Fővárosi Lapok 1878. december (277-300. szám)
1878-12-01 / 277. szám
— Háli istennek, elvégezem. — Láttad Assanovot ? — Igen. — Mit szólt ? Ingathatlan maradt ? — Nem ... máskép történt, mint ahogy vártam. Assanov nem oly közönséges ember, mint amilyennek gondolom. — És azután . . . hol voltál azután ? — Slotniczkyéknál. Éreztem, hogy erősen ver szívem és nem mertem Passinkovra tekinteni. — És láttad őt ? — Igen, láttam Sophiet. Jó, kitűnő teremtés. Eleintén zavart volt, később megnyugodott. Egyébiránt csak öt percig beszéltem vele. — És mindent, mindent megmondtál neki ? — Megmondtam, ami szükséges volt. — Nem mutathatom többé magamat előtte ! — Miért nem? Sőt ellenkezőleg. Járnod kell a házba, hacsak azért is, hogy észre ne vegyék ! — Oh, barátom, — kiáltok kényeimet elfojtva, — te most megvetsz engem! — Én, téged megvetni ? — szólott gyöngédséget sugárzó tekintettel — megvetni téged? . . . Balga vagy ! Hát nem szenvedsz-e te súlyosan ? Kezet nyújtó s én zokogva keblére borultam. * A közeli néhány nap alatt igen nyugtalannak látom Jakabot. Elhatároztam, Slotniczkyékat meglátogatni ismét. Nem mondhatom, mily izgatottan léptem szalonjukba. Alig tudtam megkülönböztetni a benn ülőket s torkomon akadt a szó. Nem volt máskép Sophie sem. Mindent elkövetett, hogy fesztelenül beszélgessen velem, de szemeink kölcsönösen kerülték egymást és minden mozdulata elárulta a kényszert, a melylyel, — meg kell vallanom — a megvetés egy rejtett érzését palástolni iparkodott. Siettem őt megmenteni, s kiragadni magamat is e kínos helyzetből. Szerencsére, ez volt utosó találkozásunk, férjhezmenetele előtt. Sorsomban egy rögtöni fordulat Oroszország legszélsőbb határáig űzött. Slotniczkyéknak, Pétervárnak, és ami nekem legfájdalmasabban esett, kedves Passinkovomnak isten hozzádot mondtam hosszú időre. II. Hét év múlt el válásunk óta. Hiába való lenne felbeszélni mindazt, mi ez idő alatt velem történt. Átbarangoltam a császárság legtávolabb fekvő tartományait és hála istennek, rájöttem, hogy ez a táj távolról sem oly vad, mint azt bizonyos emberek képzelik. A legtávolabbi kerületekben is, vízmosások között, s az erdők mélyében, nem egy illatos virágra akadtam. Dolgaim egy szép tavaszi napon keleti Oroszország egy kis városkájába kényszerítettek. A minta helységen keresztül kocsiztam, a piacon, sátor előtt, egy előttem nagyon ismert egyéniség alakját véltem látni. Rátekintettem figyelmesebben, és Jelisséit, Jakab inasát ismerem föl benne. Kiugrottam kocsimból és hozzá menek. — Jó napot, — szólok hozzá alig leküzdhető elérzékenyüléssel, — uraddal vagy itt ? — Igen, urammal, — fefelé vontatva s azután felkiáltott egyszerre. — Oh, ön az uram ? Alig ismertem meg. — Passinkov Jakabbal vagy itt ? — Természetesen .. . ugyan kivel is lennék mással itt? — Vezess hozzá! — Örömmel, uram. Menjünk itt keresztül. . . . .. Egy kocsmába vagyunk szállva . . Oh, mily boldog lesz gazdám, önt viszonláthatni! Beszéd közben végig vezetett a helységen. Eredetére Jelisséi kalmük volt, nevelés nélkül és egy kis vadsággal; de felséges szive volt és testtel-lélekkel Passinkové, a kit tíz év óta szolgált. — Hogy van Ivanits Jakab ? Jelissei felém fordította sárgás arcát és így válaszolt: — Rosszul, uram, nagyon rosszul! ... Nem fogja őt megismerni . . Nekem úgy tetszik, nem soká marad ő már itt e földön . . . kénytelenek voltunk megállani itt. Odesszába megyünk egy végső szer megkísérlésére. — És honnét jöttök? — Szibériából. — Szibériából ? Tán alkalmazva volt ott urad ? — Igen, uram, gazdám ott hivatalnok volt és megsebesítették. — Hogyan? Hát a katonaságnál szolgált ? — Nem. Polgári szolgálata volt. Sajátságos, mondom magamban. Eközben megérkezünk a kocsmához. Jelisséi felfutott jelenteni engem. Elválásunk első idejében gyakran írtunk egymásnak én és Jakab, de azután egyszerre csak megszűnt közöttünk a levélváltás. Négy év óta nem kaptam tőle levelet és nem is hallottam felőle semmit. — Jöjjön, jöjjön! — kiáltozott a lépcsőkről Jelisséi — gazdám türelmetlenül várja önt, uram ! Felfutottam az ingadozó lépcsőkön, beléptem egy kicsi, sötét fülkébe és majd a szivem tört meg az elém táruló látványon. Egy keskeny nyugágyon, köpenyébe burkoltan feküdt barátom, halványan mint a halál, gyöngén és összeúszva. Sovány kezét nyújtotta felém. Beteges elragadtatással ölelém csókolám meg őt. — Jakab, Jakab — kiáltok, — mi lett? — Semmi,— felelé, alig hallható gyönge hangon. — De hát micsoda véletlenből talállak itt ? Agya mellé ültem s kezét kezemben tartva, vizsgáltam figyelemmel arcát. Megtaláltam a nekem oly drága vonásokat ismét. Bármennyire megviselte is a betegség, szemének, mosolyának kifejezése ugyanaz maradt. Észrevette a benyomást, a melyet rám gyakorolt. — Három nap óta — úgy mond —nem borotválkoztam s hajam is rendetlen, különben . . . különben igazán semmi bajom. — De az istenért, magyarázd meg Jelissei szavait. Valóban sebet kaptál? — Igen, ez egy egész történet; később majd elbeszélem neked. Csakugyan sebet kaptam és soha sem találnád el mikép ... egy nyíl sebzett meg. — Egy nyíl ? — Igen egy nyíl, de nem a regekori szerelmi nyíl, hanem egy könnyű fából faragott és hegyes vassal ellátott nyíl. Nagyon kellemetlen, ha egy ily lövés éri az embert, és különösen ha a tüdőt is megtalálja az. — De hát hogyan, mikép is történhetett ? —Elmondom neked. Tudod,hogy sorsomat illetőleg mindennek csodaszerű jellege van. Emlékezzél csak azokra a nevetséges levelezésekre, melyeket vinnem kellett azért, hogy az egyetemen szükséges papírt megszerezhessem magamnak; sebesülésem és ily csodálatos dolog. Vajjon melyik művelt emberrel esik meg az a mai korban, hogy nyíl által találtassák és pedig nem játék, hanem valóságos harc közben ? — Beszéld es kérlek, beszéld. — Nos, hát legyen. Emlékezel rá, hogy Pétervárról eltávozásod után nem sokára Novgorodba helyeztettem át. Ott, megvallom, nagyon unalmas életet éltem, bár egy lényre is találtam. .. de erről tán ne is beszéljünk most, — jegyző meg egy sóhaj kíséretében. Két évvel később az irkutski tartományban, tehát kissé távol, igen szép alkalmazást nyertem. Apám sorsával egyezőleg Szibériába jutottam. De nem panaszolkodom miatta. Felséges ország ez a Szibéria ! Lakói jómódúak, szabadok, társaságot szeretők. Aki ismeri, csak ezt mondhatja neked felőle. Őszintén megvallva, nagyon szerettem ott. Hivatásom volt felügyelni, a különben igen békés benszülöttekre. Tizen közülök — nem többen — szerencsétlenségemre, dugáruskodásra adták magukat. El kellett őket fognom, ami sikerült is, egy azonban közülök, csupán egy — megkísérlette a védekezést és egy nyilat lőtt rám. A halálhoz voltam közel, de csak összeszedtem magamat valahogy. Most megkísérlem a gyökeres gyógyítást. Istennek hála, a kormány ellátott a hozzá szükséges költséggel. (Folyt. köv.) Zichy Mihálynál. (Pária, nov. 26.) (v.) Ha a Boulevard Hausmann 77-dik száma alatt azt kérdezzük a concierge-től: »Est ce que monsieur Zichy est ecet lui?« — bizonyosan azt a feleletet nyerjük : »Ce monsieur ne demeure pas dans cette maison, il y a que monsieur T z iki.« Könnyen kitalálod azonban, hogy mégis jó helyen jársz s keresztülhaladva az előszobán és ebédlőn, a geniális képíró dolgozószobájába lépsz. Ha esetleg névjegyedet otthon felejtetted volna, ird föl egy darab papírra: magyar vagyok, s ő e szavakkal fog fogadni: »Hozta isten, barátom!« A szoba középső nagy ablaka előtt ül Zichy Mihály, míg a szoba közepe felé a sötétszemű, halavány Mary, a mester tanítványa, fest s észre sem veszi, hogy valaki belépett. Zichy átható és mégis szelíd tekintetével első pillanatra megnyer. A lángelme meg nem magyarázható bélyegét hordják e vonások magukon. A vállas, izmos férfi testét hosszú hálóköntös fedi, melynek ujjai alól sárga, gazdagon hímezett selyeming kandikál ki. Okos és világlátott emberrel könnyű beszélni, akármerre tereled a beszéd folyamát, ő szívesen követ s elmés, rövid megjegyzéseivel fűszerezi a társalgást. Az egész beszéd alatt Mary csak fest, s a mester, kiről szentül azt hitted, hogy a beszéd tárgyába van elmerülve, olykor-olykor átszól tanítványához: »Ne oly sötéten, Mary! retouchírozd ezt!, vigyázz a világításra !« Beszéd közben este lett, a gázcsillárt meggyújtják, s te az asztalon heverő albumba tekinthetsz. Ott látod alkotásainak fényképeit, a művész munkásságának fényes sorát, melyet megbámult és megtapsolt Európában mindenki, sőt még Magyarországon is, a Titán Lacik és a minden újtól megriadó konzervatív professzorok kivételével. Ha végig nézünk e képeken, mindenelőtt a tárgyak sokféleségén csodálkozunk. Az emberiség minden nyomora, ideálja és szenvedélye, költői eszmeszikrák, az érzékiség ragyogó apotheozisa, az orosz cár és walesi herceg vadászkalandjai, az oly gyakran festett Faust-sorozat, — és mindez az eredetiség bélyegével rajzolva festve, hűn, geniálisan, megkapón. Akár Rafaelt tekintjük a mint szerelme által legyőzetve, modelljének nyakába borul, akár a pusztítás szellemében századunk véres nyomorán borongunk ; de még az oly banális tárgyon is, mint egy vadásztársaság, a mester kezére tüstént ráismerünk. Zichy festő-bölcsész, ki tanait megkapó vonásokban ecseteli, ki leggyakrabban demokritoszi hahotára fakad vásznán, mig szive mélyén könyetejt korának ferdeségein és bűnein. Nézzük csak szatírájának kérlelhetetlen ostorát, a mint az vadászképein az orosz udvaroncokon végig sújt! E cynikus arcok egész nyerseségükben vigyorognak reánk. Lelküket festi Zichy elénk, mert az ő tiszta, művészi lelkületét az udvari légkör nem mételyezte meg. Ő mindenelőtt igaz akar lenni. Minden magyar szive büszkén földobog, látva a tiszteletet, mely őt külföldön környezi. A festők egész légiója szereti és nagyrabecsüli; oly irók, mint Hugo és Dumas Sándor, barátjai. A születés és szellem nagyjai keresik föl házát s feledtetni kívánják vele hazáját melyet ő nem tud és nem is fog elfeledni soha. Három magyar nevet ismernek és tisztelnek legjobban Párisban : Franz Litz (igy hívják ott Lisztet) Munkácsy és Michel Tziki. E három nevet soha sem volna szabad honi sárral dobálni meg. Még tovább lapoznák az érdekes albumot, ha édes magyar hangok nem ütnék meg fülünket. A művész két szép leánya nyújtja felénk magyar vendégszeretettel kezét, s mi elfeledjük, hogy annyi mértföldre vagyunk hazánktól. — »Monsieur est servi!« — jelentik az ebédet, és mi a pompás bordeauxi mellett hol Magyarországról, hol Párisról csevegünk. A társaság szellemes apercái, mint a villanyszikra, Budapestről Párisba és Párisból Budapestre repülnek, úgyhogy hazai művészetünk s a ballon captif, a képcsarnok és »les sept chateaux du diablec »Andrássy s le pilote qui a le mai de mer«, — egyszerre kerülnek szóba. Ebéd végeztével víg pipaszó mellett tanyáztunk a kandalló oldalán, midőn az ajtón egymásután léptek be néhányan a Párisban lakó magyar fiúk közül. Az imént említem, mint szeretik Zichyt a franciák , most el kell még mondanom, mint szeretik őt a Párisban lakó magyarok. A kit valaha elnyelt az a tenger, melyet Párisnak nevezünk; a kit azok az élő hullámok föl s alá toltak, vittek, sodortak a végnélküli boulevardokon; a ki fáradtan, éhesen, szomjasan hallgatta az idegen nyelvek moraját, rikácsolását; a ki sok ezer ember közt a legszörnyűbb elhagyatottságot érezte és egyszerre egy küszöbhöz ért, mely megnyílt előtte, melyből hazai hangok hallatszottak, ahol meleg kézszorítással fogadták: ez az ember nem felejti el Zichy Mihályt és a párisi magyar egyletet. Megható Zichyt ez egyletben, a magyar fiúk közt látni. Mint az apuka gyermekei közt, úgy ül ott, s midőn fölhangzik a »Hazádnak rendületlenül légy hive oh magyar!«, leolvashatod lelkes szemeiből az áment. Ő »rendületlen« maradt. Elmondták már százszor, mit tett Zichy a párisi magyar egyletért és a Párisban lakó magyarokért ; ezt én nem akarom ismétleni. Midőn e néhány sorban arról beszéltem, hogyan él Zichy Mihály Párisban, amaz őszinte reményünknek adok kifejezést, vajha nem sokára megírhatnók a párisiaknak, hogy él Zichy Mihály Budapesten. 1.306