Fővárosi Lapok 1879. július (149-175. szám)
1879-07-15 / 161. szám
Kedd, 1879. julius 15. 161. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ...........................8 frt. Negyedévre........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. (Elbeszélés a szédelgő időkből.) Írta Margitay Dezső. (Folytatás.) — Nos, tehát ha az illető üzletemben azt óhajtaná, hogy ilyen értelemben lebonyolíttassék ügye és a lebonyolítással engem óhajtana meghízni... hm ... — Előadom neki — oh, előadom. Felvilágosítom a doktor úr nézetei felől; — megmagyarázom neki, hogy az fizikai izé . . . hehehe! — Hanem most nem tartóztatom föl tovább doktor urat. — Eisenmaus Naphtali igen jól tudja, hogy a doktor urak ideje drága! Magamat ajánlom, kedves doktor úr! Szerencsét a praxishoz — hehehe! — Magamat ajánlom. S midőn az első termen keresztültipegett, barátságosan megcsippentette a másolatai fölé hajló Pihák ur fülét. — Jó napot, kedves Pihák úr, jó napot — hehehe! — Mikor lesz megint szerencsém ? Remélem, nem sokára fog megint ajánlani egy másik tudós doktor urat . . . hehehe! — Jó napot, kedves Pihák úr. Pihák összerántotta azt a helyet, ahol a szemöldökök szoktak nőni, némán lekushadt másolatai fölé és itt, — irt a nélkül hogy jobbra, vagy balra tekintene. — Nos? — kérdé Jakabay, szokott habozó modorában. Nos, — hm! — — Ma sem akar doktor úr tisztelegni Nibelkay ő nagyságánál ? — kérdé felelet helyett Pihák, a toll hegyét fogai közé szorítva. — Kifejtem már ön előtt nézeteimet e kérdésre vonatkozólag. — Igaz, igaz. Sietek ezzel a másolattal, holnap reggelre készen kell lennie, ha kenyeret akarok enni. Jakabay bement szobájába, gondolkozó, vontatott léptekkel kezdett föl s alá járni, míg végre az ablak előtt megállapodott. A kislány ismét ott lihegett az átelleni szobában. Mosolygva járt ide-oda, majd fölpillantott; mosolygott, s újra megkezdte szokott foglalkozását. Végre pedig — ahelyett hogy leeresztette volna a függönyt — csinos varróasztalkát helyezett ablakához ; fölpillantott még egyszer; újra elmosolyodott és leült az asztalkához, varrt... varrt gyorsan és szorgalommal . . . Jakabay fölsóhajtott. Ezalatt a tekintetes törvényszék egyik bírói szobájában, melynek ajtaja fölött ezüstözött tükörfeliratban ott ragyogott, hogy »Nibelkay Arthur törvényszéki biró« egy harmincöt-harmincnyolc év körüli úr jelent meg, elegáns kockás felöltőben, virágos nyakkendővel, kezein szorosan ujjaihoz simuló kénkőszin-keztyűkkel és fején fényes, kissé félre vágva viselt magastetejű kalappal. Kalapját letette egy állványra; keztyűit levonta kezeiről; beledobta azt kalapjába, megigazgatta ragyogó gyűrűit fehér ujjain ; egy párt rúgott a levevegőbe, hogy nadrága rendbe jöjjön, aztán mindkét kezével megcsippentve fénylő fehér gallérát, felebbhúzta azt kissé, miközben kétszer vagy háromszor köhintett. A köhintésre gyorsan föltárult egy szőnyegajtó s hóna alatt nagy nyaláb iratokkal megjelent a szomszéd szobában dolgozó törvényszéki aljegyző urak egyike. — Nem keresett engem valaki ? — Bikkfa és Ohrenschnabb ügyvéd urak akarták volna tiszteleteket tenni. — Úgy ? Van valami uj darab ? — Csak ez az egy, az ügyvédi kamarától, melyben jelentik, hogy doktor Jakabay Kristóf ügyvéd a névjegyzékbe fölvétetett folytatólagosan. — Volt itt az ipse ? — Nem, kérem. — Legalább én nem láttam. — Úgy ?! Megint egy, akinek csont van a derekában. Jó, jó! Majd mi is megfeledkezünk róla. Tegyen a neve után egy vörös keresztet. Az aljegyző úr meghajtotta magát és távozott. Mikor Pihák belefáradt a másolásba s étvágya jelentgetni kezdte, hogy egy óra körül jár az idő, bement a mellékszobába. Jakabay ott ült asztala mellett, homlokát kezeire hajtva. Nem vette észre Pihákot. Elborult tekintettel bámult az előtte heverő tiszta papirosokra. Pihák nézte őt vagy két percig, aztán kíméletesen hozzá hajolt, óvatosan rátette vállára a kezét, hogy meg ne rettentse. — Nem jó doktor úr ebédelni ? — Ebédelni ? — hm! Ebédelni ? Ön megérdemli az ebédet, kedves . . . hm . . . De én . .. Nem tudom, nem volna-e jobb, ha szedném sátorfámat és... — No hisz egyéb sem kellene! — kiáltott Pihák. — Mikor három hóra előre kifizettük a lakást. Ejh! nem kell ámolyan hirtelen elcsüggedni. Akinek nincs napitája, gázt éget. Csigavér! Kiteszek én magamért! — Ma csak azért is két pecsenyét rendelek Kalugyev uramnál. No, tessék csak venni a kalapját, igy! egy kissé félrecsapni! úgy ni! A ki jó dolga van! Ne féljen semmit, doktor úr, elélünk mi, csak az urak éljenek. És karon csípve a doktor urat, vitte magával a kapuig; ott azonban eleresztette a karját és tiszteletteljesen félfejjel hátrább maradt. — A világnak nem szabad ám látni a doktor urat karonfogva az első írnokkal! — Hej, majd egy pár holnap múlva! Majd adok neki, ha valaki rám fogja, hogy hallottam valaha hirét Kalugyev uramnak. Ki sem teszszük a lábunkat a kapun anélkül, hogy fiaker után ne nézzünk. Úgy ám! S addig csevegett, hogy Jakabay kénytelen volt elmosolyodni. Kissé felemelte a fejét és végig nézett a járókelőkön, mintha utánozni akarná azokat a magastetejű kalapos urakat, akik csak azért járnak az utcán, hogy megszemüvegezhessék, ha valami csinosabb női jelenség halad el mellettök. — Ahol van ni! — kiáltá Pihák jókedvűen. — — Hát hogyne volna reményem a jövő iránt, mikor alig teszünk pár lépést s már is ilyen szép leány jő velünk szemben, mint az a fehérkalapos otta! Eszem a szemét, de szép kék! Az új feketeruhás öreg ur, a fehérgombos fekete pálcával a hóna alatt, bizonyosan az apja lesz; valami felcser, vagy afféle . . . Hm! szeretnék a bőrében lenni, míg az a kis lány a karján van. Jakabay megemelintette a kalapját, midőn a kis lány, a feketekabátos öreg ur karján, mellette elhaladt s félénk tekintetet vetett az elpirulóra, ki nyájas mosolylyal, kissé zavarodottan fogadta az üdvözletét. A kis leány pedig, a feketekabátos öreg ur karján, mielőtt belépett volna a házba, melynek ablaka a doktor úréval szemben nyílt, még egy futólagos tekintetet vetett vissza a távozó férfiakra. Az is lehet, hogy csak egyre azok közül. Aztán könnyedén beszökött a kapun, míg az öreg úr kissé hátramaradt, hogy azon a táblácskán, mely a kapu mellett föl volt szegezve, valamit igazítson. Pihák szemmel tartotta őket. — Ahol van ii! Nem megmondtam, hogy felcsel? Ott van a névjegye a kapu mellett: Dr. Goldfisch gyakorló orvos, szemész, fogász . . . Pihák távol maradt egész délután a közös lakásról, ami a magát ablaka mellé plántáló Jakabayt nem igen látszott bántani. Csak késő este tért haza, mikor már a doktor úr régen ágyban volt. Másnap reggel a vezérírnok, miután öltözködésével elkészült, fütyölgetve és duruzsolva kezdte az iratokat mind a saját, mind a principálisa asztalán rendezgetni. Rózsaszínű kedélyhangulatban volt, nyulat lehetett volna vele fogatni, mint mondani szokás, s ez a kedélyállapot még hiúságára is hatással lehetett. Az is bizonyította ezt, hogy rendezgetése alatt minden tiz-tizenöt percben a tükör elé ugrott, most haját borzolta fel, majd nyakkendőjét igazgatta s mindnnyiszor öntetszőleg nézegette magát. Végre, mikor nem volt többé semmi megigazítnivaló, oda ment Jakabay elé. Mélyen meghajtotta magát s katonásan tisztelegve szólt: — Jelentem alássan berúgtam — azaz be fogok rúgni holnap, mert attól kezdve hozni fogom vezérirnoki fizetésemet. — Azaz . . . — Csak tessék elfoglalni székét s majd ha a szivarra kerül, ne Tipákot kiáltson ön. A nagyapámat sem csúfolták annak, hanem Pi—há—knak P—i—h—á—k! Tetszik érteni. — Bocsánat, kedves Pihák úr. (Folyt. köv.) F i e r r i 11 e. (Francia regény.) Írta Jules Clarette. (Folytatás.) Aztán eltávozott az ifjú; léptei elhangzottak s csak e vidor, bohókás dalt hozta még vissza a szél: Az én apám férjhez ad már engem, Tengerész lesz az én vőlegényem; Három szem gabna van a csűrében; Nem !.. egyet a tyúk vitt el csőrében, Ketteje meg penészes és dobos ; Legyen aztán a gazdasszony okos ! Tyúkom, tyúkom, én leöllek téged, — Mig tengerre szállnék, — ez lesz véged!... Végre e dal is elhangzott a távolban. — Nos, feküdjünk, — szólt ekkor Lórin Pascal, — jó éjt mindnyájunknak! Ugye, Jeantoux, te Mathurinnél fogsz meghalni ? — Ez éjjel, igen, Lórin úr, ha megengedi s köszönöm is a szívességét. — Nincs miért, — viszonzá Pascal apó, fölmenvén a falépcsőzeten, mely hálókamrájokba vezetett. — Boldog felviradást a holnapi napra! Millette is köszönte Jeantouxt és aztán követte nagybátyját. — Jer már, no! — szólt Mathurin a fiatal emberhez, ki még mindig egy helyen vesztegelt, mintha oda lett volna tapadva, s még folyvást Millette után bámult. — Mit meresztgeted arra a szemedet ? Mi lett? — Engem ? Semmi! — viszonzá Jeantoux. — Menjünk! YIL Mathurin az udvar másik végén hált, egy kis épületben, hol neki elég tágas szobája volt, melyet gyakran meg kellett osztani a La Queyrieben dolgozni szokott napszámosokkal. Ily esetben a vendégek számára szalmazsákokat terítettek le a szoba közepére, mint ahogy a katonák szokták a táborban. E helyiségbe vezette Jeantoux-t a szolga s midőn beléptek igy szólott hozzá: