Fővárosi Lapok 1879. november (252-276. szám)
1879-11-08 / 257. szám
alben, vagy Nachtalben, míg az istenek neve: Lichtalben), hogy tőlük a rablott Rajna-aranyat elragadják. A harmadik képletben látjuk a törpék csarnokát, halljuk a törpéktől vert üllők összhangját. Mime, Alberich testvére, elkészítő a gyűrűt, melynek birtokával világhatalom van egybekapcsolva, és a föveget, mely hordóját láthatlanná teszi. Az érkező Wotan és Loge kétkedve hallják a föveg és a gyűrű varázserejét, s midőn Alberich hozzá teszi, hogy a föveggel bármi más alakot is ölthet, fölkérik hogy óriáskígyóvá, majd meg, hogy varangyos békává változzék. Alberich megteszi, de második változásánál megragadják őt a látogatók, megkötözik s felhurcolják az istenek országába. A negyedik képletben kénytetik a törpét, hogy földalatti kincseit hozassa fel nekik és miután ez megtörténik s a löveget és gyűrűt elveszik tőle, szabadon bocsátják. A törpe borzasztó átkot mond a gyűrűre, s ez átok képezi az egész mű tragikai fonalát. Megjelennek az istenek és az óriások Freyával. Wotan habozik a gyűrűt odaadni, az óriások azonban úgy intézték a dolgot, hogy Freya váltságát oly mennyiségű aranyra állapítják meg, amennyi Freyát elfödi. Karóikat a földbe szúrják, az arany kincset közibek rakják, de az egyik óriás, Fazolt, még egy kis űrön keresztül megpillantván a kincs mögött álló Freyát, szigorúan követeli a gyűrűt s a löveget annak kitöltésére. Az istenek kérik Wotan-t, hogy azokat adja oda Freya megszabadítására s midőn végre Erda ősanya sötét fényben feltűnik a földből s vesztét jósolja, ha nem engedne, Wotan oda dobja nekik az ékeket. Most a két óriás, Fafner és Fazolt, osztogatni készül,de a gyűrű birtoka felett egyenetlenkedve, összetűznek, s Fafner agyonüti Fazoltot, zsákba szedi az egész kincset s eltávozik vele. Donner felsiet egy sziklaoromra, magához hívja a felhőket, zivatart támaszt, mely nemsokára szétoszlik s fényes szivárvány mutatkozik, a mezőt az istenek várával áthidalva. Mialatt a rajnai hableányok siralmas éneke felhangzik a mélységből, az istenek örömteljesen átlépnek a hídon várukba. Ez a »Rajna-arany« című előjáték meséje. Utána az első est darabja három felvonásból áll. Címe: »A walkyr«. A szin Hunding tanyája belsejét tünteti föl. Siegmundski Wotan Walsung törzs alapítójának fia, s kinek törzse ellenséges a Hundigéval — fáradtan bevánszorog az ismeretlen lakba s a tűzhelynél leroskad. Sieglinda, a Hunding neje és Siegmund még elvesztett nővére, oda lép hozzá s az ébredőnek italt nyújt. Nem ismernek egymásra s azonnal titkos szerelmi érzet fogja el mindkettejük szivét. Hazatér Hunding s ráismer a neje és az idegen hasonlatosságára. Siegmund az estebédnél elmondja, hogy ő földönfutó ; atyja, (Wälse-Wotan) Wolfe név alatt ismerve, családjával, nejével s két gyermekével, az erdőben élt, míg ellenség dúlása következtében neje megöletett, leánya elragadtatott, s miután újabb harc közt atya és fiú egymástól eltéedtek, most ő, Siegmund, boszút esküdve keresi atyja és törzse ellenségét. Hunding ebből már tudja, hogy a vendég az ő ellensége. Más napra párbajt hirdet neki s távozik. Benn éjjeli italt vesz s elalszik, mert neje altató szert vegyített borába. Sieglinda kilő a vendéghez, intve őt, hogy óvakodjék utált férjétől. Szerelmük kifejezésre jut, s noha testvérrokonságukat fölismerik, szerelemittasan dőlnek egymás karjába. A kunyhó közepén álló tölgyfa törzsében egy kardfogó fénye villan föl Siegmund előtt. Sieglindától hallja, hogy atyjuk e helyről távozva egykor, e kardot a fatörzsekbe döfte, s hogy annak a hősnek szánta védőül, ki azt a fából kirántani képes. Sieg-mund riadva húzza ki a fényes fegyvert, s örömtelve öleli át Sieglindát e szavakkal: »Virágozzék hát a Walsung-vér!« A második felvonásban Fricka boszúra hívja fel Wotant, a házasságtörő s vérfertőztető Siegmund ellen. Hosszú vajúdás után beleegyez Wotan, hogy a sorsot fia és kedvence ellen intézi. Elősiet ekkor Brünnhilde lóháton; ő a Wotan leánya s ama walkür-leányok egyike, kik a harcban a harcosok mellett őrizve küzdenek, s a halott hősöket az istenekhez, Walhallba viszik. Wotan meghagyja neki, hogy Siegmundot ne védje a harcnál. Brünnhilde makacskodik e parancs ellen, s midőn harcra kel a két ellenség, Siegmund mellett küzd, de A Wotan Hunding mellett harcolva, leteríti Siegmundot s Hundingot is megöli »megvető kézmozdulattal«. A harmadik felvonásban a Brünnhildet környező walkürek a dühös Wotant fogadják, ki büntetni jön a makacs leányt. Elveszi tőle az istenséget, s földi szerelemre utasítja őt; álomba fogja, úgymond ejteni, s aki őt fölkelti, azt követni kényszerüljön! Brünnhilde, nehogy hitvány férfi hatalmába kerüljön, azért esdekel Wotan előtt, hogy őt és a sziklát melyen alszik, nyaldosó tűzlángokkal vegye körül. Wotan megindulva zárja le csókkal a szűz szemeit s dárdájával háromszor a kőre ütve, előhívja Logét, hgy tűzalakban vegye körül a Brünnhilde szikláját. Tűztenger árad e bűvölés után a szikla körül, s az izzó parázson keresztül a háttér felé elvonul az isten. A második est »Siegfried« címmel szintén három felvonásból áll. Mime, ki a Sieglinda fiát, Siegfriedet neveli, kardfegyvert kovácsol neveltje számára , de nem boldogul vele, mert — mint mondja, — Siegfried minden művét játékként széttöri. Ekkor beront Siegried, medvét uszítva Mime-re ; ez furcsa ijedtséggel az üllő mögé búvik s odatartja a kész fegyvert. Siegfried visszahajtja a medvét, megpróbálja a kardot s eltöri egy hajtásra. Mime elmondja Siegfriednek, hogy mint jutott hozzá. Előmutatja apja fegyverének töredékeit, melyeket neki Sieglinda adott át, haldokolva a Siegfried szülése után. Ez ráparancsol, hogy azt azonnal kovácsolja s kijelenti, hogy visszatérte után örökre elhagyja Mimét. Távozta után fellép a vándor (Wotan), kéri Mimét, hogy pihenni engedje; azért három kérdést enged tétetni, melyekre ha nem felel, fejét köti le neki; ugyanazt kéri Mimétől, ha viszont kérdéseire nem felelne. Mime három kérdése: kik laknak a földben, a földön s az égben ? A vándor megfelel nekik. Viszont kérdi Mimét: melyik az a faj, melyet Wotan legjobban szeret, mely ellen azonban legharagosbnak mutatkozott? Mime eltalálta, hogy Wälsungok faja. Melyik a fegyver, melynek segélyével Siegfried a Rajna-kincset sárkányalakban őrző Tafner óriást meg fogja ölni! Mime megfejti, hogy az a Siegmundtól maradt »Nothung« nevű fegyver lesz. Ki fogja a fegyver töredékeit összekovácsolni? Bősz ijedtséggel töri Mime fejét e kérdésen. A vándor távozik, és a Mime fejét ama bátornak szenteli, ki nem tanult meg félni. Siegfried visszatér, az ijedt Mime Fafnerről szól neki, s remegve említi, hogy csak az ölheti meg, ki félni nem tudott soha. Erre a tettvágyó Siegfried maga fog hozzá a fegyver kovácsolásához, s miután ezt fényes sikerrel bevégezte, azzal próbálja meg, hogy az óriási üllőt egy csapásra ketté hasítja. Örömriadással feltartja a kardot s a függöny legördül. A második felvonásban Alberich lesi a sárkányt; a vándor előjön s felkölti Fafnert, odakiáltva, hogy most érkezik majd egy bajvívója. Távozása után közelednek Siegfried és Mime, ki az előbbinek a sárkánybarlangot megmutatja s a várandó harc kimeneteléig visszahúzódik. Ábrándozva ül Siegfried egy nagy hársfa alatt; felette megszólal egy kis erdei madár éneke ; gyönyörrel hallgatja az ifjú; fölkel s a nádból sípot készítve, felelni akar a kis énekesnek; hiába, nem utánozhatja a kis dalost. Végre előveszi ezüstös kürtjét s víg nótát fúj rajta. Erre előrenyomul barlangjából a gyíktestű óriási sárkány s Siegfried rövid párbeszéd után megbirkózik vele és megöli. A sárkány haldokolva megmondja neki kilétét, de arra a kérdésre, hogy ki volt a Siegfried atyja, már nem felelhet. A hős megy a kincs felé a barlangba. Előtörnek Mime és Alberich ; vitatkoznak a kincs birtokáért. De csakhamar eltűnnek, mert Siegfried visszatér a gyűrűvel útján, a föveggel fején s kardjával oldalán. Ismét megszólal a madárka, de most már Siegfried érti nyelvét. Megtudja, hogy azért érti, mert a sárkányt megölve s s kardját letörölve, újjá a sárkányvérhez ért, s azt ajkához és nyelvéhez tartva, a vért megizlette. Ezzel azt is megnyerte, hogy a hozzászólók igazi gondolkodásmódját megismeri. Belép Mimes cirógató hangon szól hozzá a harc kimeneteléről s egyéb eredményéről kikérdezve őt; aztán elmondja — csak Siegfried által hallva igy, — hogy nem hiába nevelte őt; most, miután célját elérte s Siegfried, számára a kincset megnyerte, megmérgezi őt. Itallal kínálja meg, melyben, — mint maga mondja — méreg rejlik. Siegfried megöli őt s a barlangba veti. Most a madárkához fordul s kérdi, hogy szerelemsóvár szive hol nyerhet élvet, üdvöt. A madárka Brünnhildet és sorsát mondja el neki s utmutatva előrerepül. Siegfried követi. (Folyt. köv.) Liiukíi jubileumára. (November 8.) (K.) A mai nap — irók, művészek és irodalombarátok körében — azé a barátunké, ki negyven esztendőn át annyi sok napot szentelt a hazai szépirodalom buzgó szolgálatának. Jó kedvvel fogunk méltatni egy mindig jókedvű munkásságot s a kedély emberét a kedélyesség levegőjével veszszük körül. Úgy, amint kell! Emlékeket nyújtunk át, lakomát ülünk s felköszöntőket mondunk. Családias rokonszenv fog összefűzni egy nagyszámú társaságot amaz írótársunk közül, kinek mindnyájan sok derűit percet köszönhetünk, akár munkáit olvastuk, akár előszavát hallgattuk. A barátság ünnepe lesz ez, mely egyszersmind érdemnek és szerencsének hódol. Az érdem: az ő kitartó és sikeres munkássága; a szerencse, az ő kifogyhatatlan vidorsága. Negyven év nagy idő, kivált az a negyven év, melybe az ő írói tevékenysége esik. Benne számtalan olyan esztendő volt, melyet bátran lehetne kettőbe számítani, mint katonánál a háború idejét. Mindenki elvénült, elpusztult e hosszú idő alatt, csak a mi veterán barátunk maradt fiatal. Irigylendő szerencse s hogy mégsem irigyli senki, bizonyság arra, mennyire rokonszenvez vele mindenki. Ifjúsága az általános irodalmi ébredésre esik, midőn költészetünk egén Vörösmarty volt a nap. Az ő fogékony lelke is ennek sugarainál melegült. Atyja, ki a gr. Károlyi Lajos főmérnöke volt, hiába törekedett őt úgynevezett kenyér-pályára szorítani, a gazdasági irodában (Vállajon és Magócson) nem sok időt töltött s akkor is verset vagy vig rajzot irt. Feljött aztán Pestre, a Kovasóczy lapjához munkatársnak, havi kilenc pengő forintért, majd beállt az akadémiához írnoknak, csakhogy közelében lehessen a haza akkori nagy íróinak. Na meg jobban is szerette a vigurátusok életét, mint a falusi gondokat, melyeknek idejéből azonban máig is megőrizett valamit: a természet és az idyll szeretetét. Mert bajos dolog ugyan elhinni, de szent igaz, hogy ebben a vig ízóban van egy csomó ábrándosság, csakhogy mindig röstelte mutatni, s ebben a tréfás emberben van egy jó adag melancholia, csakhogy elég bölcs azt mindjárt tova űzni, mihelyt meg-megkörnyékezi. Lauka írói hivatásának nincs erősebb bizonyítéka annál a ténynél, hogy soha sem utánzott senkit. Eredeti után járt, nem elég becsvágygyal,mert művészi magaslatra nem igen törekedett, hanem mindig a maga képét viselve. Mikor a rhetorika, a pathosz, a frázis uralkodott a költészetben, a prózában, a megyeházban és kaszinóban: ő akkor is a tréfa, jókedvű gúny és komikum sajátos mesgyéin maradt. Kifigurázta a vidéki élet furcsaságait s románcokat irt Don Gunárószról és Butter Flóriánról. Az első humorisztikus magyar lapot is, a »Charivari «-t, ő szerkesztő, de nem sokáig érhetett rá tréfálni, mert akkor, 1848-ban, nem élcekben, hanem »trombitahangokon, ágyúkkal beszéltek.« — szolgálni ment tehát a szabadságharc kormányát s nem egyszer járt el rábízott küldetésekben. A vége az lett, hogy egy darabig neki is bujkálni kellett. Majd megvonult Szaniszlón s azért, a mit a közpályán vesztett, kárpótlást keresett és talált a magánéletben s 1851-ben nőül vette azt a nőt, kiről tiszta szívből mondhatja és mondja is, hogy az ég megáldotta vele. Feleséges ember létére nem akarván proletár lenni hivatalnok lett s a szomorú évtized nagy részét, mint úrbéri törvényszéki titkár, Nagyváradon tölte el, oly foglalkozási körben, melynek a politikával nem volt köze. És nem is volt akkor az országban olyan különös kiváltságú hivatalnok, mint ő, aki folyvást itt a legmagyarabb szellemű lapokba, mégpedig elég sokszor olyan rajzokat, melyekben a bevándorolt »beamterek« furcsaságait tréfálgatta ki. Neki ez is szabad volt. Lehet, hogy nem vették komolyan, míg a magyar olvasó világ jóízűeket nevetett rajta. Nem is feledték el, hogy e szomorú időszakban föl-földeríté humoreszkjeivel a magyar embert, s midőn Biharmegye újra restaurált, a rendszer embereire ott is azt kiálták: »meghalt!,« őt megválasztották a megyei bizottság tagjának. Csakhamar azonban újra a fővárosba jött lakni, ahol azóta hivataloskodás és irodalmi munkásság közt oszta meg napjait. Nagyon sok lapba és nagyon sokat irt és ír folyvást. Ennek következménye természetesen az, hogy művei közt akad elég hamar munka, de van elég olyan is, mely elmésségével, tréfáival, találó gúnyával jól nyom a latban. A furcsa embereket különös ügyességgel festi, az élet és viszonyok fonákságai iránt sok érzéke van s az ő elbeszéléseinek tarka világa sok jóízű nevetést fakasztott már mindenütt, a hol magyarúl olvasnak. Kivált a vidéki élet ferde szokásait s a kis emberek apró gyarlóságait tudja kiaknázni, mindig jókedvűleg, úgyhogy az sem haragudhatik meg rá, ki e vidám torzképekben esetleg a saját photographiájára ismer. Sok műve jelent meg 1846 óta máig önálló kötetekben, is versek, karrikatúrák, elbeszélések, köztük »A vidék« és »Régi jó világ« című gyűjteményekben nem egy víg elbeszélés, melyek a könnyűd humor tőrülmetszett eredeti termékei közé tartoznak. Már 1838-ban irt ő a Munkácsy »Figyelmező«jébe vidéki leveleket. Legelső rajza, egy népszokás leírása, 1839-ben jelent meg az akkor Aradon nyomatott »Figyelmező«-ben. Első költeménye szintén negyven év előtt látott napvilágot a Vajda Péter által szerkesztett »Almanach«-ban. Ez »Népdal« volt s igy hangzik: Feljött már a holdvilág, Fénylik mint ezüst világ, Eljön-e a kedvesem ? Már jó re igen itt lesem. Talán mig én őt lesem, Másnál van szerelmesem, Ez hát, amit igére, Pár csókomnak a bére. Be gyönyörű este ez, Minden csillag ételez, Mit ér az ég csillaga, Ha nincsen itt ő maga! Eljönnél még valaha, Te most hozzám mostoha! De már akkor késő lesz, Mert a szívem másé lesz. Nincs benne teljesen keresztülvíve a népdalhang, de két utolsó sora beolvadt a valódi népnótába is, s az egész igen elüt az akkori másodrendű dalnokok »küpreszes« szenvelgéseitől. Első beszélyét, az »Erdei rém«-et a Helmeczy »Társalkodója« közlé. S azóta majd minden magyar lapnak, mely verset, beszélyt közöl, folytonos dolgozó társa. Az volt a Vörösmartyék »Athenaeum«-jának, 1236