Fővárosi Lapok 1880. június (123-146. szám)

1880-06-01 / 123. szám

Kedd, 1880. juiiius 1. 12 8. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 43. s2. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 Irt. N egyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivév mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A játszótárs. (Elbeszélés.) Harmath Lujzától.- i '■ *'• (Folytatás.) »,_# A gyermekek rendesen egy francia nevelőnő felügyelete alatt tették sétáikat vagy űzték mulatsá­gaikat. Ilyenkor a nevelőnő olvasta a »Rocambole ifjuságá«-t vagy ehhez hasonló divatos, semmit érő regényt s hagyta a gyermekeket játszani kényök- kedvök szerint. A grófné pedig sokkal inkább sze­rette kényelmét, hogysem azt feláldozta volna leá­nyáért. A nevelésről különben is nagyon laza fogalmai voltak. Úgy bitte, bogy egy főrangú sarj már állásá­ban, nevében hordja a mivelődést és hogy vele szüle­tett minden. S különös fogalmai voltak. Azt hitte, hogy csak annak kell mélyebben érteni zenét, a ki kenyerét keresi vele, s a tudományokra csupán az általa lenézett polgári osztálynak van szüksége, mert hiszen azoknak azokból kell megélniük. Egy d’Alcide grófnő és egy St.-Nérón gróf leánya hadd szaladjon mulatságok után, nincs szüksége arra, hogy vaskos tankönyvekkel gyötörje magát. Mi természetesebb, mint bogy a nevelőnő az úrnő metbodusát követte. Ez roppant kényelemmel járt rá nézve, mert igy egész beteken keresztül sem néztek a tankönyvek felé. A grófi párnak elégszer volt heves vitája e miatt. A gróf tisztán látta a jövőben az elhanyagolt nevelés következményeit; figyelmeztette is nejét gyakran erre, s ha otthon volt, apai tekintélyét hasz­nálta föl, hogy más irányt adjon az egésznek; de nem ment semmire, mert gazdasága és a közügyek miatt gyakran volt távol. S végre is az apa mit tehet a leány nevelésére az anyával szemben ? Midőn ismét mosolygó, vidám tavasz váltotta föl a tél zord időszakát, a gyermekek ép oly gondta- lanúl futkoshattak a fák rügyeitől illatozó park sétá­nyain, s ép oly gondtalanul járhatták be az erdők sűrűjét, mint eddig. Megtörtént gyakran, hogy egy- egy ragyogó szárnyú lepke messze elcsalta őket, mert ha Izidorának kedve jött megfogni azt a tarka lep­két, Leó képes volt halálra futni utána, csakhogy ele­get tegyen kis úrnője kívánságának. Szabadságuk korlátlan volt, nagyon is korlátlan! E szabadság következtében tanulmányaikban nagy hézag állott elő; de volt egy baszna, hogy gyermeki szivökben gyökeret vert a természet szere- tete. Öntudatlan rajongással bámulták a természet csodás titkaiban nyilvánúló teremtő erőt, s szivökben szikrát fogott az anyag, melyből jövőben a nemesebb érzelmek lángja fog keletkezni. A kastélytól nem messze, a park egyik legszebb pontján, repkényekkel befuttatott lugas állott s előtte kis térség. E helyre tértek fáradalmaik után mind­annyiszor pihenni, s ahányszor csak sétáikból haza tértek, mindig gyarapíták-valamivel azt a kis kertet, melyet Leó ügyes kezekkel alakított a lugas előtti kis térségen. E kis kertben nem volt semmi rendszer, s tán épen azért volt oly kedves. Meglátszott berendezésén a gondtalan gyermeki ártatlanság. Itt virított az ár­tatlan bófebérke a büszke digitalis mellett; a piros kankalin a szende ibolyát kapta szomszédúl; a szelid égszínkék májfű odakerült a sárga primula és a fejét magasan bordó campanula közé, ahogy Izidora kí­vánta s ahogy Leó el tudta rendezni. De ép azért, mert ők teremtették e kis paradi­csomot, birt akkora vonzerővel rájok nézve. Leó ké­pes volt a körmével is kiásni, ha Izidorának valamely újabb virág nyerte meg tetszését; Izidora pedig való­ságos szeretettel ápolta őket. Egy nap ismét e kedvenc helyükön ült a két gyermek. A természetben ép vihar készült. Az ég terhes felhőkkel volt fedve s távoli mennydörgés hir­dette az elemek harcát. Izidora lehangoltan ült a lugasban, boszúsan tekintgetett ki a mindinkább for­rongó természetbe s végre felsohajtott: — Leó! én unom magamat. — Meséljek valamit?-, — Nem kell! Találj ki valami újabbat! — Rajzolok a kisasszonynak képeket! — Hát tudsz te rajzolni ? — Egy kicsit. — Ki tanított rá ? — Anyám — Tudod mit, Leó! Beszélj nekem anyádról! Mondd el, ki volt ő ? — Azt nem lehet! — Ki tiltotta meg? * — Ő. — Na, ba nekem nem beszélsz róla, hát ne is rajzolj! Én tudni akarom, ki volt anyád. — Azt magam sem tudom. — Hazudsz. Leó kipirult arccal felelt: — En nem szoktam hazudni! — Hát hogyne tudnád, ki volt az anyád ? Lá­tod, én nem vagyok olyan idős, mint te s mégis tu­dom, hogy mamámat d’Alcide Clemencenak hívják s elsőrendű francia családból származik. — Az egészen más, — felelt Leó. — Az én anyámnak nem volt olyan fényes neve s nem is volt a mivel dicsekedjék! Én csak annyit tudok, hogy Annának hívták és nagyon szerencsétlen volt. — Beszélj hát róla! — Többet nem szabad. Izidora haragosan i. R ulett a fiúra. — Ha nem akarsz engedelmeskedni, akkor nem játszom többet veled! A fiú ijedten tekintett úrnőjére. — Izidora kisasszony! — szólt kérő hangon, — ne haragudjék rám ! Látja, nem tehetem! Mindig engedelmeskedem, csupán ez egyben nem. Miért kívánja ? Izidora elfordította fejét s duzzogva húzódott a lugas egyik szögletébe. Leó szomorúan vett ki zsebéből egy irónt s a lugas asztalára nehány erősebb vonás után rajzolni kezdett, azt remélve, hogy Izidorát a kíváncsiság tán kibékíti. A lány csakugyan lopva tekintgetett játszó­társára, ki elmerülve rajzolt tovább. Gyötörte a kí­váncsiság, de másfelől bántotta a kevélység, hogy ez a fiú nem engedelmeskedik neki. Boszantotta az is, hogy rajzolni bir, mikor ő haragszik. A fiú fogalmával sem birt az ellene készülő viharnak. Azt hitte, hogy ez is csak gyermekes sze­szély, mely a jövő percben elmúlik, s nagyon bámult, midőn bevégezve munkáját, Izidora még mindig el­fordított fejjel duzzogott. — Izidora kisasszony, készen van a kép ! Semmi felelet. Leó kérő hangon tette hozzá: — Kérem, ne haragudjék rám, hiszen nem akartam kellemetlenséget okozni. Nekem nem szabad arról beszélnem! Izidora hirtelen rá tekintett s lángoló tekin­tettel szólt: — Nem akarom rajzodat látni, nem akarom hangodat hallani, mig eleget nem tettél kívánsá­gomnak ! A fiú elhalványúlt, s összeszorított ajkakkal hallgatott. Szivét valami kimondhatatlan fájdalom szorította össze. Szeretett volna kis úrnője lábaihoz borulni s kiengesztelni, de az boszúsan távozott. E jelenetnek egy, a gyermekek által észre nem vett tanúja volt, a gróf. Ép a mezőről tért haza s szokása szerint a kerten keresztül ment, midőn han­gok ütötték meg fülét. A fiú távozta után — ki le­sütött fővel tartott a kastély felé, — a lugasba lépett s bámulva szemlélte a rajzot, melyet Leó alig ne- üány perc alatt készített. Terebélyes fáktól árnyékolt kis lak volt azon, melynek ablakait redőnyök árnyékolják; a háztetőn galambok röpdösnek; az udvaron egy öreg komondor hatan kis fiú lovagol; az oszlopos tornácon egy nő mosolylyal nézi e jelenést. A gróf sokáig nézte a képet s mélyen eloélá- zott fölötte. — Ebből a fiúból művész lesz, — mondá. (Folyt, köv.) Angol bosszú. (Francia elbeszélés.) irta Pierre Zaccone. I. Yan Londonnak oly városrésze, melynek fiziog- nómiája eddig nem igen volt rajzolgatva, noha meg­érdemli, hogy Nagy-Británia újkori, divatos regény­írói különösen is megemlékezzenek felőle. Mi most ama városrészről akarunk beszélni, a melyben a tengerészeti börtönépűlet fekszik, melynek határain belől, tudvalevőleg, meghagyták mindama szabadal­mat és szabadságot, a melylyel hajdan azilumok bír­tak. Minden fogoly, ba egyszer biztosíték gyanánt a porkolábnak bizonyos megállapított összeget fizetett, engedélyt kapott arra, hogy a börtönépűlet közelében lakbassék s ez által, hogy úgy szóljunk, viszonylagos szabadságot élvezhessen. E türelmességnek aztán az lett a következése, hogy e városrész csaknem egészen az elcsipett csem­pészek, ügyetlenül színlelt vagyonbukottak, fizetés- képtelen adósok telepévé vált, melyen megfordul egy-egy csoport részeges csavargó, zsebmetsző s kü­lönféle tiltott keresetmódból élő gazember, úgyhogy az éj bizonyos órájában valóban nagy ritkaság ott tisztességes arcú embert látni. Mindamellett az 1838-dik év novemberének 25-dikén, esti tiz óra tájban oly egyén haladt gyors léptekben ama szűk utcák egyikén, melyek a tengeré­szeti börtön mentén nyúlnak el, ki sem szinleges va­gyonbukott, sem fizetésképtelen adós, sem része­ges csavargó, sem végre zsebmetsző nem volt. E férfi körülbelül ötven éves lehetett, kis, zö­mök, vaskos ember, élénk, bátor tekintetű, kinek egész külseje oly elégűlt természetet árult el, melyet az élet gondjai, bajai soha sem gyötörtek nagyon. A falak mellett ballagott tova, olykor megállva s egy-egy sötéten világított, füsttel megtelt korcsma ablakán bepillantva; aztán megint folytatta útját, mig csak egy újabb, észlelődésre méltó tárgy ismét meg nem állítá. M. Gus-Brough kétségkívül a legeredetibb egyéniség volt a három királyságban. A napnak és éjnek bármelyik órájában lehetett ő vele találkozni a a főváros legkülönbözőbb helyein s ép oly ismere­tes volt a Cityben hemzsegő »pick-pocket«-ek, mint ama gentlemanek előtt, kik a Bond-streeten lelhetők föl. M. Gus-Brough egyébiránt Londonnak egyik leg­tiszteletreméltóbb családjából származott ; anyai részről való nagybátyja lord-major volt, nagyatyja pedig becsülettel ülte meg a községtanácsosi széket. Mint beszélték, óriási vagyonnal bírt; de soha sem akart megbázasodni ama félelem miatt, hátba oly nőt talál elvenni, kinek jelleme nem fog öszbangban állni az övével, vagy a kinek korlátolt fölfogása za­varhatná őt ama titkos szenvedélyében, mely oly rég óta életének egyetlen célját képezte. E szenvedéllyel az olvasó mihamarabb meg fog ismerkedni; hosszasabban beszélni itt arról, csak hiábavaló idővesztegetés lenne, mely csak elnyújtaná elbeszélésünket. Annálfogva megengednek önök ne­

Next

/
Thumbnails
Contents