Fővárosi Lapok 1881. május (99-123. szám)

1881-05-01 / 99. szám

Május elseje. Napsugár, madárének, szegfűillat, falevészizegés törte be a kastély kertjét. Hajnalszürkület előtt perme­­teg volt. Könnyű szellőtől hajtott vándorfelhők szi­táltak alá a kertekre és háztetőkre. A tikkadtan szuny­­nyadó virágok megenyhültek tőle és kizöldültek a fö­dél­ cserepek közt zsugorgó szegény kis mohák. Mikor a virradti tűz kigyúlt a hegyek csúcsain, lenge pára szállt fel a földről, mint valami aranynyal áttört pók­háló-fátyol. Kakukfaszagot s az átázott rögök egéssé­­ges lehelletét vitte föl magával. A lombokról a fuva­­lom érintésére, csillogó csöppek hullottak a fűbe s ott tovább fénylettek, remegtek, akár egy tündérkisasz­­szony elveszett gyémántjai, mig csak a délelőtti verő­fény föl nem csókolta őket. Nem hiába május elseje, csókolódó jókedvében volt a langyos verőfény. »Tor­nyokon, ablakokon, mindenhol csókjai égtek.« Csak két nagy íves ablakot hiába csókolt a kastélyon: a ke­gyelmes úr hálóterme ablakait. Hideg fehérre festett redők kint, gondosan bezárt táblák bent, nehézségük­től szinte szakadozó szőnyegkárpitok legbelől utasí­tották vissza a tavasz enyelgését. A kegyelmességének semmi köze a tavaszhoz; ő kegyelmessége most beteg. Ott ült a kandalló előtt, belesüppedve a zsöllyére tornyozott pehelypárnák puhaságába. A console szürke márványát szinte nyaldosó lángok sárga világosságot vetettek bizalmas ábrázatára, míg másfelől az éjjeli lámpa rideg fehér fénye rajzolta a kegyelmes fő ár­nyékát a barna falbőrre. Mert még mindig égett a lámpa a magas hálóteremben és ál­eforgácscsal meg­hintett kandallótűz fülleszté a levegőt, mosolyoghat­ott kint a verőfény, örülhet a kikelet, a kegyelmes urnák nem fogja diktálni, hogy mit cselekedjék, úgy tesz, ahogy neki tetszik. Szemét sértené a nap: gyúj­­tat tejüvegű lámpát, neki kevés a dél melege, rakat máglyát a kandallóban. Mert ő beteg. — Jérome, — hebbenti a zsöllye mögött sze­­pegő, vén francia pitvarnoknak, — absinthet! A fehér hajú, fehér nyakkendőjü, fehér haris­­nyájú öreg, az Aladin varázslámpájabeli szolgaszelle­mek gyorsaságával és nesztelenségével, tölt a kristály­­billikom fenekére abból a palackba szűrt smaragdból s vizet önt rá. A zöld, olajos nedű tejszínben kavaro­­dik föl és csillog a prizma színeiben, mint a nemes opál. Pillanat műve volt s im­méröme hódolva nyújtja a kegyelmes urnák, indiai rózsafa-tálcán. De a pilla­nat alatt a kegyelmes ur kétszer kiáltott nagyot, épen nem beteges hangon: — Siess, te vén rest! Fél esztendeig kell vár­nom? Tunya fáradtsággal bontja ki kövér, gyémánt­­gyűrűs kezét a kashmir hálóköntös redői közül s­ar­kához emeli a billikomot. Klirr—csörr! Ez a billi­­kom szava volt. A kegyelmes úr szólaltatta meg. Ott hever darabokra törve a perzsa­ szőnyegen. Röpülté­ben végigöntötte szivárványszin levével a jámbor vén Jéröme fehér harisnyáját; a bántalmazott lábszár ön­feledten pattan föl a levegőbe, de rögtön ismét alázat­tal rendezkedik a másik mellé, oly pontos »position prémiére«-ben, a minőről csak valaha táncmester ál­modhatott. — Tu béte! — rikkant a kegyelmes úr, ugyan­azokat a színeket játszva mérgében, melyeket elébb az absinth. — meg akarsz ölni, hogy ilyen hideg vizet adsz nekem és bolondnak tartasz, hogy csak három csöpp szeszt töltesz a pohárba? Agyonlőlek és elcsap­lak, te semmi házi! Most egy kar fáradsággal emeli föl az ajtó ne­héz­ bársony kárpitját s a következő percben egy szi­kár, ősz alak hajlik meg a kegyelmes úr előtt, ki bád­­gyadt pillantással fogadja az üdvözletét. — Ön az, orvos! — lihegi fáradtan, unalmasan, — bizony azt hittem, itt hagy meghalni, a nélkül, hogy felém nézne. — Kegyelmes uram, az én távollétem mindig öröm, mert egésségét jelenti. Valóban reméltem, hogy nincs szükség rám. — Nincs ? — fohászkodik a kegyelmes úr, egy mártyr hangján , aztán fölkacag, mint valami holtra bosszantott faun . —­Ön persze azzal sem törődik, ha ma estig meghalok! Önök orvosok mind kegyetleneb­bek a hóhérnál . . . Dr. Szántó egyetemi tanár finom ajka szélének alig látható mosolyával köszöni meg a magas bókot, aztán lehajlik, hogy vékony, fehér ujjaival megtapintsa a kegyelmesség puha, kövér kézcsuklóját. Hát lesz az az ütőér egy kicsit szaporán ver, de vájjon ne szágul­­dana neki egy elefánt vére is, ha ragyogó május else­jén ide volna zárva e fülledtté fűtött, sűrűvé illatsze­rezett légű homályos terembe s ha már hat billikom absinthet hajtott volna föl. Hatot, a zsöllye mögött ujjával mutatja az orvosnak a becsületes tereme. Árul­kodik urára, mert szereti és félti, mint egy hű vén eb. — Főleg hol érez fájdalmat, kegyelmes uram! — Hol! Hahaha! Egy véterm­aire többet törő­dik a Brabanconne lovammal, mint ön velem. Hol fáj ? Hát nem mondtam önnek ezerszer, hogy a köszvény öl ? Fatörzszsé van a térdem dagadva. Dr. Szántó gondolkodó arcán egy mosoly rudi­mentuma szökell át. A kegyelmes úr köszvénye! Ha ezer évig él, sem lesz neki soha. Csak unalommal, agg­legény­es bogarakkal teli dacos feje képzeli, hogy kösz­vénye van. De azért csak ráhagyja: — Meg kell vizsgálnom a szenvedő térde .­­ Meghalok, hogyha megérinti ön! — jajgat a kegyelmes úr, de szívesen rááll a vizsgálatra, mert a képzelt betegek szeretik, ha keresztül kell esniök min­denen, a­min az igazi betegek szoktak. Jérome oly gyöngéden, mint a liliomnyilás, emeli le ő kegyelmes­sége térdéről a párducbőr takarót s akár a hímes to­jást, oly csínján fejti ki a fájós lábat a köntös ráncai közül. De azért a kegyelmes ur vagy háromszor föl­rikkant és nagyot üt gömbölyű kacsójával a vén inas remegő kezeire. — Tu béte! Eltörted a lábamat! Végre kibomlott burkaiból a beteg térd. Az orvos megtapintja, mire a kegyelmes úr úgy felordit, mintha tüzes nyársat dobtak volna az oldalába. Rövid észlelés után a tanár megszólal udvarias, halk, de oly szilárd, meggyőződött hangon, mely még a kegyelmes urnak is imponál: — Ennek a térdnek semmi baja! — Akkor hát bizonyosan a másik lesz a fájós! — nyögi a magas beteg, egy bensőségeset ásítva. Ezt a »másik«-at azonban már nem kiváncsi megvizsgálni a tanár. Veszi kalapját és meghajol a kegyelmesség előtt. — Herceg, — mond komolyan, hidegen, — mint embernek és­ orvosnak, egy őszinte szót kell önnek mondanom. Ön — hála az isteneknek, — olyan egés­­séges, mint egy vasgyúró. De ez az életmód megölte volna a farnesi Herkules eredetijét is. Ily istenáldott, gyönyörű meleg napon, május elsején igy ülni a dur­ranásig fűtött kandalló mellett, befüggönyzött szo­bában, pehelyvánkosok közé temetkezve és iva absin­­thot, mint egy bayonnei bask öreg­ matróz... nem kegyelmes uram, ezt mint orvosnak, szó nélkül tűr­nöm egyenlő volna az ön öngyilkosságában közre­munkálnom. — Hercegem, ön most tüstént ki fog lovagolni. — Jérôme, ouvrez tout de suite les fenêtres Kegyelmes uramnak egy pillanatra leesett az álla e szavak után. Aztán fölkapta palisandre asztal­kájáról a Flor de Ramiletteokkal teli szivarládát s egy diskusvető erejével hajítá Jérôme hátához, ki resz­ketve habozott, vájjon szót fogadjon-e az orvosnak ? A drágalátos Habana-tekercsek szertegurultak a sző­nyegen. — Gyilkosok! Segítség! Megölnek! — sipít a kegyelmes torka bő kráteréből, mig csak el nem fuladt. — Ide, emberek! A haldoklót meg akarják ölni! Dr. Szántó vállvonva lökött odább a lába he­gyével egy odaröpült szivart: — Figyelmeztetnem kell a herceget, hogy az ily hirtelen harag a hozzá hasonló túl­ jóltáplált egyének agyában nagyon könnyen okoz véredényrepedést, vagyis gutaütést. Különben ez volt utolsó tanácsom. Nem veszem a telkemre, hogy a herceg az én kezelé­sem alatt pusztuljon el. Van szerencsém magamat és mentői kevesebb mérgelődést ajánlani! Elment. A hercegnek ismét »vox faucibus hae­­sit«, mint­ Aeneásnak a trójai veszedelemkor! — Én elpusztulok! — rikoltott végre.­­ Ezzel a paraszt szóval, hogy elpusztulok! Lourdaud d'un Sasafras! Jérôme, rögtön absinthet, mert végem van! Ide, ide azzal az absinthtal! És­ő kegyelmessége oly szaporán hajta föl a hetedik és nyolcadik billikomot abból a vízben oldott opálból, hogy csakhamar mély álomba szenderült duny­hái közt. Horkolt, mint egy ichthyosaurus. Jérome pedig egy macska nesztelen talpain suhant a kandal­lóhoz s még jobban megrakta a tüzet. Valahogy meg ne fázzék ő kegyelmessége, a nemes herceg, mert hi­szen május elseje van.* Bezzeg nem fázott Harmos Pista kovácslegény, vagy hogy »műszakira« csavarintsam a beszédemet: vasesztergályos-segéd. Pedig mikor ő reggel négy óra­kor fölébredt padlásszobájában, még nem sütött oly puha­ melegen a nap, az eső még nem tikkadt föl s a raktárs »úr« . Zahornecki Kelemen szabólegény bizony fogvacogva aludta boldog álmát a keshedt, vékony pokróc alatt. No az alhatik ma akármeddig, mert a szabók május elsején »kék hétfőt csinálnak«. De a gyár nem olyan kedélyes. Ott bizony ezen a szép víg napon is megszólal háromnegyed hatkor az első ha­rangszó, tizenöt perc múlva pedig zárják a kaput. Szegény munkásembernek, a­ki a nagy város másik szélén lakik, bizony nincs vesztegetni való ideje, ha óráján akar kiérni a gyárba. Vékony kék zubbonyban, vállra vetve kopott ujjasát, indult Harmos Pista a gyár felé. A néptelen utcákon csak olyan viszhangosan kopogtak a lépései, mintha éjszaka volna. Ah, a városban később lesz reg­gel. Oda nem siet oly korán a napsugár, hogy felcsó­kolja a hideg utcakövekről a permeteg csöppjeit. Ösz­­szevegyülhetnek azok bátran a porral, szeméttel s ebben még segítenek is nekik a házmesterek, kik ál­mosan söprik a félig nyitott kapuk elejét. Pista egy­kedvűen lépked a nedves kövezeten, aztán szinte össze­rezzen, mikor három nagydob-döbbenés sül el a háta mögött. Utána pedig harsogó bádogmuzsika, réztá­nyércsattogással. Katonazenekarok fújják az ébredőt, május elsejének végezte. Kinyílik egy-egy ablak s bog­lyos, álmos lányfejek hajlanak ki rajta mindaddig, míg a harmadik utca már a nagydob ágyúzását és az öreg trombita ordítását is elnyelte. Pista nem sokat néz a kandi, kacagó arcokra. Ő majd csak a fecske­utcában fog egy ablakra nézni, de oda már nagyon. Ott lakik Mariska, Kis András asztalos­mester uram barna kis­lánya, a­kinek gyermekkori játszótársa volt ez a vasportól fekete acélesztergályos. Még mikor Füzesen laktak. Már ekkor fogadta meg a jó lányzó, hogy »megvárja« Pistát, mig ember lesz belőle. Min­den vasárnap délután meg is látogatja Kis András uramékat, gondosan kikefélt ünneplő kabátban s le­hetőleg fehérre mosott nagy, durva munkáskezekkel. Hétköznap pedig minden reggel szép illedelmesen kö­szön egyet Mariska »kisasszonynak«, a­ki véletlenül mindig ép akkor törülgeti az ablakokat, mikor Pista arra megy a gyár felé. Istenem, milyen szépeket gondol olyankor az a Harmos Pista! Mert bizony, higgyék el, költő ez a kék-zubbonyos, nehézkes vasmunkás. Költő bizony. Mért ne volna, ha nem is írja le azokat, a­miket gon­dol ? Vagy azok a gondolatok, álmok, csak akkor szé­pek, ha leírja, ha kibeszéli az ember? Az ő munkától izmos karja, idomtalan keze nem arra való, hogy azon át papirosra folyassa, a­mi kondorhajú fejében terem. Sőt a nyelve sem tudná kimondani, hiszen a szíve is csak félig érzi meg. Mert az a csodás rügy, mely a nagy költők halántékai alatt égő színű virágokat fa­kaszt, homály közt feslik e vasesztergályosnál. Maga is alig sejti. Csak mikor neki ereszti a gőzeszterga orsóját s a ragyogó érchengerre feszíti a vésőt, mig az acél szikrákat szór, az ő elméjében is csodálatos, névtelen gondolatok villannak meg. Tudja is ő, mi az, de érzi, hogy most Mariska képe van szivében, az a kerek, barna arcocska, fitos orra mellett az imádni való szeplőkkel. És higgyék el önök, a­kik olvassák a világirodalom nagy szerelmi dalosait, hogy ez a gőz­­eszterga-poézis bizony igaz költészet, ha a kifejezése nem is egyéb, mint annak a két becsületes fekete szemnek a ragyogása és halk, cifra fütyörészés az esztergák sodró zaja közt. Hát még május elsején mily »hangulata« van a derék fiúnak! Mikor elhaladt a Mariska ablaka alatt, három szál illatos rezeda hullott lábaihoz. Elpirult és fölnézett. A­ki fönt volt, az még jobban elpirult és nem nézett le. Pista nem csókolta össze azt a három kis virágot, mint a szerelmes urak szokták, hanem szépen betette a kék zubbony zsebébe, így szokták a vasesztergályosok. És az az egyszerű, derék szív mi­lyen jólesőn dobog a rezedák alatt. Pista most látja csak egyszer, hogy milyen gyönyörű tavasz reggel van. Csupa arany a világ, minden örül, még a gyár fekete kéményei sem olyan komorak, mint máskor. A fecs­kék milyen szerelmesen csicseregnek, a Duna pedig oly szép kék, akár a Mariska szemei. Sőt­­— de bohó is az ember! — mintha a gyár szaporanyelvű haran­gocskája is egyre ezt hajtaná: »Szerelem, szerelem, szerelem!« A munkás boldogan szívja tele széles mellét a fényes, tiszta levegővel, aztán befordul a nagy, rideg munkacsarnokba, hol már javában forog­nak a hajtókerekek, várva, mig összeszíjazzák őket az esztergák pörgettyűjével. És Pistának május elseje van szívében akkor is, mikor ott hornyolja az acél­csuklókat a gőzorsón. Május elseje, boldog tavasz­reggel, — boldogabb, mint összevéve hat vármegyéé! Nemo. 552 A ra­legunt­i öreg ur. — Megkésett fürdői levélke. — (p­d.) Radegundban, a Schöckl-hegy tövében szerénykedő kies­és olcsó fürdőn, a múlt nyáron is többségben volt a magyarság, amiből természetesen az következik, hogy sohasem voltunk egy akaraton, egy véleményen, hanem ugyancsak fondorkodtunk egymás ellen; a »vergnügungsleiteri« méltóságból (a legnagyobb, melyet Radegund az ambíciónak nyújt) sorra kibuktattuk egymást, míg végre szerencsésen oda is játszottuk egy horvát lajdinánd kezébe. Meg kell vallani, hogy a lajdinánd úr az ő új díszében nem folytatott nemzetiségi politikát, nem élt vissza hatal­mával, hanem részrehajlást nem ismerő szabadelvű­séggel (inkább fordítanám libertinage-nak mint libe­­ralitásnak) udvarolt mindenféle nemzetiségbeli asszony­káknak, persze csak a szépjének é­s a radegundi für­­dőző asszonyok mind egy virágszálig szépek voltak, s hihetőleg ma is azok. Ám ez a hódi tu­lajdinánd úr nem volt a leg­nagyobb katonai tekintély a kis fürdőn. Járt-kelt ott közöttünk egy jó képű öreg bácsi, a­kinek dolmány­szerű, durva, kurta kabátjáról, a stájer »lodenrock«­­ról, senki sem gondolta volna, hogy rendjel-csillagok­tól ragyogó egyenruhának került a helyére, s az öreg úr nem is hadverő kardot csörtetett az oldalán, ha­nem kérges barna kezében hegymászó botot szorított, mely marsall botnak kissé hosszú lett volna. Nyájas öreg volt, s nők iránt gavalléros. Nem ment el mellette asszony vagy kisasszony, hogy föl ne kelt s tanult em­berséggel nem köszöntötte volna, ha nem ismerte

Next