Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)
1879-09-16 / 212. szám
Reichenau. A nyárutó napja is olykor elég melegen süt. Ezt bizonyítja, hogy még most is rándulnak ki Mürzzuschlagba. A dörzsfék zaját, a nagy zaklatolást, a gőzgép folytonos éles füttyét s alagutak alatt összetömörülő füstjét szívesen tűrjük, tudva, hogy ez a türelem most valóban rózsát terem: alpesi rózsát. Még szemünk előtt fekszik a Bécs fölött elterjedő, sűrű, szürkés felleg, mely porból, gőz és füstből vegyülve össze, mint egy jóllakott szörny hever a légben mozdulatlan, s mi már az ifjú fenyvesekkel borított, üde pázsittal kínálkozó reichenaui hegyekre fordíthatjuk tekintetünket. Mint aki víz alól bukik fel, mohón, tele tüdővel kezdünk lélekzeni. Mintha eddig mellkasunk szűk vaspáncélba lett volna szorítva, oly egyszerre érezzük tágulni azt. Arcunkat nem senyveszti többé a renyhe, lanyha nagyvárosi jég, helyette hűs hegyi szellő kezdi fürteinket lobogtatni. Amint a gyógycsarnok udvarán leszállunk a kényelmes bérkocsiból, szeretnénk egyszerre kettőt-hármat is ugrani egy helyett, aztán egyet rikkantani, a legközelebb hozzánk állót átszorítani s más egyéb pajkosságot követni el. Vérünk az élengteli levegőben gyorsabban kezd forogni s ez tettre ösztönzi az izmokat. Társas sétára indulunk s alig fékezzük lábainkat, úgyhogy az idősebb hölgyek messze mögöttünk maradnak. Belet harangoznak s mi a háromórai mozgás után csak azért ülünk le, mert éhesek s nem azért, mert fáradtak vagyunk. Ebéd után rövid pihenő s aztán fel a fenyvesekbe, hol kellemesen bódító illat tódul légző szerveinkbe, míg tekintetünk habozva tétováz ide s tova: várjon mely ponton nyugodjék meg hosszabb ideig. A fenyves tetejéről Reichenau s a vidékén fekvő csinos nyári lakók tűnnek szem elé, míg másfelől a Carls-Ruhe merészen ég felé nyúló csúcsa s a Schneeberg felhőkbe borult teteje hívogatnak magasabbra. Ha nem állhatunk ellent vágyunknak, magasabb pontról körültekinteni, valóban sok élvezet jár kevés fáradságunkért. A Thalhof sok száz éves fái alatt puha, zöld pázsiton kezdjük utunkat s innét aprókövecses, kissé meredek utón kell feljutnunk a fenyőszállításra készült s a völgy egész hosszában végigfutó famederig. (Riese.) Meglepő látvány tárúl elénk. A völgy felé tekintve, azt messzenyuló fenyvesek és lomberdőkkel fedett, lassan emelkedő hegyektől látjuk kerítve, míg tőlünk balra, meredek lejtőn, függőlegesen, csaknem a felhőkig érő sziklafalak tömtvében, fürge zerge-csoport legelész. Most nem zavarja őket pajzán kedvtelésükben puskadörrenés. A politika még az ő sorsukra is befolyással van. Csak a király engedelmével vadászhatni rájuk, s ki eddig e kegyet igénybe vette, az most »távozik« s igy mitől sem kell tartaniok. Nyáron át kirándulók víg csoportja ujjong feléjük, lobogtatva a légben a bokrétás süveget. A társaság egy női tagja érzelemteljes dalra gyújt s a mint az óriási falak visszaverik a csengő hangokat, a zergék figyelve ütik föl okos kis fejüket s mozdulatlan hallgatják végig. Egyszerre iszonyú robaj támad. Lélekzetét visszafojtva pillant mindenki az ég felé, vájjon nem ez óriási falazat dőlt-e össze, hogy romjai alá temesse a hivalkodó parányi embereket ? Sziklatörmelék csúszik alá egy keskeny nyíláson s nyomában újabb zerge-csoport. Az egészet a viszhang sokszorozta ily félelmetes zajjá. Fölfelé visz az út a széles, mély hasadék fölött. Fenyőszálakon hatolunk fölfelé. Alattunk iszonyú mélység, két oldalt merészen ég felé nyúló óriási falak, kiálló részeiken tűlevelű fákkal benőve, helyenként minden pillanatban lezuhanással fenyegető nagy sziklatömegek, melyek előttünk, a távol kanyarulatnál, összefutni látszanak. Az előlhaladó delnők egyikének ajkán újra dal fakad e remek látványra, s a mint azt a hátul haladók fülébe a bércek viszhangozzák, oly megragadó. Üde lég, regényes táj, bércfalak viszhangozta dal mellett oly kedélyes, fesztelen lesz a társaság, melyben tréfára tréfa, szives szóra még szívesebb, pajzán enyelgésre még pajzánabb felel, s mindez oly jól esik, hogy szeretnénk e helytől soha meg sem válni. Lefelé menve, fenyűtobozokkal dobálja a fiatalabb nép egymást. Van kacaj némely ügyetlen ugráson, vagy hasztalan menekvésen. Hadd űzzék itt a tréfát, itt forrja ki magát a jó kedv. Ott benn, a szalonokban, már úgy sem lesz többé tere, s a delnő, ki kedves rosszaságával oly bájosan tud itt boszantani, úgy is elég komoly csevegést folytatott a télen át városi termeiben s nemsokára elég ideje lesz ismét nyolc hónapon át bondolja rekedt légkörében halványodni. Azért csak rajta, forrja ki magát a jó kedv, mintha csak előre érezné jövő, hosszú rabságát! Hazaérve, halványarcú kis leány szólít meg bátortalan hangon, hogy földi epret vennék, mialatt kosárkájáról egy kopott kendőt iparkodik levonni. Fénylő szemei, szontyorodott hangja figyelmessé tesznek s megkérdem: — Tán sírtál, kis lányom ? — Bizony, — válaszol röviden, szemlesütve. — S miért? — Mert még ma nem ettünk, — folytatá elfogult hangon. — Nyáron szüleink alig vannak otthon, s igy nem adhatnak kenyeret, mi pedig csak az eper árából élünk. Korán kell felkelnünk, hogy estig kosarunk megteljék, s legyen mit vennünk. Ma reggel kenyerünk sem volt. A társaság összenéz, az elébb víg arcokat szánakozó tekintetek váltják fel. A kis leány összes eperkészletét megveszszük jó pénzen, s ő vigasztalódva sóhajt fel s távoztában még folyvást a tenyerébe szorított pénzt vizsgálja. Vajjon meddig tart öröme? Azóta naponkint fölkeres kis kosarával, s tulipántos csészékben szervírozza elénk az illatos hegyi málnát és szamócát s derűti hangulatban távozik. De meddig a lapok szives olvasója bizonynyal megbocsátja nekem, hogy mikor a vajdahunyadi kirándulás részleteivel kellene foglalkoznom, eélba néhány sorban az elismerésnek kívántam kifejezést adni a mérnökegylet hazafias lépése fölött. Korunkban a túlságos materializmus vádját úgyis épen az exact tudományok embereire szórják leggyakrabban, kikben pedig, e példa tanúsága szerint is, a magyar szív és lelkesedés nemesen él és buzog. A vajdahunyadi kirándulás sem egyedül szakbeli érdeklődésből történt, hanem hazai múltúnk iránti kegyeletből is. A Kolozsvártól Brassóig lavina módjára növekedett utazó társaság Déva felé, az erdélyiek elmaradozása által, folyvást apadt ugyan, mindazonáltal szept. 11-én reggel még mintegy száz főből álló karaván indult meg kocsikon a Cserna völgyében fekvő Vajda-Hunyad felé, a dévai indóházban hagyva a tizenkilenc vagyonból álló különvonatot. A kora reggeli érkezés dacára a megye buzgó alispánja, Barcsay Kálmán, továbbá Lázár Lajos országgyűlési képviselő, a mérnöki hivatal tagjai s többen siettek az utazók kalauzolására, kiket a nagyrészt díjtalanul átengedett fogatok másfél óra alatt röpítettek az ősi vár alá. Útközben Szántóhalma, Keresztúr, Al-Pestes erőteljes alakjaiban a vendégek fölismerhették a magyar faj eloláhosodott ivadékait, de örömmel értesültek arról is, hogy a nemzeti szellem Réthi tanfelügyelő s a dévai tanárok lelkes buzgólkodása következtében szemlátomást terjed megyeszerte. Vajda-Hunyadon a városi hatóság fogadta a vendégeket, kik azonnal megindultak a Zalasd felett kimagasló sziklavár felé és figyelemmel hallgatták a nagy tűzzel magyarázó Steindl Imre tanár előadását. Mindjárt az első tekintetre feltűnt a mérnököknek, hogy ide királyi kéjlakot tervezni nem volt a legszerencsésebb gondolat, sőt ő felsége vadászati célokra is csak akkor vehetné igénybe e várlakot, ha előbb a szomszéd erdőségekben a vadállományt tervszerűleg szaporítanák. Az udvari cselédségnek, kiséretnek szükséges helyiség nincs s ezek részére a vár falain kivűl kelle terjedelmes épületeket emelni, a mire országos pénzügyeink mai állapota mellett alig gondollesznek itt a biztos vevők ? Mit csinál később a kis leány ? Hát még a többi, kik tán nehezebben akadnak vevőkre ? Gondot visel rájuk, ki e regényes vidéket teremtette, s ki eddig arról gondoskodott, hogy elegendő szamócát találjanak erdős, illatos hegyeiben. Mint rendesen a hegyi lakó, úgy az itteni is, általában véve szegény. A málnaszedő asszonyok és gyermekek egész osztályt képeznek, ami eléggé bizonyítja szorult helyzeteket, mert bár jó drágán adják el, de ára még sincs arányban az idővel és fáradsággal, melyet a szedésre fordítanak. Mennyi panaszt hallani nálunk, hogy nincs a népnek kenyere! Jó isten, bocsásd meg nekik! Ne valósítsd meg haragodban panaszukat. Emlékszem rá, hogy kisebb városban és falvakon, (még Szegeden is) láttam koldusokat, kik alamizsna - kenyérrel telt tarisznyájukat otthon egyenesen a vizes cseberbe ürítették s disznót hizlaltak vele. Szegény vidéken laktam és sok szegény embert ismertem, csupán olyant nem, kinek kenyere nem volt. De ime, cigányzene zendül fel a szabadban. Rögtön nekiindulunk, hogy fölkeressük. Nemcsak én, telivér magyar, de telivér bécsiek is, kik szintén elismeréssel szólnak a magyar zenéről. Szép, mondják, csakhogy »fáj.« A viszhang pajkos tréfát űz velünk, s elvégre sem találjuk meg, mert mindig akkor hallgat, ha közelébe érünk. Különben itt is mint mindenütt, ahol jó lenni, a közönség legnagyobb része az idényen át olyanokból állt, kiknek arcán a számoló tábla tükröződött vissza. Hja!, mai napság számokban kell minden képességet kimutatni, s nem elég állítanunk, hogy mi a természet iránt nagy vonzódással viseltetünk s költői kedélylyel bírunk. Itt épen azt kérdik legkevésbbé, sőt épen a prózaiság exquisit képviselőivel találkoztunk mindenfelé. Hiába a számok beszélnek. Egy gazdag torontáli birtokos panaszkodott nem rég, hogy sok a mi sok. Hja, ha minden régi magyar birtokos úgy összeszorítva tartotta volna markát, mint barátom uram, úgy most megfordítva állna a dolog. Ami sok volt itt, azok lettek volna másutt, s kik otthon ültek a nyáron, azok nyaraltak volna szépen itt, vagy a hazának valamely kies pontján. No, de tán jobbra fordul még?! Addig is menjünk hát a cigány mellett bát feledni. Utunkban még egyszer megállunk. Fent a fenyvesben gyönyörűen fújja valaki a vadászkürtöt. A hegyek mögött a hold emelkedik s kezdi ezüst sugaraival a vidéket elárasztani, mely csöndes és bájosabb, mint bármikor. Elhangzott az esti harangszó, a meredek hegyi úton néhány erdész egy elejtett szarvast, szép, nagy példányt hoz le, zöld ágakra fektetve. Mindez oly képpé szövődik emlékünkben, mely sokáig nem engedi felednünk a kedves és kies Reichenaut. Dr. Beliányi Jenő. Vajda-Hunyadon. — A mérnökegylet kirándulása alkalmából. — A mérnök- és építészegylet ez évtől kezdve szintén rászánja magát a vándorgyűlésekre s első kirándulását az erdélyi részekbe tűzte ki, hol az imént befejezett brassó-tömösi vasút műszaki nevezetességein fölül Segesvár, Gyulafehérvár s főleg Vajda-Hunyad érdekes tanulmányai kínálkoznak. Mérnökeink már elnevezésükben is a komolyabb jelentésű szaküléssel kívántak élni és érkezésüket inkább csak baráti körben tudatták; de az erdélyi részek hagyományos vendégszeretetén ki nem foghattak s Kolozsvárit, Brassóban Gyulafehérvárit, Vajda-Hunyadon igen kedélyes áldomások egészíték ki » »szűkülést.« Csakhogy tudósaink az asztal örömei között is bebizonyították, hogy mindig és mindenben a maradandó alkotások emberei, így a predjali vasúthoz rendezett kirándulás lakomáján Schwarczel Sándor műegyetemi tanár és egyleti titkár indítványára elhatározták, hogy a beszolgáltatott tagdíjak fölöslegéből a tömösi szorosban Kiss ezredessel 1849-ben hősi hallásal kimúlt honvédeknek síremléket állítanak, sőt a rideg mathematika embereit ez annyira fölvillanyozta, hogy egyikök, Hofhauser budapesti építész, rögtön saját költségén ajánlkozott az emlék előállítására. A nagylelkű ajánlatot a többiek nemes önzéssel csak azért utasíták vissza, hogy alkalmuk legyen újabb 200 ftot összeadni s ilyeténkép ottlétük emez emlékét egyúttal testületi szellemük maradandó jelévé avatták. És ettől a perctől kezdve vége volt a cigányzenének, inyenckedésnek, mindenki a legszükségesebbre szorítkozott, mert csak ily módon vált lehetővé a magasztos célra szánt összeg megtakarítása. A hazafiúi lelkesedés megtagadta Brassó városa érdemes tanácsát is, melynek két derék tagja, Alexius és Gött urak nemcsak a városi tulajdont képező terület átengedését helyezték kilátásba, de azonfelül kiegyengetését is magukra vállalták. Dicséret tehát a magyar mérnöki és építészegylet első vándorgyűlésének, mely a szakismeretek terjesztése és népszerűsítése mellett egy régóta halogatott kegyeletes tartozás lerovását is magára vállalta. Ihatunk. De viszont mindenki belátta, hogy a vár olyan állapotban, aminőben most van, sokáig nem maradhat, mert már az uj tetőzeten is rést nyitott a vihar és esőzés s a 361,962 ftba került javítások is veszendőbe mennek, ha, akárminő célra és bár felszerelés nélkül is, a történelmi hűség legegyszerűbb követelményeinek megfelelőleg a megkezdett munkát be nem fejezik. A kapubástya tornyán messziről láthatóan komorkodik a termetes lovagszobor, mely annak idején a bécsi világtárlat látogatóinak figyelmét magára vonta, de benn a falak közt mindenütt a pusztulás sivár képe fogad s a vár ilyen félig kész, félig rom állapotban annál lehangolóbb látványt nyújt, mert a befektetett nagy összeg dacára, nincs egy lakható osztály sem és hasznát most ép oly kevéssé vehetjük, mint mikor a büszke várlak az 1854. ápril 11-ki tűzvész martalékául esett. A jó öreg Arányi már talált is egy mentő eszmét kedvenc vára számára s hallomásunk szerint elfagyott katonatisztek üdülő helyéül óhajtaná ezt használni. De talán még élénkebb viszhangra találna egy ide állítandó árvaház eszméje, olyan árvaházé, mint a kincstár Zólyom-Lipcsén Gizela-menház név alatt munkások gyermekei részére alapított. Az erdélyi részekben tekintélyes államerdőségek vannak, melyeknek különböző ajkú munkásait nehéz gondoktól mentené meg a kormány, ha az erdőkárosítási alapból itt a munkaképtelenek gyermekei számára nevelőintézetet állítana föl, melynek nemzetiségi viszonyaink között, még más tekintetben is üdvös hatása lehetne. Nem lehet azonban föladatom, hogy e kérdések vitatásába ereszkedjem, csak konstatálni kívántam azt a fájó, szánalmas benyomást, melyet a hazafias érzelmű látogató a Hunyadiak várlakából ez idő szerint magával visz. Vajha az itt járt szakférfiak valamelyike az egylet gyűlésein vita tárgyává tenné a fényes múltú vár helyreállításának s további rendeltetésének módozatait s az egylet nagytekintélyű elnökei a terv keresztülvitele érdekében a törvényhozásnál felhasználnák ékesszólásukat, hogy esetleg a nemzet áldozatkészségének igénybevételével megmenthessük Vajda-Hunyadot a végpuszadástól. Oly férfiak, mint 1020