlékbeszéde mellett. Délután az egyetemi ifjúság keresi föl díszmenetben az elhunyt jelesek vértanúk sat, sírjait, melyek mindegyikénél kegyeletes emlékszózat fog hangzani. Először a Forinyák Géza sírját koszorúzzák meg, hol Szemere Attila joghallgató mond beszédet. Este a város fényesen világíttatja ki a Deák Ferenc kápolnáját, a Batthyány Lajos mauzóleumát s a tanügyre oly sokat hagyott Szilágyi István sírját. * A képviselőház tegnapi ülésén megválasztották a felirati bizottságot. Napirenden volt a delegációk egybehivására vonatkozó miniszteri rendelet Madarász József, »hallván« a mély csendet, mely az átirat felolvasása után keletkezett, indítványozta, hogy a tárgyalást a fölirati vita utánra halaszszák. Szilágyi D. szintén a delegációk egybehívásának elnapolása mellett szólt, Tóth V. pedig a kormányelnök indítványa mellett szólt, hogy t. i. a delegációk választását szombatra tűzzék ki. Molnár Aladár felszólalására elhatározták, hogy az ülést ma folytatják. Érdekes volt Helfy Ignác ama kijelentése, mely szerint a miniszterelnöknek most nincs joga akármikor felszólalni, mert csak ideiglenes. Tisza Kálmán azt válaszolta, hogy az ideiglenes miniszter is felelős s meg kell maradnia a minisztert illető jogok élvezetében. * Az Este-ezred tartalékosainak hazatérése volt a tegnap örvendetes eseménye. A Dunaparton sokan várták az érkező hajókat s képzelhető, mennyi szív dobbant meg, mikor az összekötő vasúti híd alatt először látszott a »Minerva« vontató gőzös gomolygó füstje. Hivatalos fogadtatás nem volt, csak a térparancsnokság egy tisztje s a Schmerling-ezred zenekara várt a kikötőben. A kis hajórajt harsány éljen fogadta, a Wasa-ezred 392 embere és öt tisztje szállt partra, Budán pedig a hová a zenekar kisérte őket,) 474 Este-ezredbeli katona és hat tiszt. A legénység jó színben van, csak a ruhájuk nagyon megviselt. De látták s nagyon bánták is azt a viszontlátás perceiben az itthonvalók! Az Este-ezred tartalékosait a nyúlkaszárnyában, a Wasa-bakákat a lipótvárosban szállásolták el. Holnap-holnapután hazabocsátják őket. * A belvárosi plébániatemplomban ma, mindenszentek ünnepén, d. e. tíz órakor, Engeszer Mátyás karnagy vezetése alatt, Hummel D-moll miséjét adják elő, Engeszer M. »Pater noster«-ével és Liszt »Ave Maria stellá«-jával. Holnap pedig halottak napján, a Cherubini requiemét. * A királyi udvar, hír szerint, e hat dikán költözik be a budavári palotába s jött marad a delegációk ülésszaka alatt. A király most egyhuzamban négy-öt hetet szándékozik hazánkban tölteni. Gróf Andrássy Gyula e hadikán jő fővárosunkba Tisza-Dobról. * A Kisfaludy-Társaságnál tegnap járt le az irodalomtörténeti pályázat (a magyar regényirodalom története) határideje. Szerda estig, midőn a havi ülést tartották, még egyetlenegy pályamű érkezett. De a lehetőségnél fogva, hogy az utósó nap érkezhetik, kinevezték a bírálókat: Gyulai Pált, Beöthy Zsoltot és Vadnai Károlyt. * Gróf Szapáry László altábornagy szívélyes ovációban részesült tegnapelőtt a váci utcán. Három úr, kik az altábornagyot közelegni látták, öszszebeszélt: »Ő oldotta meg Bosniában a legnehezebb föladatot. Kiáltsunk neki egy éljent!« S a grófot harsány hármas éljen fogadta. Az altábornagy meglepetve állt meg s nézett körül, de csakhamar sűrű tömeg gyűlt köréje, megsokszorozva az éljenzést. Szapáry gróf megköszönte a rögtönzött tisztelgést s tovább ment. * „ A kis herceg“ a népszínházban ép úgy vonz, mint a nemzetiben »A Fourchambault család.« Az előadás most már jobban, gyorsabban gördül, összevágóbb, mint eleinte, miben érdeme van annak, hogy több felesleges, hosszadalmas részt kihagytak. Nem ártana megnyirbálni a Frimousse mesteri szerepét sem (melyet Együd játszik, igen hajlandón a túlzásokra,) például a lunevillei nemes kisasszonyok nevelőjében tartott nyelvtudományi előadás ízetlen és elnyújtott. Soldosné asszony legbájosabb szerepei egyike a kis * Fővárosi hírek. * A mai nap a temetőké. Koszorút teszünk a sírokra s mécset gyújtunk rajtok. Virág és égő láng példázzák kegyeletünket azok iránt, kik meghaltak. * Most a nagyszőllősi kerület orsz. képviselője.