Fővárosi Lapok 1880. május (100-122. szám)

1880-05-01 / 100. szám

Az ablakpárkány virágai. (Virágrege.) 1519-et írtak Nürnbergben. Amaz idő volt, midőn Dürer Albert, a híres mester életének délfokán, művészetének pedig tetőpontján állott, midőn a ci­pész-költő Hans Sachs, mint a huszonöt éves ifjú, kihaj­tott gallérral és fürtös hajjal járt végig a már akkor is ódon utcákon, s látogatta, különösen gyakran atyai barátját, Neuenbecket, a becsületes takácsmes­tert, ki őt egyszer a versírás művészetének első tit­kaiba lelkiismeretesen beavatta. S a fogékony tanít­vány most már javában írta szerelmi dalait, »Knit­tel«­verseit, színdarabjait s keze bár szurkos lehetett a cipész munkától, ajka zengzetes volt a daltól és nem egy patrícius leány nézett az ablakból sováran és lopva utána; még pedig annyira kihajolva, hogy fe­kete bársony-főkötős szőke fejecskéje szinte elcsava­rodott; ezüst-csatos vállfűzője és aranylánca pedig látható lett. Ugyanez időben Fischer Péter, a szobrász és rézöntő, egyik legnagyobb művész , a szent Seebal­­dus sírján dolgozott. Öntötte, véste bronzból s leghí­vebb segédei saját fiai voltak. Péter, Ármin, János, Pál és Jakab versenyeztek egymással, hogy atyjok nevét halhatatlanná tegyék s méltó síremléket állít­sanak ama szentnek, a ki királyfi létére itt remetés­­kedett s a legenda szerint meghagyta, hogy oda te­messék, a hol az ökrös szekér majd megáll az ő tete­mével. S midőn meghalt, csakugyan egy ily szekérre tették s az állatok céltalan barangolás után végre a szent Péter földalatti kápolnája előtt állapodtak meg; itt épült azután a nevét viselő székesegyház. Ebben dolgozott most Vischer öt fiával, mig a tarkafestmé­­nyű ablaküvegen át a verőfény megvilágította őket vászon felöltőikben hullámosan lelógó fürjeikkel, kik a fáradságos tizenegy év után már-már elkészülő művön gyors kezekkel véstek, csiszoltak meg. Ezalatt a Pegnitz vizén túl a szent Lőrincről nevezett másik székesegyházban Stoss­feit faragta kőből már egy év óta óriási csoportozatát, mely az Úr angyalának üdvözlését ábrázolja. Verseny akart-e ez lenni, vagy az eszme lelkesítő ? Ki tudná megmondani! Annyi bizonyos, hogy a művészet gazdag szel­leme különös kedvvel időzött e régi városka fölött és bevonta azt oly zománccal, melyet az idő le nem törül, ellenkezőleg még több himporral tetéz. Most is állnak még a régi kapuk, tornyok, bás­tyák, házak, erkélyek, melyek akkor sokkal újabbak voltak. A hires vén hárs valamivel karcsúbb lehetett s a vár sem volt egészen ily sötét, lakóival, a várgró­fokkal, egyben-másban külseje is mindig változott. Csak a bástyák alatti zöld gyep, a Pegnitz gyöngyöző kristályvize, a szaladó felhők, meg a virágok lehettek mindig épen ilyenek. Hát az emberek ? Nézeteik, szokásaik mások voltak, de ép úgy tudtak gyűlölni, szeretni! Mint a Pegnitz a várost ketté hasítja és osztja két külön­böző elnevezésű részre: akként oszlott a lakosság is ketté : az egyik rész katholikusnak, a másik protes­tánsnak nevezte magát, a legnagyobb gyűlöletet vonva egymás közé korlátul. Csak a művészek­ (az isten e választott népe) képeztek némi kivételt. Őket egyesítette a közös lelkesedés, az eszme és ideálok azonossága, de gyakran még ők is vonakodtak a mű­vészi korlátokon túl egymáshoz közeledni. Hol pedig a hírnévre való féltékenység ütötte föl sárkányfejét, ott ez ép oly fanatikussá vált, mint a vallási kérdés. De amaz időben is megvolt a két szelíd köz­benjáró : a szerelem s a természet pompája, mely enyhítette, nyugtatta a fölzaklatott kedélyeket. Egy este gyönyörű verőfény aranyozta meg a becsületes Neuenbeck mester középső szobájá­nak bútorzatát. Először végig rezgett a repedékes padlón, azután a magastámlájú, zöld szőnyeggel be­vont székeken, pamlagon, majd a tarka porcellán­­csészékkel díszített komód­ kasznin, a vékonylábú zongorán, és asztalkákon játszadozott, végre fölért a barna fatáblákkal szépen kockázott falra és a gondo­san beterített ágy fölött a művészileg faragott régi feszületen időzött legtovább, azt mintegy dicsfénybe vonva. Az ablakban zöldmázos cserepekben virágok mosolyogtak s nem látszottak észrevenni, hogy ápo­lójuknak, a szép Neuenbeck Margitnak édes atyja mily tépelődve, és gondba merülten ül mellettük, összeráncolt homlokát most az egyszer mily tétlenül hajtja, szorgalmas, kérges tenyerébe. Nem olvasták-e lelkében a csatát, melyet abban az öröm és aggodalom vívott?! Örült, hogy Fischer Péter néhány nap múlva bevégzi remekművét s aztán öt fiával együtt másfelé vonul, hogy elvállalt újabb művekkel halhatatlanítsák nevöket. Hadd halhatat­­lanítsák, mit bánja ő! csak tanítványát Hans Sachs-ot ne szárnyalják túl a dicsőségben, és leánya szívéből halna ki egy név— a Fischer Pálé, mert hiszen más vallásbelinek csaknem adhatja őt feleségül. Úgy gondolja, hogy a távozástól remélheti e feledést, ámde a szép reménysugarat felhő zavarja meg! Kedves gyermeke, a szőke Margit, igen beteg, mélyen rágódik a bú férge e gyönyörű virágon. Most is halk sóhajtás hallatszik a mellékszo­bából, s a fölrezzent Neuenbeck minden tőle kitel­hető gyöngédséggel nyit be a félhomályú szentélybe. Az aggódó apa távoztával a virágok árnya a szoba talajára vetődött, mintha ők is hallották volna a fájdalmas nyögést és mintha jóltevőjük segítségére akartak volna a szobába sietni. Az idő telt, a virág­árnyak mind magasabbra emelkedtek és már ott lesel­kedtek a beteg­szoba ajtaján. Értik-e a költők a virágok sóhaját, vágyát ? Ta­lán ez vonzotta ide Hans Sachs-ot, ki épen most lé­pett be óvatosan, visszafojtott lélekzettel, az ablak­hoz közeledve s a félrehajtott üvegtáblára nyugasztva forró homlokát. Mi forrongott benne ? A megszokott régi kis játszótársnő életveszélye ? A jó barát Fischer Pál épen az imént elmondott szerelmi búbánata ?, vagy talán még egyéb is ? A virágok reszketnek a légvo­natban, talán ők megértették! De nyílik az ajtó, Neuenbeck leverten lő ki a beteg­szobából. — Nos? — kérdi suttogva Hans Sachs. — Meg fog halni! — felelt az apa és a virágok melletti székre hanyatlott, mialatt arca a kétségbe­esés határozottságát fejezte ki. Meghal s nekem ezt el kell viselnem! Meg kell érnem, hogy a vén tölgy lábainál az ifjú ibolya hervadjon el; de hisz ez sorsa a virágnak­, gyakran látjuk ezt az erdőben is. Hans­achs, a költő, bánatos némaságba me­rült ; szeme az ablakon át, a régi bástyán túl, a szép kis zöld réten, a csillogó vizen tévelyeg, melyen az est bíbora ég. Oly kínos ez a csönd! Egyedül a vén órának tompa ketyegése Lak­ik, mintha jelezni akarná az élet perceinek letüntét. Végre Neuenbeck szólal meg ismét: — Láttad volna csak! Arca fehérebb ágya párnáinál, selyem hajának rendezetlen fonatai a pad­lót érik, tiszta szeme lázban ég, szakadozott, össze­függéstelen beszéde pedig szüntelenül Fischer Pált emlegeti. — Oh, tehát mégis! — Csak ennyit válaszolt a költő, mialatt arca halotthalvány lett. — Ő meghal! — fejezi be Neuenbeck. Ismét beállott ama csend, melyben az órake­tyegés teszi hallhatóvá az időnek haladó lépteit. Odakint a nap hanyatlóban volt, a természeten végigfutott ama csöndes légáramlat, mely alkonyat­­kor minden nap oly megható és elszomorító. Az enyé­szet sejtelmes borzongása ez talán ? Az ablakban is megrendültek a virágok, s ár­nyaik a betegszoba ajtaján halványabbak, összefolyók- 498 — — . Míg Daniela utolsó intézkedéseit tette, Márk folyvást szemmel tartotta őt. Oly bágyadtnak és kábult­nak látszott e fiatal ember, a­mint egyik kezével az asztalhoz támaszkodott. Egyszerre, mintha valamely nagy veszély felől nyert volna tudomást, élesen jajdult s föl s zokogásba tört ki. Daniela oda futott hozzá s aggódva kérdezte: — Mi lelte önt ? — Menjen! menjen! Hadd sírjak, oh, hadd sírjak én! Úgyis oly régóta fojtogatom vissza a kényeimet! — De ön a lelkemet tépi szét, bátyám. Az ég szerelméért! magyarázza ki magát! — Ugyan mi haszna lenne annak? Nekem hall­gatnom kell, miután ön úgy sem akarja kitalálni, mi engem gyötör! E szavak egyszerre világosságot vetének Daniélá­nak a lelkébe, Márkot illetőleg. Eddig csak némi homályos sejtelme volt — s most e fölfedezés csak növelte gyötrelmeit, mert tudta jól, mennyit szenve­dünk akkor,midőn szivünk legnemesebb érzelmét vissza­utasíj­ák. — Micsoda! ön szeret engem ? — szólt Daniela lehangoltan. — Máskép szeret-e ön, mint ahogy rokon rokont szokott szeretni ? — Halálosan szeretem önt! — viszonzá a legény, kinek melle egészen el volt fogatva. — Palástolgattam én ezt, amennyire tőlem telt! De most nem volt többé erőm hozzá, ama gondolatra, hogy nem fogom önt többé látni soha! — S fájdalmától lesújtva,leroskadt egy zsámolyszékre. — Oh, istenem! Úgy látszik, minden körülmény ellenem működik!— sóhajtá Daniela.—De hát mondja bátyám, mit cselekedtem? Hiszen én nem lakhatom Pont-Scorffban, mert egyátalában nem számíthatok itt örökös bocsánatra, örökös feledésre, — és én érzem, hogy újabb bántalmak megélnének. — Nos, akkor hát csak meneküljön, meneküljön innen! — szólt a legény összekulcsolt kézzel. — De engedje legalább, hogy távolból követhessem, mint barátja, vagy mint az eb. Ne féljen semmit, én nem fogok önnek terhére lenni! Legyen nyugodt! Tisztelni fogom bánatát, elvonultságát, de legalább megpillant­hatom önt olykor, s lássa, ennyi nekem elég! Az ilyen magamforma szegény emberek tudnak tartóz­kodók lenni. Hozzá vannak szokva a szegénységhez , s ahhoz, hogy még a szív dolgában is szűken jut ki nekik. — Hát szükséges vagyok-e én e tekintetben az ön életboldogságához, Márk ? — kérdezte Daniela meghökkenve. — Nem, nem, ön alkalmasint áltatja magát ez érzületére nézve. Aztán gondolja meg, én nem vagyok arra méltó, hogy tisztességes férfinak a figyelmét irányomban lekössem! Ön majd feledni fog. — Én semmit sem felejtek el, — viszontá a legény közbevágva, — és ön én előttem a legbecsüle­tesebb, a legjobb lélek az egész világon. A fiatal ember könybe lábbadt szemén át a lel­­kesültség fénye ragyogott. Az ihletség egy nemével állott föl a zsámolyról s letérdelt Daniéla előtt. — Mit mivel ön, bátyám ? — kérdé a leány bánatos mosolylyal; — Ön úgy viseli magát, mintha vétkes volna. Egyedül engem illet ez alázatos térd­­hajtás, isten előtt! Keljen fel és hallgasson meg en­gem, — folytatá a leány szomorúan. — El kell utaz­nom, szükségkép távoznom kell egy időre ; de nem lehet beleegyezésemet adnom, hogy ön kövessen. Ám megígérem önnek, hogy írni fogok oly föltétel alatt, ha tekintettel lesz menedékhelyem iránt és nem árulja azt el senkinek. Talán esztendő múlva vagy később, remélem, visszatérhetek és ha akkor életem önt boldogítja, nos Márk, önnek adom azt! Számít­son becsülésemre! Márk örömtől sugárzó arccal kiáltott föl s rög­tön letörülte könyeit. — Megígéri ezt nekem ? — kérdé lángoló arc­cal. — megígéri, Daniéla? Oh, ennyit nem mertem remélni! Oh, utazzék el most mindjárt. Elég erőt ér­zek magamban immár — várni és tűrni! Néhány perccel később Daniéla szomorúan kelt számkivetési útjára. Míg Daniéla visszatért, addig több mint egy év folyt el. Megtartotta ígéretét s férjhez ment Márk­hoz, ki midőn szerelme tárgyát viszontlátta, alig bírta fékezni szertelen örömét. Abban a tekintetben senki sem élt csalódásban, hogy ezt a házasságot a leány részéről a fiatal ember­­ iránt való becsülés hozta létre. Némely rossznyelvű­­ emberek még azután is susogtak Daniéla múltja felől, de csak úgy halkan, mert hangosan veszedelmes lett volna. E házasságot egyébiránt méltán lehetett pél­dásnak tartani. Nyugalmas, édes szövetség volt ez, melyben a kölcsönös elnézés megható öszhangot te­remtett. Márk mérsékelte boldogságát, hogy alkal­matlan ne legyen Daniélának; Daniéla pedig olykor­­ egy-egy sóhajt fojtott el, nehogy szomorúságot okoz­­­­zon Márknak, "úgy említek őket, mint a legjobb há­zasfeleket Pont-Scorffon. Néhány hóval később Oktáv, anyjának újabb sürgetésére, rászánta a fejét, hogy nőül vegye unoka­­testvérét De Blossac Leoniet, s a telet Párisban óhajta tölteni. Ha Leonie nem volt is oly nő, ki egy férfit bol­doggá tudjon tenni, legalább elég szellemességgel birt, hogy annak életét kellemessé tudja tenni s a keserű emlékeket ezerféle szórakoztatás által tovaűzte. Egy nyári nap, Nebhouetbe visszatérve Oktáv, elmélázva sétált a mező zölddel szegélyzett ösvényein. Egyszerre, egy rét közepett, megpillantotta Daniélát és Márkot, kik épen sarjút gyűjtöttek. Tüskebokor mögé rejtőzve, mozdulatlant szem­lélte őket egy pillanatig s elgondolkozott a múltak fölött. Most látta őket először, elutazása óta. A fiatal nő még mindig szép volt, de halványabb mint akkor, midőn őt a pohánka-kévék kötözésére tanítgatta. Oktávnak elfogódott a szíve, könyek peregtek alá arcán s gyors léptekben távozott onnan. E naptól fogva vajmi ritkán láthatták őt Neb­­houetben. Ujkéri.

Next