Fővárosi Lapok 1880. augusztus (175-199. szám)
1880-08-01 / 175. szám
Párisi tárcalevél. — Műkiállítás az Iparpalotában. — (Julius végén.) Csak az imént búcsúztunk el az elysée-i mezők kiállítási épületétől s az a búcsú véglegesnek tetszhetett, mert szomorú volt, szomorúbb a mindennapinál. Azzal az áldással végeztük ismertetésünket, melylyel minden halottnak tartozunk s melynél többel egy oly halottnak tartozunk, mint a »Salon«, melyet eltemettünk, miután elláttuk az utolsó szentségekkel. Nincs okunk vele újra foglalkozni. Ha ismét az iparpalotába vezetjük az olvasót, ennek oka az, hogy a termek egy részében, melyek nemrég néhány kitűnő és annyi középszerű és gyönge alkotásnak adtak hajlékot, ez idő szerint új élet virul a sírok felett. Mai sétánk alkalmával nem igen lesz bajunk az aesthetikával s előre is le kell mondanunk arról, hogy gúnyos-bánatos megjegyzésekkel keressük az olvasó kedvét, mint nemrégiben, mikor védekeznünk kellett egy-egy halhatatlankodó mű kihívó mosolya ellen. A tárgyak, melyek előtt e kánikulai melegben már csak egésségi szempontból is, lehetőleg gyorsan kell elvonulnunk,nem véve számításba ama verejtékcseppeket, melyeket megkövetelhetne a lélek kánikulája is: az unalom), igen a tárgyak, melyek előtt gyorsan el fogunk robogni, nem oly követelők, mint amazok voltak. A kiállítás maga e szerény címet viseli: »Exposition des arts décoratifs« (díszítő művészetek tárlata), s voltaképen nem akar egyebet feltüntetni, mint a művészet szerepét az iparban, e szerint nem más, mint közönséges műiparkiállítás. Azt mondtuk »közönséges.« Nem választottuk kifejezésünket szerencsésen, mert Franciaország műipara magasabb színvonalon van a közönségesnél s mert ez a tárlat a francia és idegen ipartermények legkitűnőbbjeit egyesíti magában, kiterjeszkedve nemcsak a jelenre, hanem a múltra s keretébe vonva egyes ágak legrégibb fenmaradt terményeit, például a szövésnél, melyet nyolc század előtti darabok is képviselnek. Elgondolható, hogy ily széles alapon e kiállítás bajosan lehet teljes és valóban távol is van attól, hogy teljes legyen. Az olyan gyűjtemény, mely minden, vagy lehetőleg sok országot és minél több századot akar felölelni, nemcsak sok áldozatot, de roppant időt s mindennél sokkal több kutatást, tanulmányt, szellemi erőt igényel, holott az a társulat, (magán társulatról van szó), mely arra vállalkozott, nem régi keletű, aránylag nem nagy anyagi erőkkel bir; ennek hiányát egyébiránt szakképzett tagjainak valóban fáradhatatlan buzgalma által igyekszik s pótolni. E szakférfiak, kiknek kiállítása számára a közoktatásügyi miniszter most az iparpalota egy szárnyát ajánlotta fel, miután a Louvre-palotában általa elfoglalt »Pavillon de Flore«-ból kiszorult, s bizonyára ismerik e hiányokat s ezért tartózkodtak tárlatuknak tudományosan szakszerű színezetet adni. Érezték, hogy a rendszer szigorú szem előtt tartása mellett nagyon is feltűnnének a hiányok úgy a korszakok, mint az országok szerinti csoportosításnál; innen van, hogy ugyanabban a teremben néha a legkülönbözőbb tárgyakkal találkozunk, melyeket azonban az ismeretes párisi tapintat oly ügyesen tudott egymás mellé sorozni, hogy e kellőnél túlzottabb változatosság nem bánt, sőt ellenkezőleg egyes termek épen tárgyaik ellentétessége által érdekelnek. A palota keleti végén van a bejárat, melytől nem kíméltek semmit, hogy a belső termekhez méltóvá tegyék. Ez a franciák szokása: szeretik, hogy a jó bor üvegén szép etiquette legyen. A feljárat karzatát és a lépcsőház egyes falait ellepték a legdrágább keleti szőnyegekkel; közöttök itt-ott falhoz illesztett centaurus-fejek láthatók. A lépcsőnél lévő első emeleti előteremben keleti tárgyakat halmoztak fel, valóságos kis keleti múzeumot rögtönöztek. Két oldalt több szekrény török és arab kéziratokkal, melyek egy része igen régi keletű és a Finnin Didot híres autograph-gyűjteményéből származik. A kéziratok mellett több érdekes keleti nyomtatvány s még érdekesebb rajzok és festések, mely utóbbiakban, tökéletlenségek dacára bizonyos báj van, melynek nem bírunk ellenállni, a nélkül, hogy képesek volnának kimagyarázni. Érdekes egy pergamen lapokra rajzolt korán is, piros, zöld és aranyos betűkkel írva; e könyv magassága meghaladja az egy métert. Ez egyházi kincs mellett nem hiányoznak a világi kincsek. Egy óriás szekrény feltárja előttünk a keletiek fényűzését. Türkizes nyakékek, cizelirozott arany kapcsok, gyöngysoros fülönfüggők, — abrakadabrás amulettek, drágakövekkel teletört övek, félholdas láncok, karmantyúk és kardszíjak, egy csonka elefántcsont kardmarkólát mellett, melynek berakott aranyozása különösen feltűnik. Látjuk itt a legkülönbözőbb keleti játékszereket , a csüngőket és csengőket és egyéb furcsa csecsebecséket, melyek elnevezéséhez keleti szótár kellene. Az említett terem egyik falát nagyszabású keleties mennyezet foglalja el, olyanforma körvonalakkal, mint a monumentális díszkandallók. A körülbelül embernyi magasságú tető mögül több méternyi áttört fadíszmű, illetőleg áttört fal emelkedik, mely remek példája a napkeleti türelem alkotásainak. A különböző geometrikus figurációkat mutató rések sokszínű üveggel vannak fedve s a mögöttük lévő ablakból megfestve hat rajtuk keresztül a déli nap. A mennyezet alatt kerevet vonul köröskörűt, jobban mondva, nem épen keleties kényelmet nyújtó pad, betakarva ázsiai szövetekkel. E kerevetről kényelmes tekintet esik a csekély távolságra álló szekrényhez, melyet francia gyártmányaival jónak láttak idehelyezni. A Brocard zománcozott üvegtárgyait mutogatja : tálcákat, tányérokat, poharakat, öblös tartókat és apró üvegcséket. A csarnok nyugati fala tele van rakva byzanti és más oszlopfőkkel és oszloptörzsekkel, — közöttük néhány fali díszítmény, berakott művezetű ajtók s egy külön szekrény drága szövetekkel, bársony és selyem, azzal a fantasztikus színezéssel, amilyet csak a keleti ég inspirálhat. E gyűjteményt változatosabbá teszi néhány házi eszköz, zeneeszköz, kardok, kupák és dísztárgyak. E szekrény felett gyönyörű lófelszerelés, melynek közepét képezi a drága berakású nyereg és keretét a harci felszerelés: puskák, ércfoktosok és ijak ízléses rendben, amíg felül a pajzsot és páncélt megkoronázza egy gömbölyű sisak. Az egész összhangját kiegészíti a mennyezetről lefüggő két zománcos üveglámpa s egy piros zöld színekben készült cifra feliratú török zászló. Áthaladunk a küszöbön és előttünk van a belső termek érdekes quadlibetje. Balra egy sarokban háló termet állítottak, XVIII. századbeli ízlésű hímzett bútorokkal. Az ágy szélessége csaknem hosszának felel meg, fölötte trónszerűen nyúlik el a hátsó karzatra támaszkodó mennyezet. Két oldalt székek és fauteuilek, könnyedén metszett és dúsan aranyozott karokkal. Közvetlenül ez arisztokratikus tárgyak Folytatás a mellékleten. — i Stéphen — cselekedjenek önök saját lelkiismeretük szerint. Miután hiába volt minden óvástétel, elhatároztuk, hogy ott maradunk. Csupán annyit eszközölhettem ki köztök, hogy mindegyikök csupán egyszer lőhessen. — Ám legyen! — mondá Barberean, — különben sem lesz szükséges nekünk másodszor lőni. Azzal a balcsövet kilőtte a levegőbe. Stephen ugyanúgy cselekedett, mondván: — Ez első lövések arról tanúskodnak, hogy mi valóban vadászaton vagyunk s fölmentik azt, ki közülünk életben marad. — Oh, — mondá Anthime, — még ezek az urak is lőni fognak, ha csak azért is, hogy jelt adjanak nekünk a harcra. — Mit gondol ön, — kérdé az algróf, — nagyobb távolságból lőjjünk-e s párbajunkat tökéletesen amerikai szabályok szerint intézzük-e ? — Nem, mert ön nem ismeri a terepet, mig én tökéletesen ismerem, és igy a küzdelem nem volna egyenlő. — Adja elő föltételeit; én előre elfogadom. — Ez igen egyszerű. Ezek az urak kimérnek száz lépésnyi távolságot s vadásztáskájukat leteszik ötven lépésnyire. Mi aztán közeledünk vagy nem közeledünk egymás felé a kijelölt pontig, saját akaratunk szerint; lehetünk akár minden közeledés nélkül is. — Elfogadom, — szólt az algróf, így aztán mi sem tagadtuk meg tőlök azt a barátságot, hogy tanúik legyünk; az olasz a tenger felől, Anthimetól oldalt foglalt állást, én pedig a rét felől, Stéphen közelében. Kezet szorítottam vele. — Semmiféle üzenettel nem bíztak meg az ő részére, mert ha elesem, halálomnak a véletlen szerencsétlenség látszatával kell bírnia; de légy nekik pártfogójuk, barátjuk, testvérök. — ígérem ezt neked, — válaszolom könybelábadt szemmel. Marasca intett s mi félrevonultunk. A regg ködös volt s igy nem kellett a fölött sorsot húzni, ki álljon háttal a verőfénynek. — Ha önök ama homokhalom tetejére fölérnek, — monda nekünk Barbejean, — két lövést tesznek. Az első lövésre vállhoz emeljük fegyverünket s a másodikra szabadságunkban fog állni, hogy tetszésünk és belátásunk szerint cselekedjünk. Valószinűnek tartottuk, hogy a párbaj emez új neme csalódásba fogja ejteni a világot, kivéve talán a vizslát, mely a vadászatnak e nemét még nem ismervén, kérdő pillantást vetett gazdájára s látván, hogy ez folyvást mozdulatlanúl áll, hirtelen eléje szökött s két első lábát ura vállára helyezte. — Lapulj, Ban! — vezénylő Anthime. A szegény Ban újra a négy lábán állt, de gyötrő nyugtalansággal tekintett föl Anthimere. Eközben fölértünk a homokhalomra. Marasca adta az első jelt fegyverével. A fölindultság szivszakgató pillanatainak egyikében én adtam a második jelt. Az ellenfelek egy pillantást vetének az ég felé s úgy látszott, mintha egy szót susogtak volna, egyetlenegy szót.. . kétségkívül az Alice nevét. Stephen előre lépdelt négy-öt lépésnyire s lőtt. Anthimenek szürke nemez-kalapját találta a golyó s messze kisodorta fejéből, a fövenyes domboldalhoz. — Becsületemre, jól volt irányozva! — szólt a milliomos hidegvérrel. — Most rajtam van a sor. Egészen a letett táskáig közeledett. Az algróf eldobva fegyverét, bátran állt ellenfelével szemben, karjait büszkén fonva keresztbe a mellén. Anthime arcához emelte fegyverét. Lövéshez készült. Az algróf halála szinte bizonyosnak látszott. De egyszerre, mintha máskép gondolta volna meg magát Anthime: — Nem, — dörmögé, — ez által nagy fájdalmat okoznék annak a leánykának! S célba vevén egy tengeri nyulat, mely több mint száz lépésnyire futott tőle, rá lőtt. A nyúl rögtön felfordult, halálosan találta a golyó. Marasca és én Anthime felé siettünk s már messziről jeleztük neki hálánkat kézmozdulatainkkal. Nem úgy Stéphen, ki halványan a szégyen és kétségbeeséstől, fölkiáltott: — Vegyen más fegyvert a kezébe, uram . . . lőjjön rám, öljön meg. Én nem fogadom el nagylelkűségét . . . Nem, nem, nem fogadom el! — Én voltam a sértett fél, — viszontá Barberean nyugodtan, — s én kinyilatkoztatom, hogy kellő elégtételt nyertem . .. Csupán arra kérem önt, algróf úr, jövőre ne űzzön tréfát ama szegény ördögökből, kiknek nem volt szerencséjük oly nevelésben részesülni, a minőben ön. Aztán fölvette kalapját s vizslájának füttyentve, eltűnt. XXIV. Hat héttel később, Angliából, hová Gregoryt követtem, visszatérve, Párisba érkeztem. Alighogy kiszálltunk, Stéphen így szólt hozzám: — Mit gondolsz, ne keressük-e föl rögtön a Thévenot kisasszonyokat ? — Nem, — viszonzom, — én csak holnap látogatom meg őket. Egyedül akartam Liánénál találkozni, hogy kérdezősködhessem tőle Barbereant illetőleg. Épen amikor a nővérekhez betoppantam, indult el Alice hazulról, leckét adni valakinek. Arca sugárzott a reménytől és örömtől; még szebbnek és bájolabbnak látszott, mint Trouvilleban. Csupán néhány szót váltott velem. — Viszontláttam őt, két hét múlva felesége leszek, — mondá. Liane megfogyott, megsápadt s lázas idegesség vett rajta erőt. Vaknak kellett volna lennem, ha észre nem veszem roncsolt egésségi állapotát s azt a komor vigasztalanságot, mely életét oly igen megkeseríté. — Nos, — mondám neki negédesen, — tehát összeházasítja kegyed a gyermekeit? — Össze, — válaszoltam az édesbús mosolylyal, mely szivemet szorította össze. — úgy van, jól mondja ön: gyermekeimet! úgy látszik, maguk is óhajtják ők ezt. Stephen aztán nagy utazást fog tenni s nejét is magával viszi. — Micsoda ? Hát kegyed egyedül marad ? — Én magam kívántam ezt. Egy idő óta nem jól érzem magamat, barátom. Nyugalomra, csöndre, magányra van szükségem. Vannak életünkben ily pillanatok. Megvallom önnek, eleinte késleltetni akartam e házasságot, de most már siettetem, akarom, hogy mihamarabb túlessünk az esküvőn. (Folyt. köv.) 872 -