Fővárosi Lapok 1879. november (252-276. szám)
1879-11-08 / 257. szám
Szombat, 1879. november 8. 257. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre . . . . . • •8 írt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest,barátok tere, Athenaeum-ép illet) a kiadóhivatalba küldendők. * A kacér Loubrette. (Elbeszélés.) Írta Fangh Gyúrtó Izabella. (Folytatás.) E beszélgetés egy férfi klub társalgótermében folyt, hol a »jeunesse dorée« néhány tagja igyekezett a körébe visszatért Rajtolcsit a város nevezetességeivel megismertetni, s mivel e kör előtt Coralie volt egyik főnevezetesség, természetes, hogy a beszélgetés nagyobbára az ő személye körül forgott. Rajtolcsi Ernő, mint vagyonos földbirtokos, ifjan függetlenségre jutván, korán megizlette az élet gyönyöreit s ép oly korán bele is unt azok élvezésébe. Természettől fogva álmatag, ábrándos kedélyéhez jobban illett a csöndes falusi élet, hol egész nyugodtan átadhatta magát kedvenc foglalkozásának, a komoly zene és költészet tanulmányozásának. Birtokára vonult tehát, megnősült s ezzel tán vége lenne történetének, ha véletlenül egy ragály, alig párévi boldogság után, meg nem fosztja őt családi örömeitől. Vesztesége nagyon mélyen hatott lelkére, elvonult minden társaságtól, vigaszt, üdülést csak a költészetben keresve. Néhány szép költemény s egy hosszabb, általán dicsért költői beszély voltak ez elvonultság gyümölcsei. Idő múltával azonban észre vette, hogy a folytonos magány kártékony befolyással van nemcsak kedélyére, de még elméjére is; elhatározta tehát rövid időre a városba menni s ottani ismerőseinek körében szórakozást keresni. Csakhogy ez nem ment oly könnyen, mint előre hitte. Az ember nem vetkőzheti le pár nap alatt évek szokásait. A társas élet zaja, a nagyvilági mulatságok fárasztólag hatottak a falu csendjéhez szokott kedélyére ; a mi az ő egykori barátait érdekelte, rá nézve nem birt ingerrel; a miért ezek lelkesültek, őt hidegen hagyta s ha nem restelte volna visszavonni szavát, mely szerint pár hónapot fog körükben időzni, már az első napokban kész lett volna visszaszökni magányába. Barátai pedig föltették magukban, hogy okvetlenül szórakoztatni fogják. Meg is tettek mindent mulattatására s bizonynyal nem igyekezetükön múlt, ha ez rögtön nem sikerült. »Majd meghozza az idő, — mondogatok, — ha mi sem sikerül, a kedves Coralie bizonyára őt is érdekelni fogja.« De mennyire elszörnyüködtek a szegény jó barátok, — midőn Ernő, — a »Camargo« előadásáról hazatérve, egész hidegen azt jegyezte meg bálványukról : — Csak olyan kacér Loubrette ez is, mint akármelyik. — Egyátalán, — folytam, — nem tudom, mit találhattak ezeken az operetteken; tartalmuk nincs, zenéjük üres, érett eszű embert pedig csak nem mulattatnak azok a céltalan ugrándozások, sületlen élcek, meg a sok trivialitás. Ez sok volt. A jó barátok komolyan kezdtek gondolkozni, hogy ily magaviselet után nem jobb lenne-e, ha levennék e blazilt, unalmas emberről kezeket. Palit pláne annyira vitte indignációja, hogy minden diskréciót félretéve, az első alkalommal besúgta az ünnepelt hölgynek, hogy akadt valaki, igaz, csak egy hóbortos, remeteségéből alig előbújt különc, aki őt, az utolérhetlen Coraliet, nem tartja mindenek fölött valónak. — Hála istennek, egy bolonddal kevesebb, — felelt a Pali méltatlankodására hangosan nevetve Coralie. — Mondja csak, az a valaki, az a bizonyos különc nem volt-e a múltkor az önök páholyában? Igen érdekes férfi tűnt fel ott nekem, magas, sugár alak, barna arccal, fehér homlokkal s lelkes tekintetű kék szemmel? Bizonynyal az volt. Olyan jól illett álmatag arcához, hanyag tartásához rendetlenül elomló dús haja s kissé pongyola, mégis választékos öltözete. Érdekes ember. — Hogyan!, angyali Coralie! — lehetséges-e, hogy ön érdekesnek tartson oly embert, aki ... oh de hisz ez képtelenség, csak ingerkedni akar velem, ugyebár ? — Oh, korántsem. —Vagy azt hiszi tán, hogy önök tetszenek nekem üres bókjaikkal, divatosan fodrozott hajukkal, »a quatre épingles« kötött nyakkendőjükkel, stereotyp alakjukkal? Már hogyan tehet fel rólam ily rossz ízlést ? — Hahaha!, nagysád ma megint kegyetlen szeszélyében van, — nevetett Pali. — Mondja csak, mivel hangoljam egy kissé szelidebbre ? Kell-e szívem, életem, oh szép kegyetlen, vagy elég lesz a legközelebbi fölléptére egy szép bokréta. — Minderre nincs szükségem, hanem ha már kegyeimet akarja keresni, — mondjon el mindent, — amit amaz emberről tud; szeretném ismerni élettörténetét. — S mi lesz a jutalmam? — Remélhetek egy négyest a következő művészbálon ? — Épen bizony! Tán majd elígérem a négyeseimet régi ismerőimnek. — Hová lenne akkor a kellemes új ismeretségek reménye? Hanem hát, ön nagyon jó táncos, legyen öné a színóra előtti csárdás, nem bánom. — De hát komolyan? Valóban nem érdemesít egy négyesre? — Tudja, hogy ez absurdum? — Meglehet, de azért mégis csak abban az esetben táncolok önökkel, ha érdekesebb táncosokat nem kapok, kivéve az ön csárdását, — tette hozzá bájos pillantással és szokott csábító mosolyával kezet nyújtva Coralie, — mert ezt jutalomképen ígértem. — És sem Guszti, sem Pepi ennyit sem fognak kapni ? — Sem Guszti, sem Zsiga, sem Muki, ha mindjárt annak teszem is ki magamat, hogy a »Rózsafüzér« hasábjain kissé kelletlen játékkal és bágyadt hanggal fogok szerepelni a bált követő felléptem után. — Akkor hát meg vagyok elégedve, — szólt hódolatteljes csókot cuppintva a szép kegyetlen puha kacsójára s aztán mindent elbeszélt neki, a mit Rajtolcsi Ernőről tudott. Alig távozott el Pali, Coralie parancsot adott; hozzák el Rajtolcsi munkáit s mig cselédje a könyvekért járt, ő kezére hajtá fejét s mélyen elmerült gondolataiba. Milyen különös az ember! S milyen különös kiváltképen a nő! Ezrek hódolata hidegen hagyja szivét, s egyetlen egynek megvetése fájdalmat okoz neki. Igaz, hogy ennek az egynek a puszta megjelenése is fölkeltette érdeklődését, melyet még fokozott az, amit azután hallott róla. Mindent összevetve, kiváló jellemű, fenkölt lelkű egyénnek kellett őt tartania, s ép ezért fájt neki a megvettetés. Nem tartá magát érdemesnek rá. Ilyen s ehhez hasonló gondolatok keringtek Coralie agyában, mig a várt könyvek megérkezése más irányt nem adott azoknak. — Van-e táncosnőd az első négyesre, Ernő ? — kérdé a művészbálon Turmányi, szorgosan tipegve Rajtolcsi után, ki miután a terem ízletesen jellemző díszleteit megszemlélte s nehány kiválóbb egyéniséggel pár szót váltott, tétlenül járt alá s fel a zajgó tömeg között. — Nem szándékozom táncolni, — volt a rövid felelet. —’De kérlek, az én kedvemért tégy kivételt. — Segíts ki, képzeld csak, nincs szemköztim s egy kedves művésznő a párom. — Ha meg is akarnám tenni, hogyan kaphat- ■ nék táncosnőt itt, ahol annyival több a férfi ? Aztán látod, a párok már sorakoznak, elkéstünk. — Mindez az én gondom, csak ne kelljen táncosnőmet cserben hagynom.— Hallod? kocsizörej, uj vendégek érkeznek, jer a bejárathoz, mindjárt fogunk valakit. Ezzel mit sem hajtva Ernő ellenvetéseire, magával vonszolta őt az ajtóhoz, mely körül egyszerre élénk mozgalom támadt s a rendezők mindenike első akart lenni, hogy az utonjöttnek karját nyújtsa. Kisded, leányos alak, alig néhány vadrózsával díszített könnyű, fehér ruhában, lépett egész szerényen a terembe, s Ernő csak akkor ismert abban az ünnepelt Loubrette-énekesnőre, midőn Zsigától a nevét halla kimondani. — Ha nagysádnak nem lesz nagyon unalmas oly emberrel szövetkezni, aki a tánc művészetében nagyon is járatlan, úgy kérem, az épen alakuló négyesre, — szólt Ernő, még mindig csodálkozással szemlélve a hölgyet, kit bárki inkább nézhetett volna először bálba lépő ifjú lánynak, mint híres színésznőnek. — Akit sokkal szebb, nemesebb dolgokban való jártasságáról ismernünk, annak örömest elnézzük ily csekélységek mellőzését, — feleli Coralie, az Ernő karját elfogadva. — Csak azt sajnálom, hogy nálamnál ügyesebb vezetőre nem talált. Az ilyen helyeken, uralgó zaj s tolongás engem oly elfogulttá tesz mindig, hogy igen gyakran elvétem a figurákat. (Folyt. köv.) Wagner Rikhárd s a Niebelung-gyűrű. Bazaroff tanulmánya. (Folytatás.) Ki és összevontuk az előadottakban a Wagner nézeteinek s új elveinek — vagy szerinte: csak a régiek összetűzésének lényegét. Most a »Niebelunggyűrű« című művének némi elemzése fonalán kisérjük elveit, alanyi felfogásunkhoz képest. A trilógia s előestjeinek tartalma a következő: Az előest, mely négy képletben foly le, a Rajna mélyében kezdődik. Három hableány őrzi a folyó sziklamedrének egy ormán nyugvó Rajna-aranyat. Körüluszszák, egymással játszadozva, a sziklát. Föltűnik a sziklamélységből Alberich, egy törpe, ki a leányok egyikét a maga számára elragadni szeretné. Mialatt a leányok vele gúnyolódnak s midőn a törpe csaknem megöleli egyikét-másikát, előle gyorsan elúsznak , s a Rajna-arany fénye árad szét a vízben. Megdöbbenve kérdi a törpe az aranynak és őrzésének célját. Elmondják neki, hogy aki az aranyat bírja s gyűrűt alkot belőle, megnyeri vele a világfölötti hatalmat. Alberich őrjöngő irigységgel lerántja a kincset s a mélységbe tűnik vele; a leányok jajkiáltásai közt a szin átváltozik szabadon fekvő hegyes vidékké, melynek messzi hátterében egy nagy sziklavár látható. Az előtérben Wotan, a félszemű isten, virágos téren aludva fekszik neje oldala mellett; az utóbbi, Fricka, fölkelti őt s a sziklavár felé mutat; ezt Wotan építtette az óriások által, jutalmul ígérvén nekik Freyát, a Fricka nővérét, s az istenek ifjúságát fentartó almák kertjeinek őrzőjét. Jönnek is a jutalomért, de Wotan megtagadja tőlük, s azt mondja, hogy tréfából ígérte csak nekik. De az óriások el akarják ragadni az érkező Freyát, segítség kiáltására azonban Froh és Donner, később pedig Loge előresietnek. Hobbi elmondja, hogy Freya helyébe más jutalmat keresett a földön az óriások számára, de nem lett olyat, mert bármi kincsért sem hajlandó senki a boldog szerelemről lemondani, csak egy lény küzdött inkább az arany, mint női kegy után: a törpe Alberich. Miután a történteket elmondta, kijelentik az óriások, hogy a rablott aranyért, melyet Wotan raboljon el Alberichtől, hajlandók visszaadni Freyát, kit addig zálogul magukkal visznek. El is viszik, s az istenek rögtön vén külsejűekké válnak, mert ifjúságuk őrzője eltávozott. Végre elszánja magát Wotan, hogy Lógóval (Lohe, Lüge, a tűz és hazugság hamiskedélyű félistene) leszáll a föld gyomrában, Nibelheimben, (Nebelheim)élő törpékhez, a nibelungokhoz (Schwarz-