Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)

1879-09-11 / 208. szám

met tanúsított a régiségek iránt. Azután kissé gúnyos mosolylyal fordult felém emberem, ki, —hogy jobban figyelhessen rám — becsukta könyvét, — vagy talán azért, hogy költői naivságomon annál jobban nevet­hessen, mit arcáról véltem leolvashatni, s majd e nem épen gyöngéd kérdést intézte hozzám: — Nemes ember én uram? Tagadó válaszomra valószínűleg azt tette föl rólam, hogy művész vagyok, mert rögtön eltűnt te­kintetéből az az önkéntelen gúny, melyet az imént észrevettem. A gúny helyét a rokonszenv kifejezése foglalta el, a­mi nekem sokkal jobban tetszett. — A fölrobbantás után, — folytatom, — eljött az egyik és összeszedte a gerendákat, a másik a köve­ket, a harmadik a vakolatot, ismét másik a réz- és ólomöntvényeket, vagy birtokába vette a kastély kör­falait, és ezzel pénzt, töméntelen sok pénzt szereztek, bevetették földeiket, megtrágyázták lóherésöket, ki­házasították lányaikat, fölépítették malmaikat, meg­vették igásmarháikat s ily áron választókká és vá­laszthatókká lettek. Belőlem a keserűség beszélt, ő pedig nyugodtan válaszolt. — Nézzen ide. Ama kastély pár gerendájából, melynek lerombolását olyannyira sajnálja, építék e hidat, melyen állunk. E híd a szomszéd falvaknak sok szolgálatot tesz. Azelőtt egy vihar, egy kis vizar, a tél, a jégzajlás, a legkisebb véletlen megzavarta a forgalmat. Ma a közlekedés folytonos s kereskedel­münk megszázszorosult. Lássa, uram, a lerombolt kas­télyból híd lett, s ez is vigasztalás. — Vigasztalás, igen, önre nézve, ki átjár a hídon, az ön ökreire s a szomszédok szénájára. De mondja meg, mi a haszon ebből rám nézve? — Igaz, mondja csak: minő épület az ott a kastély fala mögött ? — Nem akartam említeni. Az az épület, mely már két millió frankba került, papírmalom, építve azzal a szándékkal, hogy versenyezzen Manchester és Birmingham ilynemű leggazdagabb gyáraival. Négy­száz szegény munkás, legnagyobb részt a környék fal­vainak lakója, keresi meg ott kenyerét az ács-, kőmű­ves- és napszámos-munkákban. Ön innen nem veheti ki az épület óriási arányait. Midőn a munka megin­dul, — pedig a munkát megkezdik, mihelyt vizre találnak ama végtelen mély kút segélyével, melyet még folyton fúrnak, — félév alatt képes lesz ellátni majdnem egész Franciaországot mindenféle színű, árú és farú papírral, s felével olcsóbban, mint a többi gyár előállítja. A papírt szalmából fogják készíteni. A lábaink alatt elhaladó folyó zúzó­malmokat hoz mozgásba, hol a szalmát megfosztják bütykeitől. Majd vashorgok és kapcsok összeharapják, tépdesik és sza­kítják, úgyhogy csak szálai maradnak meg. Innen a szálkás, pehelykönnyű, törékeny valami a malom ke­rekei alá kerül, melynek nyomása porrá zúzná az acélt is. Midőn így a lisztnél finomabb anyag porrá lett őrölve, elönti a végnélküli vásznat, mely lebegve, mozogva forog, a­nélkül hogy valaha összeütődnék, s átengedi a lehető legfinomabb lyukú rosta ezer nyí­lásán. E száraz, aranyszín eső nem áll el soha, mert a gép egyik működése nem vár a másikra, hanem egy tág forraló­kazánba hull, melyben tejszínhab és víz forr. A szalma, mely most nem más, mint kimosott liszt, vagy könnyű keményítő, e viz mozgása által az edény fenekére kerül, hol az elhintett kavicsos homok szűrőül szolgál s megtisztítja minden idegen anyag­tól. A viz, mely az utolsó enyvrészt is kimossa a szal­mából, nagy, széles nyílásokon elfoly s az edény fenekén hagyja a szín és fénynélküli reszkető anya­got. A hó halványfehérségét megszerzik ennek a mész, a savanyok és a só. Midőn már fehér, a glutén, me­lyet némely növény gyökeréből s pár állat izmából főznek, megadja annak az összetartást és nyitható­ságot, összehozza az elvált részeket. Majd a zsíros vízből, hol fölforr és újabb tapadó erőt nyer, ez át­látszó anyag acélhengerek alá kerül. Vékony lapokba sajtolva, e lapokat megszárítják a napon, a levegőn vagy pedig szellős raktárakban, hol e célra ezer meg ezer fős zsineg van kifeszítve. És mennyi munkás kéz van elfoglalva e papír kiválasztásával, mérlegelésével, behajtásával, festésével és becsomagolásával. De ez még nem minden. Számítsa ide a ker­eskedelmet min­den mozgalmával, életének minden nyilvánulásával. Mennyi szekér, mennyi hajó, mennyi kerék, mennyi vitorla! Mily sok értelmes ember foglalkozik, hogy e terméket a világ minden részébe elszállítsa. És ime, lássa, e szalma, melynek nem volt egyéb rendel­tetése, mint hogy silány fekvőhelyet nyújtson a sze­génynek, megszerzi ehelyett észak pelyhét, Smyrna szőnyegét, Szevilla vásznát, és a meglepő átalakulás által a kereskedelem titok teljes kapcsává lesz, az emberi ész örök emlékévé, a haladás eszközévé, melyre mindazt följegyezik, a­mi történik. Ezer munkást fog­lal el ez iparág, a­kik mindnyájan a falvakból kerül­nek ki. Ily eszközök által fogja meggátolni a tulajdo­nos, a kit közelebbről ismerek, — hogy a szegény éhségtől elalélva feküdjék a szalmafedél alatt s a gyermek sikítson szomjában a bölcsőben. (Folyt. köv.­ A veres klastrom. (R. I.) Meleg nyári reggel volt, a mint kocsin Késmárkról elindultam a Bélára vezető úton. Jobbra­­balra falvak marad­óztak el mögöttem, mig a messze­­távolból egy-egy toronykereszt csillogott elő, s köze­lebb érve az is kiemelkedett a távol ködéből s újra falun haladtam keresztül. Baloldalon a Kárpát hegység terült el felhőket érő csúcsaival, melyek kiemelkedve a ködlepelből, mint egy-egy óriás oltár látszottak pompázni a ter­mészet templomában. Az égen felhők úszkáltak, szét­­foszolva vagy egymáshoz közeledve; később eloszlot­tak, s a nap arany arca tisztán ragyogott az égen. Délre Szepes-Ófaluba értem, hol rövid pihenés után csónak néven csúfolt lélekvesztőre ülve, lefelé haladtunk a Dunajecen, intetve a sebesen rohanó hul­lámok által. Csónak helyett e vidéken kivájt fatörzseket használnak, mert ezek hirtelen végig siklanak a folyó medrében ülő sziklákon, míg a csónak könnyen meg­­feneklenek. A lélekvesztő végein két ember áll, kik a kezekben tartott rudakkal a folyó talajához kapasz­kodva, igyekeznek gátat vetni a lélekvesztő sebes ro­hanásának vagy felbillenésének. Magas kopár sziklák közt fut a folyó, melynek hullámain ringottunk. Sok helyen örvények forognak a sziklák lábainál, melyek mindent elnyeléssel fenye­getnek. A kormányosok már oly pontosan ismerik e veszélyes helyeket, mint a síktenger hajósai a záto­nyokat s ha egy örvény közelébe jutnak, minden ere­jüket megfeszítve igyekeznek más irányt adni a lé­­lekvesztőnek. Regényesebb vidéket, mint ez, mely minden percben új képet tár a vándor elé, hazánkban nem is­merek ; festőnek és költőnek kellene egyszerre lennem, hogy letudjam írni, mint emelkednek kopár sziklán a magasba, melyeknek csúcsain törpefenyők ülnek; mint váltakoznak az örökzöld lombú fenyvesek éger­fákkal, melyeknek tövében még most is nyílik a hegyi ibolya halványkék virága; mint kínálja hűsítő csepp­­jeit a legtisztább forrás, szegélyezve gólyahirrel és mocsári nefelejcscsel, mig a felette magasló komor sziklákon tarkánál tarkább zuzmók díszlenek, bizony­ságául annak, hogy még a sziklában is van éltető erő. A forrásnál kikötöttünk pár percre, mialatt a kormányosok elolták szórójukat s kipihenték némileg a fáradságot. Aztán ismét tovább haladtunk a csil­logó habokon, gyönyörködve a folyton változó képek szépségén, a lélekvesztő oldalán megtörő hullámok szivárványszineiben, s az úszkáló fürge pisztrán­gokban. Rövid félóra múlva elértük a Dunajec jobb partján, a Szent Antal völgyében fekvő lechnici zár­dát, melyet a köznép veres kövekből emelt falai s cse­répfedele miatt veres klastromnak (Cerveni klastor), nevezett el. Egyike ez a Szepesség legnevezetesebb emlékeinek a múlt századokból. Már régiségénél fogva is figyelmet érdemel, a mennyiben még Róbert Károly trónraléptének első éveiben (1319.) alapíták egyrészről Kokos, ki számos uradalommal ajándé­kozd meg, másrészről Márton és Groblinus szerzete­sek. Később Robert Károly és Waldorf krakói csa­lád ajándékozták meg nagy jószágokkal, de e gazdag­ság a kövekező háborús években veszedelmére vált, mert az 1431-ben Cornbath vezérlete alatt betört cse­hek és lengyelek kirabolták a zárdát, s a következő években csaknem minden vagyonától megfosztották. A zárda 1563-ban a szepesi káptalannak adományoz­taták, uradalmaival együtt, két év múlva pedig vég­kép megszűnt a karthauziak rendje a Szepességen, 246 éves fenállás után. Ezután világiak kezébe került a birtok ; először­­ a Horváth, később a Rákóczi, majd az Erdősi csa­lád bírták, mígnem 1669-ben Mattyasovszky László nyitrai püspök 30,000 írtért megvette s behíva Oláh­országból a kamaldulenzi szerzet tagjait, a zárdát ja­vaival együtt nekik ajándékozd, kik itt »Eremus Con­­ventus Montis Coraes nevet vettek fel. Hetvenhat évig lakták kamaldulenzek, s ekkor II. József 1781-ben kiadott parancsa e rendet is eltörte. A zárda 1820-ban az eperjesi görög kath. püspökségé lett. E futólagos történeti vázlat után tekintsük meg, mily állapotban van jelenleg ez öt hosszú száza­dot átélt épület. A zárda mintegy száz lépésnyire van a parttól, de kertjének kerítését a Dunajec hullámai nyaldos­sák. Előtte óriás hársfák állanak, méltóságosan ter­jesztve ki ágaikat egy homokkőből faragott szobor felett, melynek tetején három ülő alak, a folyam felé néző oldalán felirat, az ellenkezőn egy szűz látható , de sokkal inkább elmálottak már ez alakok az időjá­rás befolyása alatt, hogysem ki lehetne venni, mit jel­képeztek egykor. Régen volt bizonyára, midőn e hársak először virágoztak, mert tudva azt, hogy a hársfa fejlődése ötszáz, sőt ezer évig is tart, terjedel­müknél fogva sokszázadosaknak kell tekintenünk. E fák az egyedül élő tanúi a véres napoknak, melyeknek lételét mi csak a történetek lapjairól ol­vassuk. Behaladva a sarkaiból kivetett kapun, az első udvarba léptem, mely minden oldalról gazdasági célokra szolgáló épületekkel van környezve. Kelleme­sen lepett meg, hogy e helyen, hol csak romokat s a múlandóság szomorú képét véltem feltalálni, szép vi­rágos kertet láttam, mely az udvarnak egy részét elfoglalja; azonban ennél is meglepőbb volt, midőn a világ körül egyik kedvelt népdalunk érzelmes hang­jait hallom. Hirtelenében azt hittem, mintha egy me­sebeli hős volnék, ki valamely elzárt tündér megsza­badítása végett bolyong e romok közt; de az oromról leeső zvicker, melynek segélyével a dalolót kerestem, hamar kiábrándított. Az udvart környező épületek mind komorak, barnultak s minden lépten eszünkbe juttatják, hogy régmúlt idők emlékei közt időzünk. A termekben még most is látni lehet nyomait a freskó-képeknek, melyek a falakat fedték. Különösen a refectoriumban, a szerzetesek közös étkezési helyén, — melynek mű­vészi faragványokkal ellátott góth boltozata még ép —­­nem egy helyütt kandikálnak ki a piszkos mészréteg alól egyes festmények részei. Szorosan vizsgálva az épületeket, könnyen ész­revehető a különbség, mely a harmadik udvarban, a templom közelében levő épület és a többi között léte­zik. Megrongáltságukról és a modorról ítélve, mely­ben építvék, arra a fölfedezésre jutottam, hogy sokkal régibbek, mint az első két udvarban levő épületek, s ha nem csalatkozom, a 14-dik századból származnak. Legtöbb figyelmet érdemel a góth modorban épült templom, mely elég ép állapotban van, s éven­­kint egyszer az ájtatos hívek előtt is megnyílnak ajtai, midőn itt búcsút tartanak. Sok műkincs nem található e falak közt. Elpusztító azokat az enyészet, de még inkább a lelkiismeretlen kezelés. Szószék és padok nincsenek, hanem kis imazsámolyok, melyeket valaha a szerzetesek használtak. Két életnagyságú kép függ a falon; az alattuk levő felirat szerint a zárda egykori főnökei. Komor, de méltóságos alakok, leborotvált fejjel, hosszú, ősz szakállal, fehér posztó­öltözetben, lábaikon facipőkkel; a mellettök álló asz­talon könyvek és egy koponya nyugszanak. E képek­nek csak régiségeknél fogva lehet becset tulajdonítani, mert különben nem valami művészi ecset termékei. Az oltáron két virágbokréta van üveg alatt, melyek aranyból, ezüstből és keleti gyöngyből vannak összeállítva; ezek egyedüli maradványai a régi fény­nek és pompának; hisz még 1807-ben azt írták a templomról: »fényben nem szenved hiányt« (Bre­­detzky, Topograhie v. Ung. IV. 325.) A templom baloldalán természeti nagyságban az üdvözítő fából faragott alakja, a sekrestyében pedig egy művészileg készült mozaik-szekrény van, mely a sekrestye egész hosszát elfoglalja s a karthauziak munkája; néhány misés könyv is található még fiókjaiban. A templom alatt sírbolt s mögötte nagy kiterje­désű kert terül, hol minden szerzetesnek két szobából s egy kápolnából álló külön lakháza volt. Ez épüle­tek közül ma már egy sem áll, a romban hevernek mind; bozóttal és bokrokkal vannak benőve a földön heverő kövek, s ahol egykor világgyűlölő férfiak temették el sötét pesszimisztikus gondolataikat, ott jelenleg ibolyák virfiinak. Meg-megálltam a romok mellett, gondolkozva a letűnt múlton, midőn még álltak e házak s bennök sokat csalódott vagy a világ szemei elől menekült lelkek imádkozták le bűneiket; szinte látni véltem, mert izgatott képzelmem felelevenítő az imádkozó szerzeteseket, halvány arccal, fénytelen szemekkel, némán mozgó ajkaikkal, a­mint megadó bánattal tér­delve az imazsámolyon, lassan ereszgetik le az olvasó gyöngyeit. Ki tudná megmondani, kiket zártak el e falak, mi űzte­ egyiket vagy másikat messze a társadalomból, hogy az örömek előtt soha meg nem nyíló zárdában keressen menedéket ? Talán épen Cyprinus élt itt, hol most a kökény szép egyetértésben tenyészik a csipkerózsával, — az a Cyprinus, ki a monda szerint oly szárnyakon dolgozott, melyek segítségével fölre­­pülhessen a magas égbe s ezáltal megszabaduljon a 1002

Next