Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)
1879-09-11 / 208. szám
met tanúsított a régiségek iránt. Azután kissé gúnyos mosolylyal fordult felém emberem, ki, —hogy jobban figyelhessen rám — becsukta könyvét, — vagy talán azért, hogy költői naivságomon annál jobban nevethessen, mit arcáról véltem leolvashatni, s majd e nem épen gyöngéd kérdést intézte hozzám: — Nemes ember én uram? Tagadó válaszomra valószínűleg azt tette föl rólam, hogy művész vagyok, mert rögtön eltűnt tekintetéből az az önkéntelen gúny, melyet az imént észrevettem. A gúny helyét a rokonszenv kifejezése foglalta el, ami nekem sokkal jobban tetszett. — A fölrobbantás után, — folytatom, — eljött az egyik és összeszedte a gerendákat, a másik a köveket, a harmadik a vakolatot, ismét másik a réz- és ólomöntvényeket, vagy birtokába vette a kastély körfalait, és ezzel pénzt, töméntelen sok pénzt szereztek, bevetették földeiket, megtrágyázták lóherésöket, kiházasították lányaikat, fölépítették malmaikat, megvették igásmarháikat s ily áron választókká és választhatókká lettek. Belőlem a keserűség beszélt, ő pedig nyugodtan válaszolt. — Nézzen ide. Ama kastély pár gerendájából, melynek lerombolását olyannyira sajnálja, építék e hidat, melyen állunk. E híd a szomszéd falvaknak sok szolgálatot tesz. Azelőtt egy vihar, egy kis vizar, a tél, a jégzajlás, a legkisebb véletlen megzavarta a forgalmat. Ma a közlekedés folytonos s kereskedelmünk megszázszorosult. Lássa, uram, a lerombolt kastélyból híd lett, s ez is vigasztalás. — Vigasztalás, igen, önre nézve, ki átjár a hídon, az ön ökreire s a szomszédok szénájára. De mondja meg, mi a haszon ebből rám nézve? — Igaz, mondja csak: minő épület az ott a kastély fala mögött ? — Nem akartam említeni. Az az épület, mely már két millió frankba került, papírmalom, építve azzal a szándékkal, hogy versenyezzen Manchester és Birmingham ilynemű leggazdagabb gyáraival. Négyszáz szegény munkás, legnagyobb részt a környék falvainak lakója, keresi meg ott kenyerét az ács-, kőműves- és napszámos-munkákban. Ön innen nem veheti ki az épület óriási arányait. Midőn a munka megindul, — pedig a munkát megkezdik, mihelyt vizre találnak ama végtelen mély kút segélyével, melyet még folyton fúrnak, — félév alatt képes lesz ellátni majdnem egész Franciaországot mindenféle színű, árú és farú papírral, s felével olcsóbban, mint a többi gyár előállítja. A papírt szalmából fogják készíteni. A lábaink alatt elhaladó folyó zúzómalmokat hoz mozgásba, hol a szalmát megfosztják bütykeitől. Majd vashorgok és kapcsok összeharapják, tépdesik és szakítják, úgyhogy csak szálai maradnak meg. Innen a szálkás, pehelykönnyű, törékeny valami a malom kerekei alá kerül, melynek nyomása porrá zúzná az acélt is. Midőn így a lisztnél finomabb anyag porrá lett őrölve, elönti a végnélküli vásznat, mely lebegve, mozogva forog, anélkül hogy valaha összeütődnék, s átengedi a lehető legfinomabb lyukú rosta ezer nyílásán. E száraz, aranyszín eső nem áll el soha, mert a gép egyik működése nem vár a másikra, hanem egy tág forralókazánba hull, melyben tejszínhab és víz forr. A szalma, mely most nem más, mint kimosott liszt, vagy könnyű keményítő, e viz mozgása által az edény fenekére kerül, hol az elhintett kavicsos homok szűrőül szolgál s megtisztítja minden idegen anyagtól. A viz, mely az utolsó enyvrészt is kimossa a szalmából, nagy, széles nyílásokon elfoly s az edény fenekén hagyja a szín és fénynélküli reszkető anyagot. A hó halványfehérségét megszerzik ennek a mész, a savanyok és a só. Midőn már fehér, a glutén, melyet némely növény gyökeréből s pár állat izmából főznek, megadja annak az összetartást és nyithatóságot, összehozza az elvált részeket. Majd a zsíros vízből, hol fölforr és újabb tapadó erőt nyer, ez átlátszó anyag acélhengerek alá kerül. Vékony lapokba sajtolva, e lapokat megszárítják a napon, a levegőn vagy pedig szellős raktárakban, hol e célra ezer meg ezer fős zsineg van kifeszítve. És mennyi munkás kéz van elfoglalva e papír kiválasztásával, mérlegelésével, behajtásával, festésével és becsomagolásával. De ez még nem minden. Számítsa ide a kereskedelmet minden mozgalmával, életének minden nyilvánulásával. Mennyi szekér, mennyi hajó, mennyi kerék, mennyi vitorla! Mily sok értelmes ember foglalkozik, hogy e terméket a világ minden részébe elszállítsa. És ime, lássa, e szalma, melynek nem volt egyéb rendeltetése, mint hogy silány fekvőhelyet nyújtson a szegénynek, megszerzi ehelyett észak pelyhét, Smyrna szőnyegét, Szevilla vásznát, és a meglepő átalakulás által a kereskedelem titok teljes kapcsává lesz, az emberi ész örök emlékévé, a haladás eszközévé, melyre mindazt följegyezik, ami történik. Ezer munkást foglal el ez iparág, akik mindnyájan a falvakból kerülnek ki. Ily eszközök által fogja meggátolni a tulajdonos, a kit közelebbről ismerek, — hogy a szegény éhségtől elalélva feküdjék a szalmafedél alatt s a gyermek sikítson szomjában a bölcsőben. (Folyt. köv. A veres klastrom. (R. I.) Meleg nyári reggel volt, a mint kocsin Késmárkról elindultam a Bélára vezető úton. Jobbrabalra falvak maradóztak el mögöttem, mig a messzetávolból egy-egy toronykereszt csillogott elő, s közelebb érve az is kiemelkedett a távol ködéből s újra falun haladtam keresztül. Baloldalon a Kárpát hegység terült el felhőket érő csúcsaival, melyek kiemelkedve a ködlepelből, mint egy-egy óriás oltár látszottak pompázni a természet templomában. Az égen felhők úszkáltak, szétfoszolva vagy egymáshoz közeledve; később eloszlottak, s a nap arany arca tisztán ragyogott az égen. Délre Szepes-Ófaluba értem, hol rövid pihenés után csónak néven csúfolt lélekvesztőre ülve, lefelé haladtunk a Dunajecen, intetve a sebesen rohanó hullámok által. Csónak helyett e vidéken kivájt fatörzseket használnak, mert ezek hirtelen végig siklanak a folyó medrében ülő sziklákon, míg a csónak könnyen megfeneklenek. A lélekvesztő végein két ember áll, kik a kezekben tartott rudakkal a folyó talajához kapaszkodva, igyekeznek gátat vetni a lélekvesztő sebes rohanásának vagy felbillenésének. Magas kopár sziklák közt fut a folyó, melynek hullámain ringottunk. Sok helyen örvények forognak a sziklák lábainál, melyek mindent elnyeléssel fenyegetnek. A kormányosok már oly pontosan ismerik e veszélyes helyeket, mint a síktenger hajósai a zátonyokat s ha egy örvény közelébe jutnak, minden erejüket megfeszítve igyekeznek más irányt adni a lélekvesztőnek. Regényesebb vidéket, mint ez, mely minden percben új képet tár a vándor elé, hazánkban nem ismerek ; festőnek és költőnek kellene egyszerre lennem, hogy letudjam írni, mint emelkednek kopár sziklán a magasba, melyeknek csúcsain törpefenyők ülnek; mint váltakoznak az örökzöld lombú fenyvesek égerfákkal, melyeknek tövében még most is nyílik a hegyi ibolya halványkék virága; mint kínálja hűsítő cseppjeit a legtisztább forrás, szegélyezve gólyahirrel és mocsári nefelejcscsel, mig a felette magasló komor sziklákon tarkánál tarkább zuzmók díszlenek, bizonyságául annak, hogy még a sziklában is van éltető erő. A forrásnál kikötöttünk pár percre, mialatt a kormányosok elolták szórójukat s kipihenték némileg a fáradságot. Aztán ismét tovább haladtunk a csillogó habokon, gyönyörködve a folyton változó képek szépségén, a lélekvesztő oldalán megtörő hullámok szivárványszineiben, s az úszkáló fürge pisztrángokban. Rövid félóra múlva elértük a Dunajec jobb partján, a Szent Antal völgyében fekvő lechnici zárdát, melyet a köznép veres kövekből emelt falai s cserépfedele miatt veres klastromnak (Cerveni klastor), nevezett el. Egyike ez a Szepesség legnevezetesebb emlékeinek a múlt századokból. Már régiségénél fogva is figyelmet érdemel, a mennyiben még Róbert Károly trónraléptének első éveiben (1319.) alapíták egyrészről Kokos, ki számos uradalommal ajándékozd meg, másrészről Márton és Groblinus szerzetesek. Később Robert Károly és Waldorf krakói család ajándékozták meg nagy jószágokkal, de e gazdagság a kövekező háborús években veszedelmére vált, mert az 1431-ben Cornbath vezérlete alatt betört csehek és lengyelek kirabolták a zárdát, s a következő években csaknem minden vagyonától megfosztották. A zárda 1563-ban a szepesi káptalannak adományoztaták, uradalmaival együtt, két év múlva pedig végkép megszűnt a karthauziak rendje a Szepességen, 246 éves fenállás után. Ezután világiak kezébe került a birtok ; először a Horváth, később a Rákóczi, majd az Erdősi család bírták, mígnem 1669-ben Mattyasovszky László nyitrai püspök 30,000 írtért megvette s behíva Oláhországból a kamaldulenzi szerzet tagjait, a zárdát javaival együtt nekik ajándékozd, kik itt »Eremus Conventus Montis Coraes nevet vettek fel. Hetvenhat évig lakták kamaldulenzek, s ekkor II. József 1781-ben kiadott parancsa e rendet is eltörte. A zárda 1820-ban az eperjesi görög kath. püspökségé lett. E futólagos történeti vázlat után tekintsük meg, mily állapotban van jelenleg ez öt hosszú századot átélt épület. A zárda mintegy száz lépésnyire van a parttól, de kertjének kerítését a Dunajec hullámai nyaldossák. Előtte óriás hársfák állanak, méltóságosan terjesztve ki ágaikat egy homokkőből faragott szobor felett, melynek tetején három ülő alak, a folyam felé néző oldalán felirat, az ellenkezőn egy szűz látható , de sokkal inkább elmálottak már ez alakok az időjárás befolyása alatt, hogysem ki lehetne venni, mit jelképeztek egykor. Régen volt bizonyára, midőn e hársak először virágoztak, mert tudva azt, hogy a hársfa fejlődése ötszáz, sőt ezer évig is tart, terjedelmüknél fogva sokszázadosaknak kell tekintenünk. E fák az egyedül élő tanúi a véres napoknak, melyeknek lételét mi csak a történetek lapjairól olvassuk. Behaladva a sarkaiból kivetett kapun, az első udvarba léptem, mely minden oldalról gazdasági célokra szolgáló épületekkel van környezve. Kellemesen lepett meg, hogy e helyen, hol csak romokat s a múlandóság szomorú képét véltem feltalálni, szép virágos kertet láttam, mely az udvarnak egy részét elfoglalja; azonban ennél is meglepőbb volt, midőn a világ körül egyik kedvelt népdalunk érzelmes hangjait hallom. Hirtelenében azt hittem, mintha egy mesebeli hős volnék, ki valamely elzárt tündér megszabadítása végett bolyong e romok közt; de az oromról leeső zvicker, melynek segélyével a dalolót kerestem, hamar kiábrándított. Az udvart környező épületek mind komorak, barnultak s minden lépten eszünkbe juttatják, hogy régmúlt idők emlékei közt időzünk. A termekben még most is látni lehet nyomait a freskó-képeknek, melyek a falakat fedték. Különösen a refectoriumban, a szerzetesek közös étkezési helyén, — melynek művészi faragványokkal ellátott góth boltozata még ép —nem egy helyütt kandikálnak ki a piszkos mészréteg alól egyes festmények részei. Szorosan vizsgálva az épületeket, könnyen észrevehető a különbség, mely a harmadik udvarban, a templom közelében levő épület és a többi között létezik. Megrongáltságukról és a modorról ítélve, melyben építvék, arra a fölfedezésre jutottam, hogy sokkal régibbek, mint az első két udvarban levő épületek, s ha nem csalatkozom, a 14-dik századból származnak. Legtöbb figyelmet érdemel a góth modorban épült templom, mely elég ép állapotban van, s évenkint egyszer az ájtatos hívek előtt is megnyílnak ajtai, midőn itt búcsút tartanak. Sok műkincs nem található e falak közt. Elpusztító azokat az enyészet, de még inkább a lelkiismeretlen kezelés. Szószék és padok nincsenek, hanem kis imazsámolyok, melyeket valaha a szerzetesek használtak. Két életnagyságú kép függ a falon; az alattuk levő felirat szerint a zárda egykori főnökei. Komor, de méltóságos alakok, leborotvált fejjel, hosszú, ősz szakállal, fehér posztóöltözetben, lábaikon facipőkkel; a mellettök álló asztalon könyvek és egy koponya nyugszanak. E képeknek csak régiségeknél fogva lehet becset tulajdonítani, mert különben nem valami művészi ecset termékei. Az oltáron két virágbokréta van üveg alatt, melyek aranyból, ezüstből és keleti gyöngyből vannak összeállítva; ezek egyedüli maradványai a régi fénynek és pompának; hisz még 1807-ben azt írták a templomról: »fényben nem szenved hiányt« (Bredetzky, Topograhie v. Ung. IV. 325.) A templom baloldalán természeti nagyságban az üdvözítő fából faragott alakja, a sekrestyében pedig egy művészileg készült mozaik-szekrény van, mely a sekrestye egész hosszát elfoglalja s a karthauziak munkája; néhány misés könyv is található még fiókjaiban. A templom alatt sírbolt s mögötte nagy kiterjedésű kert terül, hol minden szerzetesnek két szobából s egy kápolnából álló külön lakháza volt. Ez épületek közül ma már egy sem áll, a romban hevernek mind; bozóttal és bokrokkal vannak benőve a földön heverő kövek, s ahol egykor világgyűlölő férfiak temették el sötét pesszimisztikus gondolataikat, ott jelenleg ibolyák virfiinak. Meg-megálltam a romok mellett, gondolkozva a letűnt múlton, midőn még álltak e házak s bennök sokat csalódott vagy a világ szemei elől menekült lelkek imádkozták le bűneiket; szinte látni véltem, mert izgatott képzelmem felelevenítő az imádkozó szerzeteseket, halvány arccal, fénytelen szemekkel, némán mozgó ajkaikkal, amint megadó bánattal térdelve az imazsámolyon, lassan ereszgetik le az olvasó gyöngyeit. Ki tudná megmondani, kiket zártak el e falak, mi űzte egyiket vagy másikat messze a társadalomból, hogy az örömek előtt soha meg nem nyíló zárdában keressen menedéket ? Talán épen Cyprinus élt itt, hol most a kökény szép egyetértésben tenyészik a csipkerózsával, — az a Cyprinus, ki a monda szerint oly szárnyakon dolgozott, melyek segítségével fölrepülhessen a magas égbe s ezáltal megszabaduljon a 1002