Fővárosi Lapok 1880. december (276-300. szám)
1880-12-03 / 278. szám
Péntek, 1880. december 3. 278. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. az. n. emelet. Előfizetési dij: Félévre ................................8 frt. Negyedévre 4 „ Megjelenik az Ünnep utáni lapokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tera, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Elégia. Ha földi pályámat, sok küzdelem után, Valamikor majdan egészen megfutom, És visszatekintek búsan, megtörötten . Bizony sivár út fog állani mögöttem ! Het eddig se volt ám valami szép utam : Durva göröngyével alig boldogúltam ; Gázoltam tövisét fáradtan, betegen, S nyögve kötözgetém sok vérezes sebem. A mi virág itt-ott lépteim fogadta, Azt csak feleségem áldó keze adta; A mi meleg olykor áthevítő lelkem, Azt csak egyedül az ő szívétől nyertem. S ha ilyen volt utam : ezután se lesz jobb ! Jól tudom : tövise ezután is megfog. Jól tudom : tovább is az én osztályrészem Kevés öröm, de sok szomorúság lészen. Kik eddig gyűlöltek, kik eddig bántottak. Tudom : ezután is csak bántani fognak . Kik meg nem értették lelkemet idáig, Tudom, meg nem értik koporsóm zártáig, így fog hajtani már tovább is a végzet, Lankadó lépteim mig oda nem érnek, Hol bús keresztek, mint útjelzők, mutatják Utam jobb hazába hajló fordulatját. Ott majd az emberek, kik síromhoz jőnek, Felvesznek széléről egy maroknyi földet, És megdobálnak még egyszer lenn a mélyben. — De legalább aztán nyugszom békességben ! Jakab Ödön. -----------------------Az élő múma. (Történelmi elbeszélés.) Írta Marcziányi György. (Folytatás.) Nemsokára magasra nyúló, hóborított hegylán- tzolátok lejtfokán elterülő, sűrű erdőségek tűntek fel az utasok előtt. Lassankint fehéres fény kezdte meggyöngíteni a homályt, s a helylyel-közzel föld alatt eltűnő Ural-folyó kiemelkedett két sötét partja közül, halvány, bágyadt, ólomszín hullámaival, míg az erdőségeken túl kéklő távolban fekete hegysorok meredek gerincei a láthatárt beszegélyezve, oly közelfekvőknek látszottak, mintha nem is egy más világrész óriási területei feküdnének köztök és Európa határa közt. A rengetegen túl lapályos vidék terült el, melyen itt-ott egy-egy fán ülő, a gyorslábú zarándot leső paraszt volt látható, míg a hegyoldal alján, bizonyos rendszer szerint, egymástól kiabáló messzeségre épült házak emelkedtek, vadász, halász, favágó, platinabányásznéptől lakva. Az utazás tovább tartott. Egy reggel megérkeztek egy kis őrházhoz. A két jövevény leszállt, bement a házba, hol egy férfi az utazókat fogadta. A porkoláb átadott neki egy iratot, aztán hosszú sötétkék köpenyének zsebéből elővont egy kis csomagot, melyet a kapitány kezébe nyomott. Mialatt a kapitány e csomag felbontásával foglalatoskodott, Vazul ismét a kibukába ült, s visszafordíttatván ennek rúdját, ugyanabban az irányban hajtatott el, melyből a kapitánynyal jött. Odakünn zúgott-visított a szél és csapdosta a vastag kópibékkel vegyített csöppeket a keskeny, vasrácsos ablakok apró négyszögletes üvegtábláihoz, oly pattogást idézve elő, mintha amaz üldöző, sötét hatalom, mely a lovagot oly titokzatos módon röpíté e rejtélyes, idegen vidékre, egyszerre láthatatlan csatárláncot is küldene ellene, melynek misztikus lövészei most dühösen zúdítják bűvös lövéseiket az őr ház ablakaihoz. A háztető csatornájából csak úgy zuhogott alá a víz, egyhangú tompa morajjal. A lovag lázas türelmetlenséggel bontotta fel a csomagot. Amint reszkető kezeivel az utolsó borítékot is eltávolította, egy összehajtott fehér hölgykeztyű maradt a kezében, cifra, piros selyem varrással, apró, aranyos gombocskákba foglalt gyöngyökkel kirakva. Midőn Habdank-Zelanskoj Alfréd e keztyűt megpillantó, néhány másodpercig kábultan, mintegy önkívületben bámult a kezében tartott tárgyra. Pillanatnyi érzése támadt, mintha egy varázsütésre nem itt volna többé, száz meg száz mértföldnyi távolban szeretettertől, hanem mintha látatlan szárnyakon repülve, a boldogság és mennyei üdvek honába érkezett volna s a csillogó csillár alatt ott térdelne az imádott lény lábainál. Jól ismerte ő ezt a kedves kis keztyűt s a belőle észrontólag kiáradó finom illatot, azt az édes illatot, mely őt annyiszor elhódította, s gyúlékony érzékeit a szerelmi vágyódás lángjaiba borítá, midőn az ajkaihoz szorított kis kezeket hódoló csókokkal halmozta el. A mint a rideg valóság ismét fölébresztő álmaiból, egy kis, gondosan lepecsételt, viaszos vászonba zárt levelet vett észre, mely, midőn a keztyűt a borítékból kiszabadította, a földre hullott. A kis levéllap a következő sorokat tartalmazta: »Kapitány úr! íme átadom önnek ama bizonyos keztyűpár másik felét is, a mennyiben méltányos dolog, hogy ön, ki az egyik fél keztyűt oly regényes módon keríté birtokába, a másikat is szívéhez szoríthassa. Tehát szívesen átengedem azt is, ama benső kivánatommal: őrizze meg drága bűvereklye gyanánt és szorítgassa mennél hosszabb időkig ajkaihoz, mire mint kiváló jóakarója határtalan időt engedek önnek! Csak bele ne unjon! Adieu sans revoir!— A vén bolond.« E sorok elolvasása utn a lovag még sokáig kezében tartotta a kis papírlapot, rá meresztvén szemeit, mozdulatlanúl, mereven. Aztán, mintha nem jól értette volna tartalmát, még egyszer és ismételten átbetűzte sorait. Földre este, azután ismét kezébe vette és újra elolvasta. Most már értette a dolgot, átlátta és ösztönszerűleg érezte, mi célból tűntették el a föld színéről; tudta, hogy e csapást ki mérte rá, hogy a sötét hatalom, mely őt tönkre akarja tenni, oly ellenség kezében van, kinek akaratától és gyűlöletétől koronás fők is rettegnek. Eszébe jutott most ama női kéz által irt levél is, melyet az elhurcolta tását megelőző napok egyikén oly rejtélyes módon talált asztalán, s akkor ez intést semmibe sem vette. Most azonban másként kezdett róla gondolkozni; alaposabban hányta-vetette meg agyában ez ügyet, mely e pillanatban egyszerre sokkal világosabb színben tűnt fel előtte. A levelet női kéz irta, természetes és a megsértett női büszkeségből folyt részvét sugalatának engedve, s e nő nem volt más, nem lehetett más, mint maga a cárnő, ki, mint érzéki szenvedélyének rabszolgája, a szíve felett zsarnokoskodó kegyenc akaratával szemben ép oly tehetetlen, mint az utolsó pórnő Muszkaországban. Az az ember pedig, ki őt ide hurcoltatta, hogy talán örökké eltávolítsa, nem más, mint Potemkin herceg, a megvetéssel visszautasított vetélytárs! Midőn megint kezébe vette a levelet, úgy látszott neki, mintha annak sorai az ő szeme láttára mindinkább elhalványodnának! közelebb szemeihez emelte az iratot, és ekkor csakugyan meggyőződött észrevételének valóságáról. A betűk mintha lassankint elpárologtak, apránként eltünedeztek volna, pár perc múlva már nem látott egyebet, mint csak tiszta papírt, melyről a rajta volt Írásnak minden nyoma eltűnt. Úgy volt az írva, hogy a lég érintése letörölje a lapról s ne szolgálhasson bizonyságul senki ellen. S ez a gúny egészíté ki a bosszúállás ördögi voltát. VI. Az idő futása alatt lassankint feledésbe szokott merülni egyes ember viselt dolgainak híre, sőt nagyobb események és történetek emlékezete is. Az érzelmek változnak, átalakulnak, szenvedélyek csilapulnak vagy halnak ki, s ezalatt a föld egyre forog a megszokott, egyforma pontossággal, mit sem törődve a rajta született és sírba szálló emberiség millióival, egyesek sorsával, gyöngéikkel és bűneikkel, az ő türelmes hátán alakuló és eltűnő államokkal és egyéb emberi alkotásokkal. Az évek múltak s lassankint a Habdank-Zelanskoj Alfréd lovag emlékezete is elmosódott. A számú fogoly ezalatt a szibériai platinabányaterületek egyikében élt, várt és remélt. Eleintén vad kitörésekben, majd dacos elzárkózottságban keresett és vélt módot találhatni sorsának könnyebb elviselhetésére. Lassankint azonban beletörődött ő is a meg nem változtatható végzet kérlelhetlenségébe s a hosszú, kínos évek leforgása alatt mindinkább megtört az ő lelki ereje is, el-elrebegve azt a minden igazi muszka agyban mélyen meggyökerezett fátumszerű közmondást: »Magas az ég s a cár messze van.« Feledni kezdte a múltat s az eléje szabott munkába ölte bánatát. Lassan kint érezni kezdte, mint nyugszik le szivének szilaj dobogása, mint alszik ki benne a földi boldogság utáni vágy, s mint válik csöndes, komoly megadássá a hajdan oly hevesen követelő szenvedély. Ártatlanságának tudatából merített erőt a borzasztó jelen elviselésére s reményt a jövő bevárására. Képzeletének egykor dúslombú fáján egymás után sárgultak el és hulltak róla a levelek, melyeket szerteszét fűzt a lemondás őszi szele; ott látta őket kavarogni a csalódás forgószelében, s a hajdan oly boldog színben biztató jövő altatásait magukkal ragadni a messze távol láthatatlanságába. Rideg magányában nem egyszer jutottak eszébe ama régi kozák ballada mélabús dallamai, melyekre zsenge ifjú korában, mint hadapród, a donszkij kozákezred soraiban, csöndes éjszakákon a katonák tábori tüze mellett elandalogva, gyakran hallgatott: »A harasztot ringatja a szél Szegény kozák ágya csupa vér. Császárnőt szolgált ő, és mit nyert szegény ? Zord, penészes sírt a puszták közepén.« De bármint igyekezett is a múltat felejteni, olykor mégis előtérbe vonultak lelkében annak élénk emlékei s ilyenkor a szerelem és gyűlölet érzései fölülkerekedtek a már-már eltompult közönynyel megtelő szivben, s ha akkor visszaidézte emlékezetébe ellenségének vad bosszúját, szemeiben zord tűz gyűlt ki, fogai vacogtak és tompa ordítással rohant neki a bányafolyosó fénylő falainak, hogy boldogtalan fejét a csillogó-villogó bányavirágon zúzza szét ? (Folyt, köv.) Az uzsorás. (Francia elbeszélés.) Írta Champfieury. (Folytatás.) A dalszerző törte meg a csöndet először. — Mire gondolsz te, mikor semmiről sem gondolkozol ? — kérdé gúnyosan a kunyhó gazdáját. Picou mit sem válaszolt e bohókás kérdésre. — Fogadni mernék egy kupa borba, hogy te a tűzre gondolsz. — Ejh! — szólt Picou haragosan, — te engem örökké csak a tüzeddel untatsz ... Mi közöm nekem a tűzhöz ? Elég bajom van nekem a saját ügyeimmel is. — Meghiszem azt, — viszonzá Guerillon, — gyakran megesik az, hogy az embernek sokkal bonyolultabbak ügyei, semmint gondolná. — Ugyan, nem hagynál föl valahára az ily beszéddel ? Miféle bonyolult ügyekre célzasz ? — Semmire, én csak átalánosságban szólok ■