Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)

1879-09-16 / 212. szám

Reichenau. A nyárutó napja is olykor elég melegen süt. Ezt bizonyítja, hogy még most is rándulnak ki Mürzzu­­schlagba. A dörzsfék zaját, a nagy zaklatolást, a gőz­gép folytonos éles füttyét s alagutak alatt össze­­tömörülő füstjét szívesen tűrjük, tudva, hogy ez a türelem most valóban rózsát terem: alpesi rózsát. Még szemünk előtt fekszik a Bécs fölött elterjedő, sűrű, szürkés felleg, mely porból, gőz és füstből vegyülve össze, mint egy jóllakott szörny hever a­­ légben mozdulatlan, s mi már az ifjú fenyvesekkel borított, üde pázsittal kínálkozó reichenaui hegyekre fordíthatjuk tekintetünket. Mint a­ki víz alól bukik fel, mohón, tele tüdővel kezdünk lélekzeni. Mintha eddig mellkasunk szűk vaspáncélba lett volna szorítva, oly egyszerre érezzük tágulni azt. Arcunkat nem senyveszti többé a renyhe, lanyha nagyvárosi jég, helyette hűs hegyi szellő kezdi fürteinket lobogtatni. A­mint a gyógycsarnok udvarán leszállunk a kényelmes bérkocsiból, szeretnénk egy­szerre kettőt-hármat is ugrani egy helyett, aztán egyet rikkantani, a legközelebb hozzánk állót átszorítani s más egyéb pajkosságot követni el. Vérünk az éleng­­teli levegőben gyorsabban kezd forogni s ez tettre ösztönzi az izmokat. Társas sétára indulunk s alig fékezzük lábainkat, úgyhogy az idősebb hölgyek messze mögöttünk maradnak. Belet harangoznak s mi a háromórai mozgás után csak azért ülünk le, mert éhesek s nem azért, mert fáradtak vagyunk. Ebéd után rövid pihenő s aztán fel a fenyvesekbe, hol kel­lemesen bódító illat tódul légző szerveinkbe, míg te­kintetünk habozva tétováz ide s tova: várjon mely ponton nyugodjék meg hosszabb ideig. A fenyves tetejéről Reichenau s a vidékén fekvő csinos nyári lakók tűnnek szem elé, míg másfelől a Carls-Ruhe merészen ég felé nyúló csúcsa s a Schneeberg fel­hőkbe borult teteje hívogatnak magasabbra. Ha nem állhatunk ellent vágyunknak, maga­sabb pontról körültekinteni, valóban sok élvezet jár kevés fáradságunkért. A Thalhof sok száz éves fái alatt puha, zöld pázsiton kezdjük utunkat s innét aprókövecses, kissé meredek utón kell feljutnunk a fenyőszállításra készült s a völgy egész hosszában végigfutó famederig. (Riese.) Meglepő látvány tárúl elénk. A völgy felé tekintve, azt messzenyuló fenyve­sek és lomberdőkkel fedett, lassan emelkedő hegyek­től látjuk kerítve, míg tőlünk balra, meredek lejtőn, függőlegesen, csaknem a felhőkig érő sziklafalak töm­t­vében, fürge zerge-csoport legelész. Most nem zavarja őket pajzán kedvtelésükben puskadörrenés. A politika még az ő sorsukra is befolyással van. Csak a király engedelmével vadászhatni rájuk, s ki eddig e kegyet igénybe vette, az most »távozik« s igy mitől sem kell tartaniok. Nyáron át kirándulók víg csoportja ujjong feléjük, lobogtatva a légben a bokrétás süve­get. A társaság egy női tagja érzelemteljes dalra gyújt s a mint az óriási falak visszaverik a csengő hangokat, a zergék figyelve ütik föl okos kis fejüket s mozdulatlan hallgatják végig. Egyszerre iszonyú robaj támad. Lélekzetét visszafojtva pillant mindenki az ég felé, vájjon nem ez óriási falazat dőlt-e össze, hogy romjai alá temesse a hivalkodó parányi embe­reket ? Sziklatörmelék csúszik alá egy keskeny nyílá­son s nyomában újabb zerge-csoport. Az egészet a viszhang sokszorozta ily félelmetes zajjá. Fölfelé visz az út a széles, mély hasadék fölött. Fenyőszálakon hatolunk fölfelé. Alattunk iszonyú mélység, két oldalt merészen ég felé nyúló óriási falak, kiálló részeiken tűlevelű fákkal benőve, helyen­­ként minden pillanatban lezuhanással fenyegető nagy sziklatömegek, melyek előttünk, a távol kanyarulat­nál, összefutni látszanak. Az előlhaladó delnők egyi­kének ajkán újra dal fakad e remek látványra, s a mint azt a hátul haladók fülébe a bércek viszhangoz­­zák, oly megragadó. Üde lég, regényes táj, bércfalak viszhangozta dal mellett oly kedélyes, fesztelen lesz a társaság, melyben tréfára tréfa, szives szóra még szí­vesebb, pajzán enyelgésre még pajzánabb felel, s mindez oly jól esik, hogy szeretnénk e helytől soha meg sem válni. Lefelé menve, fenyűtobozokkal dobálja a fiata­labb nép egymást. Van kacaj némely ügyetlen ugrá­son, vagy hasztalan menekvésen. Hadd űzzék itt a tréfát, itt forrja ki magát a jó kedv. Ott benn, a sza­lonokban, már úgy sem lesz többé tere, s a delnő, ki kedves rosszaságával oly bájosan tud itt boszantani, úgy is elég komoly csevegést folytatott a télen át városi termeiben s nemsokára elég ideje lesz ismét nyolc hónapon át bondol­ja rekedt légkörében hal­ványodni. Azért csak rajta, forrja ki magát a jó kedv, mintha csak előre érezné jövő, hosszú rabságát! Hazaérve, halványarcú kis leány szólít meg bátortalan hangon, hogy földi­ epret vennék, mialatt kosárkájáról egy kopott kendőt iparkodik levonni. Fénylő szemei, szontyorodott hangja figyelmessé tesz­nek s megkérdem: — Tán sírtál, kis lányom ? — Bizony, — válaszol röviden, szemlesütve. — S miért? — Mert még ma nem ettünk, — folytatá elfo­gult hangon. — Nyáron szüleink alig vannak otthon, s igy nem adhatnak kenyeret, mi pedig csak az eper árából élünk. Korán kell felkelnünk, hogy estig kosarunk megteljék, s legyen mit vennünk. Ma reggel kenyerünk sem volt. A társaság összenéz, az elébb víg arcokat szá­nakozó tekintetek váltják fel. A kis leány összes eper­készletét megveszszük jó pénzen, s ő vigasztalódva sóhajt fel s távoztában még folyvást a tenyerébe szorított pénzt vizsgálja. Vajjon meddig tart öröme? Azóta naponkint fölkeres kis kosarával, s tulipántos csészékben szervírozza elénk az illatos hegyi málnát és szamócát s derűti hangulatban távozik. De meddig a lapok szives olvasója bizonynyal megbo­csátja nekem, hogy mikor a vajdahunyadi kirándulás részleteivel kellene foglalkoznom, eélba néhány sor­ban az elismerésnek kívántam kifejezést adni a mér­nökegylet hazafias lépése fölött. Korunkban a túlsá­gos materializmus vádját úgyis épen az exact tudo­mányok embereire szórják leggyakrabban, kikben pe­dig, e példa tanúsága szerint is, a magyar szív és lel­kesedés nemesen él és buzog. A vajdahunyadi kirándulás sem egyedül szak­beli érdeklődésből történt, hanem hazai múltúnk iránti kegyeletből is. A Kolozsvártól Brassóig lavina módjára növekedett utazó társaság Déva felé, az erdélyiek elmaradozása által, folyvást apadt ugyan, mindazonáltal szept. 11-én reggel még mintegy száz főből álló karaván indult meg kocsikon a Cserna völgyében fekvő Vajda-Hunyad felé, a dévai indóház­­ban hagyva a tizenkilenc vagyonból álló különvona­­tot. A kora reggeli érkezés dacára a megye buzgó alispánja, Barcsay Kálmán, továbbá Lázár Lajos or­szággyűlési képviselő, a mérnöki hivatal tagjai s töb­ben siettek az utazók kalauzolására, kiket a nagyrészt díjtalanul átengedett fogatok másfél óra alatt röpí­tettek az ősi vár alá. Útközben Szántóhalma, Keresztúr, Al-Pestes erőteljes alakjaiban a vendégek fölismerhették a magyar faj eloláhosodott ivadékait, de örömmel érte­sültek arról is, hogy a nemzeti szellem Réthi tanfel­ügyelő s a dévai tanárok lelkes buzgólkodása követ­keztében szemlátomást terjed megyeszerte. Vajda-Hunyadon a városi hatóság fogadta a vendégeket, kik azonnal megindultak a Zalasd felett kimagasló sziklavár felé és figyelemmel hallgatták a nagy tűzzel magyarázó Steindl Imre tanár előadását. Mindjárt az első tekintetre feltűnt a mérnököknek, hogy ide királyi kéjlakot tervezni nem volt a legsze­rencsésebb gondolat, sőt ő felsége vadászati célokra is csak akkor vehetné igénybe e várlakot, ha előbb a szomszéd erdőségekben a vadállományt tervszerűleg szaporítanák. Az udvari cselédségnek, kiséretnek szükséges helyiség nincs s ezek részére a vár falain kivűl kelle terjedelmes épületeket emelni, a mire or­szágos pénzügyeink mai állapota mellett alig gondol­lesznek itt a biztos vevők ? Mit csinál később a kis leány ? Hát még a többi, kik tán nehezebben akadnak vevőkre ? Gondot visel rájuk, ki e regényes vidéket teremtette, s ki eddig arról gondoskodott, hogy ele­gendő szamócát találjanak erdős, illatos hegyeiben. Mint rendesen a hegyi lakó, úgy az itteni is, ál­talában véve szegény. A málnaszedő asszonyok és gyermekek egész osztályt képeznek, a­mi eléggé bizo­nyítja szorult helyzeteket, mert bár jó drágán adják el, de ára még sincs arányban az idővel és fáradság­gal, melyet a szedésre fordítanak. Mennyi panaszt hallani nálunk, hogy nincs a népnek kenyere! Jó isten, bocsásd meg nekik! Ne valósítsd meg hara­godban panaszukat. Emlékszem rá, hogy kisebb vá­rosban és falvakon, (még Szegeden is) láttam koldu­sokat, kik alamizsna - kenyérrel telt tarisznyájukat otthon egyenesen a vizes cseberbe ürítették s disznót hizlaltak vele. Szegény vidéken laktam és sok sze­gény embert ismertem, csupán olyant nem, kinek kenyere nem volt. De ime, cigányzene zendül fel a szabadban. Rögtön neki­indulunk, hogy fölkeressük. Nemcsak én, telivér magyar, de telivér bécsiek is, kik szintén elismeréssel szólnak a magyar zenéről. Szép, mond­ják, csakhogy »fáj.« A viszhang pajkos tréfát űz velünk, s elvégre sem találjuk meg, mert mindig akkor hallgat, ha közelébe érünk. Különben itt is mint mindenütt, a­hol jó lenni, a közönség legna­gyobb része az idényen át olyanokból állt, kiknek arcán a számoló tábla tükröződött vissza. Hja!, mai napság számokban kell minden képességet kimutatni, s nem elég állítanunk, hogy mi a természet iránt nagy vonzódással viseltetünk s költői kedélylyel bí­runk. Itt épen azt kérdik legkevésbbé, sőt épen a prózaiság exquisit képviselőivel találkoztunk minden­felé. Hiába­ a számok beszélnek. Egy gazdag torontáli birtokos panaszkodott nem rég, hogy sok a­­ mi sok. Hja, ha minden régi magyar birtokos úgy összeszorítva tartotta volna mar­kát, mint barátom uram, úgy most megfordítva állna a dolog. A­mi sok volt itt, azok lettek volna másutt, s kik otthon ültek a nyáron, azok nyaraltak volna szé­pen itt, vagy a hazának valamely kies pontján. No, de tán jobbra fordul még?! Addig is menjünk hát a cigány mellett bát feledni. Utunkban még egyszer megállunk. Fent a feny­vesben gyönyörűen fújja valaki a vadászkürtöt. A hegyek mögött a hold emelkedik s kezdi ezüst suga­raival a vidéket elárasztani, mely csöndes és báj­osabb, mint bármikor. Elhangzott az esti harangszó, a mere­dek hegyi úton néhány erdész egy elejtett szarvast, szép, nagy példányt hoz le, zöld ágakra fektetve. Mind­ez oly képpé szövődik emlékünkben, mely so­káig nem engedi felednünk a kedves és kies Rei­­chenaut. Dr. Beliányi Jenő. Vaj­da-Huny­adon. — A mérnökegylet kirándulása alkalmából. — A mérnök- és építészegylet ez évtől kezdve szintén rászánja magát a vándorgyűlésekre s első ki­rándulását az erdélyi részekbe tűzte ki, hol az imént befejezett brassó-tömösi vasút műszaki nevezetességein fölül Segesvár, Gyulafehérvár s főleg Vajda-Hunyad érdekes tanulmányai kínálkoznak. Mérnökeink már el­nevezésükben is a komolyabb jelentésű szaküléssel kívántak élni és érkezésüket inkább csak baráti körben tudatták; de az erdélyi részek hagyományos vendég­szeretetén ki nem foghattak s Kolozsvárit, Brassóban Gyulafehérvárit, Vajda-Hunyadon igen kedélyes áldo­mások egészíték ki » »szűkülést.« Csakhogy tudó­saink az asztal örömei között is bebizonyították, hogy mindig és mindenben a maradandó alkotások embe­rei, így a predjali vasúthoz rendezett kirándulás la­komáján Schwarczel Sándor műegyetemi tanár és egyleti titkár indítványára elhatározták, hogy a be­szolgáltatott tagdíjak fölöslegéből a tömösi szorosban Kiss ezredessel 1849-ben hősi hallásal kimúlt honvé­deknek síremléket állítanak, sőt a rideg mathematika embereit ez annyira fölvillanyozta, hogy egyikök, Hofhauser budapesti építész, rögtön saját költségén ajánlkozott az emlék előállítására. A nagylelkű aján­latot a többiek nemes önzéssel csak azért utasíták vissza, hogy alkalmuk legyen újabb 200 ftot össze­adni s ilyeténkép ottlétük emez emlékét egyúttal tes­tületi szellemük maradandó jelévé avatták. És ettől a perctől kezdve vége volt a cigányzenének, inyencke­­désnek, mindenki a legszükségesebbre szorítkozott, mert csak ily módon vált lehetővé a magasztos célra szánt összeg megtakarítása. A hazafiúi lelkesedés megtagadta Brassó városa érdemes tanácsát is, mely­nek két derék tagja, Alexius és Gött urak nemcsak a városi tulajdont képező terület átengedését helyezték kilátásba, de azonfelül kiegyengetésé­t is magukra vál­lalták. Dicséret tehát a magyar mérnöki és építész­egylet első vándorgyűlésének, mely a szakismeretek terjesztése és népszerűsítése mellett egy régóta halo­gatott kegyeletes tartozás lerovását is magára vál­lalta. I­hatunk. De viszont mindenki belátta, hogy a vár­­ olyan állapotban, a­minőben most van, sokáig nem maradhat, mert már az uj tetőzeten is rést nyitott a vihar és esőzés s a 361,962 ftba került javítások is veszendőbe mennek, ha, akárminő célra és bár fel­szerelés nélkül is, a történelmi hűség legegyszerűbb követelményeinek megfelelőleg a megkezdett munkát be nem fejezik. A kapubástya tornyán messziről láthatóan ko­­morkodik a termetes lovagszobor, mely annak idején a bécsi világtárlat látogatóinak figyelmét magára vonta, de benn a falak közt mindenütt a pusztulás sivár képe fogad s a vár ilyen félig kész, félig rom álla­potban annál lehangolóbb látványt nyújt, mert a be­fektetett nagy összeg dacára, nincs egy lakható osz­tály sem és hasznát most ép oly kevéssé vehetjük, mint mikor a büszke várlak az 1854. ápril 11-ki tűz­vész martalékául esett. A jó öreg Arányi már talált is egy mentő eszmét kedvenc vára számára s hallo­másunk szerint elfagyott katonatisztek üdülő helyéül óhajtaná ezt használni. De talán még élénkebb visz­­hangra találna egy ide állítandó árvaház eszméje, olyan árvaházé, min­t a kincstár Zólyom-Lipcsén Gizela-menház név alatt munkások gyermekei részére alapított. Az erdélyi részekben tekintélyes államerdő­ségek vannak, melyeknek különböző ajkú munkásait nehéz gondoktól mentené meg a kormány, ha az er­­dőkárosítási alapból itt a munkaképtelenek gyerme­kei számára nevelőintézetet állítana föl, melynek nem­zetiségi viszonyaink között, még más tekintetben is üdvös hatása lehetne. Nem lehet azonban föladatom, hogy e kérdések vitatásába ereszkedjem, csak konstatálni kívántam azt a fájó, szánalmas benyomást, melyet a hazafias ér­zelmű látogató a Hunyadiak várlakából ez idő szerint magával visz. Vajha az itt járt szakférfiak valame­lyike az egylet gyűlésein vita tárgyává tenné a fényes múltú vár helyreállításának s további rendeltetésének módozatait s az egylet nagytekintélyű elnökei a terv keresztülvitele érdekében a törvényhozásnál felhasz­nálnák ékesszólásukat, hogy esetleg a nemzet ál­dozatkészségének igénybevételével megmenthessük Vaj­da-Huny­adot a végpuszad­ástól. Oly férfiak, mint 1020

Next