Fővárosi Lapok 1880. augusztus (175-199. szám)

1880-08-01 / 175. szám

175. szám Vasárnap, 1880. augusztus 1. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. N egyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeura-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Runeberg idylljeiböl. a. Szerencse-jelek. János napja éjjelén a lányka Zöld tövis-bokornak gyenge ágin Más meg más selyemszállal csomót köt; Reggel aztán ott van újra, nézni Mily szerencsét olvas a jelekből: Nézzed aztán mit tesz a leányka: Hogyha a bú ága, a setét nőtt: Bús panaszszal szól a többi lánynyal; A piros ha nőtt, az öröm ága • Vig örömmel szól a többi lányhoz , S ha a zöld, szerelme ága hajtott: Hallgat akkor, — és szivében örvend. A hajnalcsillag. Szólt az ifjú a reg csillagához: »Hajnal csillag, ég szelíd leánya, Mondsza, lánykám mit csinál ha fölkelt S könnyű fátyolát magára vonta?« Rá a csillag ezt felelte, mondván: »Jó fiú, ha kedvesed fölébredt És a fátyolt fölveté magára : Ablakához lép, — és feltekint rám, Könnyet ejt, aztán nyugotra pillant « Erre így felelt viszont az ifjú: »Jó hogy a reg csillagára felnéz: Ez mutatja szive tisztaságát; Jó az is, hogy köny ragyog szemében: Az mutatja milyen lágy a szíve: Ámde legjobb hogy nyugatra pillant: Arra fekszik ifjának lakása!« A Rém. Parti fenyvek közt játszott a gyermek A megéuekelt Saimen-öbölnél. Tengerárbul a Rém észrevette, Megszerette a szép, kedves ifjút És magához bé akarta csalni. Mint öreg szállt partra legelőször : De a vig fiú futott előle. Akkor ifju-képen jött a partra : Ám a vig fiú be most se várta; Végre vad csikóvá változott át, Partra kelt s a fák közt nyargalózott. A fiú meglátva a csikót most, Hívogatva hozzája lopózék, Megragadta gyorsan a sörényét, Rája pattant, nyargalózni vágyva ; Ámde a Re’m, abb’ a pillanatba’ Szép zsákmányával letűnt a mélybe. Majd a gyermek anyja jött a partra, Bús sírással a fiát keresve. Ót is a Rém látva a habokból Megszerette a szép, kedves asszonyt És magához bé akarta csalni. Mint öreg szállt partra legelőször : De a bús asszony futott előle. Akkor ifjú képen jött a partra: Ám a bús asszony be így se várta; Most a víg fiú képét vévé föl, S a habon vidáman ringatózott. Látván siratott fiát az anyja Nyomba vizbe ugrott karja közzé, Hogy kimentse gyermekét az árból: Ámde a Rém abb’ a pillanatba’ Szép zsákmányával letűnt a mélybe. (Svédből.) Győry Vilmos.----4KOH&-----­M agyarország nem volt, hanem lesz! (Egy álomlátó naplójából.) irta Frankenburg Adolf. (Folytatás.) Nem hittem fülemnek s ámulatomban képtelen valék e különös vádra csak egy árva szócskát is felelni. A biró kérdezett: igaz-e, a miről vádolnak ? — Itt az óra, melyet tőle elloptam, — mondá a vádló. — Tessék megnézni, tagadbatja-e, hogy az öné ? Meg kellett vallanom, bogy az óra az enyim; mire a biró ötven forintba marasztalt el, melynek felét a tolvaj kapta jutalom fejében. — Micsoda törvények divatoznak ez országban ? — kiálték föl bosszúsan. — Hát bün-e, ba meglopa- tom magamat; s nem a tolvaj lakói értté, hanem a károsult ? — Úgy van, — jegyzé meg a biró, meg nem foghatván, bogy a világ mily elrejtett zugából téved­hettem ide, hogy az ország törvényeit nem ismerem? s fölvilágosított: — miszerint és miképen a büntető törvénykönyv 1374-dik §-a szerint a lopás nem tar­tozik a vétkek közé, haném úgy tekintik, mint követ­kezményét mások vigyázatlanságának s azért nem a tolvajt büntetik meg, hanem azt, a ki nem vigyázott s a bűnre alkalmat adott. Sokáig tartott, mig e törvény bölcsességéről meggyőződtem. Utóbb azt találtam, hogy már a tizen­kilencedik század másik felében is megkezdtük e tör­vényt, ha elméletileg nem is, legalább gyakorlatilag alkalmazásba hozni. Mit volt tennem ? A tolvajnak kifizettem a ju­talmat, a bírónak a perköltséget s bölcsen mint Szo­lon és szegényen mint Hiób, távoztam a teremből. Nem messze a Themisz templomától másik nagyszerű épületet pillanték meg, melynek homlok­zatán óriási aranybetűkkel ez volt olvasható: »Tuda­kozódó intézet.« Bemégysz, — gondoltam magamban, — hogy megkérdezd, hol lehet eladni azt a pár ékszert, a mit a plombérozó hivatal, meg a törvényszék meghagyott. A comptoire-ban tisztességes külsejű matróna ült. — Szeretnék ... — Értem, — vágott szavamba az illető nő; — tessék néhány percig várakozni. S ezzel kiment. Rövid idő múlva bárom igen csinos fiatal hölgy lépett a szobába, félreismerbetlen jelek által értésemre adván, hogy e tudakozó intézet nem az, a minőnek én képzeltem. Kisült, hogy egy divatos bázasítási bureau-ba botlottam.Vissza akartam menni, de még jókor eszembe jutott, hogy 1980-ban vagyunk. — Az emberiség egy egész századdal haladt előre, — mondám magamban; — az előítéletek kor­látái ledőltek, a fölvilágosodás foetusa kitört s a mi 1880-ban gyönge csemete volt, ma már hatalmas fává nőtte ki magát. Midőn a főnöknőnek megmagyaráztam tévedé­semet, hangosan nevetett. — Látszik — mondá, — hogy nem haladt előre a korszellemmel. Tudja meg tehát, kedves uram, bölcseink mintegy félszázad előtt arra a gon­dolatra jöttek, hogy a régi házassági bilincset, mint oly békót, mely kigunyolja a korszellemet, le kell rázni s helyette a próbaházasságot behozni. A háza­sulandó e végett az ilyféle hivatalhoz fordul, mint az enyim. Itt láthat, választhat s házasodhatik próbára. Ha az illetők huszonnégy óra alatt megtetszenek egy­másnak, hónapokra és évekre megköthetik a frigyet. Tudnék igen sok tisztességes urat nevezni, kik egy év alatt tizenkétszer is megházasodtak. — De hát a kedves magzatkák ? — replikáz- tam ; — ki viseli ezeknek gondját? — Ezek az illető községek terhére esnek, s ezek költségén neveltetnek terjedelmes gyermekintézetek­ben, melyek száma városunkban százhuszonnégyré megy. — 0 tempóra, o mores! — kiálték föl méltó cso­dálkozással. — Que voulez vous ? — folytatá információit a pörgenyelvű asszonyság; — egyike világbölcseinknek rövid idő előtt azt a javaslatot tette, szüntessék meg a kétszemélyes házasságokat s hozzák be e helyett mind­két nembeliek részére a polygámiát. Történtek is már e tekintetben kísérletek s az eredmény azt mutatta, hogy az ily házasságokból származó gyermekek sok­kal több természeti tehetséggel bírnak, mint azok, kik az amolyan két-igás házasságokban születnek. Minthogy farkasok közt voltam, nem maradt egyéb hátra, mint azokkal ordítani. Elhatároztam tehát magamat, ily divatos házasságra lépni egy fiatal, barna leánynyal, s mondhatom, hogy sohasem bán­tam meg. A legboldogabb próbaférj voltam, a kit csak képzelni lehet; szeretetreméltó nőm huszonnégy órai együttlétünk alatt egyszer sem szegte meg a hű­séget irántam, mi a legkedvezőbb véleményt nyujtá nekem a huszadik század erkölcsi miveltségének álla­potáról. Forró csókkal váltam el tőle, s örök hűséget esküvénk egymásnak a jövő reggelig. Azalatt beesteledett. A toronyóra nyolcat lőtt. Egy erőművész oly mesterséges órát talált föl, mely az idő lefolyását ágyulövésekkel birdeté több mért- földnyi távolságra. A kalapács és harang helyett kanócbotot alkal­mazott, melynek vége kénsav által gyuladt meg s egy löveget sütött el, melyet bizonyos elmés mechanizmus minden lövés után újra megtöltött. Egyik nagyobb piacon igen sok embert láttam egy kupolás épület felé sietni, s annak belsejében eltűnni. A főváros egyik nevesebb színháza volt. A szinlap nagyszerű látványos darabot hirde­tett oly bosszú címmel, mely még a múlt századbeli vidéki cédulákon is kifogott. Főcime volt: »A nyers erő uralma.« A személyek vérszomjas zsarnokokból, részeg zsoldosokból, tönkretett hölgyekből, őrült apákból s kétségbeeső lányokból álltak, kik vészha­rangok kongása, ágyúdörgés s égi zivatar, égő romok és földúlt sírbantok közt szerepeltek. Rászántam ez élvezetre utolsó filléreimet s nem volt okom a költsé­get megbánni. (Vege köv.) Xj i a, n e. (Francia elbeszélés.) irta Charles Deslys. (Folytatás.) Körültekintettünk mindannyian egész a szom­szédos halmokig és lapályokig, a meddig csak belátott a szem. Sehol egy lelket sem vettünk észre. Antbime lőportartót s golyókat letéve a földre, puskáját felénk nyújtva, igy szólt: — Uraim, győződjenek meg arról, hogy e fegy­ver egészen uj, következéskép én ezt még soha sem használtam. Marasca és én, megvizsgáltuk a fegyvert s azt még soha nem használtnak találtuk. Barbejean átvette aztán újra a fegyvert, de csak azért, hogy azt Stépbennek adja át. — Töltse meg ön saját maga, — szólt Anthime ; — ép igy teszek én az ön fegyverével. Az algróf, fejének udvarias bólintásával nyil- vánítá beleegyezését s a fegyvernek mind a két csövét tölteni kezdte. Aztán átnyujtá azt ellenfelének, ki hasonlóúl cselekedett a maga részéről. — E párbajt nem lehet elfogadni! — kiáltot­tam én; — mi visszavonúlunk. nehogy bűntársakká váljunk . . . — Úgy van; visszavonúlunk! — ismétlé Ma­rasca ; —■ mi nem egyezhetünk belé . . . — Én őszintén fogom sajnálni, — vágott közbe az algróf; — de mivelhogy a mi párbajunknál nincs szükség tanúra, én maradok. — Én is, — szólt Antbime; — ketten is igen jól vadászgatbatunk. — Isten önökkel tehát, barátaim, — mondá

Next

/
Thumbnails
Contents