Fővárosi Lapok 1880. október (225-251. szám)
1880-10-09 / 232. szám
Szombat, 1880. október 9. 232. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni lapokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy , mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Viverolle kisasszony. (Beszély.) via Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) VI. Napok múltak . Fülöpnek nagy elfoglaltságot okozott az aratás; Charlotte többet foglalkozott gyermekeivel, mint azelőtt, és Jaqueline majdnem teljesen magára volt hagyatva. Megtette rendes sétáit; most már sárga, kopár táblák terültek a dús gabonaerdő helyén, s majdnem fájdalmat érzett, ha e táblákat látta, melyekhez emlékei voltak csatolva, s úgy érze, azok eltűntével az emlékek is megsemmisültek. Egy nap lehorgasztott fejjel lépett ki a kertből és csöndesen haladt előre, midőn siető lépteket hallott háta mögött s visszafordulva, Charlotteot látta közeledni. Megállt és megvárta. Mióta Laverne marquis elutazott, soha sem történt, hogy együtt sétáltak volna. — Nem vagyok terhedve? — kérdé Charlotte, — ha sétádban elkísérlek, igen szűknek találtam ma a kertet, szabadabb téren óhajtok mozogni. — Sőt örömömre szolgál társaságod, — viszonzá Jaqueline, mialatt rátekintett s látta, hogy szeme ki van sírva. Megindultak. — Milyen boldog vagy te, Jaqueline, — kezdé egy idő múlva Charlotte, — hogy nyugodt véralkattal bírsz, könnyen felejtesz s megalkuszol a körülményekkel. — Mindenki úgy van azzal, aki emberek között élt, megtanulta őket ismerni, megmérte értékeket, s tudja, mit lehet tőlök várni. — Meg lehet-e nyugodni abban, ha az ember mindenét elvesztő, amit szeretett, amihez ragaszkodott ? — Ha egyszerre, váratlanul sújt bennünket többféle csapás, elkábulhatunk terhe alatt, de apró, folytonos és szakadatlan üldöztetéseknek voltunk kitéve, akkor kiálljuk a legszomorítóbbat is. Charlotte figyelmesen vizsgálta társnője arcát. — Te sokszor és sokban csalódhattál az életben, — mondá. — Meg vagyok edzve, szembe merek tekinteni a sorssal; hitemet elvesztem, reményeim nincsenek, s akik nem úgy gondolkoznak, mint én — szánom őket. — És mégis elnéző vagy a mások hibái iránt. — Minden hiba iránt, csak önmagam iránt vagyok szigorú, mert aki annyit tapasztalt, mint én, annak nem szabad gyöngének lenni. — Alkalmasint soha sem voltál szerelmes; a te elveiddel a szív nem bír érvényre jutni. — Sőt inkább jobban szeretek, mint mások, mert érdek nélkül teszem azt, mente vagyok a viszontszeretet óhajtásától; nem azért adok, mert venni kívánok, nem várok semmit senkitől; azt hiszem, ez az érdek nélküli, valódi szeretet. — Te a szeretetről beszélsz, Jaqueline, s én a szerelemről kérdeztelek: tudnál-e szerelmes lenni a nélkül, hogy érzelmedet viszonoztatni kívánnád ? Előre hajolt, társnőjére függesztő szemeit s félig nyílt ajkkal leste feleletét. Jaqueline pár percig hallgatott. — Szomorú, amit mondok, de én a szerelemre semmit sem adok. Oly érzelemnek tartom azt, mi beteg kedélyállapotnak, izgatott idegeknek paroxizmusa, betegség, a szív gyuladása, melynek lefolyása orvosilag konstatálva van s meg lehet határozni idejét, midőn jobbra vagy rosszabbra fordul. Éles cinizmussal beszélt és Charlotte megdöbbenve hallgatá. Égszinű szemében könyek fénylettek, s midőn pilláival eltakará azokat, végig gurultak arcán s nem tudott felelni. Jaqueline nem folytatá e tárgyat, némán haladtak egymás mellett. — És mégis vannak lények, a kik nem igy gondolkoznak, a kik mélyen éreznek és szivek nem bírja kiállni a csalódást, — kiábtá egy idő múlva feljel dúlva a fiatal nő. — Mindenki ugyanezt hiszi az első csapásnál, aztán megszokja és kiállja. Charlotte nem tett több kísérletet e tárgyat folytatni, míg hazaértek, s Jaqueline észrevette, hogy nyugodtabb lett, de vele keveset érintkezett. Ősz felé járt az idő. Jaqueline levelet kapott Páltól, melyet átolvasván, bátyjának nyújtott. A levél minden szava öndicséret és önelégültség volt. Leendő házasságát, jelentés, grófnővel, ki néhány százezer franknyi hozománynyal bir s belé halálosan szerelmes. Bocsánatot kért Jaquelinetől s kérte, hogy legyen nyoszolyóleány esküvőjén ; biztató, hogy ezentúl komolyabb lesz, kevésbbé könnyelmű, s igyekszik neki visszapótolni azt, a mitől megfosztá, sat. — Hiszesz neki ? — kérdé haraggal Fülöp. — Egyetlen szavát sem hiszem. Pál messzebb haladt már azon az útón, melyről visszatérés nincs, mint hogy megfordulhatna s azt hiszem, nem is felelek neki. — Helyesen, Jaqueline; te az én testvérem és atyám leánya vagy; sokáig tévelyegtél, mig megtaláltad a helyes ösvényt; ne engedd azt Pálnak többé keresztülvágni. Többé nem szóltak e tárgyról, s Jaqueline nem is gondolt Pálra és házasságára; eleinte sajnálta a leányt, ki testvéréhez köti sorsát, aztán elfelejtő, mint mindent elfelejtünk, amit erősen ki akarunk emlékünkből törölni. Egy volt, amihez Jaqueline erősen ragaszkodott : a természet. Ezt mindenek fölött szerető, s midőn beállt az ősz, minden levél elhullásával fájdalmat érzett, a sárguló fákat, lehullatott levelű bokrokat egyenkint elnézdelé s hosszú ideig állt egy-egy kedvesebb fájánál vagy bokornál, mely kevés idő előtt viruló volt s enyészetnek indult; naponkint megtekinté a kert és rét virágait, s félelmes figyelemmel kisérte azok hervadását, mintha mind beteg testvérei lettek volna. A ragyogó nap, a viruló természet, a fény, elfelejteti az élet árnyait velünk, mig az enyészet, a természet haldoklása, minden veszteségünket eszünkbe juttatja, s Jaqueline különösen szomorúnak érezte magát az őszi napokban. A szürke felhők önsúlylyal nehezedtek kedélyére a mindenfelé látott pusztulás mély szomorúságot keltett szívében. Sétálta most a déli órákat választá, midőn enyhébb a levegő s a nap sugarai még meleget árasztanak ; gondolkodva, szemlélődve haladt ilyenkor s ritkán tekintett tovább környezeténél; nem óhajta egész nagyságában látni a vidék kopárságát, s egy nap, gondolataiba mélyedve sétált, midőn véletlenül felemelve szemeit, két égő fekete szemmel találkozott. — Laverne! — kiáltá különös hangon ; vihar és mámor volt e kiáltásban, mintha álmából ébredt volna. — Én vagyok, — viszonzá, mindkét kezét nyújtva az ifjú — én magam; köszönöm e fogadtatást. Jaqueline teljesen fölébredt és magához tért. — Mikor jött ? — kérdé szokásos hangon. — Pár óra előtt. — És már sétára indult ? Gúny és élesség volt e hangban, melylyel Jaqueline e szavakat kiejtő s a marquis elégedetten mosolygott. — Tudtam, hogy mily időben szokott sétálni. Jaqueline érzé, hogy az ifjú méltán mosolyoghatott szavaira; sokkal mélyebb emberismerettel birt ez, mint hogy felkiáltását félreismerhette volna. — Hol járt, mióta utólszor láttam ? Nyugodt és közönyös akart lenni, bátran szemébe nézett az ifjúnak; meg akarta őt győzni csalódásáról s megmutatni neki, hogy a véletlen találkozás meglepte őt. — Ez volna az egész ? — kérdő magában Laverne sarkába harapott. — Parisban voltam, s átmentem Angliába, de sehol sem tudtam sokáig maradni, vissza kellett jönnöm. — Ily késő őszszel ? De kegyed, úgy tudom, szenvedélyes vadász, s már megkezdődtek az őszi vadászatok. — És ön mivel tölte az időt, kisasszony ? — Nap, hét és hónap egyformán múlt el; semmi egyéb, csak a természet változott. Sokáig sétáltak együtt, s a marquis hazáig kisérte őt és a kert ajtajánál búcsút vett. Jaqueline nem kérdező, meddig marad, miért nem lép be bátyja házába, látja-e holnap, kezet szorított vele és belépett az ajtón. (Folytatása köv.) 2v.Sárion.. (Francia elbeszélés.) Írta André Theuriet. (Folytatás.) Míg a fiatalember a legnagyobb fájdalomba merülve ült, Marion folyvást ott térdepelt, mozdulat lanúl, nem merve sem felpillantani, sem pedig keble elfogadásán sóhajok által könnyíteni. Nem tudta sírjon-e, beszéljen-e, avagy tova fusson. Egy kis lámpa bágyadt világa vetődött a szoba hátteréből a fiatalokra, föltüntetve Orbán elkomorodott arcának vonalait s Marion bájos képét, dús, szőke haját. Végre közeledett a leány a fiatal emberhez, kinek szeméből lassan kint elpárologtak a könyek. — Kérlek, hallgass meg! — szólt a leány. Mikor az ember hévvel szeret, soha sem kérlelhetetlen s amint Moliére mondja: »Une coupable aimée est bientőt imiocente.« *) Orbánnak a szeme sem volt többé oly haragos, midőn az esengő leány arcán megpihent. — Nagy panaszod van ellenem, Orbán? — kérdé halkan Marion. Hősünk bámulva tekintett a leányra; elcsodálkozott e kérdésen. — Jól tudom, hogy helytelenül cselekedtem, — folytatá Marion, — jól tudom, de jusson eszedbe, hogy tegnapelőtt nagyon sokat zsörtöltél rám s nagyon sokszor ismételgetted, hogy én képtelen vagyok szeretni. Nagyon fölboszantottál. Tegnap, szórakozási célból barátnőim egyikét akartam meglátogatni, azt aki engem a tudóssal megismertetett. (Marion mindig így nevezte első kedvesét.) »Ő nagyon bosszús és sokat szomorkodik, mióta te elhagytad«, — mondá barátnőm, — »s ugyan nagy bohóságot követtél el, édesem , hiszen ő oly férfi, kinek van annyija, a mennyiből egy nő vele boldog lehet. Én ma nála vacsorálok, egy kis mulatság lesz nála, jer velem te is, majd kibékéltetlek én titeket egymással«. — Nos, mi elmentünk hozzá, nagyon szívesen látott, a vacsora igen kedélyes volt s midőn a mulatságnak vége lett, már *) A vetkezett kedves csakhamar ártatlan.