Fővárosi Lapok 1879. december (277-299. szám)
1879-12-03 / 278. szám
Háromhavi szorongás után. Midőn e nyáron, augusztus 5-dikén, kilencedik ízben jártam búcsút Vajda-Hunyadra, bús sejtelmeim valósulását kellett szomorúan tapasztalnom, mert a vár, mely egészen be volna ugyan fedve, de a melynek csupán egyharmada van kitatarozva s három év óta egészen magára van hagyatva, három év óta apátlanul, gazdátlanul indul új pusztulásnak. Bajai ezek: A fedélzetnek mázos és szép színekben tarkáló cserepei ép egésségnek örvendenek ugyan, de a nemmázos cserépzet szűrőként van átlyukgatva vagy repedezve és ezernyi résen átszivárgó víz garázdálkodik a néhány év előtt nyolcvanezer forintért újra fölépített remek lovagtermen. Ez a terem romkorában biztosabb állapotban volt, mint mai nap, mert akkor arasznyi vastag »öntés« (vízhatlan betonféle réteg) borította azt, ma pedig csak egyszerű, úgynevezett »sutt« fedi, melyen át az eső és hévíz a boltozatra jut, ezen pedig keresztül a terem padolatára csöpög. Mind e pusztulásnak egyik fő oka abban a körülményben is rejlik, hogy a fedélzet alatt nem létezik még gerendázat (Dübelboden,) s a háztetőn átömlő víz közvetlen érinti a hajlékony boltozatot, vagy (mint a Mátyás király épületszárnyában) a sokezer forintba került gerendamennyezetet. E mennyezet, műasztalosság valódi remeke, a gyakori ázás következtében három év óta folyvást korhad, a Bethlen Gábor építményében pedig egymásután omladozik különféle helyen a boltozat. Mind e baj födélkijavításért eseng. Ugyanennek a Bethlen-féle épületnek küszöbtelen és ajtótlan pince-kapuzatnyílásán patakként özönlik az eső és a héviz a szomszéd bástyákról és tetőzetekről, minek következtében a pince öblében nem tócsa, hanem valóságos tó támad, ennek folytán az alapfalakban számos a fenyegető repedés, sőt a támul szolgáló buzogánytorony *) is megindúlt és már felsőrésze tizenhét-húsz centiméterrel áll elébre mint azt a rendes függélyes irány megkívánja. A hunyadi vár egyik fődísze, az »aranyháznak« kétoldalú erkélye, melynek helyreállítása több ezerbe került, ismét szét kezd bomlani, mert fölötte és mögötte pang az eső és hévíz, minthogy az úgynevezett »vizokádó« (Wasserspeier) nevű és tátongó szájú sárkányt ábrázoló csatorna, megfoghatlan gondatlanságból nem le, hanem fölfelé áll, s ekkép a viz lefolyását annyira meggátolja, hogy a fent összegyülemlő viz az erkély faragott köveit átáztatja, szétfeszegeti és az ékes szerkezetet összedőléssel fenyegeti. Ezt szemlélve, eszembe jutott egy 1550-diki himnusznak ama passzusa: »Az ki látja és nem sir, nemes szívvel az nem bir!« Csakhogy itt a sirás nem használ. Itt cselekedni kellene. De kihez forduljunk? Van, a ki azt véli, a királyhoz, mivel Vajda-Hunyad vára ősidők óta vajdai, aztán fejedelmi rezidencia volt s mint ilyen adta azt át Apaffy Mihály a királynak, de ekkor már csupán királyi kincstári, mai nap pedig állami birtokká vált a vajdahunyadi ereklye. Az állam, míg győzte, áldozott is rá háromszáznegyvenezer forintot, de beállottak a válságos idők és három év óta nem képes e várva többet áldozni, mint a várfelügyelőnek évi kétszáz forintot, meg a tűzbiztosítási járandóságot. Huszonhat évig űzvén orvosi gyakorlatot s csak tizennégy év óta mondván arról le, ellenállhatatlan ösztön sarkalt, hogy a hunyadi várnak elősorolt bajain is segítsek. Megvizsgálván feszült figyelemmel több esős nap lefolyta alatt az általam tizenkét év előtt kimért s ekkép mint saját lakszobámat jól ismert várnak minden földfeletti és alatti zögét-zugát, könnyedén megteremtettem a gyógytervet, de a gyógyszerek beszerzésére honnan teremtsem a pénzt? Igaz, hogy az erdészeti hivatal volna az államnak közvetlen közege, de e hivatalnak kezei erősen megkötték s bármit kér is a hunyadi vár ügyében Kolozsvárit székelő közvetlen elnökségtől, azt a szomorú választ kapja, melyet Budapestről küldenek Kolozsvárra: »non possumus« s ez a helyzet már csak ama körülménynél fogva is igen gyötrelmes, mert a vajda-hunyadi kir. erdészeti hivatalnak tagjai, az erélyes és ritka gyakorlati tapintattal megáldott Steuerer erdőmestertől kezdve le a legfiatalabb tisztviselőig, mindnyájan hazafias érzelmű, buzgó, derék egyének, kik a hunyadi vár ügyét különben szivükön viselik, mit tapasztalásból állíthatok, mert irántam, ki csak utjokba állottam és mint a hunyadi várnak hívatlan orvosa, vagy régiesen szólva: »fogadatlan prókátora« fészkelődtem közöttük, mindig a legszivélyesebb előzékenységgel viseltettek. A várfödél kitatarozását, a Bethlen-pincenyílás elgázolását s az aranyházi remek erkély vízkármentesítését, ha törik-szakad, végre kell hajtatni, különben nem hat vagy tizenhat, hanem ötvenhatezerre is mehet a kár, mit most (a hunyadi szakemberek ítélete szerint,) hatszáz forinttal lehet megelőzni és néhány évre kikerülni. Heverő pénzem a válságos idő óta nem lévén, augusztus 5-dikén egész nap azon törtem a fejemet, hogy mikép szerezhetném meg az elkerülhetlenül megkívánt költséget; éjjel sem jött szememre álom; végre arról álmodoztam hajnal felé, hogy készítettek fából egy méter hosszú és valamivel keskenyebb vármintát s azzal megindítom egyik-másik miniszter szivét s igy beszerzem a megkívánt hatszáz forintot; ha pedig vakot üt a kocka, akkor előveszem huszonnégy kifestett ívemet, melyen a történet előtti (őskori) emberek kő-, bronz-, csont-, agancs- és vas szerszámai színes ábrákban láthatók, beutazom velük az ország nevezetesebb városait, tartok két-két estélyt s a bejövendett hatszáz forintot október derekán átszolgáltatom a pénzügyminisztériumnak, sürgetve kérvén a gyors kitatarozást, nehogy a beálló őszi eső meghiúsítsa a jó törekvést. Hozzá is fogtam másnap a vár fölméréséhez, mely munkában az erdészeti hivatal által emberségemre bízott Schulcz Ferenc-féle alap és földrajzok jó szolgálatot tettek. Három hét alatt minden egyes épület minden oldalról a megkívánt kisded mérv szerint le volt rajzolva, oda értvén a vár alján elnyúló Zalasd-patak völgyét és a vár sáncát is. Aztán egy hét alatt a nagy lelkesedéssel dolgozó és kitűnő pontosságú Hofen asztalos, meg Deil dévai esztergályosmester segítségével elkészült a várminta, melyet híven befestve, átbocsátottam a hunyadi értelmiség s először is erdőmester bírálatának és siettem Budapestre, hogy azt szeptember 7-dikén az orvosok és természetvizsgálók nagygyűlésének régészeti és társadalmi szakosztályában bemutassam. Fölkértem ez alkalommal arra is az osztályt, hogy szíveskednék a közgyűlést arra serkenteni, hogy másodízben is kérné föl dr. Haynald Lajos ő eminenciáját arra, hogy egy alakítandó »vajda-hunyadi« egylet elnökségét fogadná el, mely egyletnek föladata lenne: minden buzgó hazafit felszólítani, hogy tiszta jövedelmének egy ezeredik részét szíveskednék tíz év lefolyta alatt a hunyadi vár rendbehozatalára áldozni, nevezetesen a várnak teljes kijavítására és egy ottani régészeti és néprajzi (ethnographikus) múzeum fölállítására. Egy kis törekvéssel a hajdani fényétől megfosztott és (a pár év óta fölállított s igen jeles erőkkel ellátott népiskolát kivéve) igen elmaradt Vajda-Hunyad városából, »nyugalmazott tisztviselők számára«, egész kis magyar srácot is lehetne csinálni, mivel ott hihetlenül olcsó az élet, gyönyörű a vidék, a bánságival versenyez s a termékeny föld bora nemes, a jég és a víz pedig oly fris, mint az ismert kelet-indiai ú. n. sanitáriumokban. Haynald biboimok három év előtt nem tagadta meg a kiesedezett pártfogást,sőt ígérte is erélyes közreműködését mind a felső, mind a középső körökben, csupán az akkori időt nem tartotta célravezetőnek, mibe a küldöttség bele is nyugodott; de most, három év letelte után, sürgetősnek látszik a segély, és újra küldöttség fogja az egyszer már megtett kérelmet ismételni, ha ugyan az említett orvosok s természetvizsgálók nagygyűlésének határozatát fogonosítani fogják. Csak szeptember 16-dikán panaszolhatom el a pénzügyminisztériumnál a hunyadi vár keserveit, de ott a legjobb akarat mellett sem lehetett pénzt e célra fölteremteni. E bús hírt, melyre némileg el voltam készülve, már öt nap múlva kíméletes modorban adták tudtomra. De ekkor időm megszűkült már a népszerű előadásokra; alig szolgált már huszonöt jó nap; a szeles, esős idő is elijesztett attól, hogy hatvanhét éves létemre városról városra járjak. S ki tudja, vezetne-e célhoz a vándor-felolvasás ? Egy este egy jeles úrhölgynél tettem látogatást, ki e ködoszlató szavakat intézte hozzám: »Mondjon jó szót Blahánénak, hogy adna hangversenyt a hunyadi vár javára s fogadom, együtt lesz a hatszáz forint, kivált ha Odry Lehelt is fölkérik. Megtettem s egy hét múlva Odry Lehel azzal a kedves hírrel vidított föl, hogy a népszínház pacsirtája kész a hangversenyadása, (Odry már előre kijelentette készségét) de a hangversenyt november vége előtt lehetetlen megtartani. Minthogy azonban a hunyadi vár befedéséhez már október derekán kellett volna hozzá fogni, a vigasztaló hírt pedig csak október 5-dikén kaptam, az lett a feladatom, hogy sietősen szerezzek valahonnan hatszáz fzót a hangverseny rovására. Szalay Imre miniszteri titkár úr arra bátorított, hogy a közoktatási miniszter úrhoz forduljak. Követtem a jó tanácsot és pedig nem hiába. A miniszter lelkesen vette pártfogásába az ügyet, azonnal Vajda-Hunyadra sürgönyöztetett, epekedésem alaposságáról meggyőződött és a vár jelenlegi bajainak orvoslását a kívánt pénzösszeggel megindíttatá. November 25-dikén kaptam a kedvező hírt Veress Sándor ügyvéd úrtól, hogy a várfödél sebei immár behegedtek és hogy a Bethlen-pince és az aranyház díszes erkélye is e napokban éri meg lábadozását. Most tehát, midőn feloldattak ama kötelékek, melyek keblemet három hosszú hónap alatt szorongatták, én is föloldhatom az áldozatkészségre kész Blaháné asszonyt és Odry Lehelt adott szavaiktól, köszönetet mondva nekik jó szándékukért és úgy, mintha az áldozatot meghozták volna. Be kell azonban vallanom, hogy arról nem állhatok jót, vájjon nem kerülhet-e ismét elő olyan nap, melyen nem lesz szükség az ő megígért közreműködésükre? Dr. Arányi Lajos. *) Az úgynevezett »Bethlentraktus«-t gyámolitó torony, a valóságos buzogánytorony, míg a mai hunyadiak által nem is buzogány, hanem buzdogánynak elnevezett torony hajdan hímes torony nevet viselt, mit egy feledésnek indult 1787-diki hunyadvári leltárból tudok. 1336 Ünnep egy kastélyban. (Gyermeki szeretet ünnepe.) (V. B.) Nem ép tegnap s már körülbelül pár hete történt, a mit leírok; de azért érdekes lesz, mert a szivek ünnepe volt. Pár mértföldre Szolnoktól, a Zagyva és Tisza összefolyásától, fekszik nyáron oly szép park közepén az újszászi kastély, az Orczy báróé. Annak széles, hosszú, ősi címerekkel ékített oszlopos termében Erzsébet estéjén nagy társaság gyűlt össze, megünnepelni a család szeretett fejének: özvegy báró Orczy Györgyné szül. Berényi Erzsébet grófnő névnapját. A család tagjain kívül ott volt az uradalmi tiszti kar, családjaikkal s több meghívott vendég. A nagy terem, melyben csillár ragyogott, egész színházi arcot öltött. Elől faragványos zsölyeszéken ült a nemes úrnő, szelíd méltósággal, könyekig meghatva, mellette övéi, kivéve egy párt, kiknek a színpadon volt dolguk. A soronkint elhelyezett párnás székeken s két oldalt kényelmes pamlagokon helyezkedett el a néző társaság, a férfiak feketében, a nők szaloni díszben, várva, mig az aranyos zöld függöny felgördül s láthatók lesznek az élőképek. Hogy szépek lesznek, azt mindenki gondolhatta, mert az a főrangú lelkes bárónő tervezte és rendezte, ki finom ízlésének és művészi érzékének oly fényes bizonyságát adta a legszebb magyar képes imakönyvben. Orczy Thekla bárónő, az ünnepelt úrnő lánya. A súgó tehát a gyermeki szeretet volt. S az élőképek valóban gyönyörűek voltak. Először láttuk a »Jegyesek«-et: két göndörfürtű fejecskét, ötéves fiúcskát s hároméves lánykát, (igazi nevek: Nándorka és Berta,akik oly kedvesen tudtak kandikálni, izegni-mozogni, hogy emlékünkbe csöndült a Göthe nászdala: »Láncadta mi fürge, kisujnyi legény, Tetősül a talpig csak egy pici lény, És oly fura méltóság a szemén«. És tovább: »Hadd üljük a víg lakomát egyaránt, Éltetve csinos s drága kis aránk«. S következtek egymás után a szép élőképek: »Oláh nő,« kösöntyű, katrinca, nyakék rajta, kezében fonalas orsó ; a »nápolyi nő«, piros rokolyában, virágkosárral kezén, csábítóan nézve sötét szemével; a »pásztorleányka«, gömbölyű arccal, nefelejcs szemmel, pántlikás botocskával; a »görög nő«, kackiás kerek sipkával, sötét fürtökkel, fehér öltözetben; a »tizenhatodik századi úrnő«, szép arccal, fényes mosolylyal, gazdag leomló hajjal s azon gyöngyös diadémmal; aztán egy néma jelenet, midőn a »pásztornő« és spanyol lány lesik a »kártyavetőnő« jóslatát. Zajos taps követ minden élőképet, legzajosabb a gyöngyös diadémú úri nőt, ki nem más, mint az ünnepeltnek kedves unokája : Keglevics Rózsa grófnő. A többi ábrázoló: Volter Irma, Kallivoda Ilona, Virág Rózsa és Szó Irma kisasszonyok. Következik a zárképlet, melyben az egész jelmezes csoport részt vesz; zöld repkény ez a fehér keretben, mig fenn e betűk tündökölnek: »Élj sokáig!« Pálmák, kaméliák és babérfüzérektől övezve ifjúkori arckép látszik, mely felé egy égi gyermek, vállain szárnyakkal, üdvözletét rebeg. S kilép fekete talárban a lelkész s szive mélyéből tolmácsolja mindenki üdvkivonatát s a régi terem falai zajos éljenzéstől viszhangoznak. Szerencsekivánók kézcsókra közelednek sokan az úrnőhöz, ki meghatva, távozni készül. A család tagjai elkísérik, de újra visszatérnek s a társaság két tágas terembe vonul lakomára. Foly a burgundi, hegyaljai s pezsgő, s foly a vidámság és beszéd. Éltetik a családot, mely annyi díszt adott a családnak. Ebből került ki az a hősköltő is (Lőrinc), ki vitézen védte Mária Terézia királynő trónját s énekkel lelkesíté a régi jó magyart. És sokkal később, midőn Petőfi »Talpra magyar«-ja hangzott, e család négy sarja, négy deli rokon s testvér, ment a hazát védni s egy (István) nem is tért vissza — elesett a harcban. És ma is a ház egy fia a király minisztere, a másik testvér (az ujszászi házigazda) jeles gazda és sportsman, élén egy közlekedési fontos intézetnek. Csak ilyen magyar és ilyen tevékeny lenne minden magyarnevű nagyúri nemzetség! A poharak csengésébe, a sok jó kívánatba jó cigányzene szólt bele, s ahol ez és szép leányok vannak , ott a jó kedv hamar táncra kerekedik. A táncban is az volt a fénypont, ki az élőképekben: a gyöngyös diadémes úrnő. Még mikor a táncnak, zenének vége