Fővárosi Lapok 1880. május (100-122. szám)
1880-05-01 / 100. szám
Az ablakpárkány virágai. (Virágrege.) 1519-et írtak Nürnbergben. Amaz idő volt, midőn Dürer Albert, a híres mester életének délfokán, művészetének pedig tetőpontján állott, midőn a cipész-költő Hans Sachs, mint a huszonöt éves ifjú, kihajtott gallérral és fürtös hajjal járt végig a már akkor is ódon utcákon, s látogatta, különösen gyakran atyai barátját, Neuenbecket, a becsületes takácsmestert, ki őt egyszer a versírás művészetének első titkaiba lelkiismeretesen beavatta. S a fogékony tanítvány most már javában írta szerelmi dalait, »Knittel«verseit, színdarabjait s keze bár szurkos lehetett a cipész munkától, ajka zengzetes volt a daltól és nem egy patrícius leány nézett az ablakból sováran és lopva utána; még pedig annyira kihajolva, hogy fekete bársony-főkötős szőke fejecskéje szinte elcsavarodott; ezüst-csatos vállfűzője és aranylánca pedig látható lett. Ugyanez időben Fischer Péter, a szobrász és rézöntő, egyik legnagyobb művész , a szent Seebaldus sírján dolgozott. Öntötte, véste bronzból s leghívebb segédei saját fiai voltak. Péter, Ármin, János, Pál és Jakab versenyeztek egymással, hogy atyjok nevét halhatatlanná tegyék s méltó síremléket állítsanak ama szentnek, a ki királyfi létére itt remetéskedett s a legenda szerint meghagyta, hogy oda temessék, a hol az ökrös szekér majd megáll az ő tetemével. S midőn meghalt, csakugyan egy ily szekérre tették s az állatok céltalan barangolás után végre a szent Péter földalatti kápolnája előtt állapodtak meg; itt épült azután a nevét viselő székesegyház. Ebben dolgozott most Vischer öt fiával, mig a tarkafestményű ablaküvegen át a verőfény megvilágította őket vászon felöltőikben hullámosan lelógó fürjeikkel, kik a fáradságos tizenegy év után már-már elkészülő művön gyors kezekkel véstek, csiszoltak meg. Ezalatt a Pegnitz vizén túl a szent Lőrincről nevezett másik székesegyházban Stossfeit faragta kőből már egy év óta óriási csoportozatát, mely az Úr angyalának üdvözlését ábrázolja. Verseny akart-e ez lenni, vagy az eszme lelkesítő ? Ki tudná megmondani! Annyi bizonyos, hogy a művészet gazdag szelleme különös kedvvel időzött e régi városka fölött és bevonta azt oly zománccal, melyet az idő le nem törül, ellenkezőleg még több himporral tetéz. Most is állnak még a régi kapuk, tornyok, bástyák, házak, erkélyek, melyek akkor sokkal újabbak voltak. A hires vén hárs valamivel karcsúbb lehetett s a vár sem volt egészen ily sötét, lakóival, a várgrófokkal, egyben-másban külseje is mindig változott. Csak a bástyák alatti zöld gyep, a Pegnitz gyöngyöző kristályvize, a szaladó felhők, meg a virágok lehettek mindig épen ilyenek. Hát az emberek ? Nézeteik, szokásaik mások voltak, de ép úgy tudtak gyűlölni, szeretni! Mint a Pegnitz a várost ketté hasítja és osztja két különböző elnevezésű részre: akként oszlott a lakosság is ketté : az egyik rész katholikusnak, a másik protestánsnak nevezte magát, a legnagyobb gyűlöletet vonva egymás közé korlátul. Csak a művészek (az isten e választott népe) képeztek némi kivételt. Őket egyesítette a közös lelkesedés, az eszme és ideálok azonossága, de gyakran még ők is vonakodtak a művészi korlátokon túl egymáshoz közeledni. Hol pedig a hírnévre való féltékenység ütötte föl sárkányfejét, ott ez ép oly fanatikussá vált, mint a vallási kérdés. De amaz időben is megvolt a két szelíd közbenjáró : a szerelem s a természet pompája, mely enyhítette, nyugtatta a fölzaklatott kedélyeket. Egy este gyönyörű verőfény aranyozta meg a becsületes Neuenbeck mester középső szobájának bútorzatát. Először végig rezgett a repedékes padlón, azután a magastámlájú, zöld szőnyeggel bevont székeken, pamlagon, majd a tarka porcelláncsészékkel díszített komód kasznin, a vékonylábú zongorán, és asztalkákon játszadozott, végre fölért a barna fatáblákkal szépen kockázott falra és a gondosan beterített ágy fölött a művészileg faragott régi feszületen időzött legtovább, azt mintegy dicsfénybe vonva. Az ablakban zöldmázos cserepekben virágok mosolyogtak s nem látszottak észrevenni, hogy ápolójuknak, a szép Neuenbeck Margitnak édes atyja mily tépelődve, és gondba merülten ül mellettük, összeráncolt homlokát most az egyszer mily tétlenül hajtja, szorgalmas, kérges tenyerébe. Nem olvasták-e lelkében a csatát, melyet abban az öröm és aggodalom vívott?! Örült, hogy Fischer Péter néhány nap múlva bevégzi remekművét s aztán öt fiával együtt másfelé vonul, hogy elvállalt újabb művekkel halhatatlanítsák nevöket. Hadd halhatatlanítsák, mit bánja ő! csak tanítványát Hans Sachs-ot ne szárnyalják túl a dicsőségben, és leánya szívéből halna ki egy név— a Fischer Pálé, mert hiszen más vallásbelinek csaknem adhatja őt feleségül. Úgy gondolja, hogy a távozástól remélheti e feledést, ámde a szép reménysugarat felhő zavarja meg! Kedves gyermeke, a szőke Margit, igen beteg, mélyen rágódik a bú férge e gyönyörű virágon. Most is halk sóhajtás hallatszik a mellékszobából, s a fölrezzent Neuenbeck minden tőle kitelhető gyöngédséggel nyit be a félhomályú szentélybe. Az aggódó apa távoztával a virágok árnya a szoba talajára vetődött, mintha ők is hallották volna a fájdalmas nyögést és mintha jóltevőjük segítségére akartak volna a szobába sietni. Az idő telt, a virágárnyak mind magasabbra emelkedtek és már ott leselkedtek a betegszoba ajtaján. Értik-e a költők a virágok sóhaját, vágyát ? Talán ez vonzotta ide Hans Sachs-ot, ki épen most lépett be óvatosan, visszafojtott lélekzettel, az ablakhoz közeledve s a félrehajtott üvegtáblára nyugasztva forró homlokát. Mi forrongott benne ? A megszokott régi kis játszótársnő életveszélye ? A jó barát Fischer Pál épen az imént elmondott szerelmi búbánata ?, vagy talán még egyéb is ? A virágok reszketnek a légvonatban, talán ők megértették! De nyílik az ajtó, Neuenbeck leverten lő ki a betegszobából. — Nos? — kérdi suttogva Hans Sachs. — Meg fog halni! — felelt az apa és a virágok melletti székre hanyatlott, mialatt arca a kétségbeesés határozottságát fejezte ki. Meghal s nekem ezt el kell viselnem! Meg kell érnem, hogy a vén tölgy lábainál az ifjú ibolya hervadjon el; de hisz ez sorsa a virágnak, gyakran látjuk ezt az erdőben is. Hansachs, a költő, bánatos némaságba merült ; szeme az ablakon át, a régi bástyán túl, a szép kis zöld réten, a csillogó vizen tévelyeg, melyen az est bíbora ég. Oly kínos ez a csönd! Egyedül a vén órának tompa ketyegése Lakik, mintha jelezni akarná az élet perceinek letüntét. Végre Neuenbeck szólal meg ismét: — Láttad volna csak! Arca fehérebb ágya párnáinál, selyem hajának rendezetlen fonatai a padlót érik, tiszta szeme lázban ég, szakadozott, összefüggéstelen beszéde pedig szüntelenül Fischer Pált emlegeti. — Oh, tehát mégis! — Csak ennyit válaszolt a költő, mialatt arca halotthalvány lett. — Ő meghal! — fejezi be Neuenbeck. Ismét beállott ama csend, melyben az óraketyegés teszi hallhatóvá az időnek haladó lépteit. Odakint a nap hanyatlóban volt, a természeten végigfutott ama csöndes légáramlat, mely alkonyatkor minden nap oly megható és elszomorító. Az enyészet sejtelmes borzongása ez talán ? Az ablakban is megrendültek a virágok, s árnyaik a betegszoba ajtaján halványabbak, összefolyók- 498 — — . Míg Daniela utolsó intézkedéseit tette, Márk folyvást szemmel tartotta őt. Oly bágyadtnak és kábultnak látszott e fiatal ember, amint egyik kezével az asztalhoz támaszkodott. Egyszerre, mintha valamely nagy veszély felől nyert volna tudomást, élesen jajdult s föl s zokogásba tört ki. Daniela oda futott hozzá s aggódva kérdezte: — Mi lelte önt ? — Menjen! menjen! Hadd sírjak, oh, hadd sírjak én! Úgyis oly régóta fojtogatom vissza a kényeimet! — De ön a lelkemet tépi szét, bátyám. Az ég szerelméért! magyarázza ki magát! — Ugyan mi haszna lenne annak? Nekem hallgatnom kell, miután ön úgy sem akarja kitalálni, mi engem gyötör! E szavak egyszerre világosságot vetének Daniélának a lelkébe, Márkot illetőleg. Eddig csak némi homályos sejtelme volt — s most e fölfedezés csak növelte gyötrelmeit, mert tudta jól, mennyit szenvedünk akkor,midőn szivünk legnemesebb érzelmét visszautasíják. — Micsoda! ön szeret engem ? — szólt Daniela lehangoltan. — Máskép szeret-e ön, mint ahogy rokon rokont szokott szeretni ? — Halálosan szeretem önt! — viszonzá a legény, kinek melle egészen el volt fogatva. — Palástolgattam én ezt, amennyire tőlem telt! De most nem volt többé erőm hozzá, ama gondolatra, hogy nem fogom önt többé látni soha! — S fájdalmától lesújtva,leroskadt egy zsámolyszékre. — Oh, istenem! Úgy látszik, minden körülmény ellenem működik!— sóhajtá Daniela.—De hát mondja bátyám, mit cselekedtem? Hiszen én nem lakhatom Pont-Scorffban, mert egyátalában nem számíthatok itt örökös bocsánatra, örökös feledésre, — és én érzem, hogy újabb bántalmak megélnének. — Nos, akkor hát csak meneküljön, meneküljön innen! — szólt a legény összekulcsolt kézzel. — De engedje legalább, hogy távolból követhessem, mint barátja, vagy mint az eb. Ne féljen semmit, én nem fogok önnek terhére lenni! Legyen nyugodt! Tisztelni fogom bánatát, elvonultságát, de legalább megpillanthatom önt olykor, s lássa, ennyi nekem elég! Az ilyen magamforma szegény emberek tudnak tartózkodók lenni. Hozzá vannak szokva a szegénységhez , s ahhoz, hogy még a szív dolgában is szűken jut ki nekik. — Hát szükséges vagyok-e én e tekintetben az ön életboldogságához, Márk ? — kérdezte Daniela meghökkenve. — Nem, nem, ön alkalmasint áltatja magát ez érzületére nézve. Aztán gondolja meg, én nem vagyok arra méltó, hogy tisztességes férfinak a figyelmét irányomban lekössem! Ön majd feledni fog. — Én semmit sem felejtek el, — viszontá a legény közbevágva, — és ön én előttem a legbecsületesebb, a legjobb lélek az egész világon. A fiatal ember könybe lábbadt szemén át a lelkesültség fénye ragyogott. Az ihletség egy nemével állott föl a zsámolyról s letérdelt Daniéla előtt. — Mit mivel ön, bátyám ? — kérdé a leány bánatos mosolylyal; — Ön úgy viseli magát, mintha vétkes volna. Egyedül engem illet ez alázatos térdhajtás, isten előtt! Keljen fel és hallgasson meg engem, — folytatá a leány szomorúan. — El kell utaznom, szükségkép távoznom kell egy időre ; de nem lehet beleegyezésemet adnom, hogy ön kövessen. Ám megígérem önnek, hogy írni fogok oly föltétel alatt, ha tekintettel lesz menedékhelyem iránt és nem árulja azt el senkinek. Talán esztendő múlva vagy később, remélem, visszatérhetek és ha akkor életem önt boldogítja, nos Márk, önnek adom azt! Számítson becsülésemre! Márk örömtől sugárzó arccal kiáltott föl s rögtön letörülte könyeit. — Megígéri ezt nekem ? — kérdé lángoló arccal. — megígéri, Daniéla? Oh, ennyit nem mertem remélni! Oh, utazzék el most mindjárt. Elég erőt érzek magamban immár — várni és tűrni! Néhány perccel később Daniéla szomorúan kelt számkivetési útjára. Míg Daniéla visszatért, addig több mint egy év folyt el. Megtartotta ígéretét s férjhez ment Márkhoz, ki midőn szerelme tárgyát viszontlátta, alig bírta fékezni szertelen örömét. Abban a tekintetben senki sem élt csalódásban, hogy ezt a házasságot a leány részéről a fiatal ember iránt való becsülés hozta létre. Némely rossznyelvű emberek még azután is susogtak Daniéla múltja felől, de csak úgy halkan, mert hangosan veszedelmes lett volna. E házasságot egyébiránt méltán lehetett példásnak tartani. Nyugalmas, édes szövetség volt ez, melyben a kölcsönös elnézés megható öszhangot teremtett. Márk mérsékelte boldogságát, hogy alkalmatlan ne legyen Daniélának; Daniéla pedig olykor egy-egy sóhajt fojtott el, nehogy szomorúságot okozzon Márknak, "úgy említek őket, mint a legjobb házasfeleket Pont-Scorffon. Néhány hóval később Oktáv, anyjának újabb sürgetésére, rászánta a fejét, hogy nőül vegye unokatestvérét De Blossac Leoniet, s a telet Párisban óhajta tölteni. Ha Leonie nem volt is oly nő, ki egy férfit boldoggá tudjon tenni, legalább elég szellemességgel birt, hogy annak életét kellemessé tudja tenni s a keserű emlékeket ezerféle szórakoztatás által tovaűzte. Egy nyári nap, Nebhouetbe visszatérve Oktáv, elmélázva sétált a mező zölddel szegélyzett ösvényein. Egyszerre, egy rét közepett, megpillantotta Daniélát és Márkot, kik épen sarjút gyűjtöttek. Tüskebokor mögé rejtőzve, mozdulatlant szemlélte őket egy pillanatig s elgondolkozott a múltak fölött. Most látta őket először, elutazása óta. A fiatal nő még mindig szép volt, de halványabb mint akkor, midőn őt a pohánka-kévék kötözésére tanítgatta. Oktávnak elfogódott a szíve, könyek peregtek alá arcán s gyors léptekben távozott onnan. E naptól fogva vajmi ritkán láthatták őt Nebhouetben. Ujkéri.