Fővárosi Lapok 1881. május (99-123. szám)
1881-05-01 / 99. szám
Május elseje. Napsugár, madárének, szegfűillat, falevészizegés törte be a kastély kertjét. Hajnalszürkület előtt permeteg volt. Könnyű szellőtől hajtott vándorfelhők szitáltak alá a kertekre és háztetőkre. A tikkadtan szunynyadó virágok megenyhültek tőle és kizöldültek a födél cserepek közt zsugorgó szegény kis mohák. Mikor a virradti tűz kigyúlt a hegyek csúcsain, lenge pára szállt fel a földről, mint valami aranynyal áttört pókháló-fátyol. Kakukfaszagot s az átázott rögök egésséges lehelletét vitte föl magával. A lombokról a fuvalom érintésére, csillogó csöppek hullottak a fűbe s ott tovább fénylettek, remegtek, akár egy tündérkisaszszony elveszett gyémántjai, mig csak a délelőtti verőfény föl nem csókolta őket. Nem hiába május elseje, csókolódó jókedvében volt a langyos verőfény. »Tornyokon, ablakokon, mindenhol csókjai égtek.« Csak két nagy íves ablakot hiába csókolt a kastélyon: a kegyelmes úr hálóterme ablakait. Hideg fehérre festett redők kint, gondosan bezárt táblák bent, nehézségüktől szinte szakadozó szőnyegkárpitok legbelől utasították vissza a tavasz enyelgését. A kegyelmességének semmi köze a tavaszhoz; ő kegyelmessége most beteg. Ott ült a kandalló előtt, belesüppedve a zsöllyére tornyozott pehelypárnák puhaságába. A console szürke márványát szinte nyaldosó lángok sárga világosságot vetettek bizalmas ábrázatára, míg másfelől az éjjeli lámpa rideg fehér fénye rajzolta a kegyelmes fő árnyékát a barna falbőrre. Mert még mindig égett a lámpa a magas hálóteremben és áleforgácscsal meghintett kandallótűz fülleszté a levegőt, mosolyoghatott kint a verőfény, örülhet a kikelet, a kegyelmes urnák nem fogja diktálni, hogy mit cselekedjék, úgy tesz, ahogy neki tetszik. Szemét sértené a nap: gyújtat tejüvegű lámpát, neki kevés a dél melege, rakat máglyát a kandallóban. Mert ő beteg. — Jérome, — hebbenti a zsöllye mögött szepegő, vén francia pitvarnoknak, — absinthet! A fehér hajú, fehér nyakkendőjü, fehér harisnyájú öreg, az Aladin varázslámpájabeli szolgaszellemek gyorsaságával és nesztelenségével, tölt a kristálybillikom fenekére abból a palackba szűrt smaragdból s vizet önt rá. A zöld, olajos nedű tejszínben kavarodik föl és csillog a prizma színeiben, mint a nemes opál. Pillanat műve volt s imméröme hódolva nyújtja a kegyelmes urnák, indiai rózsafa-tálcán. De a pillanat alatt a kegyelmes ur kétszer kiáltott nagyot, épen nem beteges hangon: — Siess, te vén rest! Fél esztendeig kell várnom? Tunya fáradtsággal bontja ki kövér, gyémántgyűrűs kezét a kashmir hálóköntös redői közül sarkához emeli a billikomot. Klirr—csörr! Ez a billikom szava volt. A kegyelmes úr szólaltatta meg. Ott hever darabokra törve a perzsa szőnyegen. Röpültében végigöntötte szivárványszin levével a jámbor vén Jéröme fehér harisnyáját; a bántalmazott lábszár önfeledten pattan föl a levegőbe, de rögtön ismét alázattal rendezkedik a másik mellé, oly pontos »position prémiére«-ben, a minőről csak valaha táncmester álmodhatott. — Tu béte! — rikkant a kegyelmes úr, ugyanazokat a színeket játszva mérgében, melyeket elébb az absinth. — meg akarsz ölni, hogy ilyen hideg vizet adsz nekem és bolondnak tartasz, hogy csak három csöpp szeszt töltesz a pohárba? Agyonlőlek és elcsaplak, te semmi házi! Most egy kar fáradsággal emeli föl az ajtó nehéz bársony kárpitját s a következő percben egy szikár, ősz alak hajlik meg a kegyelmes úr előtt, ki bádgyadt pillantással fogadja az üdvözletét. — Ön az, orvos! — lihegi fáradtan, unalmasan, — bizony azt hittem, itt hagy meghalni, a nélkül, hogy felém nézne. — Kegyelmes uram, az én távollétem mindig öröm, mert egésségét jelenti. Valóban reméltem, hogy nincs szükség rám. — Nincs ? — fohászkodik a kegyelmes úr, egy mártyr hangján , aztán fölkacag, mint valami holtra bosszantott faun . —Ön persze azzal sem törődik, ha ma estig meghalok! Önök orvosok mind kegyetlenebbek a hóhérnál . . . Dr. Szántó egyetemi tanár finom ajka szélének alig látható mosolyával köszöni meg a magas bókot, aztán lehajlik, hogy vékony, fehér ujjaival megtapintsa a kegyelmesség puha, kövér kézcsuklóját. Hát lesz az az ütőér egy kicsit szaporán ver, de vájjon ne száguldana neki egy elefánt vére is, ha ragyogó május elsején ide volna zárva e fülledtté fűtött, sűrűvé illatszerezett légű homályos terembe s ha már hat billikom absinthet hajtott volna föl. Hatot, a zsöllye mögött ujjával mutatja az orvosnak a becsületes tereme. Árulkodik urára, mert szereti és félti, mint egy hű vén eb. — Főleg hol érez fájdalmat, kegyelmes uram! — Hol! Hahaha! Egy vétermaire többet törődik a Brabanconne lovammal, mint ön velem. Hol fáj ? Hát nem mondtam önnek ezerszer, hogy a köszvény öl ? Fatörzszsé van a térdem dagadva. Dr. Szántó gondolkodó arcán egy mosoly rudimentuma szökell át. A kegyelmes úr köszvénye! Ha ezer évig él, sem lesz neki soha. Csak unalommal, agglegényes bogarakkal teli dacos feje képzeli, hogy köszvénye van. De azért csak ráhagyja: — Meg kell vizsgálnom a szenvedő térde . Meghalok, hogyha megérinti ön! — jajgat a kegyelmes úr, de szívesen rááll a vizsgálatra, mert a képzelt betegek szeretik, ha keresztül kell esniök mindenen, amin az igazi betegek szoktak. Jérome oly gyöngéden, mint a liliomnyilás, emeli le ő kegyelmessége térdéről a párducbőr takarót s akár a hímes tojást, oly csínján fejti ki a fájós lábat a köntös ráncai közül. De azért a kegyelmes ur vagy háromszor fölrikkant és nagyot üt gömbölyű kacsójával a vén inas remegő kezeire. — Tu béte! Eltörted a lábamat! Végre kibomlott burkaiból a beteg térd. Az orvos megtapintja, mire a kegyelmes úr úgy felordit, mintha tüzes nyársat dobtak volna az oldalába. Rövid észlelés után a tanár megszólal udvarias, halk, de oly szilárd, meggyőződött hangon, mely még a kegyelmes urnak is imponál: — Ennek a térdnek semmi baja! — Akkor hát bizonyosan a másik lesz a fájós! — nyögi a magas beteg, egy bensőségeset ásítva. Ezt a »másik«-at azonban már nem kiváncsi megvizsgálni a tanár. Veszi kalapját és meghajol a kegyelmesség előtt. — Herceg, — mond komolyan, hidegen, — mint embernek és orvosnak, egy őszinte szót kell önnek mondanom. Ön — hála az isteneknek, — olyan egésséges, mint egy vasgyúró. De ez az életmód megölte volna a farnesi Herkules eredetijét is. Ily istenáldott, gyönyörű meleg napon, május elsején igy ülni a durranásig fűtött kandalló mellett, befüggönyzött szobában, pehelyvánkosok közé temetkezve és iva absinthot, mint egy bayonnei bask öreg matróz... nem kegyelmes uram, ezt mint orvosnak, szó nélkül tűrnöm egyenlő volna az ön öngyilkosságában közremunkálnom. — Hercegem, ön most tüstént ki fog lovagolni. — Jérôme, ouvrez tout de suite les fenêtres Kegyelmes uramnak egy pillanatra leesett az álla e szavak után. Aztán fölkapta palisandre asztalkájáról a Flor de Ramiletteokkal teli szivarládát s egy diskusvető erejével hajítá Jérôme hátához, ki reszketve habozott, vájjon szót fogadjon-e az orvosnak ? A drágalátos Habana-tekercsek szertegurultak a szőnyegen. — Gyilkosok! Segítség! Megölnek! — sipít a kegyelmes torka bő kráteréből, mig csak el nem fuladt. — Ide, emberek! A haldoklót meg akarják ölni! Dr. Szántó vállvonva lökött odább a lába hegyével egy odaröpült szivart: — Figyelmeztetnem kell a herceget, hogy az ily hirtelen harag a hozzá hasonló túl jóltáplált egyének agyában nagyon könnyen okoz véredényrepedést, vagyis gutaütést. Különben ez volt utolsó tanácsom. Nem veszem a telkemre, hogy a herceg az én kezelésem alatt pusztuljon el. Van szerencsém magamat és mentői kevesebb mérgelődést ajánlani! Elment. A hercegnek ismét »vox faucibus haesit«, mint Aeneásnak a trójai veszedelemkor! — Én elpusztulok! — rikoltott végre. Ezzel a paraszt szóval, hogy elpusztulok! Lourdaud d'un Sasafras! Jérôme, rögtön absinthet, mert végem van! Ide, ide azzal az absinthtal! Éső kegyelmessége oly szaporán hajta föl a hetedik és nyolcadik billikomot abból a vízben oldott opálból, hogy csakhamar mély álomba szenderült dunyhái közt. Horkolt, mint egy ichthyosaurus. Jérome pedig egy macska nesztelen talpain suhant a kandallóhoz s még jobban megrakta a tüzet. Valahogy meg ne fázzék ő kegyelmessége, a nemes herceg, mert hiszen május elseje van.* Bezzeg nem fázott Harmos Pista kovácslegény, vagy hogy »műszakira« csavarintsam a beszédemet: vasesztergályos-segéd. Pedig mikor ő reggel négy órakor fölébredt padlásszobájában, még nem sütött oly puha melegen a nap, az eső még nem tikkadt föl s a raktárs »úr« . Zahornecki Kelemen szabólegény bizony fogvacogva aludta boldog álmát a keshedt, vékony pokróc alatt. No az alhatik ma akármeddig, mert a szabók május elsején »kék hétfőt csinálnak«. De a gyár nem olyan kedélyes. Ott bizony ezen a szép víg napon is megszólal háromnegyed hatkor az első harangszó, tizenöt perc múlva pedig zárják a kaput. Szegény munkásembernek, aki a nagy város másik szélén lakik, bizony nincs vesztegetni való ideje, ha óráján akar kiérni a gyárba. Vékony kék zubbonyban, vállra vetve kopott ujjasát, indult Harmos Pista a gyár felé. A néptelen utcákon csak olyan viszhangosan kopogtak a lépései, mintha éjszaka volna. Ah, a városban később lesz reggel. Oda nem siet oly korán a napsugár, hogy felcsókolja a hideg utcakövekről a permeteg csöppjeit. Öszszevegyülhetnek azok bátran a porral, szeméttel s ebben még segítenek is nekik a házmesterek, kik álmosan söprik a félig nyitott kapuk elejét. Pista egykedvűen lépked a nedves kövezeten, aztán szinte összerezzen, mikor három nagydob-döbbenés sül el a háta mögött. Utána pedig harsogó bádogmuzsika, réztányércsattogással. Katonazenekarok fújják az ébredőt, május elsejének végezte. Kinyílik egy-egy ablak s boglyos, álmos lányfejek hajlanak ki rajta mindaddig, míg a harmadik utca már a nagydob ágyúzását és az öreg trombita ordítását is elnyelte. Pista nem sokat néz a kandi, kacagó arcokra. Ő majd csak a fecskeutcában fog egy ablakra nézni, de oda már nagyon. Ott lakik Mariska, Kis András asztalosmester uram barna kislánya, akinek gyermekkori játszótársa volt ez a vasportól fekete acélesztergályos. Még mikor Füzesen laktak. Már ekkor fogadta meg a jó lányzó, hogy »megvárja« Pistát, mig ember lesz belőle. Minden vasárnap délután meg is látogatja Kis András uramékat, gondosan kikefélt ünneplő kabátban s lehetőleg fehérre mosott nagy, durva munkáskezekkel. Hétköznap pedig minden reggel szép illedelmesen köszön egyet Mariska »kisasszonynak«, aki véletlenül mindig ép akkor törülgeti az ablakokat, mikor Pista arra megy a gyár felé. Istenem, milyen szépeket gondol olyankor az a Harmos Pista! Mert bizony, higgyék el, költő ez a kék-zubbonyos, nehézkes vasmunkás. Költő bizony. Mért ne volna, ha nem is írja le azokat, amiket gondol ? Vagy azok a gondolatok, álmok, csak akkor szépek, ha leírja, ha kibeszéli az ember? Az ő munkától izmos karja, idomtalan keze nem arra való, hogy azon át papirosra folyassa, ami kondorhajú fejében terem. Sőt a nyelve sem tudná kimondani, hiszen a szíve is csak félig érzi meg. Mert az a csodás rügy, mely a nagy költők halántékai alatt égő színű virágokat fakaszt, homály közt feslik e vasesztergályosnál. Maga is alig sejti. Csak mikor neki ereszti a gőzeszterga orsóját s a ragyogó érchengerre feszíti a vésőt, mig az acél szikrákat szór, az ő elméjében is csodálatos, névtelen gondolatok villannak meg. Tudja is ő, mi az, de érzi, hogy most Mariska képe van szivében, az a kerek, barna arcocska, fitos orra mellett az imádni való szeplőkkel. És higgyék el önök, akik olvassák a világirodalom nagy szerelmi dalosait, hogy ez a gőzeszterga-poézis bizony igaz költészet, ha a kifejezése nem is egyéb, mint annak a két becsületes fekete szemnek a ragyogása és halk, cifra fütyörészés az esztergák sodró zaja közt. Hát még május elsején mily »hangulata« van a derék fiúnak! Mikor elhaladt a Mariska ablaka alatt, három szál illatos rezeda hullott lábaihoz. Elpirult és fölnézett. Aki fönt volt, az még jobban elpirult és nem nézett le. Pista nem csókolta össze azt a három kis virágot, mint a szerelmes urak szokták, hanem szépen betette a kék zubbony zsebébe, így szokták a vasesztergályosok. És az az egyszerű, derék szív milyen jólesőn dobog a rezedák alatt. Pista most látja csak egyszer, hogy milyen gyönyörű tavasz reggel van. Csupa arany a világ, minden örül, még a gyár fekete kéményei sem olyan komorak, mint máskor. A fecskék milyen szerelmesen csicseregnek, a Duna pedig oly szép kék, akár a Mariska szemei. Sőt— de bohó is az ember! — mintha a gyár szaporanyelvű harangocskája is egyre ezt hajtaná: »Szerelem, szerelem, szerelem!« A munkás boldogan szívja tele széles mellét a fényes, tiszta levegővel, aztán befordul a nagy, rideg munkacsarnokba, hol már javában forognak a hajtókerekek, várva, mig összeszíjazzák őket az esztergák pörgettyűjével. És Pistának május elseje van szívében akkor is, mikor ott hornyolja az acélcsuklókat a gőzorsón. Május elseje, boldog tavaszreggel, — boldogabb, mint összevéve hat vármegyéé! Nemo. 552 A ralegunti öreg ur. — Megkésett fürdői levélke. — (pd.) Radegundban, a Schöckl-hegy tövében szerénykedő kiesés olcsó fürdőn, a múlt nyáron is többségben volt a magyarság, amiből természetesen az következik, hogy sohasem voltunk egy akaraton, egy véleményen, hanem ugyancsak fondorkodtunk egymás ellen; a »vergnügungsleiteri« méltóságból (a legnagyobb, melyet Radegund az ambíciónak nyújt) sorra kibuktattuk egymást, míg végre szerencsésen oda is játszottuk egy horvát lajdinánd kezébe. Meg kell vallani, hogy a lajdinánd úr az ő új díszében nem folytatott nemzetiségi politikát, nem élt vissza hatalmával, hanem részrehajlást nem ismerő szabadelvűséggel (inkább fordítanám libertinage-nak mint liberalitásnak) udvarolt mindenféle nemzetiségbeli asszonykáknak, persze csak a szépjének és a radegundi fürdőző asszonyok mind egy virágszálig szépek voltak, s hihetőleg ma is azok. Ám ez a hódi tulajdinánd úr nem volt a legnagyobb katonai tekintély a kis fürdőn. Járt-kelt ott közöttünk egy jó képű öreg bácsi, akinek dolmányszerű, durva, kurta kabátjáról, a stájer »lodenrock«ról, senki sem gondolta volna, hogy rendjel-csillagoktól ragyogó egyenruhának került a helyére, s az öreg úr nem is hadverő kardot csörtetett az oldalán, hanem kérges barna kezében hegymászó botot szorított, mely marsall botnak kissé hosszú lett volna. Nyájas öreg volt, s nők iránt gavalléros. Nem ment el mellette asszony vagy kisasszony, hogy föl ne kelt s tanult emberséggel nem köszöntötte volna, ha nem ismerte