Fővárosi Lapok 1879. december (277-299. szám)
1879-12-03 / 278. szám
Szerda, 1879. december 3. 278. szám. Tizenhatodik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. FélévreElőfizetési dij: 8 tra Negyedévre............... 4 „ Megjelenik fz ünnep utáni napokat kivéve minden nap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az én fecském. (1878. május 10.) »Egy fecske nem csinál tavaszt.« — Talán igaz, s még sem hiszem, Mert másként érzi, tudja azt Fájdalmasan verő szivem ! Tél volt, midőn felém repült Az én fecském egy zord napon, És ime !, rám tavasz derült, Holott jég volt folyón, tavon. És most, midőn tavasz virul, Az én fecském eltávozk, S szivemre jég és fagy borút, Holott minden virágozik. Csejthei Zoltán. —'Hm-Es-— A vándormadár. (Beszély.) Varga Jánostól. (Folytatás.) — Mitru, szedd össze magadat, nem ismersz ? — Nagyon is jól ismerlek. De jó, hogy itt vagy, egyszer úgy is számolnom kell veled. — Az istenért, légy eszeden s ne bánts igy, mikor most is javadon járok. — Borzasztó, mivé lehet egy lány ?! — Erre nincs szavam; majd lesz idő arra is, de most sietős minden szempillantás. Este óta költöztelek, de nagyon aludtál, most már nem lehet sokat beszélgetni. A dodájon ébredeznek s ha itt találnak, mind a kettőnkre nagy baj. — Tudom! Az este ittam meg dudáltam. Ez nagy bűn ! De mikor olyan kutyakedvem van! Nagy örömömre van, hogy egy hét óta most váltok veled először szót. Oh, még nagyobb kedvem is lesz a lakodalmadon , ha megérjük valahogy! A legény hangja hörgővé vált és mint a vaspánt oly erősen szorítá meg a leány karját. — Ne kínozz! — sziszegő a lány. — Már sokszor bántottál hiába. Egyszer már eszedre térhetnél. És erőlködött, hogy karját kiszabadítsa a legény vasmarka közül. — Arra tértem, egészen rájöttem az igazira. Én boldogtalan vagyok, az isten teremtett olyannak, amilyen vagyok. Már látom, nincs segítség, legjobb, ha meghalok. — Mitru! drága Mitru!oh hogy is beszélhetsz olyat ?! Lásd, amit beszélsz, elszivelem, mert a roszszak súgnak rólam rosszat; ahogy bánsz velem, azt nem panaszoltam föl soha. Majd máskép lesz minden, te belátod, hogy igaz szeretőd vagyok, s ami most baj, az mind jóra fordul . . . Csak most az egyszer hallgass én rám. Hogy ittál, az senki dolga, csak a miénk, de itt a dodájon a kalauz a biró, az mondja meg, mi szabad! Most a parancs ellen cselekedtél, s ők el fognak űzni innét, ami nagy szégyen lesz a fejünkön. Én segítek rajtad. Gyere, fussunk innét mind a ketten, nem marad itt sajnálnivalónk semmi, senki. — Elmegyünk a faluból is, el a havasokra, ahol csak ketten leszünk, akik egymást ismerjük. Gyere, menjünk. A legényben megmozdult a jobb érzés, de a terv már régebben érve volt; a szilaj természet már hozzá nőtt a halál gondolatához. — Nem megyek! nem futok. Találjanak itt. — Ne beszélj, félek tőled. — Nem soká félsz, egy ütés és mindennek vége. Te is jösz velem , úgy illik az! — Üss le hát! - szólt a lány tárt karokkal térdelve a legény elé. — ne kínozz tovább! — A legény megingott, remegve nyúlt baltája után. — Siess, — sikolta magánkívül a szerencsétlen leány. — Nézz oda, ha nem sietsz, örökre elkéstél. A Kotásról megindult az arató csoport. A leánycsapat dalolva köszöntötte a pirosló hajnalt s búzavirágot szedett a legények kalapjára. A csoport előtt pedig aggódva, tűnődve tanakodnak az öregek, Andris gazdának magyarázgatva, valami nehezen érthető dolgot. Mitru halálszínre válva emelte föl a gyilkos baltát , szemeit behunyva, irtóztató erővel akart lecsapni az áldozat fejére . . . Hanem a dolog szerencsére csak az akaratnál maradt. A kar fölemelésénél kettős lövés dördült el, s abból az egyik is elég volt, hogy a gyilkos kézből a baltát kiüsse. A legény, mint a vadállat ordított föl a lövésre, s ott hagyva az összeomló leányt s a lehulló baltát, futásnak eredt s pár pillanat alatt eltűnt a közeli akácos sűrű bozótjai között. Az ispán gazda pedig ott felejtve részeseket és a menekülő legényt, átvetette magát a határárkon s futott a tallón, az összeeső leány felé. V. Aznaptól kezdve Mitrunak nyoma veszett az egész környéken. A leány pedig betege lett a nagy lelki izgalomnak. Napok múltak el, mig a balzsamos légen s az iratos füvekből főzött orvosságon annyira fölépült, hogy végig birt gondolni a végzetes történeten. Negyednapra megeredt a lelki gyógyulás forrása s könyezett a szánandó sorson, mely osztályáúl jutott. A könyező betegen már megfogan a vigasztalás. Az egész falu részvétével karolta körül. Az öregek jó tanácscsal, a leányok biztatással. S a természet gyermekének elég ez a két recept, s Anica már nyolcadnapra ott munkálkodott a kalász-gereblyével a többi lány között. S bobó tréfájuk nem bántotta, tenyelgésük enyhítette s a pusztai élet ezernyi csöndes örömei észrevétlen szivébe loptak egy-egy derűit pillanatot. Csak akkor nyilatt lelkén a fájdalmas emlékezés egy-egy villáma keresztül, mikor keresetlen is az ispán délceg alakjára tévedt tekintete. Reszketett a gondolatra, ha őt megszólítaná, s gondolatát mégis úgy vonta valami félelmes érzés ez ember felé, mint a mesés kígyó bűvereje a galambot, mely előbb-utóbb ellensége hatalmába repül. Neki is bele kellett repülni. Amint közeledett a takarás vége, úgy szaporodott feje fölött az aggodalom. A kis vándorcsapat olyan szívesen lendítene a sorsán. Úgy szeretné boldogítani mindenik. A kisértés állandó tanyát vett szomszédságában. Jó hajlamát, a lánybarátok s boldogtalanságát az öregek alkudták a derék legény részére . . . Szivét pedig maga a legény vesztegette meg tartózkodásával, ezernyi figyelmességgel, s ama jól eső kímélettel, hogy sem a csimpolyásra, sem előbbi sorsára soha egy szóval nem emlékeztette. S ez utolsó volt a legerősebb kisértet, mert ez becsülését követelte az ispán részére. S álma is ellene szegődött. Éjjelenkint látta magát elhagyatottan a boldogok közt. Lánytársai mulatsága az ő szivének keserve volt. A részeg csimpolyás ütéseit érte újra, s irtózva csapta meg a bűzös, pálinkagőzös lehelet. Boldogság volt rá nézve a viradat, mely álmainak véget vetett. Be kellett látnia, hogy élete olyan volt, mint a hű kutyáé: osztálya korbács és sorsa a meghunnyászkodás. Aztán ez a jó ember magát a mennyországos életet ígéri. Minden pillanatnyi fájdalmáért egy egész élet hosszán tartó boldogságot, szerelmet, gyöngéd bánásmódot, családi örömet, s ezeknek meleg fészkéül egy pótolhatatlan otthont. És annyian késztetik: fogadja el! S az a másik, a ki életét pokollá tette; a ki gyermek kora óta kinozta; a kenyérért, melyet eléje vetett, szivét vágta ki; a kinek szerelme is csak gyötrelem volt, melynek csak töviseit érzé s jótékony melegét soha nem ismerte. És annyian késztetik: feledje el! S már nem habozhat tovább, itt a határidő, nyúlhat akármelyik után, de választania kell. Holnap reggel indul a kis karaván hazafelé. Egy-egy hangya mind, szorgalmuk megkereste a mostoha tél szükségletét. Mindenki koszolódott, batyucskáját kötözgette, kevés holmiját rendezgette. Mennek haza. De mit csomagoljon ő, ahová menjen ő. Van-e egyebe véghetetlen elhagyatottságánál ? van-e otthona, ahol várja valaki? És itt úgy marasztják! Csak legalább arról a boldogtalanról tudna valamit. Él-e még? És hol? Mivé lett elkárhozásában? Ha legalább megtalálta volna valahol, azt, amit vele hiába keresett: a boldogságot. Ha jólétben tudhatná, messze, ahol senki sem ismeri, senki nem üldözheti. De hátha még jobban elzüllött, mint eddig. Ha mardosó lelkiismerete világgá hajtotta. El az emberek közül, ki az erdők vadjai közé. Vagy a nyomorúság karjai közt, rongyosan, éhesen vánszorog faluról falura; és nincs a ki egy darab kenyérrel, egy ital vizzel megváltsa a haláltól. Testét megvérzi a bokor, arcát megzúzza az út köve, és nincs a ki bukásában kezét nyújtsa felé, és azt mondja neki: szegény Mitru! — Szegény Mitru! mi lett belőlünk ?! A lány egyedül üldögélt az erdőszélben, búsan meredve arra a messziről kékelő hegyek felé, s mégis összeriadt, amint ez a sóhajtás kissé hangosan szakadt le a szívéről. Körültekintett. Senkit nem látott, boldogan hajtotta le fejét térdeire támasztott két kezébe, és szemeiből megindult a jóltévő könyek csöndes patakja. Egész besötétedett, mire magához tért. Az ég teli zivataros, sötét felleggel, s kelet felől meg-megnyilt az ég, kitárva előtte vakító fényét, mely szelid kárpitja mögött örökkön ég. Sietett vissza a hodái felé. Már beérte az első kunyhót, mikor a dűlőútról Andris kilépett elébe. Épen kapóra jött az első dörgés, a lány arra foghatta ijedtségét. — Ne félj, — szólt szelíden a legény, — én vagyok. — Mit akarsz velem ? — szorongott a lány. — Csak egy szót akartam mondani. Tudod, hogy eddig kitértem az utadból, de most már nem várhatok tovább. Azt gondolom, hogy talán valaha megbánthattalak; megkövetlek értte, ha akaratom nélkül bánatodra voltam. — És megfogta a leány remegő, forró kezét s az ott hagyta neki, tarthatja, ha akarja. — Megverne az isten, ha egy szavam volna ellened. Jó voltál hozzám, s engem ért az isten, mit szeretnék mondani. — Oh, Anica, ne menj még holnap. — De hát — hogy maradhatnék itt, ha a többi megy? (Folyt, köv.)