Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)

1879-09-16 / 212. szám

Kedd, 1879. szeptember 16. 212. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 írt­ Negyedévre ..........................4 „ Megjelenik s ünnep utáni napokat kiver mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők.­ ­Előfizetési fölh­ívás a „FŐVÁROSI LAPOK” Szépirodalmi napilapunk az október—decemberi évnegyeddel fenállásának már tizenhatodik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mind az írói körök, mind az olvasó közönség egyre emelkedő meleg támogatás­ban részesítik. Szerkesztője Vadnai Károly s tulaj­donosa Tóth Kálmán jövőre is kérik és remélik e tá­mogatást, minden törekvéseket oda irányozva, hogy a »fővárosi Lapok« folyvást a művelt közönség ked­velt közlönye maradjon. A lap kiadója, az Athenaeum-társulat, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik s kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október­decemberi évnegyed ára 4 frt; félévre 8; egész évre 16 frt. A felirandó cím­ez: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A nevelőnő. (Elbeszélés.) irta báró Horváth Miklós. (Vége.) Bálint egész figyelmét, dacára hogy sebe vér­zett, a magával tehetetlen öreg asszony vette igénybe; kinos nyöszörgése sejteté, hogy szenved s nem tud fölkelni. A szerencsétlen agy, esés következtében ve­szélyes sérülést kapott, s mint a­ki végét érzi köze­ledni, gyermekéhez kívánkozott és panaszos hangon esdekelt, hogy szálítanák lakásába. A néptelen utcákon már senki sem járt s attól lehetett tartani, hogy a szegény nő a fagyos havon hal meg, mielőtt megvirad. Bálint résztvevően a szívére helyezé kezét, de ez már csak halkan dohogott. Pártfogója a lakás szá­mát tudakolta, mit hosszas várakozás után sikerült az asszony hüledező ajkairól megtudnia. Ekkor Bá­lint, erős karjaira emelvén az anyát, ki gyermekéhez­­ kívánkozott, gyors léptekkel haladt vele a lakás fölé. Hideg, fagyos téli idő volt, s bár Bálint sebhelye vérzett, terhével csüggedetten haladt. A hold hideg fénye világított egy sebesült ösvényeire, és szórta su­garait egy haldoklóra, kinek eltorzult vonásai ijesz­tők, mindig egyre ijesztőbbek lettek. Mire Bálint a szegényes lak kapujához ért, hideg, merev testet tartott karjai közt. Halotti terhével most a nyomor tanyájába lé­pett, s egy lelket rázó sikoltás fogadta. A kunyhó la­kója ráismert anyjára. Bálint szánalomtól meghatva hagyta el a la­kót ; sietnie kellett, mert a tetemes vérvesztés kö­vetkeztében erejét maga is lankadni érezte. A­mint a fűtött szobából kilépett, mintha az öreg asszony fagyos lebét szívta volna be, oly szokat­lan fázást érzett. Gyors léptekkel sietett haza, hogy aléltan vánszorogjon nyoszolyájáig. XVII. Másnap, midőn véletlenül az utcán haladtam, velem szemben, lefüggönyözött hordágyon, egy em­bert szálítottak a kórház felé. Megfogható kíváncsiságnál fogva mindig ér­deklődünk megtudni: ha beteget vagy halottat szál­­lítanak-e. Egy bolt ajtaja előtt én is meg akartam várni, míg a hordárok terhükkel mellettem elhalad­nak, s a zöld függönyöket tán föllebbenti a szellő, hogy bepillanthassak a kórágyon fekvőre. Néhány perc múlva mellettem haladtak el. De semmit sem láthattam, a zöld függönyök mindent eltakartak. De nagy meglepetésemre, a hordágyat a gróf kisérte. Tán esetleg, véleletlenűl, mivel épen arrafelé volt útja. Ösztönszerűleg azonban én is megindultam utánuk. A gróf nyomról nyomra követte ama beteget vagy halottat s rettentő sejtelmek ébredtek bennem. A kórház felé haladtak. Gyors léptekkel én is arra siettem. A szellő e percben föllebbenté az egyik füg­göny szárnyát s Bálintra ismertem, ki aléltan, sápad­tan feküdt ama vánkosokon, melyekről szegényt rész­vétlen kezek emelik le, hogy maholnap ravatalra fektessék! Villámgyorsan fogamzott bennem egy elhatá­rozás. Megvártam, míg a beteget a lépcsőkön fölszál­lították, s azonnal a kórházi gondnokhoz siettem, fölajánlani szolgálataimat, mint betegápolónő. Befo­gadtak , megmagyarázták s kijelölték teendőimet részletesen, oly részletesen, mintha a gyöngéd női szív ösztönszerűleg nem jobban sejtené hivatása min­den kötelességét! Sürgős kéréseimre sikerült elérnem egyetlen egy óhajomat, azt, hogy Bálint mellett vi­­raszthassak. Ő meghűlés következtében tüdőlobban síny­lődött a kórágyon s eszméletlen állapotban volt, midőn beléptem. Életveszélyben forgott, s az orvosok, kik egymás irányában rendkívül őszinték szoktak lenni, kimondották, hogy e beteg testnek más szállásra nem lesz szüksége, mert ha valahogy föl is üdülne betegségéből, előbb-utóbb tüdővészben fog elhalni. A főorvos szavai mély hatást gyakoroltak rám, mert tudtam, hogy habár a tudomány a betegségek orvoslása tekintetében nem nagy előhaladásokat tett, de kórjeleinek megismerésére s a végeredményekre vonatkozólag biztos ítéleteket hozhat. Ott vilasztottam betegemnél szorongatott szív­vel ; tanúja valék öntudatlan lázas állapotának, mi­dőn a szenvedő, úgy­szólván a sir szélén, az életről beszél s fölmutatja a halálnak az élet zagyva képeit, mi vele itt a földön történt s mik sejtelemszerű em­lékek folytatása gyanánt tűnnek föl előtte már. Bálint kórállapota azonban javulásnak indult. Egy reggel rám ismert s megilletődve kérdezé, hogy mikor jöttem? — Betegápolónő vagyok a kórházban, — fe­lelém. — Rég óta ? — tudokolá ama buvárló tekin­tettel, mely a betegek sajátsága, kik néha mélyebben hatnak a szív titkaiba másoknál, minthogy figyelmö­­ket nem zavarja világi tekintet s átszellemült valójuk gyöngédebben érez. — Végzetszerű! — rebegő a beteg, vánkosaira hajtva fejét, miközben köny csillámlott pilláin. A gróf aznap is meglátogatá Bálintot. Búcsú­látogatásra jött, minthogy családi ügyekben el kellett utaznia. Gondjaimra bízta barátját, gondjaimra őt, ki lelkem eszményképe és szívem bálványa volt! S mennyit szenvedtem aztán mellette! Láttam, hogy a betegség nyomában megjelent nála a vész — a tüdővész. E kórállapot legcsü­ggesztőbb tünete kezdett mutatkozni nála, a száraz köhögés, mely kérlelhetle­­nül hirdeté, hogy a sorvadás ellen nincs orvoslás! Hiába szállonganak vágyaink a remény galambpos­táiként, vigaszt egy sem hozhat; a hervadást s min­dig csak ezt látjuk, ezt tünteti föl az ajkak mélabús mosolya olykor, s ha a beteg legbiztosabban remél, az e kórállapot szomorú sajátsága s legbiztosabb jele egyszersmind tévedésének. A percek fontossága, e rövidre szabott határán a létnek, egyre növekszik, s a jövőnek nem lévén ke­­csegtetései, a jelenre, egészen a jelenre utalják azo­kat, kik a beteget szeretik. Az idő szűk keretében, egy haldokló ágya mel­lett, kerestem én is magasztos lelki elégtételt, ha gyöngéd gondoskodással intéseit elleshetem s fölfogva a percek fontosságát, kizsákmányolhattam azt fukar féltékenységgel. Nem engedtem volna senkinek, hogy vánkosait helyreigazítsa, hogy ő fájdalmasan eltorzult arccal a mások részvétét könyörögje és szenvedései sorát má­soknak elpanaszolhasa. Az én osztályrészemnek kel­lett lennie az ő mélabújának. Oh uram, nem ama percek emléke felejthetet­len, midőn édes gyönyöröket élvezünk, hanem ama csöndes, zajtalan órák folyama, midőn bizalmas együttlét alatt megismertük egymás nemes tulajdon­ságait. Felejthetlenné válik szivünk édes búja is, s én ama kórházban ismerkedtem meg a szenvedés költészetével. Bálint bánatosan kutató tekintete mindig mé­lyebbre hatolt, s beköszöntött a haldoklás előtti perc, a komoly visszapillantás ideje, midőn a szorongatott szív lágy érzelmek közt enyhülve, csak igazságot, valót, bizalmat követel. — Legyünk őszinték, Veronika, — mondá a beteg, — ön követte barátját s elhagyta ama házat, abban a percben, — midőn én. Mindig ott volt kö­­rültem a szerencsétlenség napjaiban s ön az egyet­lenegy, ki bámulandó önfeláldozással betegágyamnál viraszt. Miért tette ezt? — Mert szerettem! — kiáltok föl zokogva, kö­­nyök árjában. Szomorú volt ez első vallomás, de a beteg 4i­­pota mentségemül szolgált. A haldoklás oly paran­csoló komolysággal követeli az igazat, a valót! — Mi a szerelem, — mondá a beteg megille­tődve, — ha nem a lelkek dicső észhangzata. Csodás áldozatkészség, nagyrabecsülés, boldogító bámulat s megható erények harmóniája. Néha kikerüljük egy­mást végzetszerűen, holott oly helyes s oly méltó lett volna ismernünk és szeretnünk egymást! A beteg bágyadtan vánkosaira bajta a fejét s lankadó erővel folytatá: — A szerencse nem mosolygott egyikünkre sem ; ön sem élvezett vidor örömeket; fölkarolta a szenvedést s ama napok mélabús folyása, melyeket egy beteg körében töltött, nem irigylendők, s mégis oh, mégis Veronika, meglássa, hogy e bús emlékek­nek némi érdeke lesz, szelíd elmerengés tárgya, majd ha én meghaltam. Felém nyujtá kezét s élettelenül hanyatlott vánkosaira. Kell-e mondanom, hogy a mit megjósolt, telje­sedésbe ment ? Oh, igen! nem gyönyörködtet engem más, mint a visszaemlékezés, hogy ama kórház falai közt, a szenvedők tanyáján, hol fájó sebek vérzenek s merev kezek nyúlnak ki az utolsó pohár vizért, te­hettem valamit azért, a­kit az életben egyedül sze­rettem. S ez emlék tartott engem ott máig. Nem kívánkoztam többé más lenni, mint betegápoló. « — Bánatos élményekkel ismertettem meg önt, nemde ? — fejező be a vén leány, — s ön azt kér­dezhetné : mit nyújt nekem a jelen, hogy az életet csak némi részben is tűrhetővé tegye ? — Valóban lekötelezne, — jegyző meg az ide­gen, — ha ezt is megmondaná. A vén lány keserű mosolylyal felelte: — El-eljárok szabad órámban kávézgatni, s mi­közben ott ülök a párolgó csésze mellett, fölmerülnek régi emlékeim, a fiatalság küzdelme, édes búja s mo­soly fakad redős arcomon, egy tűnő sugár, mely jól esik a szívnek, mert hisz nem ismert az semmi bol­dogságot.

Next