Fővárosi Lapok 1879. november (252-276. szám)

1879-11-08 / 257. szám

alben, vagy Nacht­alben, míg az istenek neve: Licht­alben), hogy tőlük a rablott Rajna-aranyat elragad­ják. A harmadik képletben látjuk a törpék csarnokát, halljuk a törpéktől vert üllők összhangját. Mime, Alberich testvére, elkészítő a gyűrűt, melynek birto­kával világhatalom van egybekapcsolva, és a föveget, mely hordóját láthatlanná teszi. Az érkező Wotan és Loge kétkedve hallják a föveg és a gyűrű varázsere­jét, s midőn Alberich hozzá teszi, hogy a föveggel bármi más alakot is ölthet, fölkérik hogy óriáskígyóvá, majd meg, hogy varangyos békává változzék. Albe­rich megteszi, de második változásánál megragadják őt a látogatók, megkötözik s felhurcolják az istenek országába. A negyedik képletben kénytetik a törpét, hogy földalatti kincseit hozassa fel nekik és miután ez megtörténik s a löveget és gyűrűt elveszik tőle, szabadon bocsátják. A törpe borzasztó átkot mond a gyűrűre, s ez átok képezi az egész mű tragikai fona­lát. Megjelennek az istenek és az óriások Freyával. Wotan habozik a gyűrűt odaadni, az óriások azon­ban úgy intézték a dolgot, hogy Freya váltságát oly mennyiségű aranyra állapítják meg, a­mennyi Freyát elfödi. Karóikat a földbe szúrják, az arany kincset közibek rakják, de az egyik óriás, Fazolt, még egy kis űrön keresztül megpillantván a kincs mögött álló Freyát, szigorúan követeli a gyűrűt s a löveget annak kitöltésére. Az istenek kérik Wotan-t, hogy azokat adja oda Freya megszabadítására s midőn végre Er­da ősanya sötét fényben feltűnik a földből s vesztét jó­solja, ha nem engedne, Wotan oda dobja nekik az ékeket. Most a két óriás, Fafner és Fazolt, osztogatni készül,de a gyűrű birtoka felett egyenetlenkedve, össze­tűznek, s Fafner agyonüti Fazoltot, zsákba szedi az egész kincset s el­távozik vele. Donner felsiet egy sziklaoromra, magához hívja a felhőket, zivatart tá­maszt, mely nemsokára szétoszlik s fényes szivárvány mutatkozik, a mezőt az istenek várával áthidalva. Mialatt a rajnai hableányok siralmas éneke felhang­zik a mélységből, az istenek örömteljesen átlépnek a hídon várukba. Ez a »Rajna-arany« című előjáték meséje. Utána az első est darabja három felvonásból áll. Címe: »A walkyr«. A szin Hunding tanyája bel­­­­sej­ét tünteti föl. Siegmund­s­ki Wotan Walsung törzs alapítójának fia, s kinek törzse ellenséges a Hundigé­­val — fáradtan bevánszorog az ismeretlen lakba s a tűzhelynél leroskad. Sieglinda, a Hunding neje és Siegmund még elvesztett nővére, oda lép hozzá s az ébredőnek italt nyújt. Nem ismernek egymásra s azonnal titkos szerelmi érzet fogja el mindkettejük szivét. Hazatér Hunding s ráismer a neje és az idegen hasonlatosságára. Siegmund az estebédnél elmondja, hogy ő földönfutó ; atyja, (Wälse-Wotan) Wolfe név alatt ismerve, családjával, nejével s két gyermekével, az erdőben élt, míg ellenség dúlása kö­vetkeztében neje megöletett, leánya elragadtatott, s miután újabb harc közt atya és fiú egymástól elté­­edtek, most ő, Siegmund, boszút esküdve keresi atyja és törzse ellenségét. Hunding ebből már tudja, hogy a vendég az ő ellensége. Más napra párbajt hirdet neki s távozik. Benn éjjeli italt vesz s elalszik, mert neje altató szert vegyített borába. Sieglinda kilő a vendéghez, intve őt, hogy óvakodjék utált fér­jétől. Szerelmük kifejezésre jut, s noha testvérrokon­­ságukat fölismerik, szerelemittasan dőlnek egymás karjába. A kunyhó közepén álló tölgyfa törzsében egy kardfogó fénye villan föl Siegmund előtt. Sieg­­lindától hallja, hogy atyjuk e helyről távozva egykor, e kardot a fatörzsekbe döfte, s hogy annak a hősnek szánta védőül, ki azt a fából kirántani képes. Sieg-­­mund riadva húzza ki a fényes fegyvert, s örömtelve öleli át Sieglindát e szavakkal: »Virágozzék hát a Walsung-vér!« A második felvonásban Fricka boszúra hívja fel Wotant, a házasságtörő s vérfertőztető Siegmund ellen. Hosszú vajúdás után beleegyez Wotan, hogy a sorsot fia és kedvence ellen intézi. Elősiet ekkor Brünnhilde lóháton; ő a Wotan leánya s ama walkür-leányok egyike, kik a harcban a harcosok mellett őrizve küzdenek, s a halott hősöket az iste­nekhez­, Walhallba viszik. Wotan meghagyja neki, hogy Siegmundot ne védje a harcnál. Brünnhilde makacskodik e parancs ellen, s midőn harcra kel a két ellenség, Siegmund mellett küzd, de A Wotan Hun­ding mellett harcolva, leteríti Siegmundot s Hun­­dingot is megöli »megvető kézmozdulattal«. A harmadik felvonásban a Brünnhildet kör­nyező walkürek a dühös Wotant fogadják, ki bün­tetni jön a makacs leányt. Elveszi tőle az istenséget, s földi szerelemre utasítja őt; álomba fogja, úgymond ejteni, s a­ki őt fölkelti, azt követni kényszerüljön! Brünnhilde, nehogy hitvány férfi hatalmába kerüljön,­­ azért esdekel Wotan előtt, hogy őt és a sziklát me­­­­lyen alszik, nyaldosó tűzlángokkal vegye körül. Wo­­­­tan megindulva zárja le csókkal a szűz szemeit s­­ dárdájával háromszor a kőre ütve, előhívja Logét, hgy tűzalakban vegye körül a Brünnhilde szikláját. Tűztenger árad e bűvöl­és után a szikla körül, s az izzó parázson keresztül a há­ttér felé elvonul az isten. A második est »Siegfried« címmel szintén há­rom felvonásból áll. Mime, ki a Sieglinda fiát, Sieg­­friedet neveli, kardfegyvert kovácsol neveltje szá­mára , de nem­ boldogul vele, mert — mint mondja, — Siegfried minden művét játékként széttöri. Ekkor beront Siegried, medvét uszítva Mime-re ; ez furcsa ijedtséggel az üllő mögé búvik s odatartja a kész fegyvert. Siegfried visszahajtja a medvét, megpróbálja a kardot s eltöri egy hajtásra. Mime elmondja Sieg­­friednek, hogy mint jutott hozzá. Előmutatja apja fegyverének töredékeit, melyeket neki Sieglinda adott át, haldokolva a Siegfried szülése után. Ez rá­parancsol, hogy azt azonnal kovácsolja s kijelenti, hogy visszatérte után örökre elhagyja Mimét. Távozta után fellép a vándor (Wotan), kéri Mimét, hogy pihenni engedje; azért három kérdést enged tétetni, melyekre ha nem felel, fejét köti le neki; ugyanazt kéri Mimétől, ha viszont kérdéseire nem felelne. Mime három kérdése: kik laknak a földben, a földön s az égben ? A vándor megfelel nekik. Viszont kérdi Mimét: melyik az a faj, melyet Wotan legjobban szeret, mely ellen azonban legharagosbnak mutatko­zott? Mime eltalálta, hogy Wälsungok faja. Melyik a fegyver, melynek segélyével Siegfried a Rajna-kin­­cset sárkányalakban őrző Tafner óriást meg fogja ölni! Mime megfejti, hogy az a Siegmundtól maradt »Nothung« nevű fegyver lesz. Ki fogja a fegyver tö­redékeit összekovácsolni? Bősz ijedtséggel töri Mime fejét e kérdésen. A vándor távozik, és a Mime fejét ama bátornak szenteli, ki nem tanult meg félni. Sieg­fried visszatér, az ijedt Mime Fafnerről szól neki, s remegve említi, hogy csak az ölheti meg, ki félni nem­­ tudott soha. Erre a tettvágyó Siegfried maga fog hozzá a fegyver kovácsolásához, s miután ezt fényes sikerrel bevégezte, azzal próbálja meg, hogy az óriási üllőt egy csapásra ketté hasítja. Örömriadással feltartja a kardot s a függöny legördül. A második felvonásban Alberich lesi a sárkányt; a vándor elő­jön s felkölti Fafnert, odakiáltva, hogy most érkezik majd egy bajvívója. Távozása után közelednek Sieg­fried és Mime, ki az előbbinek a sárkánybarlangot megmutatja s a várandó harc kimeneteléig visszahú­zódik. Ábrándozva ül Siegfried egy nagy hársfa alatt; felette megszólal egy kis erdei madár éneke ; gyönyör­rel hallgatja az ifjú; fölkel s a nádból sípot készítve, felelni akar a kis énekesnek; hiába, nem utánozhatja a kis dalost. Végre előveszi ezüstös kürtjét s víg nó­tát fúj rajta. Erre előrenyomul barlangjából a gyík­testű óriási sárkány s Siegfried rövid párbeszéd után megbirkózik vele és megöli. A sárkány haldokolva megmondja neki kilétét, de arra a kérdésre, hogy ki volt a Siegfried atyja, már nem felelhet. A hős megy a kincs felé a barlangba. Előtörnek Mime és Albe­rich ; vitatkoznak a kincs birtokáért. De csakhamar eltűnnek, mert Siegfried visszatér a gyűrűvel útján, a föveggel fején s kardjával oldalán. Ismét megszólal a madárka, de most már Siegfried érti nyelvét. Meg­tudja, hogy azért érti, mert a sárkányt megölve s s kardját letörölve, újjá a sárkányvérhez ért, s azt ajkához és nyelvéhez tartva, a vért megizlette. Ezzel azt is megnyerte, hogy a hozzá­szólók igazi gondol­kodásmódját megismeri. Belép Mime­s cirógató han­gon szól hozzá a harc kimeneteléről s egyéb ered­ményéről kikérdezve őt; aztán elmondja — csak Siegfried által hallva igy, — hogy nem hiába ne­velte őt; most, miután célját elérte s Siegfried, számára a kincset megnyerte, megmérgezi őt. Itallal kínálja meg, melyben, — mint maga mondja — mé­reg rejlik. Siegfried megöli őt s a barlangba veti. Most a madárkához fordul s kérdi, hogy szerelem­­sóvár szive hol nyerhet élvet, üdvöt. A madárka Brünnhildet és sorsát mondja el neki s utmutatva előrerepül. Siegfried követi. (Folyt. köv.) Liiukíi jubileumára. (November 8.) (K.) A mai nap — irók, művészek és irodalom­barátok körében — azé a barátunké, ki negyven esz­tendőn át annyi sok napot szentelt a hazai szépiroda­lom buzgó szolgálatának. Jó kedvvel fogunk méltatni egy mindig jókedvű munkásságot s a kedély emberét a kedélyesség levegőjével veszszük körül. Úgy, amint kell! Emlékeket nyújtunk át, lakomát ülünk s felkö­szöntőket mondunk. Családias rokonszenv fog össze­fűzni egy nagyszámú társaságot amaz írótársunk kö­zül, kinek mindnyájan sok derűit percet köszönhe­tünk, akár munkáit olvastuk, akár előszavát hallgat­tuk. A barátság ünnepe lesz ez, mely egyszersmind érdemnek és szerencsének hódol. Az érdem: az ő ki­tartó és sikeres munkássága; a szerencse, az ő ki­fogyhatatlan vidorsága. Negyven év nagy idő, kivált az a negyven év, melybe az ő írói tevékenysége esik. Benne számtalan olyan esztendő volt, melyet bátran lehetne kettőbe számítani, mint katonánál a háború idejét. Mindenki elvénült, elpusztult e hosszú idő alatt, csak a mi ve­terán barátunk maradt fiatal. Irigylendő szerencse s hogy még­sem irigyli senki, bizonyság arra, mennyire rokonszenvez vele mindenki. Ifjúsága az általános irodalmi ébredésre esik, midőn költészetünk egén Vörösmarty volt a nap. Az ő fogékony lelke is ennek sugarainál melegült. Atyja, ki a gr. Károlyi Lajos főmérnöke volt, hiába töreke­dett őt úgynevezett kenyér-pályára szorítani, a gaz­dasági irodában (Vállajon és Magócson) nem sok időt töltött s akkor is verset vagy vig rajzot irt. Feljött aztán Pestre, a Kovasóczy lapjához munkatársnak, havi kilenc pengő forintért, majd beállt az akadémiá­hoz írnoknak, csakhogy közelében lehessen a haza akkori nagy íróinak. Na meg jobban is szerette a vig­­urátusok életét, mint a falusi gondokat, melyeknek idejéből azonban máig is megőrizett valamit: a ter­mészet és az idyll szeretetét. Mert bajos dolog ugyan elhinni, de szent igaz, hogy ebben a vig ízóban van egy csomó ábrándosság, csakhogy mindig röstelte mutatni, s ebben a tréfás emberben van egy jó adag melancholia, csakhogy elég bölcs azt mindjárt tova űzni, mihelyt meg-megkörnyékezi. Lauka írói hivatásának nincs erősebb bizonyí­téka annál a ténynél, hogy soha sem utánzott senkit. Eredeti után járt, nem elég becsvágygyal,­­mert mű­vészi magaslatra nem igen törekedett,­ hanem min­dig a maga képét viselve. Mikor a rhetorika, a pat­­hosz, a frázis uralkodott a költészetben, a prózában, a megyeházban és kaszinóban: ő akkor is a tréfa, jó­kedvű gúny és komikum sajátos mesgyéin maradt. Kifigurázta a vidéki élet furcsaságait s románcokat irt Don Gunárószról és Butter Flóriánról. Az első humorisztikus magyar lapot is, a »Cha­rivari «-t, ő szerkesztő, de nem sokáig érhetett rá tréfálni, mert akkor, 1848-ban, nem élcekben, hanem »trombitahangokon, ágyúkkal beszéltek.« — szol­gálni ment tehát a szabadságharc kormányát s nem egyszer járt el rábízott küldetésekben. A vége az lett, hogy egy darabig neki is bujkálni kellett. Majd meg­vonult Szaniszlón s azért, a mit a közpályán vesztett, kárpótlást keresett és talált a magánéletben s 1851-ben nőül vette azt a nőt, kiről tiszta szívből mondhatja és mondja is, hogy az ég megáldotta vele. Feleséges ember létére nem akarván proletár lenni hivatalnok lett s a szomorú évtized nagy részét, mint úrbéri törvényszéki titkár, Nagyváradon tölte el, oly foglalkozási körben, melynek a politikával nem volt köze. És nem is volt akkor az országban olyan külö­nös kiváltságú hivatalnok, mint ő, a­ki folyvást itt a legmagyarabb szellemű lapokba, még­pedig elég sok­szor olyan rajzokat, melyekben a bevándorolt »beam­­terek« furcsaságait tréfálgatta ki. Neki ez is szabad volt. Lehet, hogy nem vették komolyan, míg a ma­gyar olvasó világ jóízűeket nevetett rajta. Nem is fe­ledték el, hogy e szomorú időszakban föl-földeríté humoreszkjeivel a magyar embert, s midőn Bihar­­megye újra restaurált, a rendszer embereire ott is azt kiálták: »meghalt!,« őt megválasztották a megyei bizottság tagjának. Csakhamar azonban újra a fővá­rosba jött lakni, ahol azóta hivataloskodás és irodalmi munkásság közt oszta meg napjait. Nagyon sok lapba és nagyon sokat irt és ír folyvást. Ennek következ­ménye természetesen az, hogy művei közt akad elég hamar­ munka, de van elég olyan is, mely elmésségé­­vel, tréfáival, találó gúnyával jól nyom a latban. A furcsa embereket különös ügyességgel festi, az élet és viszonyok fonákságai iránt sok érzéke van s az ő elbeszéléseinek tarka világa sok jóízű nevetést fa­kasztott már mindenütt, a hol magyarúl olvasnak. Kivált a vidéki élet ferde szokásait s a kis emberek apró gyarlóságait tudja kiaknázni, mindig jókedvűleg, úgyhogy az sem haragudhatik meg rá, ki e vidám torzképekben esetleg a saját photographiájára ismer. Sok műve jelent meg 1846 óta máig önálló kötetek­ben, is versek, karrikatúrák, elbeszélések, köztük »A vidék« és »Régi jó világ« című gyűjteményekben nem egy víg elbeszélés, melyek a könnyűd humor tő­­rülmetszett eredeti termékei közé tartoznak. Már 1838-ban irt ő a Munkácsy »Figyelmező«­­jébe vidéki leveleket. Legelső rajza, egy népszokás leírása, 1839-ben jelent meg az akkor Aradon nyo­matott »Figyelmező«-ben. Első költeménye szintén negyven év előtt látott napvilágot a Vajda Péter által szerkesztett »Almanach«-ban. Ez »Népdal« volt s igy hangzik: Feljött már a holdvilág, Fénylik mint ezüst világ, Eljön-e a kedvesem ? Már jó re igen itt lesem. Talán mig én őt lesem, Másnál van szerelmesem, Ez hát, a­mit igére, Pár csókomnak a bére. Be gyönyörű este ez, Minden csillag ételez, Mit ér az ég csillaga, Ha nincsen itt ő maga! Eljönnél még valaha, Te most hozzám mostoha! De már akkor késő lesz, Mert a szívem másé lesz. Nincs benne teljesen keresztülvíve a népdal­hang, de két utolsó sora beolvadt a valódi népnó­tába is, s az egész igen elüt az akkori másodrendű dalnokok »küpreszes« szenvelgéseitől. Első beszélyét, az »Erdei rém«-et a Helmeczy »Társalkodója« közlé. S azóta majd minden magyar lapnak, mely verset, beszélyt közöl, folytonos dolgozó társa. Az volt a Vörösmartyék »Athenaeum«-jának, 1236

Next