Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)
1879-09-16 / 212. szám
Kedd, 1879. szeptember 16. 212. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 írt Negyedévre ..........................4 „ Megjelenik s ünnep utáni napokat kiver mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK” Szépirodalmi napilapunk az október—decemberi évnegyeddel fenállásának már tizenhatodik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mind az írói körök, mind az olvasó közönség egyre emelkedő meleg támogatásban részesítik. Szerkesztője Vadnai Károly s tulajdonosa Tóth Kálmán jövőre is kérik és remélik e támogatást, minden törekvéseket oda irányozva, hogy a »fővárosi Lapok« folyvást a művelt közönség kedvelt közlönye maradjon. A lap kiadója, az Athenaeum-társulat, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik s kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az októberdecemberi évnegyed ára 4 frt; félévre 8; egész évre 16 frt. A felirandó címez: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A nevelőnő. (Elbeszélés.) irta báró Horváth Miklós. (Vége.) Bálint egész figyelmét, dacára hogy sebe vérzett, a magával tehetetlen öreg asszony vette igénybe; kinos nyöszörgése sejteté, hogy szenved s nem tud fölkelni. A szerencsétlen agy, esés következtében veszélyes sérülést kapott, s mint aki végét érzi közeledni, gyermekéhez kívánkozott és panaszos hangon esdekelt, hogy szálítanák lakásába. A néptelen utcákon már senki sem járt s attól lehetett tartani, hogy a szegény nő a fagyos havon hal meg, mielőtt megvirad. Bálint résztvevően a szívére helyezé kezét, de ez már csak halkan dohogott. Pártfogója a lakás számát tudakolta, mit hosszas várakozás után sikerült az asszony hüledező ajkairól megtudnia. Ekkor Bálint, erős karjaira emelvén az anyát, ki gyermekéhez kívánkozott, gyors léptekkel haladt vele a lakás fölé. Hideg, fagyos téli idő volt, s bár Bálint sebhelye vérzett, terhével csüggedetten haladt. A hold hideg fénye világított egy sebesült ösvényeire, és szórta sugarait egy haldoklóra, kinek eltorzult vonásai ijesztők, mindig egyre ijesztőbbek lettek. Mire Bálint a szegényes lak kapujához ért, hideg, merev testet tartott karjai közt. Halotti terhével most a nyomor tanyájába lépett, s egy lelket rázó sikoltás fogadta. A kunyhó lakója ráismert anyjára. Bálint szánalomtól meghatva hagyta el a lakót ; sietnie kellett, mert a tetemes vérvesztés következtében erejét maga is lankadni érezte. Amint a fűtött szobából kilépett, mintha az öreg asszony fagyos lebét szívta volna be, oly szokatlan fázást érzett. Gyors léptekkel sietett haza, hogy aléltan vánszorogjon nyoszolyájáig. XVII. Másnap, midőn véletlenül az utcán haladtam, velem szemben, lefüggönyözött hordágyon, egy embert szálítottak a kórház felé. Megfogható kíváncsiságnál fogva mindig érdeklődünk megtudni: ha beteget vagy halottat szállítanak-e. Egy bolt ajtaja előtt én is meg akartam várni, míg a hordárok terhükkel mellettem elhaladnak, s a zöld függönyöket tán föllebbenti a szellő, hogy bepillanthassak a kórágyon fekvőre. Néhány perc múlva mellettem haladtak el. De semmit sem láthattam, a zöld függönyök mindent eltakartak. De nagy meglepetésemre, a hordágyat a gróf kisérte. Tán esetleg, véleletlenűl, mivel épen arrafelé volt útja. Ösztönszerűleg azonban én is megindultam utánuk. A gróf nyomról nyomra követte ama beteget vagy halottat s rettentő sejtelmek ébredtek bennem. A kórház felé haladtak. Gyors léptekkel én is arra siettem. A szellő e percben föllebbenté az egyik függöny szárnyát s Bálintra ismertem, ki aléltan, sápadtan feküdt ama vánkosokon, melyekről szegényt részvétlen kezek emelik le, hogy maholnap ravatalra fektessék! Villámgyorsan fogamzott bennem egy elhatározás. Megvártam, míg a beteget a lépcsőkön fölszállították, s azonnal a kórházi gondnokhoz siettem, fölajánlani szolgálataimat, mint betegápolónő. Befogadtak , megmagyarázták s kijelölték teendőimet részletesen, oly részletesen, mintha a gyöngéd női szív ösztönszerűleg nem jobban sejtené hivatása minden kötelességét! Sürgős kéréseimre sikerült elérnem egyetlen egy óhajomat, azt, hogy Bálint mellett viraszthassak. Ő meghűlés következtében tüdőlobban sínylődött a kórágyon s eszméletlen állapotban volt, midőn beléptem. Életveszélyben forgott, s az orvosok, kik egymás irányában rendkívül őszinték szoktak lenni, kimondották, hogy e beteg testnek más szállásra nem lesz szüksége, mert ha valahogy föl is üdülne betegségéből, előbb-utóbb tüdővészben fog elhalni. A főorvos szavai mély hatást gyakoroltak rám, mert tudtam, hogy habár a tudomány a betegségek orvoslása tekintetében nem nagy előhaladásokat tett, de kórjeleinek megismerésére s a végeredményekre vonatkozólag biztos ítéleteket hozhat. Ott vilasztottam betegemnél szorongatott szívvel ; tanúja valék öntudatlan lázas állapotának, midőn a szenvedő, úgyszólván a sir szélén, az életről beszél s fölmutatja a halálnak az élet zagyva képeit, mi vele itt a földön történt s mik sejtelemszerű emlékek folytatása gyanánt tűnnek föl előtte már. Bálint kórállapota azonban javulásnak indult. Egy reggel rám ismert s megilletődve kérdezé, hogy mikor jöttem? — Betegápolónő vagyok a kórházban, — felelém. — Rég óta ? — tudokolá ama buvárló tekintettel, mely a betegek sajátsága, kik néha mélyebben hatnak a szív titkaiba másoknál, minthogy figyelmöket nem zavarja világi tekintet s átszellemült valójuk gyöngédebben érez. — Végzetszerű! — rebegő a beteg, vánkosaira hajtva fejét, miközben köny csillámlott pilláin. A gróf aznap is meglátogatá Bálintot. Búcsúlátogatásra jött, minthogy családi ügyekben el kellett utaznia. Gondjaimra bízta barátját, gondjaimra őt, ki lelkem eszményképe és szívem bálványa volt! S mennyit szenvedtem aztán mellette! Láttam, hogy a betegség nyomában megjelent nála a vész — a tüdővész. E kórállapot legcsüggesztőbb tünete kezdett mutatkozni nála, a száraz köhögés, mely kérlelhetlenül hirdeté, hogy a sorvadás ellen nincs orvoslás! Hiába szállonganak vágyaink a remény galambpostáiként, vigaszt egy sem hozhat; a hervadást s mindig csak ezt látjuk, ezt tünteti föl az ajkak mélabús mosolya olykor, s ha a beteg legbiztosabban remél, az e kórállapot szomorú sajátsága s legbiztosabb jele egyszersmind tévedésének. A percek fontossága, e rövidre szabott határán a létnek, egyre növekszik, s a jövőnek nem lévén kecsegtetései, a jelenre, egészen a jelenre utalják azokat, kik a beteget szeretik. Az idő szűk keretében, egy haldokló ágya mellett, kerestem én is magasztos lelki elégtételt, ha gyöngéd gondoskodással intéseit elleshetem s fölfogva a percek fontosságát, kizsákmányolhattam azt fukar féltékenységgel. Nem engedtem volna senkinek, hogy vánkosait helyreigazítsa, hogy ő fájdalmasan eltorzult arccal a mások részvétét könyörögje és szenvedései sorát másoknak elpanaszolhasa. Az én osztályrészemnek kellett lennie az ő mélabújának. Oh uram, nem ama percek emléke felejthetetlen, midőn édes gyönyöröket élvezünk, hanem ama csöndes, zajtalan órák folyama, midőn bizalmas együttlét alatt megismertük egymás nemes tulajdonságait. Felejthetlenné válik szivünk édes búja is, s én ama kórházban ismerkedtem meg a szenvedés költészetével. Bálint bánatosan kutató tekintete mindig mélyebbre hatolt, s beköszöntött a haldoklás előtti perc, a komoly visszapillantás ideje, midőn a szorongatott szív lágy érzelmek közt enyhülve, csak igazságot, valót, bizalmat követel. — Legyünk őszinték, Veronika, — mondá a beteg, — ön követte barátját s elhagyta ama házat, abban a percben, — midőn én. Mindig ott volt körültem a szerencsétlenség napjaiban s ön az egyetlenegy, ki bámulandó önfeláldozással betegágyamnál viraszt. Miért tette ezt? — Mert szerettem! — kiáltok föl zokogva, könyök árjában. Szomorú volt ez első vallomás, de a beteg 4ipota mentségemül szolgált. A haldoklás oly parancsoló komolysággal követeli az igazat, a valót! — Mi a szerelem, — mondá a beteg megilletődve, — ha nem a lelkek dicső észhangzata. Csodás áldozatkészség, nagyrabecsülés, boldogító bámulat s megható erények harmóniája. Néha kikerüljük egymást végzetszerűen, holott oly helyes s oly méltó lett volna ismernünk és szeretnünk egymást! A beteg bágyadtan vánkosaira bajta a fejét s lankadó erővel folytatá: — A szerencse nem mosolygott egyikünkre sem ; ön sem élvezett vidor örömeket; fölkarolta a szenvedést s ama napok mélabús folyása, melyeket egy beteg körében töltött, nem irigylendők, s mégis oh, mégis Veronika, meglássa, hogy e bús emlékeknek némi érdeke lesz, szelíd elmerengés tárgya, majd ha én meghaltam. Felém nyujtá kezét s élettelenül hanyatlott vánkosaira. Kell-e mondanom, hogy a mit megjósolt, teljesedésbe ment ? Oh, igen! nem gyönyörködtet engem más, mint a visszaemlékezés, hogy ama kórház falai közt, a szenvedők tanyáján, hol fájó sebek vérzenek s merev kezek nyúlnak ki az utolsó pohár vizért, tehettem valamit azért, akit az életben egyedül szerettem. S ez emlék tartott engem ott máig. Nem kívánkoztam többé más lenni, mint betegápoló. « — Bánatos élményekkel ismertettem meg önt, nemde ? — fejező be a vén leány, — s ön azt kérdezhetné : mit nyújt nekem a jelen, hogy az életet csak némi részben is tűrhetővé tegye ? — Valóban lekötelezne, — jegyző meg az idegen, — ha ezt is megmondaná. A vén lány keserű mosolylyal felelte: — El-eljárok szabad órámban kávézgatni, s miközben ott ülök a párolgó csésze mellett, fölmerülnek régi emlékeim, a fiatalság küzdelme, édes búja s mosoly fakad redős arcomon, egy tűnő sugár, mely jól esik a szívnek, mert hisz nem ismert az semmi boldogságot.