Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)

1879-10-09 / 232. szám

Csütörtök, 1879. október 9. 232. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: 8 irt. Félévre Negyedévre Megjelenik az ünnep utáni napokat kiv**v mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-ép­ület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-de­cemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A szerencse fia. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Alig telt el két hét az éji kaland után és már hadnagy Kocsárdy Gergely. Nemsokára mint főhad­nagyot tették át egy másik ezredhez. Mindenki a legnagyobb szívességgel fogadja ott, az ezredes maga barátságosan szorongatja kezét. Kitűnő fiatal tiszt hírében áll s nagyhatalmú pártfo­gókról suttognak. Mindenki gyors carrieret jósol neki. Rejtélyes hírek környezik. Valami gyöngéd liaisonról beszélnek, valami nagyon magasrangú dá­máról , de senki sem tud semmi bizonyosat s forrá­sát sem tudja senki megnevezni, honnan eredt ez a hir. Mi igaz, mi nem igaz mindebből, az iránt senki sem jöhet tisztába, mert Kocsárdy Gergely soha sem felel a bajtársak faligatózásaira. Némasága, félrehú­zódó modora, tartózkodó magaviselete tiszttársai iránt, különös lovagiasság és büszkeség színét vetik reá. Kevélynek tartják. Látják, hogy kerüli társasá­gukat s nem tudják azt másra magyarázni. Életének elmúlt szaka ismeretlen új bajtársai előtt. Annyit látnak, hogy pénzzel dúsan el van látva mindig; vala­mely gazdag magyar nemes család sarja lehet. Szár­mazására való gőgnek tulajdonítják azt a sajátságos fanyarságot, mely rajta olykor-olykor észrevehető. Nem mindig, mert néha oly simulékonynak, csaknem hízelgőnek mutatja magát. Soha sem vitat­kozik senkivel s nagyon könnyen kész elfogadni a mások véleményét. Az ezredes nagyon dicsérőleg nyilatkozik a fiatal főhadnagy szerénységéről. Az őrnagy, a­ki mindenét eljátsza a kártyán, aztán sorba pumpolja a fiatal tiszteket, lekötelezettje. Az egész tiszti kar azt mondja rá, hogy derék fickó. A nők kissé félénknek találják, tán szögletes­nek is, de megbocsátják neki, hiszen úgy hallatszik, hogy a tábori életben töltötte ifjú éveit s ott nem igen tanul az ember gentilessel, aztán különben is barbár nép fia, egy ama vadak közül, kiket most dressiroznak Bécsben. — Majd meglátják, nemsokára milyen kitűnően betanulja a galant hős szerepét, — bizonyítja a kis Lindenfels báróné. Csakugyan mintha napról napra jobban beta­nulná azt az üres, hivalkodó szerepét, melyet a socie­­tásban kell betöltenie. Charmant bouquet-okat és apró pletykákat hord a kis Lindenfels bárónénak, megta­nul whistezni az öreg báróné kedvéért, ákitatosan hallgatja a feldmarschal-lieutenant bácsi brilliáns hadi terveit, melyekkel tönkre verte volna menthet­­lenül a porosz Frigyest, ha nem kellett volna cotil­­lon-figurákat rendezni az udvari bálokban s carous­­selt lovagolni a császári reitschulban az egész had­járat alatt. Lassankint qualifikálódik az ifjú tiszt s bá­mulva veszi észre maga is, mily előhaladást tesz. Már nem ijed meg, nem lesz elfogulttá, ha egy szalon sima parquetjára lép. Bajtársak elviszik magukkal majd ide, majd oda, bevezetik elegáns termekbe s Kocsárdy Gergely hagyja magát vezetni. Kanyar, rideg természetéből mindinkább kivet­kőzni látszik, napról napra jobban simul, pallérozó­­dik. Lindenfels báróéknál már egy színpadi előadás­ban is részt vett. Egy némajátékot adtak elő, hol a kor ízlése szerint mythologikus hősök szerepeltek s Kocsárdy Gergely a haragos Akhilleszt ábrázolta. A Praterban is mindig ott láthatni most a fiatal tisztet, valahányszor az előkelő világ ott kocsikázik. Szemei minden kocsin végig futnak. — Ohó! kit keresünk? — szólítja meg Lőwen­­stein kapitány, paripáját szorosan amannak paripája mellé irányozva. Kocsárdy Gergely protestál, hogy senkit. — Ne csak titkolózzatok, — nevet a kapitány. — coeur-dámád meg lehet elégedve veled, el nem árulnád egy világért. Nem árulja el. Hiába minden fürkészés, nem jutnak nyomába. Hej, ha tudnák, hogy ő maga sem jut nyomába! Keresi mindenütt, nem találja sehol. Hiába jár társaságokba, az ő szép ismeretlen nője nincs ott sehol, nem láthatni a szép finom arcot soha a színházban, hol Metastasio melodrámáiért lelkesül az egész ele­gáns hölgyvilág, nem láthatni a Prater császár­ allée­­jában, a­hová kocsikázni jár az egész udvar és az egész arisztokrácia. Nem láthatni sehol. Ama rejtelmes éj óta nem látta őt Kocsárdy Gergely, nem hallott róla semmi hírt, semmi nyomára nem akadt. Él-e, meghalt-e, eltűnt-e ? Senki sem mondhatja meg. Nem is kérdezősködhetni senkitől. T­gy elveszett, mintha csak álomkép lett volna. De mennél mélyebb, mennél földeríthetlenebb titok födi ama csodálatos kalandot, annál inkább fölcsigázza az az ifjú idegeit. Egy hamar feledékeny­­ségbe bocsátott, hiú, könnyű szerelmi kalandnál tán nem lett volna egyéb az egész, ha folytatása követ­kezik , de így a vágy falánkja beletört a szívbe. — Csak még egyszer látnám őt, csak még egy­szer találkoznám vele! — suttogja magában az ifjú. S a reménytelen keresés, a futkosás utána mindegyre jobban fölhevíti agyát. Nem, nem szerel­mes abba a nőbe, erősítgeti, mintha önmagát akarná megnyugtatni,­­ nem szerelmes, de boszantja ez a titkolózás, ez a rejtőzködés. Ki volt hát az az isme­retlen nő és hová tűnt el? Néha az az őrült gondolata támad az ifjúnak, hogy keresni akarja azt a tündér­kastélyt, azt a ker­tet. De hát hol keresse ? Miről ismer rá ? Hiszen mit sem látott bekötött szemeivel. Merre induljon a külvárosok útvesztőjében? Hány nagyúri palota emelkedik itt is, ott is kertekkel; melyik az, a­hol ő volt amaz éjjel? Vagy tán nem is volt, csak álmodta? Hónapok múlnak hónapok után, időközben többször érkezik pénz a titkos pártfogótól, mindig oly rejtelmes mó­don, de soha sem történik célzás ama találkozásra, mintha az soha sem fordult volna elő, mintha az a két ajk soha sem forrt volna össze egy csókban s az a két szív soha sem dobogott volna egymáson. S a mint fölizgatott képzelete újra eléje festi az ifjúnak ama jelenetet, lázas tűz terjed el testének minden erében s az a vakmerő bátorság, mely kiűzte őt a kollégium békés falai közül a nagy világba, megszállja lelkét. Bárki legyen az az ismeretlen nő, bármily magasan álljon s bárhová rejtőzött előle, föl kell találnia azt. — És aztán ? — szólal meg belsejében egy hang. Eh, aztán mit bánja ő, akármi történik! Még egyszer meg akarja ölelni, még egyszer megcsókolni. Eszébe jut Pózsika, de annak a névnek nincs már varázsereje. — Tűrtem, fáradtam értté eleget, kockára ve­tettem értté életemet, — mormogja boszúsan, — eb, ki tudja, megvárt-e ő ? Az a belső hang azt mondja ugyan: menj, tudd meg magad, hogy vár-e még reád, szeret-e még, ha jegyesed-e még ? De azt a hangot elfojtja Ko­csárdy Gergely: — Még nincs itt az ideje, hogy értte menjek. Majd ha magasabb rangom lesz, ha büszkén állhatok meg a dölyfös ember előtt s én ereszkedem le ő hozzá, ha leányát megkérem, nem ő én hozzám. Majd akkor. Hanem addig még hoszzú idő elmulhatik. — Nos hát tehetek én arról? — mormogja az ifjú. Még mindig azt hiszi s dicsekszik is vele ön­maga előtt, hogy híven meg fogja tartani ígéretét, de már vannak percek, mikor nehéz bilincs gyanánt érzi lelkén annak az ígéretnek a súlyát. A leány képe ott a távolban egyre halványodik. Hanem Bécstől Debrecenig végtelen messze az út, a felhő sem, a madár sem száll el tán odáig és senki sem visz hirt a leánynak kedveséről, a kit évek óta vár, vár, híven vár és soha el nem felejt. — Kire vár az a leány, meg nem foghatom, — mormogja főbíró uram. Pedig már annyi szerencséje akadt volna. Iga­zán megfoghatatlan­. — Talán bizony valami grófra­ várnak? — kérdezi egyszer nagytiszteletű Vecsei János püspök uram, a ki maga is megfordult már, mint kérő egy jóravaló unokaöcscse számára, főbíró uram házánál. — Hát meglehet, hogy arra, — felelt főbíró uram kevélyen, de nem minden aggodalom nélkül. (Folyt, köv.) E g y e s-e g y e ti ü 1. André Theuriet regénye. (Folytatás.) — Oh, én ezt százszorosan visszafizetem neked, — mondá; — rövid idő alatt aranynyá változtatom én e papírokat. Majd, mint valamely hercegi pártfogó, ki mil­liót ad, egy százfrankos bankjegyet nyújtott át. — íme, — veté utána, — zsebpénzedül... Egy hét múlva ismét küldök ennyit a számodra. E bankjegy égette az ujjamat; a sors, mely arra késztetett, hogy ettől az embertől elfogadjam a fölajánlott pénzt, szörnyen lealázott s a fájdalom kö­­nyeket facsart ki szememből. La Guépiére, fölvetvén a fejét, észrevette ké­­nyeimet s érdeklődését iparkodott kifejezni. — Te sírsz!.. Talán azért, mert félsz a sze­génységtől? .. Oh, édesem, neked eddig a legjobb dol­god volt s most azt a bizonyos roszszal akarod fölcse­rélni! .. Félreismerted a férjek legjobbikát, legneme­­sebbikét, az önérzetes, köztiszteletre érdemes férfiút, kinek emlékére szobrot kellene emelni!.. De eljő az idő, midőn emelnek is, erre én szavamat adhatom neked... És ha majd szobrom előtt elsétálsz, igy só­hajtasz föl magadban: »E férfiút én félreismertem... bizonynyal félreismertem!« Ezt ő mind egész színpadias szónoklattal, kéz­­badarászással, szemforgatással mondta, úgyhogy han­gos kacajra fakadtam volna, ha szivem bánattal csor­dultig nincs eltelve. Mit sem válaszoltam szavaira. Lehangoltan vétem magamat a kerevetre, miközben csöndesen folydogáltak könyeim arcomon alá. La Guépiére nagy léptekben méregette le s föl a szobát, míg végre hallgatásom és könyeim boszant­­ván őt, színpadias állásba helyezte magát előttem: — Sírásodnak kétségkívül nem lehet egyéb oka mint az, hogy nincs elégséges pénzed; kell-e még egy napoleon-arany ? Belenyúlt erszényébe s közönyösen veté az ara­nyat ölembe. Ekkor a méltatlanság érzete annyira fölizgatta idegeimet, hogy az ölembe dobott pénzt a szoba túlsó zugába hajítom s fölkelvén, közeledtem a bá­muló La Guépiére felé. — Ön nagyon téved, — mondom neki , — ha én sírok, ez nem annyira magamért, mint inkább ön miatt történik. Sírok, mert előre is látom, hogy

Next