Fővárosi Lapok 1880. december (276-300. szám)

1880-12-01 / 276. szám

Szerda, 1880. december 1. 278. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani-utca 8. -sz* XI. emelet. Előfizetési dij: Félévre ................................8'frt N egyedévre ...... 4 „ Me^jcleuib az ünnep után! napokat kivéve mi ndennap. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeuxn-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy nő sírján. Keserű kehelytdl elforditá arcát, Vívódó lélekkel végig küzdé harcát S pihen siri ágyban . . . Melyben lakozának magasztos érzelmek, Melyen pihent egykor sok szeretett gyermek Keblén két virág van. Egyet unokája adott játszi kedvvel, Fájó sejtelemmel: siri ágyra tett el . . . S gyászoló szivében, Sötét éjszakában derengő sugárka, Ébredő reménynyel a mely által járta, Temetve most mélyen. Másikat fiának koszorúja adta, Melyét a szeretet kiilde volt a hantra Fájó borúlattal. A megtört reménység kialvó sugarát, Örök éjszakának ködlö borongását Vitte alá azzal. Melyik lesz az égben : remény vagy a kétség, Melyik lesz istennél kedvesebb ajándék ?: Elborongva kérdem. A remény virágát hogy ha üdén tartja, A bánat virága, a bánat harmatja : Kedvesebb az égben ? Hegedűs Istváu.---- “«■ S ----­A z élő m ú m i a. (Történelmi elbeszélés.) irta Marcziányi György. (Folytatás.) Csak nehány órával ezelőtt még ott mulatott e palota emeleti termeiben, szive egyetlen kincsének társaságában, mennyei üdvösséget élvezve, boldogan, megelégedetten, édes terveket szőve a közeli jövőre; és most itt mellette, az imádott lénynek majdnem köz­vetlen közelében, viszik őt, titokzatos módon, ellen­állást nem tűrő magas parancsnak cime alatt, bizony­talan útra, s ő azt sem tudja: miért és hová ? És ez­alatt ott fent, a csipkés függönyök mögött, selyem ágyában boldog álmok által ringatva, Helén talán e pillanatban ő vele foglalkozik! A szegény talán hallja is a fogat csengőit, mely most szive választottjával sebes vágtatásban ablaka alatt elsiet, de ba hallja is a csengők vidám csilingelését, nem sejti, hogy e pilla­natban szive nyugalma és boldogsága örökre elvesz s a tova sikamló szán talpára lopódzik, követvén azt a titokzatos bizonytalanság homályos vidékeire. A ka­pitány ekkor, a lelkében pillanatig támadó ösztön­szerű sejtelem sugalmának engedve, bánatosan fel­pillantott az ablakra, jobbjával búcsúzólag felköszönt ama lakrész felé, melyben a drága lény lélekzik. Re­megve susogta: »Isten veled!« Az est első óráit ők a cári szinbázban töltötték, s az összegyűrt szinlap, melyet Helén később ruhája zsebéből elő vont s midőn jegyesével az ablakon kikö­nyökölt, leesett, a kapu fölötti címer kiálló díszítmé­nyében megakadva, még ott lógott s még egyszer szemébe tünteté a felpillantó kapitánynak a színdarab címét tartalmazó nagy fekete betűit: »L’ amour de la tómba.« A kis erkélyszoba ablakának párkányán s alatta az utcajárdán elszórva ott bevertek még ama hódító illatú szegfű- és bourbon-rózsa-bokréta fosz­lányai, melylyel Potemkin herceg tolakodó kedveske­dése Helént ez este kitünteté, és melyet a fiatal pár az estély alatt, midőn egy alkalommal a termekben uralkodott rekkenő bőség es kábító illatár elől pár pillanatra az erkélyszoba nyitott ablakához menekül­tek, szerelmes suttogás és pajkos nevetgélés közt szét­tépett és kidobott. A te boldogságodnak is foszlányai ezek, szegény Habdank-Zelawskoj Alfréd lovag ! Eszébe jutott, midőn ez alkalommal a hatalmas kegyenc sajátos magaviseleté felett, melyet ez Helén- nel szemben tanúsított, aggodalmait kifejezé. Ekkor arája mindakét kezével megfogta az ő fejét és meg­csókold szemeit és homlokát. — He gondolj e vén bolondra, — monda pajko­san. — Elégedjél meg azzal, hogy boldogok vagyunk és hogy csak téged szeretlek. — Igazad van, — felelte ő akkor, — s ba egy­szer majd visszatekintesz az időkre, melyeket e pilla­natban még jelennek nevezünk, ő rá legfeljebb mint furcsa ritkaságra emlékezel vissza, melyet szerelmi áldozataidnak gyűjteményében képezett. És aztán észrevették, hogy az utcán járó-kelők, a kapu felett sugárzó lámpa alatt megállva, föltekinte­nek és elcsodálkoznak, hogy ott fent az ablaknál egy fényes ruhájú gárdatiszt oly szabadon ölelkezik egy hölgy gyei és Helén elvonta őt az ablaktól. — Mily vigyázatlanok vagyunk; az emberek ime felnéznek. Betették az ablakot és lebocsátották a függönyt. Mind e képek még egyszer átvillantak a lovag lelkében. Visszafordította fejét, ismét feltekintett az erkélyszoba ablakára és még egyszer integetett kezé­vel : »Isten veled!« A mint a szán az orenburgi kozák-ezred kaszárnyája közelébe ért, egy lovas-osztály vágtatott ki annak nyitott kapuján, s az élén lovagló vezénylő­tiszt kardintésére, két részre oszolt, a tova siető szán felé tartva. A kibitkához érve, az egyik csoport a jármű elé került, a másik pedig mint utócsapat csatla­kozott hozzá. E lovas-osztálynál levő két tiszt, vala­mint a legények, mind buta külsejű, borzas szakálú, vadúl tekintő alakok voltak, kik közül Zelawskoj egyet sem ismert; sőt aze’lStt egyet sem látott soha, noha már néhány év óta Moszkvában állomásozott. — Upriod! (előre!) — serkentő a porkoláb a kocsist. Nem sokára elhagyták a vámsorompót is és a vologdai országúira tértek. Délben egy magányos ko­zák őrbáznál megálltak, hol őket az őrség parancs­noka egy kis ebéddel várta. A szán elé más lovakat fogtak. Azoknak már nem voltak csengők a nyakokba akasztva. Rövid pihenés után tovább folytatták utjo- kat, mely egész délután tartott, estalkonyat beálltáig s mikor már csak kétes fény derengett a láthatáron, megparancsolá az udvari porkoláb az izwoscsiknak, hogy a legközelebbi őrbáznál álljon meg. — Hova utazunk, Vazul? — kérdé a haló vány tiszt. A megszólított most már nem is tartotta érde­mesnek felelni, csak tagadólag vállat vont. E helyen töltötték az éjt s a következő na­pot is. ' A kapitány észrevette, hogy szigorú őrizet alatt van. Ezentúl csak éjnek idején utaztak, a napot pe­dig elszigetelten álló csárdákban vagy katonai őrbá- zakban töltötték. A szánt kisérő lovasosztály napon­kint változott, ama környék helyőrségeiből, melyen a kapitány átutazott kísérőjével. Egy éjszaka, midőn épen a hold korongja előtűnt a sötét felbőtömegből és fehéres fényével bevilágítá a hóba temetkezett tájat, a lovag azt vette észre, bogy a szán már nem is ren­des országúton mozog, hanem ama Keleti-Oroszor- szágban és különösen ennek ázsiai részében itt-ott mai nap is létező, úgynevezett »rue des colonnes«-ra tért, hol csak póznák jelölik az irányt. Nyilsebes­séggel haladtak a belylyel-közzel előtünedező, útmu­tatók gyanánt a földbe ütött kozák-lándzsák mellett, melyeknek begyére sisak és lámpás volt akasztva. A boldvilágos éj láthatárán sötét óriásbegyláncolatok emelkedtek ki. A kapitány egész valójában megrez­zent, E pillanattól fogva a borzasztó valóság nem volt többé előtte titok. Meg volt győződve, hogy sorsa el van döntve. Sokkal jobban ismerte ő azt az irányt, mely felé a »rue des colonnes« vezet, semhogy téved­hetett volna. Ráismert a ködből kimagasló fekete bér­cekre is: ezek az Európát Ázsiától elválasztó Ural­hegység láncolatához tartoztak. A »Csapatoszlopok ut>,« melyen a kozák kisérte szán tova csúszott, Szi­bériába visz. A következő pillanatban Vazulnak olyan érzése volt, mintha valaki buzogánynyal ütötte volna le. Pil­lanatig elkábúlt s azt sem tudta, mi történt vele ? Az ökölcsapást, melyet arcán érzett, a kapitány nehéz arany pecsétgyűrűs keze mérte rá, s mig egy-két má­sodperc múltán ismét magához tért, az ez idő alatt a kibitkából kiugrott tisztet keresztűl-kasúl látta már futni a bóborította bokros talajon. A kozák-kiséret emberei ezalatt mit sem véve észre a történtekről, le­hajtott fővel, előrenyujtott felső testtel, jobbjukban a bosszúnyelű dárdát tartva, balkézzel pedig a nyereg­kápára támaszkodva, nyugodtan tova ügettek, legföl­jebb olykor annyi időt vevén maguknak semmivel tö­rődő egykedvűségükben, bogy a sűrűn leszállongó pi­llék által ruházataikon képződő bóréteget eltávolítsák vagy időnkint az oldalaikat verdeső tábori kulacsok­ból egy-egy korty pálinkát futtában felhörpent- senek. Vazul, ki a szánt rögtön megállíttatá, az apathi- kus közömbösségükből fellármázott kiséret egy részé­vel nyomban üldözőbe vette a szökevényt, kit a vas­tag bópelybek fátyola csakhamar egészen elfödött az utána iramodók látköréből. A kozákok lovai a süppe- dékes ingoványos mezőn, melyet csak vékony fagyle­mez borított, térdig sülyedtek, s ez a körülmény a me­nekülőnek előnyére vált, mert mig a dühöngő porko­láb ordításaira a lovasok a nyeregből leszállva, az ül­dözést gyalog folytatni kezdték, a kapitány már nyom­talanul eltűnt, Lélekszakadva futott keresztül árkon- bokron, majd egyenes irányban, majd, hogy az üldöző­ket elámítsa, bosszú, begyesszögletű vonalakat ké­pező szikszegekben. Időnkint, egy bokor mögött le- bujva, tartott pillanatnyi pihenést, s csak a pirkadó hajnal fólderengésében, midőn már a távoli láthatá­ron rózsás fény kezdé körülvenni az ural bérceit, ko­pogtatott egy magányosan álló korcsma ajtaján, mely­nek egyik kis ablakából kipislogó fény indította ez irány követésére. (Folyt, köv.) Az uzsora s. (Francia elbeszélés.) irta Champfleury. (Folytatás.) Ha a közvádló mindig a vétkes ellen beszél, a biztosító-társulatok ugyanazt a szerepet játszák a tűz- ügyben. Gyakran tapasztalni lehetett a törvényszék­nél, hogy oly emberek vádoltatnak gyilkossággal, kik fiatal korukban hanyagoknak mutatkoztak az is­kolában. A »pensum«-ok akkor a közvádló ajkán újabb bizonyságokká válnak, bogy a vádlott bizonynyal vét­kes a tolvajságban vagy gyilkosságban. A biztosított emberek, kiknek házuk leég, ép oly körülmények közé jutnak, mint ama vádlottak, kik kiskorukban kor­helyeknek bizonyultak. Ha valaki néhány száz frank­kal az érték fölött biztosítja házát, a biztosító-társu­latok e körülményben a bűnnek nyilvánvaló bizonyí­tékát látják. Grelunél, szerencsétlenségére, ily körülmény mutatkozott. A » Vigilante« társulat igazgatója ki­nyilatkoztatta, bogy a majorság kétszeres értékben volt biztosítva; annálfogva a vád még súlyosabban fordult Grelu ellen, mivelhogy őt a tűz egyedüli oko­zójának tartották. IY. Miképen bukkant a jámbor Guenillon egy vad nőre í Midőn a bérlőné az utszélen egyedül maradt meghalt gyermekével, egészen megzavarodott. Átlátta^ hogy nincs többé hajléka, ahol fejét nyugton lehajt­hassa ; hogy nincs többé fia, a ki iránt anyai gyöngéd

Next

/
Thumbnails
Contents