Fővárosi Lapok 1878. december (277-300. szám)

1878-12-01 / 277. szám

— Háli istennek, elvégezem. — Láttad Assanovot ? — Igen. — Mit szólt ? Ingathatlan maradt ? — Nem ... máskép történt, mint ahogy vár­tam. Assanov nem oly közönséges ember, mint a­mi­lyennek gondolom. — És azután . . . hol voltál azután ? — Slotniczkyéknál. Éreztem, hogy erősen ver szívem és nem mer­tem Passinkov­ra tekinteni. — És láttad őt ? — Igen, láttam Sophiet. Jó, kitűnő terem­tés. Eleintén zavart volt, később megnyugodott. Egyébiránt csak öt percig beszéltem vele. — És mindent, mindent megmondtál neki ? — Megmondtam, a­mi szükséges volt. — Nem mutathatom többé magamat előtte ! — Miért nem? Sőt ellenkezőleg. Járnod kell a házba, hacsak azért is, hogy észre ne vegyék ! — Oh, barátom, — kiáltok kényeimet elfojtva, — te most megvetsz engem! — Én, téged megvetni ? — szólott gyöngéd­séget sugárzó tekintettel — megvetni téged? . . . Balga vagy ! Hát nem szenvedsz-e te súlyosan ? Kezet nyújtó s én zokogva keblére borultam. * A közeli néhány nap alatt igen nyugtalannak látom Jakabot. Elhatároztam, Slotniczkyékat meglá­togatni ismét. Nem mondhatom, mily izgatottan lép­tem szalonjukba. Alig tudtam megkülönböztetni a benn ülőket s torkomon akadt a szó. Nem volt más­kép Sophie sem. Mindent elkövetett, hogy fesztelenül beszélgessen velem, de szemeink kölcsönösen kerül­ték egymást és minden mozdulata elárulta a kény­szert, a melylyel, — meg kell vallanom — a megve­tés egy rejtett érzését palástolni iparkodott. Siettem őt megmenteni, s kiragadni magamat is e kínos helyzetből. Szerencsére, ez volt utosó ta­lálkozásunk, férjhezmenetele előtt. Sorsomban egy rögtöni fordulat Oroszország legszélsőbb határáig űzött. Slotniczkyéknak, Pétervárnak, és a­mi nekem legfájdalmasabban esett, kedves Passinkovomnak is­ten hozzádot mondtam hosszú időre. II. Hét év múlt el válásunk óta. Hiába való lenne f­­elbeszélni mindazt, mi ez idő alatt velem történt. Át­­barangoltam a császárság legtávolabb fekvő tartomá­nyait és hála istennek, rájöttem, hogy ez a táj távol­ról sem oly vad, mint azt bizonyos emberek képzelik. A legtávolabbi kerületekben is, vízmosások között, s az erdők mélyében,­­ nem egy illatos virágra akadtam. Dolgaim egy szép tavaszi napon keleti Orosz­ország egy kis városkájába kényszerítettek. A mint­­­a helységen keresztül kocsiztam, a piacon, sátor előtt, egy előttem nagyon ismert egyéniség alakját véltem látni. Rátekintettem figyelmesebben, és Jelis­­séit, Jakab inasát ismerem föl benne. Kiugrottam kocsimból és hozzá menek. — Jó napot, — szólok hozzá alig leküzdhető elérzékenyüléssel, — uraddal vagy itt ? — Igen, urammal, — fefelé vontatva s azután felkiáltott egyszerre. — Oh, ön az uram ? Alig ismer­tem meg. — Passinkov Jakabbal vagy itt ? — Természetesen .. . ugyan kivel is lennék mással itt? — Vezess hozzá! — Örömmel, uram. Menjünk itt keresztül. . . . .. Egy kocsmába vagyunk szállva . . Oh, mily boldog lesz gazdám, önt viszonláthatni! Beszéd közben végig vezetett a helységen. Ere­detére Jelisséi kalmük volt, nevelés nélkül és egy kis vadsággal; de felséges szive volt és testtel-lélekkel Passinkové, a kit tíz év óta szolgált. — Hogy van Ivanits Jakab ? Jelissei felém fordította sárgás arcát és így vá­laszolt: — Rosszul, uram, nagyon rosszul! ... Nem fogja őt megismerni . . Nekem úgy tetszik, nem soká marad ő már itt e földön . . . kénytelenek voltunk megállani itt. Odesszába megyünk egy végső szer megkísérlésére. — És honnét jöttök?­­ — Szibériából. — Szibériából ? Tán alkalmazva volt ott urad ? — Igen, uram, gazdám ott hivatalnok volt és megsebesítették. — Hogyan? Hát a katonaságnál szolgált ? — Nem. Polgári szolgálata volt. Sajátságos, mondom magamban. Eközben meg­érkezünk a kocsmához. Jelisséi felfutott jelenteni en­gem. Elválásunk első idejében gyakran írtunk egy­másnak én és Jakab, de azután egyszerre csak meg­szűnt közöttünk a levélváltás. Négy év óta nem kap­tam tőle levelet és nem is hallottam felőle semmit. — Jöjjön, jöjjön! — kiáltozott a lépcsőkről Jelisséi — gazdám türelmetlenül várja önt, uram ! Felfutottam az ingadozó lépcsőkön, beléptem egy kicsi, sötét fülkébe és majd a szivem tört meg az elém táruló látványon. Egy keskeny nyugágyon, kö­penyébe burkoltan feküdt barátom, halványan mint a halál, gyöngén és összeúszva. Sovány kezét nyújtotta felém. Beteges elragadtatással ölelém csókolám meg őt. — Jakab, Jakab — kiáltok, — mi lett? — Semmi,— felelé, alig hallható gyönge hangon. — De hát micsoda véletlenből talállak itt ?­­ Agya mellé ültem s kezét kezemben tartva, vizsgáltam figyelemmel arcát. Megtaláltam a nekem oly drága vonásokat ismét. Bármennyire megviselte is a betegség, szemének, mosolyának kifejezése ugyanaz maradt. Észrevette a benyomást, a melyet rám gyakorolt. — Három nap óta — úgy mond —nem borot­válkoztam s hajam is rendetlen, különben . . . külön­ben igazán semmi bajom. — De az istenért, magyarázd meg Jelissei sza­vait. Valóban sebet kaptál? — Igen, ez egy egész történet; később majd elbeszélem neked. Csakugyan sebet kaptam és soha sem találnád el mikép ... egy nyíl sebzett meg. — Egy nyíl ? — Igen egy nyíl, de nem a regekori szerelmi nyíl, hanem egy könnyű fából faragott és hegyes vassal ellátott nyíl. Nagyon kellemetlen, ha egy ily lövés éri az embert, és különösen ha a tüdőt is meg­találja az. — De hát hogyan, mikép is történhetett ? —Elmondom neked. Tudod,hogy sorsomat illető­leg mindennek csodaszerű jellege van. Emlékezzél csak azokra a nevetséges levelezésekre, melyeket vinnem kellett azért, hogy az egyetemen szükséges papírt meg­szerezhessem magamnak; sebesülésem és ily csodála­tos dolog. Vajjon melyik művelt emberrel esik meg az a mai korban, hogy nyíl által találtassák és pedig nem játék, hanem valóságos harc közben ? — Beszéld es kérlek, beszéld. — Nos, hát legyen. Emlékezel rá, hogy Péter­­várról eltávozásod után nem sokára Novgorodba he­lyeztettem át. Ott, megvallom, nagyon unalmas életet éltem, bár egy lényre is találtam. .. de erről tán ne is beszéljünk most, — jegyző meg egy sóhaj kísére­tében. Két évvel később az irkutski tartományban, tehát kissé távol, igen szép alkalmazást nyertem. Apám sorsával egyezőleg Szibériába jutottam. De nem panaszolkodom miatta. Felséges ország ez a Szibéria ! Lakói jómódúak, szabadok, társaságot sze­retők. A­ki ismeri, csak ezt mondhatja neked felőle. Őszintén megvallva, nagyon szerettem ott. Hivatá­som volt felügyelni, a különben igen békés benszü­­löttekre. Tizen közülök — nem többen — szeren­csétlenségemre, dugáruskodásra adták magukat. El kellett őket fognom, a­mi sikerült is, egy azonban kö­zülök, csupán egy — megkísérlette a védekezést és egy nyilat lőtt rám. A halálhoz voltam közel, de csak összeszedtem magamat valahogy. Most megkísérlem a gyökeres gyógyítást. Istennek hála, a kormány ellá­tott a hozzá szükséges költséggel. (Folyt. köv.) Zichy Mihálynál. (Pária, nov. 26.) (v.) Ha a Boulevard Hausmann 77-dik száma alatt azt kérdezzük a concierge-től: »Est ce que monsieur Zichy est ec­et lui?« — bizonyosan azt a feleletet nyerjük : »Ce monsieur ne demeure pas dans cette maison, il y a que monsieur T z i­k­i.« Könnyen kitalálod azonban, hogy még­is jó helyen jársz s keresztülhaladva az előszobán és ebéd­lőn, a geniális képíró dolgozószobájába lépsz. Ha esetleg névjegyedet otthon felejtetted volna, ird föl egy darab papírra: magyar vagyok, s ő e sza­vakkal fog fogadni: »Hozta isten, barátom!« A szoba középső nagy ablaka előtt ül Zichy Mihály, míg a szoba közepe felé a sötétszemű, hala­­vány Mary, a mester tanítványa, fest s észre sem veszi, hogy valaki belépett. Zichy átható és mégis szelíd tekintetével első pillanatra megnyer. A láng­elme meg nem magyarázható bélyegét hordják e vo­nások magukon. A vállas, izmos férfi testét hosszú hálóköntös fedi, melynek ujjai alól sárga, gazdagon hímezett se­lyeming kandikál ki. Okos és világlátott emberrel könnyű beszélni, akármerre tereled a beszéd folyamát, ő szívesen követ s elmés, rövid megjegyzéseivel fűszerezi a társalgást. Az egész beszéd alatt Mary csak fest, s a mester, ki­ről szentül azt hitted, hogy a beszéd tárgyába van elmerülve, olykor-olykor átszól tanítványához: »Ne oly sötéten, Mary! retouchírozd ezt!, vigyázz a világí­tásra !« Beszéd közben este lett, a gázcsillárt meggyújt­­ják, s te az asztalon heverő albumba tekinthetsz. Ott látod alkotásainak fényképeit, a művész munkásságá­nak fényes sorát, melyet megbámult és megtapsolt Európában mindenki, sőt még Magyarországon is, a Titán Lacik és a minden újtól megriadó konzervatív professzorok kivételével. Ha végig nézünk e képeken, mindenelőtt a tárgyak sokféleségén csodálkozunk. Az emberiség minden nyomora, ideálja és szenvedélye, költői eszmeszikrák, az érzékiség ragyogó apotheozisa, az orosz cár és walesi herceg vadászkalandjai, az oly gyakran festett Faust-sorozat, — és mindez az ere­detiség bélyegével rajzolva festve, hűn, geniálisan, megkapón. Akár Rafaelt tekintjük a mint szerelme által legyőzetve, modelljének nyakába borul, akár a pusztítás szellemében századunk véres nyomorán bo­rongunk ; de még az oly banális tárgyon is, mint egy vadásztársaság, a mester kezére tüstént ráismerünk. Zichy festő-bölcsész, ki tanait megkapó vonásokban ecseteli, ki leggyakrabban demokritoszi hahotára fa­kad vásznán, mig szive mélyén könyet­ejt korának ferdeségein és bűnein. Nézzük csak szatírájának kér­lelhetetlen ostorát, a mint az vadászképein az orosz udvaroncokon végig sújt! E cynikus arcok egész nyer­seségükben vigyorognak reánk. Lelküket festi Zichy elénk, mert az ő tiszta, művészi lelkületét az udvari légkör nem mételyezte meg. Ő mindenelőtt igaz akar lenni. Minden magyar szive büszkén földobog, látva a tiszteletet, mely őt külföldön környezi. A festők egész légiója szereti és nagyrabecsüli; oly irók, mint Hugo és Dumas Sándor, barátjai. A születés és szellem nagyjai keresik föl házát s feledtetni kívánják vele hazáját melyet ő nem tud és nem is fog elfeledni soha. Három magyar nevet ismernek és tisztelnek legjobban Párisban : Franz Litz (igy hívják ott Lisz­tet) Munkácsy és Michel Tziki. E három nevet soha sem volna szabad honi sárral dobálni meg. Még tovább lapoznák az érdekes albumot, ha édes magyar hangok nem ütnék meg fülünket. A mű­vész két szép leánya nyújtja felénk ma­gyar vendég­­szeretettel kezét, s mi elfeledjük, hogy annyi mért­földre vagyunk hazánktól. — »Monsieur est servi!« — jelentik az ebédet, és mi a pompás bordeauxi mel­lett hol Magyarországról, hol Párisról csevegünk. A társaság szellemes apercái, mint a villany­szikra, Budapestről Párisba és Párisból Budapestre repülnek, úgyhogy hazai művészetünk s a ballon captif, a képcsarnok és »les sept chateaux du diablec »Andrássy s le pilote qui a le mai de mer«, — egy­szerre kerülnek szóba. Ebéd végeztével víg pipaszó mellett tanyáz­tunk a kandalló oldalán, midőn az ajtón egymásután léptek be néhányan a Párisban lakó magyar fiúk kö­zül. Az imént említem, mint szeretik Zichyt a fran­ciák , most el kell még mondanom, mint szeretik őt a Párisban lakó magyarok. A kit valaha elnyelt az a tenger, melyet Párisnak nevezünk; a kit azok az élő hullámok föl s alá toltak, vittek, sodortak a végnél­­küli boulevardokon; a ki fáradtan, éhesen, szomjasan hallgatta az idegen nyelvek moraját, rikácsolását; a ki sok ezer ember közt a legszörnyűbb elhagyatottsá­­got érezte és egyszerre egy küszöbhöz ért, mely meg­nyílt előtte, melyből hazai hangok hallatszottak, a­hol meleg kézszorítással fogadták: ez az ember nem felejti el Zichy Mihályt és a párisi magyar egyletet. Megható Zichyt ez egyletben, a magyar fiúk közt látni. Mint az apuka gyermekei közt, úgy ül ott, s mi­dőn fölhangzik a »Hazádnak rendületlenül légy hive oh magyar!«, leolvashatod lelkes szemeiből az áment. Ő »rendületlen« maradt. Elmondták már százszor, mit tett Zichy a pá­risi magyar egyletért és a Párisban lakó magya­rokért ; ezt én nem akarom ismétleni. Midőn e néhány sorban arról beszéltem, hogyan él Zichy Mihály Párisban, amaz őszinte reményünk­nek adok kifejezést, vajha nem sokára megírhatnók a párisiaknak, hogy él Zichy Mihály Budapesten. 1.306

Next