Fővárosi Lapok 1880. november (252-275. szám)
1880-11-03 / 252. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 252. számához. A forradalom után megjelent első magyar könyv előszavában vigasztalja és bátorítja elcsüggedt nemzetét. »Minden egyéb fensőség ingatag — kiált fel — csak a szellemé biztos és maradandó. Ebben nemzetünk jövője és semmi egyébben.« Saját lakásán gyűjtötte össze az akadémia szétriadt tagjait; megindította »Új magyar Múzeum«-át a Sokat kifejező jelmondattal : »Peragit tranquilla potestas, quae violenta nequit« ; élére állott a történetirodalmi mozgalmaknak, hogy a nemzet múltjából merítsen erőt jövőjére; az egyetemen mint magántanár lépett föl irodalomtörténeti felolvasásaival, hirdetve az ifjúságnak, hogy nemzetünknek nemcsak politikai múltja van, hanem irodalmi jövőjének is kell lennie. Azonban Toldy, Kazinczy és Kisfaludy Károly hagyományához még egy új törekvést is csatolt, amazok inkább csak a nemzeti irodalmat igyekeztek megalapítani. Toldy a magyar tudományosság megalapítása felé is fordítá a nemzet figyelmét. Ifjúságától egész haláláig izgatott a mellett, hogy a tudomány minden ágát mivelés alá vegye a magyar. Maga jó példával ment elől, előkészítette az akadémia reformját, tudományos vállalatokat, egyesületeket alapított s buzdította, támogatta négy-öt rrói nemzedék ifjú tehetségeit. Sokoldalú fogékonysága, buzgó tevékenysége bámulatos volt s mindvégig a magyar tudós példányképe maradt, a ki a tudományt erős nemzeti érzéssel párosította. Fennen vallotta, hogy a tudomány fő célja ugyan maga a tudomány s ez nemcsak egy nemzeté, hanem az egész emberiségé, de minden tudós elsősorban hazájának szolgál s dicsőségét megosztja nemzetével. Buzgón hirdette, hogy a politikai rendszabályok egymagukra még meg nem védik, ki nem fejtik s még kevésbbé terjesztik a nemzetiséget; a tudomány súlya, e művészet varázsa az, mely biztosít, fejleszt és hódít. Mélyen hitte a nemzeti műveltség államalkotó erejét s abban a reményben hunyt el, hogy küzdelmeinket siker koronázza. Nyugodjál csöndesen kifáradt bajnok s álmodozzál. Ringassanak szép álmokba barátaid Kölcsey és Vörösmarty hymnuszainak hangjai. Álmodozzál arról, hogy megbűnhödte már a nép a múltat és jövendőt, álmodozzál ama jobb kor teljességéről, mely után buzgó imádság epedez százezrek njakán. Az a koszorú, melyet mi sírodra teszünk, nemcsak a kegyeletes emlékezet jelképe, hanem a lelkesedésé is, hogy ezt a szent hagyományt, melyet te Kazinczytól és Kisfaludytól örökölve, reánk szállítottál, híven megőrizzük és buzgón teljesíteni törekszünk.« Az elnökletevén a társaság koszorúját, Beöthy Zsolt titkár lépett az emelvényre s az alkalomhoz méltó ékesszólással irt keretben adta elő e síremlék történetét. Egy emléket avatunk, vagy mondjuk: szentelünk fel, mely — úgy mond — Csokonaival szólva: »szent lesz a nyugvó tisztelt hamváért.« A síremlék felállításának terve — mondá tovább — családi körben pendült meg, a Kisfaludy-Társaság körében, mely Toldyt ismeri és tiszteli atyjának, bár más nevet visel. Mikor Toldy alapította, úgy tett, mint az atyák, kik gyermeküket annak nevére keresztelik, ki az életben szivükhöz legközelebb állt. Gyulai indítványára 1875. év végén határozta el a társaság e síremlék állíttatását, s a kiküldött bizottság Degré Alajos elnöklete alatt indítá meg a gyűjtést. Az adományok sorát b. Sina nyitá meg valamennyi közt a legjelentékenyebb összeggel s az első gyűjtés eredménye 2134 ft s egy arany volt. Budapest fővárosa dij nélkül adott sírboltot, azt vizjárhatatlan anyaggal boltoztatá ki s az átszállítási költségeket is elengedte. Köszönet nagylelkűségéért. A tervet Rauscher Lajos tanár készíté, az egész emléket . "Wavra Kelemen építész felügyelete alatt a trieszti Scalmanini-cég karszti márványból, a medaillon domborművű arcképét pedig Huszár Adolf. Köszönet mindegyiköknek. Az öszszes költség 3470 forint , melyhez a társaság tagjai másfélszáz forinttal, a társaság maga hatszázzal járultak. »Ez története — mondá a titkár — a síremléknek. Toldy Ferenc, az örökérdemű tudós számára emeltetett, de nem maga nyugszik alatta. Hamvainál nemcsak ez az emlék jelképezi mindazt, amiért életében lelkesedett: áldott porai mellett porlik az is, kit életében oly hő szeretettel s annyi büszkeséggel ölelt. A Kisfaludy-társaság átszállította e sírboltba fiának, Toldy Istvánnak hamvait is. Ő mutatta meg neki, atyai szivének büszke reménységével, a halhatatlanság útját, melyen a kitűnő fiatal vigjátékiró ifjúi hévvel s zajos diadalok közt indult meg. Atyja azt hitte, ő lesz az, ki a Toldy-nevet »nem hagyja homályba borulni,« hanem »gyarapítja névvel, mindenikévvel.« Es ime mai ünnepünkön Klió mellett, ki az atyát gyászolja, itt van Melpoméne is, megfordított fáklyájával a fiúért. Mondjunk búcsút nekik. Mondjuk el Toldy hamvainak, hogy nyugodjanak , de emléke ne nyugodjék, hanem éljen és hasson, míg vezéreszméjének, a magyar nemzeti mivelődésnek győzelmével és dicsőségével meg nem teljesedik az idő és az ország. Mondjunk búcsút a síremléknek is. A kutató tudomány mostanában talált a főváros határában egy elpusztult világ omladékai között, oltárra, mely ezredév után is hirdeti egy megállott bosszú emlékét. Bár hirdetné e kő ily késő idők nemzedékeinek is be- töltött hálánkat!« A népszínház énekkarának »Szózat «-ával s a Toldy-kör koszorújának letételével végződött a rövid felavatási ünnep, mely után gr. Lónyay, Pulszky Ferenc és többen az özvegyhez mentek, kifejezni részvétüket az ő mély gyászában. A koszorúk ott maradtak a sírbolton s az idei halottak ünnepén egy gyászhely sem volt annyi szalagos koszorúval elhalmozva, mint a két Toldyé. * Évek óta nem emlékezünk a kerepesúti temető oly gazdag földíszítésére, mint a minő most volt. A napsugaraktól köszönt, élő virág, márvány és aranyozás egyaránt fénylett. Népesebb »halottak napja« sem igen volt Budapesten még. A kerepesi utón egymást érve robogtak a vasúti-, társas- és bérkocsik s a járdákon szélesen hömpölygött a gyalogmenők áradata. A »feltámadás mezejé«-nek környéke, az utón innen, egy nyüzsgő, tolongó lármás nagyvásár képét mutatta. Sátrakban árulták a koszorút, virágot és mécsest. Pezsgett körültük a jövő-menő nép s az omnibuszok egész tábora volt látható. A bejáró széles kapuknál óráról órára nagyobb lett a tolongás. A sírok közti utak mindenütt el voltak lepve. És a temetőben is bizony csak a föld alatt van meg az egyenlőség — a földszinén nincs! A gazdagok, kitűnők sírjai itt ép úgy kiváltak, mint egykor az élők a világ piacán. A sírboltok — a vagyonosak nyughelyei — voltak a legdúsabban ékítve, s alant is a nagyobb márványemlékek, gúlák. Ép azért a kedélyt legmélyebben meghatják az elhagyatott, letaposott sírok, melyeken nincs virág s néhol már fakereszt sincs. Hiába keresnék nevüket— voltak s azzal vége! De azért a kápolnából kihangzó ima az ő lelki üdvökért is ép úgy szól, mint azokéért, a kik nincsenek feledve! Az egyetemi ifjúság most is, mint minden évben, nagy menetben, zászlóval kereste föl a Forinyák Géza, Woronieczky, Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Kisfaludy Károly, dr. Balassa, Vörösmarthy és Toldy sírjait, beszéd és ének mellett koszorúzva meg azokat. A rokkant honvédek fölkeresték a vértanúk fekete gúláját, miután a budai honvédsírra már letették koszorújukat. A kath. legényegylet zászlóval vonult a dr. Szabóky Adolf hamvaihoz. A munkás egylet vörösszalagos gyászlobogóval tartá menetét. Az irók és művészek köre számos iró és művész sírjára tett koszorút. Volt az Egressy Benién is, kinek szirten nyugvó kockaköve még künn van s méltó volna elvitetni állandó nyughelyre. A Csengery sírját nemcsak a család diszíté föl nagy kegyelettel, hanem a néptanítók egylete is tett rá fehérszalagos koszorút. Gróf Mikes Jánosnak még emléktelen sírját szintén virágok bortják. Estefelé kigyúltak a mécsek, színes lámpák, gyertyák s rövid időn sok ezer meg ezer lány vette át az emlékezés példázatát. Közepén a Batthyány-mauzóleum, ahol fekszik ideiglenesen a Deák F. koporsója is, olyan volt, mint egy fényben úszó fekete oltár : falai leborítva gyászlepellel, középütt fehér kereszt, két oldalt koszorúba foglalva B. L. és D. F. névbetűk , a feljáróknál lobogó szeszlángok, a párkányzatokon sűrű mécssorok. A temető fölött egész piros színt kapott az est levegője, s bár folyvást áradt ismét befelé a nép, a távozásra intő csengetyűszó is még igen sok embert emlékeztetett, hogy vissza kell térniök az élők közé, mert itt az óra, midőn ismét ünnepi némaság borul a feltámadás mezejére. 1251 Az első filharmóniai hangverseny. (Ma este.) Az idei nagy idény műsorát Beethoven kezdi meg. Jó ómen! A műsor többi számára nézve nem vagyok tisztában, várjon a Mozart d-dúr vagy Dvorák d-moll szerenádját fogják-e előadni, mert egyik falragasz ezt, a másik amazt hirdeté. (Tehát a régi kapkodás. E részben nem szeretik a filharmonikusok a programmzenét.) Továbbá Neruda Vilma hegedűművésznő ma este Mendelssohn hegedűversenyén kívül magán darabokat is játszik, mialatt tétlenül nézhetik s hallgathatják őt a zenekarban ülő filharmonikusok, s ez nem valami tapintatos erőpazarlás. Ha már együtt vannak zenészeink, működjenek az egész estén, tiszta zenekari, énekkarral való vagy magán művészt kisérő darabokkal, mert ha nagyszabású zenekari működés után sovány zongorakíséret mellett lép fel bármily művészi egyéniség is, szinte lehangoló kedélyállapot foglal tért. Beethoven a 124-dik művű nyitányt, szintúgy mint az op. 115-belit, Ferenc császár névnapjára, színházi díszelőadásra irta, s Lenz szerint: leghelyesebben ezt a »fugárt névnapi nyitány« névvel jelölik. E nyitány keletkezési körülményeire nézve tudnivaló, hogy Beethoven 1812 február 9-dikére a pesti német színház ünnepélyes megnyitására (más idők, más világ !,) két klasszikus alkalmi művet írt Kotzebue két oly gyarló fércművére, hogy csodálni lehet, mint vállalkozott a nagy zeneköltő ilyen versekre pazarolni zenéjét. Az előjátékot, »István király« vagy »Magyarország első jóltevője« Beethoven ismert nyitányát (op. 117.) karaival adták elő, s az »Athén romjai« című utójáték, a szintén ismeretes nyitányával (op. 114.) s különös dervis-táncával, melyet pár év előtt Saint-Saëns átirt s adott ki és a Rubinstein és mások által átirt török indulóval fejezte be a készületlen előadást. Ez utójátékot felhasználták 1822-ben a bécsi józsefvárosi színháznak okt. 3-dikán, Ferenc-napján történt megnyitására, megtoldva több uj számmal és ellátva uj nyitánynyal, — a ma nálunk előadandóval. Beethoven sietve, számtalan tollhibával másolva, vitte el e nyitányt az előadás délutánján, — mert addig szakadatlanul javítgatott rajta, — s este próba nélkül, majdnem folytonos ingadozás és széthajlás mellett mutatták be. A zenészek közül egy sem ismerte szólamát ; Beethoven a kis zongoránál ült a zenekarban, oldalán Glaeser Ferenc zeneigazgatóval ellenőrzőként . Schindler, (barátja és életírója) az első hegedűnél igazgatta a zenekart, de szegény Beethoven tartós hallgatódzás s a taktus visszatartása következtében maga adott legnagyobb okot a dalsikerre. Berlioz a hymnusszerű bevezetéstől 1841-ben el volt ragadtatva. Marx azt mondja e bevezetésre, hogy »egy ájtatos díszmenet érkeztét hirdeti,« mire Lenz megjegyzi, hogy csakugyan kolosszális kapunyitás, de ezt nem a józsefvárosi bohózati színházra értette, hanem a fugafeladat mesterművű megoldására. A rákövetkező harsonás tárogatóra azt véli Berlioz, hogy finomabb irányú is lehetne; míg a krodáról (tehát a két nyugpont utáni részről) 1851-ben írja, hogy Händelre utánzott nagyszabású futam-tömkeleg elragadja, megrázkódtatja a hallgatót. Honnan e szerény vád ? Alkalmasint a Schindler életrajzából meríthette, mert ebben a következő áll: Beethoven, vásott unokaöcscsével és Schindlerrel, egy nap a badeni Ilonavölgyben sétálván, egyszerre előre küldi kísérőit azzal, hogy várják meg a Károly főherceg nyári palotájánál. Félóra múlva ő is oda érkezett s elmondá, hogy a józsefvárosi színház számára írandó nyitányhoz az imént két motívumot talált; az egyik — úgymond,— saját irálymodorában, a másik Händel-félében lenne kidolgozandó. Kérdé aztán, hogy a kérdéses célra a kettő közül melyik alkalmas- ? Schindler hamar arra szavazott, amelyet a mester Händel modorában akart kidolgozni, míg az unokaöcs mindkettőre vélte a nyitányt fektethetni, s — mint Schindler sóhajtozik, — igaza volt, mert az első motivból is (mely a Nottebohm által kiadott jegyzőkönyvi följegyzések közt látható) nagyszerű mű keletkezhetett volna. Az említett első előadás után Beethoven mindig nagy szemrehányásokkal illette Schindlert azért, hogy e motivot ajánlja neki, de ez ép annyiszor erélyesen visszafelelt, hogy szívesen viseli a felelősséget ily műért, melyre a világ büszke lehet. A félkótás théma diadalharsonaként hangzik keresztül az első fugathéma örömteljes sietségben mozgó figuráin, s hol a két corona-összhanghoz ér, nagyszerűen tartóztató nyugpontként időt akar, míg lassú torlódással, a második fugathémát egész kótákra tágítva, pompás ismétlődésekkel, erősbítésekkel és tömörüléssel a domináns sugárzó tetőpontjára, a fortissimo g-re jut, s gyors ütemekkel végződik ez őserős lángelméjű mű. Dvorák szerenádja, (melyet a szerkesztőséghez beküldött műsor hirdet,) fülbemászó, de nem jelentékeny műve e tehetséges, sokat tanult,de sem lángelméjű, sem szellemdús szerzőnek. E szőkehajú, cseh származású zenész szerfölött megnyerte Brahms János és Ehlert Lajos rokonszenvét. E szerenádot épp az utóbbinak ajánlja. Kardoskodnak értte mind a ketten jósló hanggal és oly eredménynyel, mely nem mondható közönségesnek. Különben Dvorák művei nem nagyon eredetiek, sőt thémái oly annyira ismerősek, hogy őszintén magukon viselik annak jelét, mintha a szerző öntudatlanul, emlékezetének a feltaláló tehetségre való behatása következtében, azt hitte volna, hogy eredeti mozzanatokat terjeszt bennök elő. De a mellett oly csinosan kukucskálnak felénk az ismerős kólafejecskék az új mezben is, hogy lehetetlen érték mesterüket korholni. Csakhogy ötletecskéi nagyon ábrándos zavargással ismétlődnek, folynak egybe s szövődnek, alig mernek gondolatoknak nevezni. Nagy érzékkel bír a nemzeti hangulat követése iránt, de mert ennek zenei érvényesülése majd mindig nehézkes (és pedig rendszerint a lassú előrészben túlságos lassú, a frissen nagyon kicsapongó, mérsékelt középmozgásról pedig nincs szó.) Dvorak szindús kompozíció, villogó harmoniálás, élénk motivcsere által simít e tulajdonságon, mely a megszokottság után egyhangúvá válik. Ha »Rhapsodiá«-it jellemezni akarnék, akkor azokat egy cseh csárdás szinfonikus költeményeinek neveznék. De ha megengedhető a nemzeti elem kifejtése ilyen darabokban, úgy határozottan zavarónak mondható oly műben, mely a szerenád műfaj nevét viseli; igy a finálé csapkodó jókedve, melyet csak kissé zaboláz egy gondolat Beethovenre s mely aztán, egy kis romantiko-sentimentális emelkedés után visszasiet s végig időz nemzeti hejehujjájában, nem való egy mű-serenádba, melyet nem a kedves ablaka előtt muzsikálnak ; pedig erre való s jól illik rá, mert ahogy a derűit, noha d-moll kezdetű induló mellett jól lehet egy