Fővárosi Lapok 1879. december (277-299. szám)

1879-12-03 / 278. szám

Háromhavi szorongás után. Midőn e nyáron, augusztus 5-dikén, kilencedik ízben jártam búcsút Vajda-Hunyadra, bús sejtelmeim valósulását kellett szomorúan tapasztalnom, mert a vár, mely egészen be volna ugyan fedve, de a mely­nek csupán egyharmada van kitatarozva s három év óta egészen magára van hagyatva, három év óta apátlanul, gazdátlanul indul új pusztulásnak. Baj­ai ezek: A fedélzetnek mázos és szép színekben tarkáló cserepei ép egésségnek örvendenek ugyan, de a nem­­mázos cserépzet szűrőként van átlyukgatva vagy repe­dezve és ezernyi résen átszivárgó víz garázdálkodik a néhány év előtt nyolcvanezer forintért újra fölépí­tett remek lovagtermen. Ez a terem romkorában biz­tosabb állapotban volt, mint mai nap, mert akkor arasznyi vastag »öntés« (vízhatlan betonféle réteg) borította azt, ma pedig csak egyszerű, úgy­nevezett »sutt« fedi, melyen át az eső és hévíz a boltozatra jut, ezen pedig keresztül a terem padolatára csöpög. Mind e pusztulásnak egyik fő oka abban a körül­ményben is rejlik, hogy a fedélzet alatt nem létezik még gerendázat (Dübelboden,) s a háztetőn átömlő víz közvetlen érinti a hajlékony boltozatot, vagy (mint a Mátyás király épületszárnyában) a sokezer forintba került gerendamennyezetet. E mennyezet, műasztalos­­ság valódi remeke, a gyakori ázás következtében há­rom év óta folyvást korhad, a Bethlen Gábor építmé­nyében pedig egymásután omladozik különféle helyen a boltozat. Mind e baj födélkijavításért eseng. Ugyanennek a Bethlen-féle épületnek küszöb­­telen és ajtótlan pince-kapuzatnyílásán patakként özönlik az eső és a héviz a szomszéd bástyákról és tetőzetekről, minek következtében a pince öblében nem tócsa, hanem valóságos tó támad, ennek folytán az alapfalakban számos a fenyegető repedés, sőt a támul szolgáló buzogánytorony *) is megindúlt és már felsőrésze tizenhét-húsz centiméterrel áll elébre mint azt a rendes függélyes irány megkívánja. A hunyadi vár egyik fődísze, az »aranyháznak« kétoldalú erkélye, melynek helyreállítása több ezerbe került, ismét szét kezd bomlani, mert fölötte és mö­götte pang az eső és hévíz, minthogy az úgynevezett »vizokádó« (Wasserspeier) nevű és tátongó szájú sár­kányt ábrázoló csatorna, megfoghatlan gondatlan­ságból nem le, hanem fölfelé áll, s ekkép a viz lefo­lyását annyira meggátolja, hogy a fent összegyülemlő viz az erkély faragott köveit átáztatja, szétfeszegeti és az ékes szerkezetet összedőléssel fenyegeti. Ezt szemlélve, eszembe jutott egy 1550-diki himnusznak ama passzusa: »Az ki látja és nem sir, nemes szívvel az nem bir!« Csakhogy itt a sirás nem használ. Itt cselekedni kellene. De kihez forduljunk? Van, a ki azt véli, a királyhoz, mivel Vajda-Huny­ad vára ősidők óta vajdai, aztán fejedelmi rezidencia volt s mint ilyen adta azt át Apaffy Mihály a királynak, de ek­kor már csupán királyi kincstári, mai nap pedig állami birtokká vált a vaj­da­hunyadi ereklye. Az állam, míg győzte, áldozott is rá háromszáznegyvenezer forin­tot, de beállottak a válságos idők és három év óta nem képes e várva többet áldozni, mint a várfelügye­­lőnek évi kétszáz forintot, meg a tűzbiztosítási járan­dóságot. Huszonhat évig űzvén orvosi gyakorlatot s csak tizennégy év óta mondván arról le, ellenállhatatlan ösztön sarkalt, hogy a hunyadi várnak elősorolt ba­jain is segítsek. Megvizsgálván feszült figyelemmel több esős nap lefolyta alatt az általam tizenkét év előtt kimért s ekkép mint saját lakszobámat jól is­mert várnak minden földfeletti és alatti zögét-zugát, könnyedén megteremtettem a gyógytervet, de a gyógyszerek beszerzésére honnan teremtsem a pénzt? Igaz, hogy az erdészeti hivatal volna az államnak közvetlen közege, de e hivatalnak kezei erősen megkötték s bármit kér is a hunyadi vár ügyében Kolozsvárit székelő közvetlen elnökségtől, azt a szomorú választ kapja, melyet Budapestről kül­denek Kolozsvárra: »non possumus« s ez a helyzet már csak ama körülménynél fogva is igen gyötrelmes, mert a vajda-hunyadi kir. erdészeti hivatalnak tag­jai, az erélyes és ritka gyakorlati tapintattal megál­dott Steuerer erdőmestertől kezdve le a legfiatalabb tisztviselőig, mindnyájan hazafias érzelmű, buzgó, de­rék egyének, kik a hunyadi vár ügyét különben szi­vükön viselik, mit tapasztalásból állíthatok, mert irántam, ki csak utjokba állottam és mint a hunyadi várnak hívatlan orvosa, vagy régiesen szólva: »foga­­datlan prókátora« fészkelődtem közöttük, mindig a legszivélyesebb előzékenységgel viseltettek. A várfödél kitatarozását, a Bethlen-pincenyílás elgázolását s az aranyházi remek erkély vízkármen­­tesítését, ha törik-szakad, végre kell hajtatni, külön­ben nem hat vagy tizenhat, hanem ötvenhatezerre is mehet a kár, mit most (a hunyadi szakemberek íté­lete szerint,) hatszáz forinttal lehet megelőzni és né­hány évre kikerülni. Heverő pénzem a válságos idő óta nem lévén, augusztus 5-dikén egész nap azon törtem a fejemet, hogy mikép szerezhetném meg az elkerülhetlenül megkívánt költséget; éjjel sem jött szememre álom; végre arról álmodoztam hajnal felé, hogy készítettek fából egy méter hosszú és valamivel keskenyebb vár­mintát s azzal megindítom egyik-másik miniszter szi­vét s igy beszerzem a megkívánt hatszáz forintot; ha pedig vakot üt a kocka, akkor előveszem huszon­négy kifestett ívemet, melyen a történet előtti (őskori) emberek kő-, bronz-, csont-, agancs- és vas szerszámai színes ábrákban láthatók, beutazom velük az ország nevezetesebb városait, tartok két-két estélyt s a be­­jövendett hatszáz forintot október derekán átszolgál­tatom a pénzügyminisztériumnak, sürgetve kérvén a gyors kitatarozást, nehogy a beálló őszi eső meg­hiúsítsa a jó törekvést. Hozzá is fogtam másnap a vár fölméréséhez, mely munkában az erdészeti hivatal által embersé­gemre bízott Schulcz Ferenc-féle alap és földrajzok jó szolgálatot tettek. Három hét alatt minden egyes épület minden oldalról a megkívánt kisded mérv sze­rint le volt rajzolva, oda értvén a vár alján elnyúló Zalasd-patak völgyét és a vár sáncát is. Aztán egy hét alatt a nagy lelkesedéssel dolgozó és kitűnő pon­tosságú Hofen asztalos, meg Deil dévai esztergályos­mester segítségével elkészült a várminta, melyet hí­ven befestve, átbocsátottam a hunyadi értelmiség s először is erdőmester bírálatának és siettem Buda­pestre, hogy azt szeptember 7-dikén az orvosok és természetvizsgálók nagygyűlésének régészeti és tár­sadalmi szakosztályában bemutassam. Fölkértem ez alkalommal arra is az osztályt, hogy szíveskednék a közgyűlést arra serkenteni, hogy másodízben is kérné föl dr. Haynald Lajos ő eminenciáját arra, hogy egy alakítandó »vajda-hunyadi« egylet elnökségét fo­gadná el, mely egyletnek föladata lenne: minden buzgó hazafit felszólítani, hogy tiszta jövedelmének egy ezeredik részét szíveskednék tíz év lefolyta alatt a hunyadi vár rendbehozatalára áldozni, nevezetesen a várnak teljes kijavítására és egy ottani régészeti és néprajzi (ethnographikus) múzeum fölállítására. Egy kis törekvéssel a hajdani fényétől megfosztott és (a pár év óta fölállított s igen jeles erőkkel ellá­tott népiskolát kivéve) igen elmaradt Vajda-Hunyad városából, »nyugalmazott tisztviselők számára«, egész kis magyar srácot is lehetne csinálni, mivel ott hi­­hetlenül olcsó az élet, gyönyörű a vidék, a bánságival versenyez s a termékeny föld bora nemes, a jég és a víz pedig oly fris, mint az ismert kelet-indiai ú. n. sanitáriumokban. Haynald biboimok három év előtt nem tagadta meg a kiesedezett pártfogást,sőt ígérte is erélyes közre­működését mind a felső, mind a középső körökben, csu­pán az akkori időt nem tartotta célravezetőnek, mibe a küldöttség bele is nyugodott; de most, három év le­telte után, sürgetősnek látszik a segély, és újra kül­döttség fogja az egyszer már megtett kérelmet ismé­telni, ha ugyan az említett orvosok s természet­vizsgálók nagy­gyűlésének határozatát fogonosítani fogják. Csak szeptember 16-dikán panaszolhatom el a pénzügyminisztériumnál a hunyadi vár keserveit, de ott a legjobb akarat mellett sem lehetett pénzt e célra fölteremteni. E bús hírt, melyre némileg el vol­tam készülve, már öt nap múlva kíméletes modorban adták tudtomra. De ekkor időm megszűkült már a népszerű előadásokra; alig szolgált már huszonöt jó nap; a szeles, esős idő is elijesztett attól, hogy hatvan­hét éves létemre városról városra járjak. S ki tudja, vezetne-e célhoz a vándor-felolvasás ? Egy este egy jeles úrhölgynél tettem látogatást, ki e ködoszlató szavakat intézte hozzám: »Mondjon jó szót Blahánénak, hogy adna hangversenyt a hu­nyadi vár javára s fogadom, együtt lesz a hatszáz fo­rint, kivált ha Odry Lehelt is fölkérik. Megtettem s egy hét múlva Odry Lehel azzal a kedves hírrel vi­dított föl, hogy a népszínház pacsirtája kész a hang­versenyadása, (Odry már előre kijelentette készsé­gét) de a hangversenyt november vége előtt lehetet­len megtartani. Minthogy azonban a hunyadi vár befedéséhez már október derekán kellett volna hozzá fogni, a vigasztaló hírt pedig csak október 5-dikén kaptam, az lett a feladatom, hogy sietősen szerezzek valahon­nan hatszáz fzót a hangverseny rovására. Szalay Imre miniszteri titkár úr arra bátorított, hogy a közoktatási miniszter úrhoz forduljak. Követtem a jó tanácsot és pedig nem hiába. A miniszter lelkesen vette pártfogásába az ügyet, azonnal Vajda-Hunyadra sürgönyöztetett, epekedésem alaposságáról meggyőző­dött és a vár jelenlegi bajainak orvoslását a kívánt pénzösszeggel megindíttatá. November 25-dikén kaptam a kedvező hírt Veress Sándor ügyvéd úrtól, hogy a várfödél sebei immár behegedtek és hogy a Bethlen-pince és az aranyház díszes erkélye is e napokban éri meg lába­dozását. Most tehát, midőn feloldattak ama kötelékek, melyek keblemet három hosszú hónap alatt szoron­gatták, én is föloldhatom az áldozatkészségre kész Blaháné asszonyt és Odry Lehelt adott szavaiktól, köszönetet mondva nekik jó szándékukért és úgy, mintha az áldozatot meghozták volna. Be kell azon­ban vallanom, hogy arról nem állhatok jót, vájjon nem kerülhet-e ismét elő olyan nap, melyen nem lesz szükség az ő megígért közreműködésükre? Dr. Arányi Lajos. *) Az úgynevezett »Bethlentraktus«-t gyámolitó to­rony, a valóságos buzogánytorony, míg a mai hunyadiak ál­tal nem is buzogány, hanem buzdogánynak elnevezett torony hajdan hímes torony nevet viselt, mit egy feledés­nek indult 1787-diki hunyadvári leltárból tudok. 1336 Ünnep egy kastélyban. (Gyermeki szeretet ünnepe.) (V. B.) Nem ép tegnap s már körülbelül pár hete történt, a mit leírok; de azért érdekes lesz, mert a szivek ünnepe volt. Pár mértföldre Szolnoktól, a Zagyva és Tisza összefolyásától, fekszik nyáron oly szép park közepén az újszászi kastély, az Orczy báróé. Annak széles, hosszú, ősi címerekkel ékített oszlopos termében Er­zsébet estéjén nagy társaság gyűlt össze, megünne­pelni a család szeretett fejének: özvegy báró Orczy Györgyné szül. Berényi Erzsébet grófnő névnapját. A család tagjain kívül ott volt az uradalmi tiszti kar, családjaikkal s több meghívott vendég. A nagy terem, melyben csillár ragyogott, egész színházi arcot öltött. Elől faragványos zsölyeszéken ült a nemes úrnő, szelíd méltósággal, könyekig meg­hatva, mellette övéi, kivéve egy párt, kiknek a szín­padon volt dolguk. A soronkint elhelyezett párnás székeken s két oldalt kényelmes pamlagokon helyez­kedett el a néző társaság, a férfiak feketében, a nők szaloni díszben, várva, mig az aranyos zöld függöny felgördül s láthatók lesznek az élőképek. Hogy szé­pek lesznek, azt mindenki gondolhatta, mert az a főrangú lelkes bárónő tervezte és rendezte, ki finom ízlésének és művészi érzékének oly fényes bizonysá­gát adta a legszebb magyar képes imakönyvben. Orczy Thekla bárónő, az ünnepelt úrnő lánya. A súgó tehát a gyermeki szeretet volt. S az élőképek valóban gyönyörűek voltak. Először láttuk a »Jegye­­sek«-et: két göndörfürtű fejecskét, ötéves fiúcskát s hároméves lánykát, (igazi nevek: Nándorka és Berta,a­kik oly kedvesen tudtak kandikálni, izegni-mozogni, hogy emlékünkbe csöndült a Göthe nászdala: »Láncadta­ mi fürge, kisujnyi legény, Tetősül a talpig csak egy pici lény, És oly fura méltóság a szemén«. És tovább: »Hadd üljük a víg lakomát egyaránt, Éltetve csinos s drága kis aránk«. S következtek egymás után a szép élőképek: »Oláh nő,« kösöntyű, katrinca, nyakék rajta, kezében fonalas orsó ; a »nápolyi nő«, piros rokolyában, virág­kosárral kezén, csábítóan nézve sötét szemével; a »pásztorleányka«, gömbölyű arccal, nefelejcs­ szem­mel, pántlikás botocskával; a »görög nő«, kackiás kerek sipkával, sötét fürtökkel, fehér öltözetben; a »tizenhatodik századi úrnő«, szép arccal, fényes mo­­solylyal, gazdag leomló hajjal s azon gyöngyös dia­­démmal; aztán egy néma jelenet, midőn a »pásztornő« és spanyol lány lesik a »kártyavetőnő« jóslatát. Zajos taps követ minden élőképet, legzajosabb a gyöngyös diadémú úri nőt, ki nem más, mint az ünnepeltnek kedves unokája : Keglevics Rózsa grófnő. A többi ábrázoló: Volter Irma, Kallivoda Ilona, Virág Rózsa és Szó Irma kisasszonyok. Következik a zár­­képlet, melyben az egész jelmezes csoport részt vesz; zöld repkény ez a fehér keretben, mig fenn e betűk tündökölnek: »Élj sokáig!« Pálmák, kaméliák és babérfüzérektől övezve ifjúkori arckép látszik, mely felé egy égi gyermek, vállain szárnyakkal, üdvözletét rebeg. S kilép fekete talárban a lelkész s szive mé­lyéből tolmácsolja mindenki üdvkivonatát s a régi terem falai zajos éljenzéstől viszhangoznak. Szeren­­csekivánók kézcsókra közelednek sokan az úrnőhöz, ki meghatva, távozni készül. A család tagjai elkísé­rik, de újra visszatérnek s a társaság két tágas te­rembe vonul lakomára. Foly a burgundi, hegyaljai s pezsgő, s foly a vidámság és beszéd. Éltetik a csa­ládot, mely annyi díszt adott a családnak. Ebből ke­rült ki az a hősköltő is (Lőrinc), ki vitézen védte Mária Terézia királynő trónját s énekkel lelkesíté a régi jó magyart. És sokkal később, midőn Petőfi »Talpra magyar«-ja hangzott, e család négy sarja, négy deli rokon s testvér, ment a hazát védni s egy (István) nem is tért vissza — elesett a harcban. És ma is a ház egy fia a király minisztere, a másik test­vér (az ujszászi házi­gazda) jeles gazda és sportsman, élén egy közlekedési fontos intézetnek. Csak ilyen magyar és ilyen tevékeny lenne minden magyar­nevű nagyúri nemzetség! A poharak csengésébe, a sok jó kívánatba jó cigányzene szólt bele, s a­hol ez és szép leányok van­nak , ott a jó kedv hamar táncra kerekedik. A táncban is az volt a fénypont, ki az élőképekben: a gyöngyös diadémes úrnő. Még mikor a táncnak, zenének vége

Next