Fővárosi Lapok 1880. április (74-99. szám)
1880-04-01 / 74. szám
a vitába, de koránsem, hogy ellenmondjon, hanem, hogy neje állításait megerősítse. Valahányszor e nőt meglátogattam, mindig olvasva találtam őket. Petőfiné érdekes alak volt, levágott hajjal, gömbölyű arccal és teljesen kifejlett idomokkal. Első tekintetre feltűnt rajta a nyílt homlok, a sötét szem, az értelmes tekintet. Szellem ült homlokán. Ha valaki egymás mellett látta őket, fogadott volna, hogy a rendkívüli jelenség kettejök közt a nő. Mind a kettő az volt. Petőfi csak akkor árulta el rendkívüli szellemét, ha szavalt, vagy itt; ekkor mindaz, ami benne rejtezett, hallgatott, a lávákban forrongott, kitört s az emberi szív és lélek vegyes tulajdonai teljes erejükben mutatkoztak. Nem volt benne semmi keresett vagy mesterséges. Őszinteség s nyíltság volt szavában, vonásain; kevés szóval sokat mondott. Nála az állítmány nem utósó, hanem első helyen jött. Oh, ha a sors nem tépte volna el őket. De a végzet nem akarta igy! Nem sokára Petőfi boldog apa lett s ekkor gyermek és férfi volt egy személyben. Minduntalan kisfiáról beszélt. Az oroszlán igy szeretheti szülöttét. És mégis volt valami, amit jobban szeretett fiánál és nejénél, mert mind a kettőt ott hagyta és ment szótlanul, — határozottan, Bemhez. Mily boldog volt, ha Bem néha beküldte őt egy-egy sürgönynyel Debrecenbe! Ekkor meglátta fiát, nejét, e két kedves lényt, kikben földi boldogsága öszpontosult. Ily alkalommal találkoztam vele egy nap Debrecenben ! Mintha előre érezte volna baljóslatú végzetét: aggodalom ült arcán. O quantum mutatus ab illő !... Nec vates Helenus hős mihi praedixit luctus. Mintha maga írta volna meg a saját sírversét a » Jövendölés« című költeményében: »Halál ne vidd el öt karomból, Ne vidd korán el a fiút: Soká ígérte őt éltetni Az ég ... vagy álmunk is hazud ?« »Anyám, az álmok nem hazudnak: Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő fiadnak, Anyám, soká, örökkön él.« Hiador. Áprilisi történet. — Csöndesen Hektor! mindjárt nyugton légy! Te pedig, kedves Oszkár, ne is hederíts rá! Ez nem bánt. Lépj be csak bátran. — Te könnyen beszélsz, mert téged ismer, de nekem, azt hiszem, mégis csak jobb lesz egy kicsit vigyáznom. — Bohóság! — nevetett föl Lajos. — Ismétlem, nem bánt. De ha nem hiszesz nekem, akkor kalauzod leszek. Oszkár csakugyan félt beljebb lépni magában s az ő helyén alkalmasint olvasóm is félt volna, mert a jövevényt megriasztó kutya nagy, fekete állat volt, olyan fogsorral, mely a leghiresb amerikai fogorvos kirakatát is megszégyeníthette volna. Aztán, mikor Oszkár benyitott, hirtelen felszökött és morgott. Nem csoda, ha a vendég nem bízta magát az ő kegyelmére, habár a kutya szép lassan újra lefeküdt és sem gazdájával, sem vendégével nem törődött többet. — Ugyan, Lajos, hogy tarthatsz ilyen szörnyeteget a házadban ? — kérdé Oszkár (a fontos tárgyakon szivarfüst mellett átesve, barátját, kivel évek óta nem látták egymást. — Ha te az én Hektoromat becsmérled, — viszonzá Lajos, — akkor igazságtalanul ítélsz. — Hogyan ? — Ő nem becsmérlést érdemel, hanem a legnagyobb dicséretet. Hű barátomnak bizonyíta be magát. — Ugyan mi barátságot tehetett veled ? — Aligha hiszed el: százezer forintot mentett meg énnekem. Oszkár hitetlenül nézett barátjára, de annak arca azt bizonyíta, hogy komolyan beszél. — Mondd el hát, ezt a különös történetet. — Elmondom. — Tudod, hogy évek előtt társulati pénztárnok voltam. Hivatalaink a betöréstől oly kevéssé voltak biztosak, hogy én abban — a vasas pénztár dacára — nem örömest hagytam egy fillért sem. A szomszédságban ügyesen végrehajtott tolvajságok fordultak elő, ami engem aggodalomba ejtett. Egy éjjel csakugyan betörtek hivatalunkba, a pénztárt fölfeszítették s tartalmát elvitték. Szerencsére, a tolvajok nem találtak benne többet néhány tallérnál, de az szöget ütött a fejükbe, hogy a betörés előtti napon nagy összeget kaptunk s nem lehetett tudni, vájjon a gonosztevők nem birtak-e tudomással erről, vagy tán csak esetleg tekintenek be ép ezen az éjszakán. Én elég óvatos voltam, a pénzt saját lakásomra vinni, ahelyett hogy a vén pénztárra bíztam volna. De ha a tolvajok tudták, hogy pénzt kaptunk, félni lehetett attól, hogy máskor is megtudják , ha nem találnak mit sem a hivatalban, egyszerűen betörnek az én lakásomra. Javasoltam az igazgatónak, hogy vegyen új, biztos pénztári szekrényt s állítson fel éji őrt, mert lesz a mi kisvárosunk rendőrségére bajos dolog támaszkodni. De a mi öreg ügyvédünk úgy vélekedett: nem valószínű, hogy a betörők ugyanegy helyet másodszor is meglátogassanak, sőt jobb is lesz, ha a pénzt többé nem hordozom haza, hanem beteszem az ócska pénztárba. Az igazgatótanács is ezen a nézeten volt s nekem nem maradt más, mint remélni a legjobbat. Sajnos, nekem lett igazam, nem a vén ügyvédnek. Egy hét múlva százezer forintnyi bankjegyet kaptam kézhez. Kétségbe estem, nem tudva, mitévő legyek. Az igazgatótanács határzata dacára, hivatalunkat nem tartom biztos helynek. De ha haza viszem a pénzt, akkor meg nyomasztó felelősséget veszek magamra. Mégis az ész azt sugalta, hogy az utóbbi módhoz folyamodjam. Haza hoztam a pénzt, anélkül hogy valakinek csak egy szót is szóltam volna felőle. Megvallom azonban, hogy az este nem valami vígan éreztem magamat. Jól elgondolva, hogy házunkban hová tegyem a pénzt, két részre osztom s egyik felét bedugtam ez ottománba, melyen most ülünk s mely elé akkor Hektort fektetem, a másik felét pedig a kályhába rejtettem, mint a hol nem igen szoktak pénzt keresni. Noha korán lefeküdtem, az izgalom sokáig nem hagyott elaludni. Egyszer csak arra riadok föl, hogy egy kéz befogja a szájamat. E kéz tulajdonosa halkan arról értesített, hogy ha csöndesen maradok, semmi sem történik velem. Elővigyázatból azonban összekötök a kezemet s pisztolycsövet szögeztek homlokomnak. Egy másik a feleségemmel tett így. Aztán elkezdtek a szobában kutatni. Kezükben tolvajlámpa, képükön álarc. Ágyakat, asztalokat, ruhákat kikutatva, már-már azt hivom, hogy mégis csak rászedtem őket, midőn az egyik megszólalt: — Pillantsunk csak be a kályhába! Egy perc múlva kihúzták a pénzcsomagot. Képzelhetni, mit érezek, e nagy veszteségre gondolva. S ez még nem volt minden. A fickók jól tudhatták, mennyi pénz volt nálam, mert az egyik azt mondá: — Ez csak a fele! Egész testem végig borzongott. Hisz ez az én szobámban történt. Ekkor az egyik fickó kinézett, tán behívni valakit. Hallám amint ez ajtóban megfordul a zár, nyílik az ajtó s hallék utána egy borzasztó ordítást. Mindjárt tudtam, hogy Hektor teljesíti szolgálatát, kiugrottam az ágyból, elszakítom kezem kötelékeit s mielőtt az őrt álló fickó rám süthette volna fegyverét, kicsavartam a pisztolyt kezéből s letepertem a földre. Aztán nem törődve vele, rohantam le, hogy a pénzt visszavegyem. De én azt láttam, amint a tolvaj kisuhant a kinyitott kapun. Utána lőttem, de nem találtam. Csak második lövésre terítem le, mialatt a másik kiugrott az ablakon és elillant. A pénz természetesen újra nálam volt s a mi vén ügyvédünk kénytelen volt bevallani, hogy túlon túl bölcs volt, mert a betörők ismét a hivatalt látogatták meg először s csak mikor ott nem találtak semmit, jöttek az én lakásomra. Az én foglyom pedig bevallá, hogy a tulajdon könyvvezetőnk volt az, a ki őket üzletünk állásáról pontosan értesítő. A könyvvezető persze azon a reggelen nem jelent meg a hivatalban s azóta nem is hallunk róla semmit. * — Hát a kutya? — kérdé Oszkár. — Koronát az érdemnek! A tolvaj, a nálunk uralkodó csendről ítélve, azt hitte, hogy kutya nincs a háznál s annál jobban meg volt lepetve, midőn az ajtó benyitásakor Hektor ráugrott. — Az bizony meg is ijeszthető, — jegyzé meg Oszkár. — Az az ember, — nevetett föl Lajos, — alig is látott még valaha afféle kutyát, a milyen akkor az én Hektorom volt. Foszforral kentem meg szemeit és száját s a legerősebb rugót tettem bele. — Foszfor? Erős rugó? Miféle vadakat beszélsz összevissza ? — Hát tudod, az ő szeme üvegből van. — Üvegből ? Kérlek, ne akarj rászedni. — Dehogy akarlak. Hát nem veszed észre, hogy ez a Hektor tulajdonkép csak egy csalódás ? Oszkár a kutyához ment s azonnal meggyőződött, hogy el van bolondítva. Az a szörnyeteg kaucsuk-kutya. Lajos, barátjának bámuló arcát látva, nevetve mondá: — A történet egyszerű. Én ezt az állatot a bécsi világtárlat automat osztályában vettem. A küszöbnél egy rugó van, mely a padlat alatt összeköttetésben áll a kutya fekhelyével. Ha nyílik az ajtó, Hektor felugrik és morog, mert torkában morgó készülék van. Hiszen tudod, te is mily nagy respektussal néztél rá. Ha erős rugót alkalmazunk, akkor a kutya magasra ''ugrik és még jobban morog. Ettől ijedt meg s kiáltott oly nagyot a tolvaj. 369 — Most már értem s remélem, hogy azért a Hektor tekintélye nem csorbult kutyatársaiszemében, mert mondhatom, hogy a te Hektorodnak foszfor nélkül is ijedelmes tekintélye van. * A legszebb pedig a dologban az, hogy az a nap, melyen Oszkár meglátogatta barátját, a bolonddátétel hagyományos napja volt — elsőaprilis. Kätscher Lipót. Fővárosi hírek. * A Kisfaludy Társaság tegnapi ülésén a folyó ügyek érdekesebbek voltak, mint a felolvasások. Egész nap esős idő lévén, nem is gyűltek össze oly sokan, mint máskor. Voltak azonban így is elegen. A belső széksorokat most is nagyobbára fiatal hölgyek foglalták el. A fiatalság a korláttal elzárt korridorban seregeit. Az elnöki emelvényen a felolvasó asztal már lejebb volt helyezve s azzal szemben külön hosszú asztalnál jegyeztek a hírlapi tudósítók. Az akadémia ülésterme ez uj berendezés által rendesebb külsőt kapott. A társaságot tegnap, Gyulai Pál elnökkel együtt, csak tizenegy tag képviselte. Először is Csiky Gergely másodtitkár jelenté a következőket : Gönczy Pálné úrhölgy, Ilona leánya halálának évfordulóján, százforintos alapítványt tett, annak emlékéül, hogy korán elhunyt lányának, míg élt, nagy öröme telt a szépirodalomban. A levelező taggá választott Almberg Antal (Jalava) megválasztatását a közoktatási miniszter megerősíti, mi csak a külföldi tagoknál szokásos. Almberg és Sturm Albert levelekben köszönték meg megválasztatásukat, az előbbi ígérvén, hogy északi honában, Finnországban, jövőre is buzgó terjesztője lesz irodalmunknak. Felolvasásra került az akadémia jegyzőkönyvének ama pontja is, melyben ez köszönetet szavaz a társaság által a »vendégszeretet viszonzásául« felajánlott Kisfaludy-mellszoborért. E szobor létrehozását bizottság intézi s abban az akadémiát gr. Lónyay Menyhért fogja képviselni. Köszönettel fogadta a társaság az első hazai takarékpénztár újabb kétszáz forint adományát, s szives készséggel a Virág-emlékbizottság egy évét, melyre a tagok körében kegyeleti adományok gyűjtését kéri. — Szász Károly benyújtotta a szegedi »Árvizkönyv« először elkészült díszpéldányát. E könyvbe a társaság 39 tagja írt. Reméli — úgy mond — hogy díszére is válik az irodalomnak s reméli azt is, hogy (noha az eddigi előfizetések még nem fedezik a kiállítási költséget, ez albumnak, megjelenése után lesz annyi vevője, hogy a társaság küldhet valamit a szegény szegedieknek! Gyulai Pál a társaság nevében köszönetet nyilvánított Szász Károly szerkesztői buzgóságáért. Felolvasás kettő volt. Először Bartalus István mutatta be »Tehát« című egyfelvonásos vígjátékát, mely azonban bízvást az asztalfiók titka maradhatott volna. Cselekvénye érdektelen, kidolgozása lapos, dialógjai nélkülözik az élt és szellemet. Egy elbolondított cigány alaptalan hírmondással féltékenynyé tesz két asszonyt, mígnem kiderül, hogy a féltékenységre semmi ok. Jobb szerettük volna (s alkalmasint a közönség is, ha a tisztelt zenetudós ezúttal is holmi indiai primitív sípokat ismertet a zene történelméből, mert az egyszerűen csak száraz lett volna, de legalább nem ilyezetlen. Nem könnyű feladat volt figyelemmel kísérni ezeket a humortalan, éltelen jelenéseket, melyeknek nyelve nem a komikum szárnyán röpködött, hanem a próza sarában cammogott. Még aránylag legtöbbet ért benne a tanítónői pályára készülő két nőnek egymás közti próbavizsgálata, mely azonban semmi kapocsban nem áll a féltékenykedés darabos históriájával. A cím: »Tehát« onnan ered, mivel az egyik zaklatott férj ezt a szót gyakran használja , de ugyanez alapon »És« és »Mert« is csak úgy lehetett volna a darab címe. A tagok közt körülbelül legtöbb viszhangot kelte a dialog e sora: »Az ilyen vastag tréfa el is maradhatna,« mert erre többen mondták: »el bizony!» A korridor kisfiúi (a boldogok !) hálásabbak voltak, olykor nevettek s végül tapsoltak. Greguss Ágost a jövő ülésre halasztá »Adalékok a magyar verstanhoz« című értekezését s e helyett most Csiky Gergely olvasott műfordítást: Krisztodrosz-görög költőnek »Szoborcsarnok« című nagyobb költeményéből, melyet Homér agg fordítója, Szabó István kazári plébános külde be a társaságnak. Ő a hexametereket ma is jelesen fordítja s e műve,melyben a Demosthenesről, Hesiodról, Sappho-ról szóló részek érdeket kelthettek,) az »Évlapok«-ban fog megjelenni. A folyó ügyekből megemlítjük, hogy Bérczik Árpád a Moliére »Psyche«-re fordításának új átdolgozását ajánlja bírálói jelentésében; továbbá a társaság elhatározá,hogy a belga kormány kívonatára megküldi a szerzők jutalmazására érvényben levő társulati határzatokat. Volt zárt ülés is. Ebben elhatárzák, hogy azt az ötezer forintot, melyet Ráth Mór a Tömöri Anasztáz által a társaságnak ajándékozott Shakspearekönyvekért fizet, Tömöri százforintos rendes alapít. *