Fővárosi Lapok 1880. szeptember (200-224. szám)
1880-09-11 / 208. szám
Szombat, 1880. szeptember 11. 208. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. n. emelet. Előfizetési dij: Félévre ...........................8 frt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy ,i mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Beilina. (Elbeszélés egy volt tengerész naplójából.) Közli Fang-Gyurtó Izabella. (Vége.) Míg Beilina az ebédhez átöltözött, mi ketten Guidóval, ki néhány perc alatt elkészült öltözékével, a verandán fel s alá járkáltunk. E nyílt, gyanút nem ismerő kebel mindvégig hű maradt magához. Az első pillanatban feltárta előttem szívét. Elbeszélte Bellinával való találkozásának részleteit, beszélt érzelmeiről, a melyek nem változtak s nyíltan kimondá, hogy pár nappal ezelőtt levélben házassági ajánlatot tett neki. Rendkívül megleptek szavai s az önvád, a magam előtti megszégyenülés összeszorítá szivemet. — S a válasz? — kérdem, hogy épen szóljak valamit. — Mostani találkozásunkra kértem azt. Mit gondolsz, remélhetek ? — Barátom, — felelek — ’ha e nő múltjáról következtetni lehet a jelenre, úgy azt hiszem, nehéz lesz eme szabadszárnyakra alig kell madarat a családi élet egyhangú körébe csalnod. Aki annyi küzdelemmel jutott pályája virágaihoz, amig nyílnak, aligha meg fog válni tőlük. — Erre én is gondoltam s ajánlatomat nemannyira jó remény fejében, mint inkább saját szivem megnyugtatásáért tevem. Az ebédre hivó csengettyű megszólalt s mi a terembe sietünk, hol nemsokára Beilina is megjelent s mindhárman egy külön megrendelt kis asztalnál foglaltunk helyet. Beilina, nehogy a kényes helyzet feszültséget okozzon, közönyös tárgyak körül forgatta a társalgást ; kedélyesen csevegett utazásai, színpadi élete élményeiről s kedélyessége minket is magával ragadott, úgyhogy az egész ebéd élénken, kellemesen folyt le. Mialatt a verandára mentünk kávézni, Beilina egy pillanatot fölhasznált, melyben Guidót egy ismerőse megszólítá. — Szólott neked Guidó ajánlatáról ? — kérdé. — Igen s véleményemet kérte a válaszra nézve. — Laz? Elmondtam válaszomat. — Igazad volt. A szabadságot csak úgy élvezhetjük teljesen, ha a jövő gondjai nem aggasztanak, s én jelenleg ebben a helyzetben vagyok. Balga volnék, ha erről értte lemondanék. Akiért erre a lépésre tudnám magamat határozni, azt nem boldogítanám vele . . . — De Beilina! — szólok közbe, szemrehányást mutatni akarva, noha érzem, hogy igaza van. — Tacci! (hallgass) — vágott szavamba szokott élénkségével, szájamhoz érintve legyezőjét — én ismerem embereimet. S aki óhajtja azt, azzal én nem tudnék boldog lenni.* Midőn másnap a »Principe Carignano« nevű olasz gőzös felvonta horgonyát, a kormány mellől még soká szállt felém és társam felé, — kik csónakunkból néztünk a távozó után — egy fehér kendő lobogása, mígnem egy távoli fordulat elvoná a hajót látkörünkből. Keblemből mély sóhaj szállott fel, nem annyira a távozó után, mint ama két könycsepp láttára, amely társam viharedzett, férfias arcán végig pergett. Ilyen gyöngyszemek nem rejlenek a könnyelmű élvek tengerében.* Még egyszer találkoztam Bellinával, de mindkettőnkre nézve annyira változott körülmények között, hogy egy váltott pillantással mindketten beértük a fölismerés kifejezésére. Pár évvel ezelőtt fejedelmek találkozása sok idegent csalt Velencébe. Ezek között voltam én is a nőmmel együtt. Pár nappal az ünnepélyek előtt érkeztünk ama városba, melyet, amióta mint ifjú elhagytam, még nem láttam volt viszont. De sok változott ott azóta! Nemcsak hogy az osztrák lobogót az olasz tricolor válta fel, nemcsak hogy új nemzedék lépett a régi helyébe, de maga a város is úgy tűnt fel előttem, mintha sokat vénült volna azóta. Palotáinak legtöbbjéből kihalt az élet, balonjaik üresen, virágtalanul álltak s a deszkákkal beszegezett ablakok vakon meredtek az utcákon tévelygőkre. Egyedül a Márk-tér nyújtott élénkebb képet; a bekövetkezendő ünnepélyek egy sereg idegent csaltak oda. A kávécsarnokok ideig-óráig visszanyerték régi élénkségüket s egy-egy szögletből örömsugárzó arccal tekintenek a régi törzsvendégek a hullámzó tömegre. Azokban a szögletekben én is akadtam régi ismerősökre, kik örvendő mosolylyal üdvözöltek szürke szakáluk mögül. Csak egy maradt a régi: e nép csacska természete, közlékenysége, amely szinte arra vall, hogy a beszéd e népnek életszükséglete. Az első órában már minden szállongó hírt meghaltok, a nevezetesebb vendégek neveitől a leendő udvari ebéd »menü«-jéig. A többi közt sokat beszéltek egy pompás diademről, melyet — minthogy nemmel valók — mi is megbámultunk volt a procurációk alatt levő egyik Vas ban. G. hercegnő nyolcszáz aranyat igértetett értte, de az ékszerész ezeren alól nem adta s midőn ma ezt is kész lett volna megadni a hercegnő, egy lombardiai grófnő már megvette volt teljes áron s ma bizonyosan ott fog pompázni vele a Benice díszelőadásán, vetélytársa bosszúságára. — S ki ama gazdag hölgy ? — kérdem. — La contessa Monte-Zucchi, egy gyönyörű szép asszony, — felelek. Egy kedves régi ismerősömnek, ki hajdan hatalmas »italianissimo« volt, köszönhetem, hogy tisztességes áron páholyhoz jutok ama díszelőadásra, a mely ezúttal Olaszország legfényesebb közönségét volt felmutatandó. Ő maga pedig ciceroneul velünk jött s kedvteléssel sorolta elő a páholyokban ülő kitűnőségek fényes neveit, cáfolatul az én tirádáimra, melyekkel Velence hanyatlása fölött kesergek. (Csakhogy azok a kitűnőségek nem voltak Velence lakói.) A fejedelmek megjelenését megelőző idő igen alkalmas volt a szemlére. Egyik páholy a másik után telt meg díszes közönséggel. Szép hölgyek pompás toilettekben, ékszerektől ragyogva foglaltak helyet pompás bokrétáik mögött; ciceronénk kifogyatlan volt a magyarázásból. — Nézd csak! — szólalt meg távcsöve mellől nem — épen most lépett be tőlünk a harmadik páholyba ama drága diadem tulajdonosnője; mennyire közfigyelem tárgya! mindenki feléje néz; vájjon ékszerét vagy impozáns szépségét bámulják-e inkább? — Ah, a contessa Monte-Zucchi, Bergamo vidékéről — magyarázó ismerősöm. — Csak a múlt télen cserélte fel szinpadi babérjait a grófi koronával. Ezalatt, a kiről beszéltünk, elhelyezkedék páholyának velünk szemben levő támlányán s szemlét tartott. Felénk is elszállott tekintete. Az első pillanatban megismerem: Beilina, Mad. D’Arbey, contessa Monte-Zucchi ugyanegy személy volt. Önkénytelenül kairói meglepetésem jutott eszembe, tán épen a különböző hatás miatt, melyet most az akkorihoz képest éreztem. Az akkori lázas izgatottság helyett kellemes érzés fogott el, mint mikor hosszú idő múlva kedvező hírt hallunk olyan személyről, aki érdekel. Figyelemmel hallgatok ismerősöm magyarázatára, aki elbeszélte, minő fényes sikereket aratott a szép asszony Egyiptomból való visszatérése után, miként szerzett babért és vagyont s miként lépett ünnepelten, gazdagon egy kevéssé vagyonos, de fényes nevű férj karján vissza a magánéletbe. Kellemes elégtételként hatott mindez reám, először, mert minden legkisebb önvádtól felmentett e nő ellenében, másodszor mert megvalósítá a mit utolsó együttlétünkkor Guidónak mondott szavaimmal ki akarok fejezni; azt, hogy e nő soha sem lehetett volna boldog egy csöndes, egyszerű családi élet körében s hogy reá nézve jobb volt azon az úton haladni, a melyen vágyai s szenvedélyei ragadók. Az aranylakodalom. (Francia elbeszélés.) irta Champfleury. I. Midőn a nyugvó nap a Blanzy-kastély ablakaira löveli sugárait, ezt kellemes előjel gyanánt tekinti az utas, ki már kétségbe van esve, hogy soha sem ért véget a faluba vezető hosszú, egyenes útnak. Kis hegy lejtőjére támaszkodó kastély, melyhez sűrű lombok alatt szeszélyesen kígyózó utak vezetnek föl s melyek előtt egy cifra mivű vasrácsos kapu emelkedik, vonja magára először a figyelmet; azonban csakhamar megpillantjuk a falunak részben cseréppel, részben palakővel fedett házait is, melyek csoportokat képeznek a kastély körül. E hajlékok ama gondolatot keltik bennünk, hogy lakói csöndes, derék földmivelő nép, mert a közeli szántóföldek és rétek, melyeket vidáman csörgő, tiszta patak szel át, nagy gonddal mivelték. Boldog vidék volna ez, ha a tulajdonosok itt laknának e kastélyban, melynek termei már sok-sok év óta zárva állanak ! Értelmes földesur mindig szerencse valamely falura nézve s habár a paraszt lassankint a maga ura lett és saját magának miveli darabka földjét, nem egy vidék van még, hol tisztelettel emlegetik az illető földesur nevét. Több mint negyven éve, mióta Blanzy falunak urasági kastélyában nem lakott földesur, mit a külső díszítmények ez épületen, melyet a forradalom előtti idő egyik legügyesebb építésze emelt, nagyon is megérezték. Jószágigazgató ügyelt föl e birtokra, melyen azonban hosszú időkön át nem lehetett látni sem megszálló, sem meghívott vendégeket, sem pedig cselédséget. Az istállók be voltak zárva s az ebaklok elnémultak. A meghasadozott, zárt ablaktáblák nagyon sokat levontak a gyönyörű homlokzat hatásából. A szép lépcsőzetet, mely a kastély első részébe vezet, nem élénkíték többé a pompás vázákban diszlett virágok, melyek egykor minden lépésnél lebilincselték a szemet. A nagy jegenyefasorok alatt, melyek a rácskapun át az előudvarhoz vezettek, nem sétálgattak többé elegáns delnők, Brétoliére őrgrófné menyegzőjének tanúi. A hegységnek egy része, mely az őrgróf tulajdonát képezte, néhány bortermelőnek volt bérbe adva. Most az őrgróf hideg, üzleti ember volt, ki pontosan behajtatta a bérleti összegeket, mit sem törődve a terméketlen évek nyomasztó terheivel. A falu fiatal leányai nem minden sajnálkozás nélkül hallgatták amaz öregek beszédét, kik ismerték Brétoliére asszonyságot, e szőke, bájoló nőt, ki még csaknem gyermek volt, mikor férjhez ment; mert hát a falu kacérabb leányai gátolva voltak abban, hogy Párist megláthassák, mint az őrgrófné szobaleányai. A legények ép úgy voltak azzal, mint a leányok. Hányan szerettek volna közülök szerencsét kísérleni az őrgróf oldala mellett, kik most napszámosokként