Fővárosi Lapok 1880. március (50-73. szám)

1880-03-02 / 50. szám

Az új látvány mely most nyílt, kisebb körre­­szorult ugyan, de nem kevésbbé megragadó volt. A vén almafákat az éji világ oly fénynyel árasz­totta el, mintha valamely bűbájos tündér műve lett volna az. A tövön ezer meg ezer ezüst fény csillogott, mint megannyi apró láng, mely legott kialudni lát­szott, a­mint az ott elhaladók árnyat vetettek a pá­zsitra, hogy a másik pillanatban már újra fölcsillan­jon. A csűrök, kazlak, gazdasági szekerek körrajzát tisztán ki lehetett venni, úgy­szintén a recés kerítést, az ekéket s a künt heverő vagy még legelésző barmok alakzatát. De különösen a vén kastély nyújtott saját­ságos látványt. Az eleven­ sövény lombozata, a ház melletti lugason fölkapaszkodó jerikói lenc, a vad­­szőllő és a vad rózsa, melyeknek egyegy ága a kis négyszög ablakokon kandikált be; továbbá a ház körül félkör­ívben letűzött vesszőkre felfutó sar­kantyúvirág s az épület mohos tetejét borító fülfa- és nőszirom-csoportozat, de kiváltképen a borostyánnal beszőtt két idomtalan kupolájú, szélkakasos torony, a messze kinyúló ereszcsatornák, a hold varázsfényé­ben oly bűbájos képet tártak föl, a­minőt csak kép­zelni lehet. E látványhoz gondoljuk még azt a csön­det, bájt, költészetet, melyet ez est nyújtott! Stereos­­kopikus légtükrözet volt ez, oly varázslat, minőt csak álmunkban szoktunk látni. Néhány percig művészünk elámulva, mozdulat­lanul vesztegelt, mint valamely legendabeli lovag. Végre is társának kellett a vállára veregetni, hogy őt merengéséből fölébreszsze. — Önnek a barátja még mindig el van fog­lalva, — szólt az öreg az egyetlen világosságra mutatva, mely az épületből kisugárzott s kétségtele­nül megvilágította a pénz emberét is, ki a bájos és dacára csak a jegyzői okmányokat s a gazdaságra vonatkozó számadatokat tartá egyedül méltóknak figyelmére. És csakugyan, mikor Prosper és János úr az emeletre fölmentek Anatolehoz, ő még mindig ugyan­azon a helyen ült. Az iratok egy része ki volt terítve előtte, a másik egy fehér boríték alatt rejlett, melyre nagy betűkkel ez volt írva: » Rousselot-örökség.« — Ej, ej! — kiáltott az örökös, a mint az öre­get megpillantotta; — ugyan mondja csak, miféle állatfajhoz tartozik az az ön Bastien-je ? — Talán hiányt szenvedett valamiben, Ana­­tole úr ? — Nem épen, de ha már egyetlen cselédet hagy ön vissza a ház őrzésére, nagyon jól teszi vala, ha másvalakit választ ki helyette. — Hétfőn reggel mindenki itthon lesz s akkor Anatole ur kénye-kedve szerint választhat közülök. Egyébiránt majd beszélek én Bastien-nel. — Legyen! De ha ő önnek sem fog válaszolni, ép úgy mint nekem nem válaszolt . . . — Hogy történhetett ez ? — Az imént beszólítottam; a holnapi napra nézve akartam vele közölni parancsaimat. — És nem fogadta talán azokat kellő tiszte­lettel? — Csak jelekkel, némajátékkal. Ebben ugyan még semmi különös nem volna, azonban néhány hozzá intézett kérdésemre is folytatá némajátékát. — Megnémultál-e, bohó ? — kiáltok rá. — Oh, épen nem, uram, sőt ellenkezőleg sokan azt állítják, hogy nagyon is pereg a nyelvem. — Nos, akkor hát csak használd a nyelvedet és válaszolj nekem.­ — Ezt mondva, várom a feleletét. A fickó újra ostoba arcot ölt, fülig fölpirul, néhány érthetetlen szót dadog, aztán egyszerre megszűnik hebegni, ajka nyitva marad, mintha halszálka akadt volna fenn a torkán. Én egyre kérdezősködöm tőle, zavara fokozódik , újra néma jelekkel válaszol s torz­képet vág. Oh, mily ügyes bohóc e gazember! —gon­dolom. Kezdtem mérgelődni: ugyanaz a némajáték volt a felelet. Végre is vállat vontam és . . . jót rúg­tam rajta. Ő pedig visszafordult, mosolygott, hálás kifejezéssel hatta meg magát előttem s aztán kiment. Ki látott életében ilyen barmot? János ur már néhány pilllanat óta nevetett a történtek fölött. Végre Prosper is osztozott e derült­ségben. (Folyt. köv.) 244 A „Comedie Francais ünnepnapján. (Paris, február 25.) Az ünnepély alkalmával, mely ma este Páris szine-javát a »Comedie Francaise«-ba gyűjti, hogy újra tapsolja a «Hernani« agg költőjét, érdekes meg­emlékezni e romantikus szomorújáték első előadá­sáról. Sajátszerű véletlen, hogy az ötven év előtti tél, midőn »Hernani« színre került, valósággal mása volt az ötven év utáni télnek, melyen Franciaország e műnek, hogy úgy mondjam : arany­lakodalmát ünnepli meg. A Szajna akkor is be volt fagyva, mint az idén s mint a költő egy névtelen életírója (saját neje) mondja: a próbák alatt Hugónak posztó-tapánban kellett a színházba mennie, hogy a megjegesedett hi­dakon lábát ne törje. A színpadon melegített téglát tétetett lábai alá. A színészek fogai vacogtak s kiki sietett leperdíteni mondókáját, hogy aztán még job­ban siessen a foyerbe­n melegedni. De a lelkesedés, melylyel Páris akkor e színda­rabot fogadta, korántsem hasonlított a mai lelkese­déshez, bár az az este is zajos volt, mint lesz a mai. »Hernani« határozott előre való lépést jelez a fran­cia dráma történetében s 1830 február 25-dikén csa­tatért csinált a »Français« színpadából, melyen az új romantikus iskolának, meg kellett küzdenie, a régi klasszikus iskolával. Élethalálharc volt ez, melyben az egyik csak a másiknak vesztével győzedelmeskedhe­tett. A klasszikus költészetnek buknia kellett, mert hiányzott belőle az élet, az erő, de az új iskola sikere kétes volt csaknem az utolsó pillanatig. Mint Victor Hugo »Ruy Blas és a »Le roi s’amuse« című darabjainak, »Hernani«-nak is előbb a cenzúra akadályait kellett leküzdenie. Október else­jén olvasta fel a költő a »Theatre Francais« bíráló bizottsága előtt »Hernani «-t, melyet az egyhangúlag elfogadott s aztán a cenzúrának adta át, mely tőle ki­­telhetőleg megcsonkította és elferdítette. A szerző jó darabig hiába várt, nem kapta vissza sem kéziratát, sem a sajtóbiróság ítéletét. Sürgetésére azt felelték, hogy a darabbal a cenzúra már rég végezett s hogy az a Bourdonnaye minisztériumában van ez idő sze­rint. Végre visszakerült a minisztertől, de hogyan! Kiforgatva és elferdítve. A költőnek minden türelmére és minden erélyére szüksége volt, hogy da­rabja előadásáról le ne kelljen mondania. Vitázott, civódott minden mondatért, minden kifejezésért. Hogy az olvasónak e tusáról némi fogalma legyen, ime egy levél, melyben három szavát visszaadják a szer­zőnek. »Tisztelt uram, van szerencsém értesíteni, hogy ő excellenciája, engedve az ön ellenvetéseinek, me­lyeket siettem eléje terjeszteni, szíves volt beleegyezni, hogy »Hernani« némely törlései helyreállíttassanak. Ennélfogva szabadalmazva van újra kéziratába venni a következő kitörölt kifejezéseket: Lache, insensé, mauvais roi.« Maradtam sat. Trouvé. A szinügyi sajtóbiróság elnöke.« A műnek a »Journal des Débats« már előre roppant hirt csinált, mig a régi iskolához tartozó szinműirók, kik nem jó szemmel nézték ezt a jöve­vényt, ki veszélyeztette nemcsak doktrínáikat, de ér­dekeiket is, rajta voltak, hogy ezt az ellenséget ve­szélytelenné tegyék. Az eszközök megválogatásában nem voltak kényesek. Akadtak, kik hallgatóztak a színfalak mögött, vagy elmeséltettek egy-egy jelene­tet a színház kapusától, vagy megkerítették a kézirat néhány sorát, melyeket azután nem készek nyilvános­ságra hozni, persze elferdítve, ellúzítva, gúny tár­gyává téve. Jó ideig e fölött nevettek bizonyos sza­lonok. Általán véve a sajtó sem volt kegyesebb a műhöz. A kormánylapok nem kedvelték a szerzőt, mióta a X. Károly által felajánlott évdíjat visszauta­ssa ; a szabadelvű lapoknál pedig színműírók írták a kritikát, kiknek nem tetszett a vetélytárs. Mielőtt Hugo darabját a közönség megismerte volna,a »Vaude­ville« színházban már annak egy paródiáját adták elő, mely az ismert kép­jelenetben Don Ruy Go­­mez-t mint medvetáncoltatót mutatta be. Mind­ennél nagyobb baj volt azonban, hogy a színészek sem lel­kesültek a darabért. A romantikus iskolának ez ideig csak egy határozott sikere volt a francia színpadon, Dumas »III. Henrik«-jével s a színészek visszavá­gyódtak a régi alexandrinekhez. Az egy Joannyt ki­véve, kinek dán Ruy Gomez szerepét adták s a ki egyaránt lelkesült a műért és szerzőjéért, a többi kedvéért fogott a tanuláshoz. Mars kisasszony, ki ötven éve dacára is uralkodott a színpadon, nagyon fitymálódva bánt Dona Sol szerepével és olykor kí­méletlen volt az ifjú költő iránt. Az öreg Dumas em­lékirataiból ismeretes e művésznő kötekedése a pró­bák alatt. Végre közeledett a főpróba s a darab ki volt tűzve előadásra. A pénztárakat ostrom alá vették, de az ostromlók jó része az ellenséges táborból való volt, mely buktatni igyekezett. Ez a körülmény annál több aggodalomra adott okot, mert Hugo lemondott a szokásos elaque-ról, mely akkor még rendszeresen működött a »Comédie Framçaise«-ben is; lemondott róla, mert nem bízott benne. A claque meg volt vesz­tegetve ellenségei által. Ennek ellenében a költő oly módhoz folyamodott, mely a hivatalos tapsolókat fö­löslegessé tegye és egyszersmind pótolja. A kezdemé­nyezés érdeme voltakép a Theophile Gauthieré, ki akkor a romantikus iskolának legifjabb, de már is ismert tagja volt. Ő vállalta magára az intézkedések gondját. Összetobozza az új iskola híveit, a több­nyire csupaszképű fiatal embereket, kik nyitott gal­lérral jártak és vállaikra omló hajat viseltek, mely­lyel talán pótolni kívánták azt, a­mi a képükön hiány­zott. Voltak közöttök ismert nevek is, mint Louis Boulanger, Gerard de Nerval, Thierry Eduard, Bal­zac, Berlioz. Hugo egy csomag piros papirost vett, azt négyszögű lapokra vágta és minden lapra ráírta e spanyol szót: »Hierro,« mely vasat jelent és szét­osztotta az összetoborzott önkénytes had közt. Ez volt a jelvény. A színház a szerzőnek rendelkezésére bo­­csáta a zenészek helyeit, a második emeletet és a földszint kétharmadát. Midőn az előadás napja elérkezett, ez az ön­kénytes had már dél tájban csoportosult a színház előtt. Furcsa csoport volt, s minden ország, minden kor ruházatában. Lehetett látni Robespierre-felöltőt, spanyol köpenyeget, II. Henrik korabeli vékony ka­rimájú kalapot; maga Theophile Gauthier, a vezér, vállaira omló hajjal és skarlátszínű selyem felöltőben jelent meg. A színház ajtaja nem akart megnyílni előttük. A régi iskola hívei időközben neszét vették e cso­portosulásnak s összegyülekeztek ők is, összeszedve az utca szemetét, s megpróbálták a tarka tömeget eltávo­lítani. Említik a többi közt, hogy Balzacnak egy ro­hadt káposztafő esett a fejére. A két tábor kétségte­lenül véres harcba keveredik, ha három óra felé meg nem nyílt volna a szinház ajtaja. A tarka tömeg a néző­térre vonult s az ajtó ismét becsukódott. Benn voltak a sötét házban és tanácskozni kezdtek a teen­dők felett. Körülbelől négy órára megegyeztek a helyek iránt és nem volt mit tenniök. A tömeg unat­kozott, és minthogy még körülbelül ötödfél óra vá­lasztotta el az előadástól, nem tudták miképen agyon­ütni az időt. Kivilágítatlan színházban ez nem is könnyű dolog. Beszélgettek, lármáztak, énekeltek, és ettek. Mindez különös volt szemben ama színpaddal, melyen egykor Voltaire-t megkoszorúzták. A terem, a csillár­ meggyújtása után, a legfé­nyesebb közönséggel telt meg, melyből nagyon ki­vált a földszinten és a második emeleten elhelyezett hosszúhajú csoport. Ezek zajongtak, míg az igazi közönség boszús volt, a színészek pedig kedvetlenek. A szokásos három ütés után, melyek a párisi szín­házakban a csengőt pótolják, az előadás a lehető legkedvezőtlenebb kilátások között indult meg. De a »Hernani« verseinek hatása alatt egy­aránt szétoszlott a színészek kedvetlensége és a kö­zönség boszúsága. A tarka gárda kitelhetően mun­kálkodott, de nem volt szükség reá, mert a jelenetek láttára tapsoltak azok is, a­kik fütyölni jöttek. A lelkesedés mindegyre nagyobb lett s a harmadik fel­vonásnál a siker kétségtelenné vált. Midőn harmad­szor gördült le a függöny,­­ valaki hivatta a szerzőt. Hugo a folyosóra megy, a­hol egy alacsony férfi fo­gadja. — Nevem Mame, a Bodoin kiadó­ üzletének társa vagyok. Beszélni kívánnak önnel, — de itt rossz helyen vagyunk. Szabad kérnem egy pillanatra? Az utcára érve, a kis ember így szólt: — A nézőtéren voltam, én is, Bodonn úr is; szeretnék kiadni »Hernani«-t nyomtatásban. Nem volna hajlandó eladni ? — Menyiért ? — Hatezer frankért. — Majd beszélünk erről — mondá Hugo, — az előadás után. — Bocsánat! szeretném azonnal megkötni az alkut. — De miért?— hisz nem tudja még, hogy mit vesz ? Alább is szállhat a siker. — Igen, — mondá a könyvárus, — de emel­­kedhetik is. A második felvonásnál kétezer frankot akartam önnek ígérni; a harmadiknál négyezret; most a negyediknél hatezret ígérek; tartok tőle, hogy­ az ötödik felvonás után tízezer frankot ígérnék. — Ám legyen, — felelte Hugo, — ha ily fé­lelme van drámám miatt, önnek adom. Jöjjön hozzám holnap és megkötjük a szerződést. — Ha terhére nincs, szeretném megkötni azon­nal. Zsebemben van a hatezer frank. — Ezer örömmel, de hogyan ? Az utcán va­gyunk. — íme egy dohányos­bolt. A könyvárus és a költő beléptek, s egy lap papiroson szerződést rögtönözve, az utóbbi átvette az összeget, melyre valóban szüksége volt. A lelkesedés nem csökkent, midőn a költő visszatért a színházba, sőt fokozódott. A közönség szűnni nem akaró tapsokban ünnepelte a darabot, a szerzőt és a színészeket. Ez a siker a Mars kisasszony ellenszenvét is megsemmisíti. Az utolsó felvonás nagy jelenete után, midőn a szerző a művésznő üdvözletére

Next