Fővárosi Lapok 1880. november (252-275. szám)

1880-11-21 / 268. szám

Vasárnap, 1880. november 21. 268. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz.ft. emelet. Előfizetési dij: Filévre ..............................8 frt Hegyedérre ...... 4 a Megjelenik a ünnep utáni napokat kiváró mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Pályakép. Az életet mindnyájan sírva kezdjük, Míg bölcső ringat: egyenlők vagyunk ; Nem válik itt el gyönge és hatalmas, Jól megfér együtt: kicsinyünk, nagyunk. De szárnyra kelve rendre fészkeinkről, Sas lesz az egyik és pacsirta más’; Az csak rabol, jutalma hir s a jóllét, Ezév daláért szenvedés, bukás. Míg elközelg az élet szürkületje, S az élet napja alkonyaira száll, S majdan — kik addig egymás ellen törtünk : — Lecsöndesít bennünket a halál. Simay János. Epilog. (Endrődi Sándor barátomnak.) Letelt a hét év. Véget ér A bús hollandinak regéje. Nyugalmát végre feltalálta: Övé a hír, a hű leányka. Boldog szigetről nézi végig A bősz vihart, hajók törésit. Jöhet immár a sors szeszélye. Virágot szór kaján szemébe ! Reviczky Gyula. -----HMM*----A Kaludy-ünnep napján. (November 21-dike.) Beöthy Zsolttól. Kisfaludy Károly, kinek halhatatlan nevét irodalmunk története az első helyek egyikén említi s halálának félszázados emlékét az ország első szépirodalmi intézete, a Kisfaludy-társaság ma, színháza pedig holnap ünnepli, fordulópontot képez a magyar költészet fejlődésében, ép úgy mint előtte Bessenyei és Kazinczy, mellette Vörösmarty, utána Petőfi és Arany. E forduló összeesik a nagy reformmozgalomnak, ama nagy átalakulásnak kezdetével, melyen a magyar közélet és mivelődés félszázad alatt átment. Másodszori újjászületés volt ez, hasonló ahhoz, melylyel az első királyunk alatt nemzetünk a nyugatiak családjába sorakozott s jövőjének uj, biztosabb alapot vetett. Főeszközlője, megindítója, vezetője a politika mivelődési emelkedésnek az irodalom volt, mely a fölébredt nemzeti szellemet ép annyira táplálta, amennyire viszont táplálkozott belőle. A nagy mozgalom indító elvei voltak: nemzetiségünk érvényesítése és haladás a miveltségben. Ezeknek felelt meg mintegy a költészetben támadt ellenhatás is: egyfelől az irodalomban uralkodó ftlaszticizmus egyhangúsága, tartalmatlansága és a képzeletet megkötő bilincsei, másfelől a közönségnél tetszetős népies műkedvelőségnek a köszöntők, gúnyos és komikai verseknek durva, sokszor alacsony maradisága ellen. Az új szellemnek közepet kellett keresnie a légbenjárás és a földhöz ragadtság között. Hol vette tárgyait és hangját ? A tettekre készülő nemzet reményét egy szebb jövőbe s erejét a megindult küzdelemhez legfőkép az ősi dicsőség lelkesítő képeiből merítette, ezen kívül a kor elodázhatlan önismeretre szólította, érdeklődését felhízta saját erejére, életére, társadalmára, sajátságaira. A képzelet oly időkbe szállott vissza, melyeket eddig csak ritkán keresett föl; a régi nagyság napjaiba, s oly tárgyakon pihent meg, melyeket az előbbi tudákos általános emberiességre törekvő költészet lenézett a magyar élet képein. Kisfaludy Károly drámái, de különösen vígjátékai és beszélyei, Vörösmarty eposzai és Katona Bánk-bánja, új irányt hoztak a magyar költészetbe : a romanticizmust. Ez irány uralkodott akkortájt a nyugat-európai irodalmakban is ; de mig itt megindítója s hosszú időn át táplálója a vallásos elv s némi beteges rajongás volt a középkor avult társadalmi és állami viszonyai iránt, nálunk a nemzeti irányt látszott főtörvényének vallani, míg a politikában határozottan a reform zászlaja alatt küzdött. A múlt hagyományainak ápolása adott csak fantasztikus álmodozást, itt tevékeny reményt ébresztett. Az átalakulás nem történhetett egyszerre. Eleinte csak a mythológiai képek kiküszöbölésére, a képzelet szabadabb röptére, a nemzetinek és egyéninek némi jelentkezésére, a nyugati formák kedvelésére s a nemzeti versmódnak félénk s még gyér alkalmazására szorítkozott. Első képviselője, alapitója, mestere, terjesztője Kisfaludy Károly volt s körülötte serglett az Aurora-kör. Az ő általa tört után egész a legújabb időkig egyenes irányban haladt a magyar költészet, melynek vezetését tőle Vörösmarty, utána Petőfi, majd meg Arany vették át, a nemzetinek és népiesnek mind több elemét olvasztván bele. A fonal, mely a magyar költői szellem félszázados útját jelöli, ő hozzá vezet viszsza. Ez Kisfaludy Károly irodalomtörténeti jelentősége. De hát csupán munkássága egészében s iránya által érdemli-e kiválóbb elismerésünket, mint például Kazinczy, kinek megbirálásánál oly gyakran jön öszszeütközésbe az irodalomtörténetíró kegyelete a kritikus mértékével ? Nem csupán. Kisfaludy nagy tehetség volt, ki még erejének rendkívüli szétforgácsolása mellett is, az általa mivelt s részben meghonosított műfajok mindegyikében ért el nem közönséges eredményeket. Hogy alkotott-e halhatatlan műveket ? Ne tegyük fel ily élesen e kedést, akor úgyis oly ritkán felelhetünk igennel rá. És mennyi minden tört halhatatlansága ellen! Féktelen véralkata, mely már győri iskolás korában összeütközésbe hozta tanítójával, apjával, környezőivel, úgyszólván a társadalommal, s űzött vadként kergette idegenbe. A nyomor és csalódások, melyek ifjú szivét megmérgezték s örök magányra kárhoztatták. Azután a hirtelen diadal, mely szárnyaira kapta és sietős munkára sarkalta. Mindez ellen azt vethetik, hogy ezekből épen táplálkozhatott költői szelleme. Táplálkozott is, de e táplálék méreg volt az embernek, mely épen akkor, mikor ereje fejletten, önismeretre jutva, tanulmány által izmosodva, sorsában megnyugodva, eszmevilágában megtisztulva emelkedőben volt legmagasabbra, megölte őt. Mikor a váci utca ama házának egy szobájában, hol negyedszázaddal utóbb Vörösmarty lehelte ki lelkét, keze meghidegedett, már tartotta a tollat, melylyel igazán nagy költői műveket vala írandó. Korán hullott ez ki kezéből s ama fentebb föltett kérdésre nem adhatunk egyenes feleletet. De midőn a régi költői iránt példa nélkül hálátlan, szeszélyes és rövid emlékezetű magyar közönség ma, hatvan év múlva is lelkéből nevet és gyönyörködik a »Csalódások,* a »Leányőrző,* a »Pártütök,* és a »Kérők* vig leleményén és egésséges alakjain; midőn szivünket ma is megdobogtatja a sötét olajfák illatos berkében bolyongó » Vándor« és a »Rákosi szántó« bús panasza, s édes gyönyörrel hatja meg a hű »seprészleány« bájos meséje; midőn »Tollagi Jónás« és »Súlyosdi Simon« ma is jó ismerőseink, kik borús óráinkban örömest vidítanak fel, szívesen fogjuk az irodalmunk fejlődésében örök érdemű Kisfaludy Károlyt jeles lyrikusaink, jeles elbeszélőink és drámaíróink közé sorozni. Meg oly hangon, hogy az parancsnak is beillett, azután szelidebb hangon folytatá: — mivel pénzemet elnyertétek, ma mindent ti fizettek. Ez a fölfedezés oly kellemesen hatott Gundára, mint a ragya a sárga dinnyére. Aladár csak azután csatlakozott a társasághoz, miután megígérték, hogy a kávéját kifizetik. Késlelkedése miatt azonban elesett attól az örömtől, hogy Karasinét kísérhesse. Bódogot két oldalról kellett támogatni. A népszínmű-énekes pedig hátra maradt, s egy másik borivó társasághoz szegődött. Az ingyen fekete kávé mellett az Aladár bátorsága is fokozódott, kivált mikor észrevette, hogy Karusi a támlás székében magát hanyatt vágva, a bor gőzkörébe jutott lelkével az álmok országában kalandozik. Szorosan Gunda mellé vette magát és a maga által kikiáltott szerencséjét kipróbálandó, udvarolni kezdett. — Én igen mértékletes borivó vagyok és mindig őszinte sajnálattal gondolok ama nőkre, a kik iszákos férjek oldala mellett kénytelenek legszebb napjaikat eltölteni, — szólt oly odaadó hangon, mintha hajlandó lenne a jelen lelki állapotában nejével keveset gondoló Bódogot helyettesíteni. — Bélés úr! A kiket szeretünk, azoknak sokat megengedünk, — válaszolt Gunda, ki — legalább a jelen percben — Bódogját örömest megöklözte volna. — A szerelem világában csak egyetlen sötét pont van, hogy az igazán rokon szellemek és lelkek ritkán találkoznak. Fogadom, hogy én boldoggá tudnám tenni a legkövetelőbb lelkeket is, ha szeretnének. Aladár bízott a szerencséjében és sarkantyúzni kezdte érzelmeit. — Ha a papiros és vers megehetők volnának, — kiáltott Karuji Bódog, irgalmatlant felkacagva. Nády és Nyekuc egyet röhögtek. — Úgy látszik, hogy kedves nagysádnak a férje nem tudja, hogy nálam egy-egy vers, hosszú vagy rövid, tizetot o. é. képvisel. — Évnegyedenkint! A mi évenkint negyven zsák burgonyát képvisel, — kacagott a józanná lett férj s a lefőzött poétát egy Virginiával megkínálta. Aladár spanyol grandezzával utasította vissza és rágyújtott egy rosszabbra. Bódog pedig a kalapja után nyúlt, a mi Gundának jel volt.távozásra. Férj és nő elindultak. Aladár szívéből sajnálta a szelíd nőt Gunda pedig föltette magában, hogy mihelyt az ifjú meglátogatja, ebédre marasztja meg. A boldog pár már az utcán elkezdte az előőrsi csatározást. — Vakmerő hazug! Most tudom már, miből állanak a te bizottsági üléseid: korhelykedésből és kártyázásból. — Ha még egyszer a kaszinóba utánam jössz, a közönség előtt foglak csúffá tenni. — Én meg társaidat is legázolom, kik elég szívtelenek ilyen tökfilkót kizsebelni. Bódognak épen egy kacskaringós szóvirág lebegett ajkain, melyet furcsa kézmozdulatokkal akart kisérni, mikor ismerős barátjukkal és barátnőjükkel találkoztak. Bódog azonnal a neje karjaiba fonta karjait. — Kedveseim, honnan ilyen későn ? — Gundácskámmal a Rácz Pali zenéjét hallgattuk a Pannóniában. És ti ? — Mi a Tabánban voltunk, csajázni és ürmösözni Csicso Perónál. Mikor elváltak, Bódog oly dühvel ragadta ki karját a Gundáéból, hogy nagykendőjét is magával rántván, kicsibe múlt, hogy szerető nejét meg nem fojtotta. A barát és barátnő épen akkor magasztalták e páratlanul boldog házasságot. A galamb-élet. (Beszély.) Lauka Gusztávtól. (Folytatás.) Most már rájött Gunda, hogy miért oly gyakoriak a bizottsági ülések. — Menjünk fekete kávét inni! — kiáltott.