Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)
1879-09-02 / 201. szám
hogy a Lajos báró-féle tyúkszemirtó szer kitűnő szolgálatokat tesz a szenvedő emberiségnek. Úgy két hónap múlva a dobpergés után egy takaros menyecskét lehetett látni a vén kertészház küszöbén: barna piros arca megnyúlt és meghaloványodott egy kissé. Kicsi gyermekét ringálta a térdén Lajos pedig üres tégelyekkel járt ki s be a küszöbön s egy-egy jót csippentett a kicsike kövér piros képén. Clare Leonora naplója. — Dickens »Household Words«-ából. — ("Vége.) Egyikünk sem állhatta meg mosoly nélkül; de Herbert azt mondá, hogy elhatároztuk házasságunkat s együtt elől kezdjük az életet, Brookend-kunyhóban. »Brookend-kunyhóban ? s mi lesz Ferndell-lel ?« kiáltott föl ijedten. »Átíratjuk a Henrik és Janka gyerekeire«, viszonzám »s életjáradékodul kezedben marad.« »Szó sincs róla. Én visszamegyek Burnbankre — mindig jobb szerettem ott, mint e vadon helyen« — s Anyóka egész gondtalanul és nagy sietséggel tovább kötött. Lehajtom arcomat hozzá s rátekintve, szólok: »Mondd csak, Anyóka, örülsz-e, hogy boldognak látsz?« Drága öreg szemeiben könyek ragyogtak s igy szólt: »Édes szerelmem, nem megmondtam-e, hogy ha meg kell történnie, megtörténik ? Bizony, boldog vagyok, mert nem szerettem volna, ha Clare Leonórát vén leánynyá hervadva láttam volna.« És most, hozzá kell fognom a magam megerősítéséhez, ama harchoz, melyet már előre látok Scrope-ék, Henrik unokatestvér és magam között! Mintha már is hallanám, hogyan fognak bolondnak nevezni szándékomért s bizony ettől a nevezettől Herbert sem fog megmenekülni — de, mit bánjuk mi azt? Megkapjuk egymást és boldogok leszünk. Én legalább úgy érzem, mintha két Salamon volnánk! ifi — Május 17. Henrik unokatestvér és Scrope úr épen most mentek el, s azt a benyomást vitték magukkal, hogy én vagyok legmakacsabb, meggyőzhetetlenebb, balgatagabb asszony a föld egész színén. Nem tudom, ha valóban is így gondolkoznak-e, de hogy ezt mondták, és hogy a világnak ugyanezt az ítéletét hangoztatták: annyi bizonyos. Hát mit gondolok én a világgal ? A világ sem tett semmit érettem s bizony, életemet én sem fogom föláldozni érette! Minek is tenném ? Az a kis kör, a melyet én benne elfoglalok, kilenc napig fog beszélni, bámulni, jósolgatni, rendezkedni s akkor belenyugosznak, míg végül aztán azt a tanulságot fogják az egész dologból kivonni, hogy van a világon egy férfi és egy nő, akik eléggé szeretik egymást arra, hogy a gazdagságot föláldozzák a szegénységnek. Herbert majd mindennap feljön ide s mi egész csöndben végezzük intézkedéseinket. A brookendi kunyhót megvette kétezerhétszáz forinton, mely most teljes átalakítás alatt áll. Megnéztem s úgy találtam, hogy van benne egy kis ívezett ablakú társalgószoba, melynek ablakai egy pagonyra nyílnak; egy ebédlőszoba s még négy szoba, a mi számunkra bizony elég. A tulajdonos azt mondá neki, hogy elég csinos egy alkalmatosság s igaz is. Olyan pompás, festői, csókolnivaló egy kunyhó, amilyeneket a regényekben szoktak a hősnők maguknak választani, hogy visszavonulva, életök hátralevő részét ott szőjjék tovább. Fekvése egészen elzárkózott — mintegy két mértföldre Stockbridgetől, Meadowlands irányában. Azt indítványozom, hogy vigyünk bele néhány bútordarabot az én »komor fészkemből«, de Herbert nemet mondott s én engedelmeskedem. De azért mégis adott engedélyt a saját könyveimre és mindazokra a szép kis csecsebecsékre nézve, a melyeket burnbanki lakásomról hoztam volt magammal; Anyóka pedig visszaviszi a kerti lakosztály bútorzatát, melyet mindennap használtunk s melyet ő maga szerzett be, miután a burnbanki holmit, átköltözésünkkor, mind eladtuk. Anyóka azt mondja, úgy érzi magát, mintha ismét haza mennénk, mert Ferndellen mindig csak látogatónak tartotta magát. Csak egy dolog volt, amiért búsultam: az Anyóka pontfogata. De Henrik bácsi azt mondja, hogy azért mégis megtarthatja s most úgy áll a dolog, hogy Favell Klára, legidősb lánya, költözik hozzá s vele fog lakni, mint egykor én. Klára csinos, virgonc kis teremtés, Anyóka pedig szereti a jó kedvet. A fölött is folynak a tárgyalások, hogy mikor, hogyan és hol legyen a lakodalmunk. Mi magunk állapítottuk meg. Burnbank mostanhoz egy hó alatt kész lesz, hogy odamehessünk s én és Anyóka át is költözünk azonnal. Az iratokat már készítik, melyek mellett Ferndellt a Scrope és Favell gyermekekre átruházzuk, Herbert pedig bérbe veszi a malmot , s szeptemberben aztán megesküszünk. Mondhatnák, hogy anyja halála óta addig igen is kevés idő van, de istentelen végrendelete annyira fölzavarta, hogy nem lehet rossz avagy tiszteletlen dolog, ha lehet, hamar szabadulni akár gonosz befolyása alól, s ha most új életet vagyunk kezdendők, minél elébb kezdjük, annál jobb. Képviselőségéről is lemond. Némelyek sokat sajnálkoztak rajta, mások pedig hibáztatták — de, bízom istenemben, soha egyikünk sem fogja megbánni azt a lépést, melyet most vagyunk teendők! * — Június 29. Henrik unokatestvér itt járt, hogy meglássa, miként rendezkedtünk be Burnbanken. »A legpompásabban, — mondom neki, most már ismét itthon vagyunk.« Anyóka nagyon, nagyon vígan és megelégedetten tekint a világba s mikor Henrik balgatagságomról beszél, hogy fölhagytam Ferndell-lel a Clay Herbert kedvéért, hamarosan véget vet szavainak, azt mondván: »Épen igy van jól, Henrik, mert csak azokra száll, akiket elejétől fogva illet vala.« S ha Henrik azon erősködik, hogy mégis csak elveszítem a magam részét, mert hisz a három örökös közé tartozom én is, egyenesen arra kéri, hogy fogja be a száját. Mikor Ferndellből távozunk, Burton azt gondolta, hogy nincs miért velünk jőnie Burnbankre, az ottani »sovány teendők«-re, és igy a városba költözött, ahol jobb helyet kapott; mi pedig megfogadtuk a szép Craggs Antit mindenesnek. Arca pofósabb és szeplősebb s haja vörösebb, mint valaha; de igen tisztességes cseléd s nagyon gondos, a mint Anyókát hegyre föl, lejtőn alá kocsikáztatja, a mi, különben, a legfőbb dolga. Herbert szombat esténkint lejön s vasárnapra itt marad —* Augusztus 15. Dr. Rayson igénybe vette elsőségi jogát, hogy ő eskessen meg — mivel ő volt a keresztelő-papom is; de mind Scropeur, mind Cameron Hugó ugyanez igénynyel lépve föl, a végén úgy egyeztettük ki a dolgot, hogy mindenik segédkezik a másiknak s igy mindenik ki lesz elégítve. Azt mondják, hogy egy ember életében csak egyszer ha előfordul az alkalom, hogy egy ily regényes párnak ezt a szolgálatot megtehessék s nem akarják elszalasztani ez alkalom fölhasználását. Herbert nem igen elegyedik az egészbe, mert neki mind a két keze tele van dologgal. Már korábban szerettem volna aláírni az okmányokat, amelyek Ferndellt átruházzák unokatestvérem gyerekeire , de mind Scrope úr, mind Henrik bácsi azon erősködnek, hogy pennát ne fogjak e végett egészen esküvőm reggeléig, épen a templomba menetel előttig, mert addig még mindig van idő szándékom megváltoztatására— hajónak találnám látni. Anyóka és én fenvoltunk Stockbridge-en, hogy megnézzük jövendőbeli otthonomat — s ezzel már készen vagyunk. Azt tartom, ez otthon valódi gyöngye az előkelő egyszerűségnek. Bizony, boldog leszek én benne! Esküvőnk napja szeptember hatodikára van kitűzve. Egészen csöndben fog megesni, csak Cameronék, Henrik bácsi és neje és Klára, a jó öreg Lake asszony s dr. Rayson lesznek hivatalosak, így kívánja Herbert s én is. Az Ashley-, Ferdell-, Burnshead-beli és az itteni iskolás gyermekek aznap theát kapnak — ez az egész zajos mulatság, amit ez alkalomra rendezünk. Lady Deering és Singleton asszonyság ő nagyságaik a legmélyebb csodálkozásukat fejezték ki Clay Herberten és fölöttem ; Vernon Mária asszony pedig fölfogadta, hogy legközelebbi könyve hősévé és hősnőjévé bennünket tesz, mert meg van győződve, hogy a mi történetünknek édes-kedvesebbet s érdekesebb szövedéket keresve sem találna. Esküvőm napja! Eljött s el is ment! Ferndell a Scropéké és a Favalléké, én pedig vagyok az én szerelmemé, hiú Herbertemé! Nincs mit írjak, csak, hogy boldog, boldog, boldogabb vagyok, hogysem szavakkal kifejezhetném! Oly élet éveit látom magam előtt, amely jobban kielégíti szivemet, ezerszer jobban, mint a világ minden rangja s pénze. Herbert, ki türelmetlenül vár rám, míg ezeket irom, azt mondja, hogy semmi híját látni nem fogom, ami tőle telik, hogy áldottak is legyenek és én hiszem is teljes szivemből. Vele, nem hiányozhatik semmi — nélküle, hiányzik minden! És most, hadd irom alá magam, az ő neve szerint s hadd maradjon a lap többi része fehéren! Clay Herbertné, Leonora. A visegrádi kirándulás. (Aug. 31-én.) (Sz.) A »Drau,« e nagy és szép gőzös, vasárnap reggel hat óra után fellobogózva, verőfény és zeneszó mellett indult ünnepi vidám útjára, Visegrádra, hová az orvosok és természetvizsgálók nagygyűlésének tagjai közül vagy százharmincan rándultak ki. Ez a legjobb számarány. Elég, de nem annyi, hogy a szabad mozgást korlátozná az úszóház helyiségeiben. Ez volt az idei nagygyűlés egyetlenegy nagyobb kirándulása, nem számítva a gödöllőit, hová csak kevesen mentek ki, a rendes vonaton. A megye alispánja, Földváry Mihály a visegrádiakkal tartott. A nyári nap arany fénye ragyogott a tájon, a vizen, a jégben s a hajó fedélzetén, melyen élénk csoportokba gyűlt a társaság, vidáman beszélgetve s nézve a tájt. Hölgyek is lehettek vagy harmincan, köztük a nagygyűlés két orvos-sebész tagja: dr. Szibold Mária és dr. Hugonay Vilma grófnő, kik tudori oklevelüket Zürichben nyerték. Az érdekes orosz nő élénk figyelem tárgya volt. Most legjelesb földtani tudósunk, dr. Szabó József beszélt neki az utunkban feltűnő hegyekről és ezek kőzeteiről; majd egy szépirónk értesítő, hogy az orosz szépirodalom mennyire ismeretes nálunk is; aztán hölgyek üdvözölték a sikerért, melyet az orvosi pályán már is elért, — hisz ép most is azért utazik Belgrádba, hogy ott egy nagyobb gyógyintézetet nyisson és vezessen, majd meg orvosok buzdíták, hogy a jövő nagygyűlésre szakértekezést is küldjön szerzett tapasztalásairól. Az orosz vendég üdvözlést, buzdítást egyaránt komoly, mosolytalan arccal hallgatott. Átalában rendkívül komoly természet, a nélkül azonban, hogy hideg vagy zord volna. Szerény és egyszerű modorú, mint viselete is. Egészen fekete, díszítés nélküli, magas ruha fedi vékony alakját s azt hiszszük, haját is — melyben már oly korán, fehér szálak mutatkoznak — csak azért viseli röviden, hogy ne vegyen igénybe sok időt, mely neki másra kell. Szenvedélyes orvos. Halvány arca is arra mutat, hogy sokat tanúit. Világosszinű szeme női jóságot fejez ki s olyan mélabút, minőt Turgenyeff fest ama fiatal nők arcára, kiknek fáj, hogy a »szent Oroszország« nem szabad ország. A népélet, úgy látszik, Sziboldot érdekli, s midőn Szent-Endre alá ért a hajó, a parton feltáruló vásár élénk képeit igen figyelmesen nézte. Fél kilenc múlt, midőn Bogdány alá értünk. Ott volt az első kiszállás. Mozsarak durrogtak a parton, zászlók alá gyülekezve tarkáit több falu népe, a bányászfiúk és tűzoltók zenekarai játszották a Rákóczi-indulót s volt nagy éljenzés. Midőn a társaság kiszállt, Földváry alispán s utána Matyók Bence szolgabiró mondtak üdvözletet Pest megye nevében, a köszönő választ pedig dr. Gebhardt Lajos kórházi igazgató. Eközben időnk volt széttekinteni az ünnepi ruhában kigyűlt nép közt. Háromféle nemzetiség volt együtt: pántlikás magyar lányok Tótfaluból, német lányok és asszonyok Bogdányból s cifra öltözetű, nyakukban arany-, ezüstpénzeket, fejőkön csinált virágokat viselő szerb hajadonok Pomázról, sat. Legények szintén mind a három fajból. Bogdány arról nevezetes, hogy gazdag trachytbányái vannak s a főváros jórészt onnan kapja az utcaburkoláshoz szükséges kockaköveket. Itt terem tehát az anyag utcáink kemény toilette-jéhez. Wallenfeld Károly, bányabérlő és tulajdonos, ki e köveket szállítja, hívta meg vendégszeretőleg az egész társaságot, elébb egy bányába, aztán a saját házához, villásreggelire. Megindult a nagy menet, ki kocsin, ki gyalog. Nem igen messze fekszik, hegyoldalon, a szép kőbánya, mely most zászlókkal volt tarkítva. Midőn oda értünk, nagy robbanás történt. A lőpor szemünk láttára ontott le egy csomó nagy trachytot, mely pergett, hullott alá, hogy belőle szabályos kockákat csináljanak. Folyt is a munka mutatóul, s hangzott több felé a zene. Itt a szerb legények és lányok járták összefogózva a kólót vékony csimpolyaszó mellett, ott pedig magyar nép rakta cigány zenére tüzesen a csárdást. Egész népünnep volt a bánya előtti sík téren, de csak rövid ideig, mejd menni kellett a fellobogózott faluba, a Wallenfeld-családhoz, hol zeneszó, bő lakoma és a szi- 968