Fővárosi Lapok 1880. november (252-275. szám)

1880-11-03 / 252. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 252. számához. A forradalom után megjelent első magyar könyv elő­szavában vigasztalja és bátorítja elcsüggedt nemzetét. »Minden egyéb fensőség ingatag — kiált fel — csak a szellemé biztos és maradandó. Ebben nemzetünk jövője és semmi egyébben.« Saját lakásán gyűjtötte össze az akadémia szétriadt tagjait; megindította »Új­ magyar Múzeum«-át a Sokat kifejező jelmondat­tal : »Peragit tranquilla potestas, quae violenta ne­­quit« ; élére állott a történetirodalmi mozgalmaknak, hogy a nemzet múltjából merítsen erőt jövőjére; az egyetemen mint magántanár lépett föl irodalomtörté­neti felolvasásaival, hirdetve az ifjúságnak, hogy nem­zetünknek nemcsak politikai múltja van, hanem irodalmi jövőjének is kell lennie. Azonban Toldy, Kazinczy és Kisfaludy Károly hagyományához még egy új törekvést is csatolt, amazok inkább csak a nemzeti irodalmat igyekeztek megalapítani. Toldy a magyar tudományosság megalapítása felé is fordítá a nemzet figyelmét. Ifjúságától egész haláláig izgatott a mellett, hogy a tudomány minden ágát mivelés alá vegye a magyar. Maga jó példával ment elől, előké­szítette az akadémia reformját, tudományos vállalato­kat, egyesületeket alapított s buzdította, támogatta négy-öt rrói nemzedék ifjú tehetségeit. Sokoldalú fogé­konysága, buzgó tevékenysége bámulatos volt s mindvégig a magyar tudós példányképe maradt, a ki a tudományt erős nemzeti érzéssel párosí­totta. Fennen vallotta, hogy a tudomány fő célja ugyan maga a tudomány s ez nemcsak egy nemzeté, hanem az egész emberiségé, de minden tudós első­sorban hazájának szolgál s dicsőségét megosztja nem­zetével. Buzgón hirdette, hogy a politikai rendszabá­lyok egymagukra még meg nem védik, ki nem fejtik s még kevésbbé terjesztik a nemzetiséget; a tudomány súlya, e művészet varázsa az, mely biztosít, fejleszt és hódít. Mélyen hitte a nemzeti műveltség államalkotó erejét s abban a reményben hunyt el, hogy küzdel­meinket siker koronázza. Nyugodjál csöndesen kifáradt bajnok s álmodozzál. Ringassanak szép álmokba bará­taid Kölcsey és Vörösmarty hymnuszainak hangjai. Álmodozzál arról, hogy megbűnhödte már a nép a múltat és jövendőt, álmodozzál ama jobb kor teljessé­géről, mely után buzgó imádság epedez százezrek njakán. Az a koszorú, melyet mi sírodra teszünk, nem­csak a kegyeletes emlékezet jelképe, hanem a lelkese­désé is, hogy ezt a szent hagyományt, melyet te Kazinczytól és Kisfaludytól örökölve, reánk szállítot­tál, híven megőrizzük és buzgón teljesíteni törekszünk.« Az elnökletevén a társaság koszorúját, Beöthy Zsolt titkár lépett az emelvényre s az alkalomhoz méltó ékesszólással irt keretben adta elő e síremlék történetét. Egy emléket avatunk, vagy mondjuk: szen­telünk fel, mely — úgy mond — Csokonaival szólva: »szent lesz a nyugvó tisztelt hamváért.« A síremlék felállításának terve — mondá tovább — családi kör­ben pendült meg, a Kisfaludy-Társaság körében, mely Toldyt ismeri és tiszteli atyjának, bár más nevet visel. Mikor Toldy alapította, úgy tett, mint az atyák, kik gyermeküket annak nevére keresztelik, ki az életben szivükhöz legközelebb állt. Gyulai indítványára 1875. év végén határozta el a társaság e síremlék állíttatá­­sát, s a kiküldött bizottság Degré Alajos elnöklete alatt indítá meg a gyűjtést. Az adományok sorát b. Sina nyitá meg valamennyi közt a legjelentékenyebb összeggel s az első gyűjtés eredménye 2134 ft s egy arany volt. Budapest fővárosa dij nélkül adott sírbol­tot, azt vizjárhatatlan anyaggal boltoztatá ki s az át­szállítási költségeket is elengedte. Köszönet nagylel­kűségéért. A tervet Rauscher Lajos tanár készíté, az egész emléket . "Wavra Kelemen építész fel­ügyelete alatt a trieszti Scalmanini-cég karszti már­ványból, a medaillon domborművű arcképét pedig Huszár Adolf. Köszönet mindegyiköknek. Az ösz­­szes költség 3470 forint , melyhez a társaság tagjai másfélszáz forinttal, a társaság maga hat­százzal járultak. »Ez története — mondá a titkár — a síremléknek. Toldy Ferenc, az örökérdemű tu­dós számára emeltetett, de nem maga nyugszik alatta. Hamvainál nemcsak ez az emlék jelképezi mindazt, a­miért életében lelkesedett: áldott porai mellett porlik az is, kit életében oly hő szeretettel s annyi büszke­séggel ölelt. A Kisfaludy-társaság átszállította e sír­boltba fiának, Toldy Istvánnak hamvait is. Ő mutatta meg neki, atyai szivének büszke reménységével, a halhatatlanság útját, melyen a kitűnő fiatal vigjáték­­iró ifjúi hévvel s zajos diadalok közt indult meg. Atyja azt hitte, ő lesz az, ki a Toldy-nevet »nem hagyja homályba borulni,« hanem »gyarapítja névvel, mindenik­évvel.« Es ime mai ünnepünkön Klió mel­lett, ki az atyát gyászolja, itt van Melpoméne is, meg­fordított fáklyájával a fiúért. Mondjunk búcsút nekik. Mondjuk el Toldy hamvainak, hogy nyugodjanak , de emléke ne nyugodjék, hanem éljen és hasson, míg vezéreszm­éjének, a magyar nemzeti mivelődésnek győ­zelmével és dicsőségével meg nem teljesedik az idő és az ország. Mondjunk búcsút a síremléknek is. A ku­tató tudomány mostanában talált a főváros határában egy elpusztult világ omladékai között, oltárra, mely ezredév után is hirdeti egy megállott bosszú emlékét. Bár hirdetné e kő ily késő idők nemzedékeinek is be-­ töltött hálánkat!« A népszínház énekkarának »Szózat «-ával s a Toldy-kör koszorújának letételével végződött a rövid felavatási ünnep, mely után gr. Lónyay, Pulszky Fe­renc és többen az özvegyhez mentek, kifejezni részvé­tüket az ő mély gyászában. A koszorúk ott maradtak a sírbolton s az idei halottak ünnepén egy gyászhely sem volt annyi szala­gos koszorúval elhalmozva, mint a két Toldyé. * Évek óta nem emlékezünk a kerepesúti temető oly gazdag földíszítésére, mint a minő most volt. A napsugaraktól köszönt, élő virág, márvány és aranyo­zás egyaránt fénylett. Népesebb »halottak napja« sem igen volt Budapesten még. A kerepesi utón egymást érve robogtak a vasúti-, társas- és bérkocsik s a járdá­kon szélesen hömpölygött a gyalogmenők áradata. A »feltámadás mezejé«-nek környéke, az utón innen, egy nyüzsgő, tolongó lármás nagyvásár képét mutatta. Sátrakban árulták a koszorút, virágot és mécsest. Pezsgett körültük a jövő-menő nép s az omnibuszok egész tábora volt látható. A bejáró széles kapuknál óráról órára nagyobb lett a tolongás. A sírok közti utak mindenütt el voltak lepve. És a temetőben is bizony csak a föld alatt van meg az egyenlőség — a földszinén nincs! A gazda­gok, kitűnők sírjai itt ép úgy kiváltak, mint egykor az élők a világ piacán. A sírboltok — a vagyonosak nyughelyei — voltak a legdúsabban ékítve, s alant is a nagyobb márványemlékek, gúlák. Ép azért a kedélyt legmélyebben meghatják az elhagyatott, letaposott sírok, melyeken nincs virág s néhol már fakereszt sincs. Hiába keresnék nevüket­— voltak s azzal vége! De azért a kápolnából kihangzó ima az ő lelki üd­vökért is ép úgy szól, mint azokéért, a kik nincsenek feledve! Az egyetemi ifjúság most is, mint minden év­ben, nagy menetben, zászlóval kereste föl a Forinyák Géza, Woronieczky, Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Kisfaludy Károly, dr. Balassa, Vörösmarthy és Toldy sírjait, beszéd és ének mellett koszorúzva meg azokat. A rokkant honvédek fölkeresték a vértanúk fekete gúláját, miután a budai honvédsírra már letették ko­­szorújukat. A kath. legényegylet zászlóval vonult a dr. Szabóky Adolf hamvaihoz. A munkás egylet vörös­szalagos gyászlobogóval tartá menetét. Az irók és mű­vészek köre számos iró és művész sírjára tett koszo­rút. Volt az Egressy Benién is, kinek szirten nyugvó kockaköve még künn van s méltó volna elvitetni ál­landó nyughelyre. A Csengery sírját nemcsak a csa­lád diszíté föl nagy kegyelettel, hanem a néptanítók egylete is tett rá fehérszalagos koszorút. Gróf Mikes Jánosnak még emléktelen sírját szintén virágok bo­rtják. Este­felé kigyúltak a mécsek, színes lámpák, gyertyák s rövid időn sok ezer meg ezer lány vette át az emlékezés példázatát. Közepén a Batthyány-mau­­zóleum, a­hol fekszik ideiglenesen a Deák F. kopor­sója is, olyan volt, mint egy fényben úszó fekete ol­tár : falai leborítva gyászlepellel, középütt fehér ke­reszt, két oldalt koszorúba foglalva B. L. és D. F. név­betűk , a feljáróknál lobogó szeszlángok, a párkány­­zatokon sűrű mécs­sorok. A temető fölött egész piros színt kapott az est levegője, s bár folyvást áradt is­mét befelé a nép, a távozásra intő csengetyűszó is még igen sok embert emlékeztetett, hogy vissza kell térniök az élők közé, mert itt az óra, midőn ismét ünnepi némaság borul a feltámadás mezejére. 1251 Az első filharmóniai hangverseny. (Ma este.) Az idei nagy­ idény műsorát Beethoven kezdi meg. Jó ómen! A műsor többi számára nézve nem va­gyok tisztában, várjon a Mozart d-dúr vagy Dvorák d-moll szerenádját fogják-e előadni, mert egyik fal­ragasz ezt, a másik amazt hirdeté. (Tehát a régi kap­kodás. E részben nem szeretik a filharmonikusok a programmzenét.) Továbbá Neruda Vilma hegedűmű­vésznő ma este Mendelssohn hegedű­versenyén kívül magán darabokat is játszik, mialatt tétlenül nézhetik s hallgathatják őt a zenekarban ülő filharmonikusok, s ez nem valami tapintatos erőpazarlás. Ha már együtt vannak zenészeink, működjenek az egész estén, tiszta zenekari, énekkarral való vagy magán művészt kisérő darabokkal, mert ha nagyszabású zenekari mű­ködés után sovány zongorakíséret mellett lép fel bár­mily művészi egyéniség is, szinte lehangoló kedély­állapot foglal tért. Beethoven a 124-dik művű nyitányt, szintúgy mint az op. 115-belit, Ferenc császár névnapjára, színházi díszelőadásra irta, s Lenz szerint: leghelye­sebben ezt a »fugárt névnapi nyitány« névvel jelölik. E nyitány keletkezési körülményeire nézve tudnivaló, hogy Beethoven 1812 február 9-dikére a pesti német színház ünnepélyes megnyitására (más idők, más vi­lág !,) két klasszikus alkalmi művet írt Kotzebue két oly gyarló fércművére, hogy csodálni lehet, mint vál­lalkozott a nagy zeneköltő ilyen versekre pazarolni zenéjét. Az előjátékot, »István király« vagy »Ma­gyarország első jóltevője« Beethoven ismert nyi­tányát (op. 117.) karaival adták elő, s az »Athén romjai« című utójáték, a szintén ismeretes nyitányá­val (op. 114.) s különös dervis-táncával, melyet pár év előtt Saint-Saëns átirt s adott ki és a Rubinstein és mások által átirt török indulóval fejezte be a ké­születlen előadást. Ez utójátékot felhasználták 1822-ben a bécsi józsefvárosi színháznak okt. 3-dikán, Ferenc-napján történt megnyitására, megtoldva több uj számmal és ellátva uj nyitánynyal, — a ma nálunk előadandóval. Beethoven sietve, számtalan tollhibával másolva, vitte el e nyitányt az előadás délutánján, — mert addig szakadatlanul javítgatott rajta, — s este próba nél­kül, majdnem folytonos ingadozás és széthajlás mellett mutatták be. A zenészek közül egy sem ismerte szóla­mát ; Beethoven a kis zongoránál ült a zenekarban, oldalán Glaeser Ferenc zeneigazgatóval ellenőrzőként . Schindler, (barátja és életírója) az első hegedűnél igazgatta a zenekart, de szegény Beethoven tartós hallgatódzás s a taktus visszatartása következtében maga adott legnagyobb okot a dalsikerre. Berlioz a hymnusszerű bevezetéstől 1841-ben el volt ragadtatva. Marx azt mondja e bevezetésre, hogy »egy ájtatos díszmenet érkeztét hirdeti,« mire Lenz megjegyzi, hogy csakugyan kolosszális kapu­nyitás, de ezt nem a józsefvárosi bohózati színházra értette, hanem a fuga­feladat mesterművű megoldására. A rákövetkező har­sonás tárogatóra azt véli Berlioz, hogy finomabb irányú is lehetne; míg a krodáról (tehát a két nyug­­pont utáni részről) 1851-ben írja, hogy Händelre utánzott nagyszabású futam-tömkeleg elragadja, meg­rázkódtatja a hallgatót. Honnan e szerény vád ? Al­kalmasint a Schindler életrajzából meríthette, mert ebben a következő áll: Beethoven, vásott unokaöcs­­csével és Schindlerrel, egy nap a badeni Ilonavölgy­­ben sétálván, egyszerre előre küldi kísérőit azzal, hogy várják meg a Károly főherceg nyári palotájánál. Fél­óra múlva ő is oda érkezett s elmondá, hogy a józsef­városi színház számára írandó nyitányhoz az imént két motívumot talált; az egyik — úgy­mond,— saját irálymodorában, a másik Händel-félében lenne kidolgo­zandó. Kérdé aztán, hogy a kérdéses célra a kettő közül melyik alkalmas- ? Schindler hamar arra sza­vazott, a­melyet a mester Händel modorában akart kidolgozni, míg az unokaöcs mindkettőre vélte a nyi­tányt fektethetni, s — mint Schindler sóhajtozik, — igaza volt, mert az első motivból is (mely a Notte­­bohm által kiadott jegyzőkönyvi följegyzések közt látható) nagyszerű mű keletkezhetett volna. Az emlí­tett első előadás után Beethoven mindig nagy szemre­hányásokkal illette Schindlert azért, hogy e motivot ajánlja neki, de ez ép annyiszor erélyesen visszafelelt, hogy szívesen viseli a felelősséget ily műért, melyre a világ büszke lehet. A félkótás théma diadalharsona­ként hangzik keresztül az első fuga­théma örömteljes sietségben mozgó figuráin, s hol a két corona-összhang­­hoz ér, nagyszerűen tartóztató nyugpontként időt a­kar, míg lassú torlódással, a második fugathémát egész kótákra tágítva, pompás ismétlődésekkel, erősbítések­­kel és tömörüléssel a domináns sugárzó tetőpontjára, a fortissimo g-re jut, s gyors ütemekkel végződik ez őserős lángelméjű mű. Dvorák szerenádja, (melyet a szerkesztőséghez beküldött műsor hirdet,) fülbemászó, de nem jelenté­keny műve e tehetséges, sokat tanult,de sem lángelméjű, sem szellemdús szerzőnek. E szőkehajú, cseh szárma­zású zenész szerfölött megnyerte Brahms János és Ehlert Lajos rokonszenvét. E szerenádot épp az utóbbi­nak ajánlja. Kardoskodnak értte mind a ketten jósló hanggal és oly eredménynyel, mely nem mondható közönségesnek. Különben Dvorák művei nem nagyon eredetiek, sőt thémái oly annyira ismerősek, hogy őszintén magukon viselik annak jelét, mintha a szerző öntudatlanul, emlékezetének a feltaláló tehetségre való behatása következtében, azt hitte volna, hogy ere­deti mozzanatokat terjeszt bennök elő. De a mellett oly csinosan kukucskálnak felénk az ismerős kólafejecskék az új mezben is, hogy lehetetlen érték mesterüket kor­holni. Csakhogy ötletecskéi nagyon ábrándos zavargás­sal ismétlődnek, folynak egybe s szövődnek, alig mer­nek gondolatoknak nevezni. Nagy érzékkel bír a nem­zeti hangulat követése iránt, de mert ennek zenei ér­vényesülése majd mindig nehézkes (és pedig rendsze­rint a lassú előrészben túlságos lassú, a frissen na­gyon kicsapongó, mérsékelt középmozgásról pedig nincs szó.) Dvorak szindús kompozíció, villogó harmo­­niálás, élénk motivcsere által simít e tulajdonságon, mely a megszokottság után egyhangúvá válik. Ha »Rhapsodiá«-it jellemezni akarnék, akkor azokat egy cseh csárdás szinfonikus költeményeinek neveznék. De ha megengedhető a nemzeti elem kifejtése ilyen dara­bokban, úgy határozottan zavarónak mondható oly műben, mely a szerenád műfaj nevét viseli; igy a finálé csapkodó jókedve, melyet csak kissé zaboláz egy gondolat Beethovenre s mely aztán, egy kis ro­­mantiko-sentimentális emelkedés után visszasiet s végig időz nemzeti hejehujjájában, nem való egy mű-sere­­nád­ba, melyet nem a kedves ablaka előtt muzsikál­nak ; pedig erre való s jól illik rá, mert ahogy a de­rűit, noha d-moll kezdetű induló mellett jól lehet egy

Next