Fővárosi Lapok 1881. június (124-146. szám)

1881-06-01 / 124. szám

Szerda, 1881. junius 1. 124. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ..................................8 írt. n egyedévre.............4 frt. M egjelenik u ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szerelem és Halál. (Delpit A. után.) A teremtés után az Úr, Látván, hogy az ember szenved: Létre szólitá vigaszul A Halált ás a Szerelmet. »Szálljatok le — így szólt — ketten, Minden sebre gyógyírt visztek, Legyetek ti, úgy rendeltem, Szerelem ás Halál ikrek.« És ök szállnak, szerte járnak, Égi tisztük’ hűn betöltve ; Mit az ember tőlük várt csak, Vigaszt hoztak ők a földre. Földi lát sebát gyógyítva, Tündér szárnyon szállnak szerte, Mindkettőnek ajzva íjja; De teli van még is tegze. És szünetlen nyilak szállnak, De nem vaktában röppennek : Szerelmet az ifjúságnak, Halált nyújtva az öregnek. Egy szép nyári este ketten, Elfáradtan lehevernek Az illatos puha gyepen, Karján altató szendernek. Harmatos szál zsong felettük, Arccal fordulnak keletnek, Szerelem ás Halál együtt Lágy mosolylyal így pihennek. Száll az idő. Hold világa Arcuk’ elárasztja fánynyel Rájok hajol a cser ága, A kát istent igy fedvén el. Egyszerre az éjszakába’ Melyet betölt balzsam-illat, Egy oroszlán ordítása Fölriasztja az alvókat. És riadtan hogy felszöknek, Tegzüket fölkapják menten, Futnak a siirií erdőnek Elrejtőzni mind a ketten. Hejh, de félnek, kezök reszket, Fegyverük lehull a földre, És nyila a kát tegeznek Akkor elegyült úgy össze. Mind egyforma a nyíl itten, Hogy ismerjék meg egymását? Sem egyik, sem másik isten Nem ismeri a magáét. Hát egyformán osztják ketté Ok legottan minden nyiljok’, Ezért lön rajtunk végzetté, Hogy ember ne légyen boldog. Mert azóta kormányozza Éltünket vak és ádáz sors : A szerelem irányozza, Mégis hány nyila halálos. Hegedűs István.------sék®:**----­E gy örült emlékirataiból Frankenburg Adolftól. (Vége.) Közeledvén az egyikhez, a dolgozóasztalnál egy tarka hálóköntösbe burkolt száraz alakot pillanték meg, melyről eleinte nem tudtam, emberi lény-e vagy gép? úgy el volt mosódva rajta minden, a mi emberi, s csak ha dolgozott, lehetett észrevenni, hogy mozog valami benne. A csendes éjben csak tollának recsegése hallatszott, ő maga pedig, az iratok halmazától elta­karva, egy elevenen eltemetett lapplandihoz hasonlí­tott. Úgy tetszett, mintha a földalatti nyüzsgést már a felvilágon akarta volna megízlelni: mert hideg hom­lokán a részvét és szenvedély nyoma sem látszott, s a gép élettelenül ült az akták moly- és szúette kopor­sójában. Egyszerre meghuzatik a láthatatlan drót, mire a csergő ujjak megragadták a tollat, s az asz­talon fekvő iratot aláírták. Eles szemeim azonnal ki­vették, hogy az irat — halálos ítélet volt. Mellette a büntető törvénykönyv legújabb kiadása hevert: a báb­nak személyesített lelke. Mindez rendén volt, s kifogást vagy gáncsolni valót nem találtam. A hideg bíró olyannak tűnt fel, mint a halálgép, mely önkénytelenül lesurran, dolgo­zóasztala mint a vesztőhely, melyen a halálos Ítélet egy perc alatt végrehajtatik. Istenemre mondom, ha közte és a szegény bűnös közt választanom kellett vol­na, inkább szerettem volna ez, mint az első lenni. E percben egy hölgy lépett a szobába, ugyanaz, kinek ismeretségét ezelőtt néhány órával tettem. A gép lekapta házisipkáját, s fölemelkedett helyéről. — Még most se feküdt le ön ? kérdé a nő: mily rendetlen életmód; minek annyira megfeszíteni a kép­zelő erőt ? — Képzeleterő ? dümmögött a gép; mit ért ön ez alatt? IJjabb időben oly szokatlan kifejezéseket tet­szik használni, melyek teljesen ismeretlenek előttem. — Elhiszem; mert nem érdekli önt a magasz­tos, a tragikai. . . — Tragikai ? sőt igenis; tessék ide nézni: éppen most írtam alá egy halálos Ítéletet. — Szörnyűség! — Azt gondoltam, hogy örömet szerzek vele önnek, miután azon könyvekben, melyeket ön annyira olvasni szeret, halomra ölik és gyilkolják egymást az emberek. S azért, hogy kellemesen meglepjem önt, a halálos Ítélet kihirdetését önnek nevenapjára tűz­tem ki. — Hah, idegeim . . . — On most oly sokszor szenved e hajban, hogy szinte aggódni kezdek . . . — Hagyja el; ön úgyse segíthet rajta: menjen inkább, és feküdjék le. S férj uram letörűlvén homlokáról a hideg ve­rejtéket, aludni ment. Szánakozó mosolylyal néztem utánna, s elhatároztam magamban, hogy megmentem őt a papucs uralmától, s nejét bírói hatalmába ke­rítem. Nem sokára azután Mars uram besompolygott Vénuszhoz. Nekem a Vulkánhoz, miután tyúkszemem miatt amúgy is kissé sántikáltam, nem hiányzott egyéb, mint az aranyháló! Ezt tehát nehány arany erkölcs­mondással szándékoztam kipótolni, S torkomat erre kellőleg kiköszörültem. Eleinte nem volt szükség az intervencióra. Hő­söm csupán a poezis ellen vétett, midőn ömlengései igenis reálisztikus irányt követtek. A nyugágy fölötti eget csupa nimfákkal s pajkos szerelemistenkékkel fösté teli, s az odavezető utat rózsákkal hinté he, melyeket mézes szavak- s szívszakasztó sóhajokban szétszórván, a töviseket, melyek itt-ott lábait meg­sérthették volna, ügyes fordulattal kikerülte. Midőn azonban az ifjú úr mindinkább belemé­lyedvén költői elemébe, a morált szögekre akasztani készült, s a lámpa halványabban kezdett égni: idején véltem rejtekemből kilépni, s a szobrásznál még munka alatt levő Themisz istenasszony számára, szem­közt a biró íróasztalával, üresen hagyott talapzatra felszökvén, ott mozdulatlanúl megálltam. Az okozott neszre a szerelmes pár a költészet mámorából, férj uram meg mély álmából fölriadván, mindhárman egyszerre siettek be az üvegajtókon a szobába. — A kőszent! — kiáltott elsáppadva, s könyel- mű esküjére emlékezvén az úrfi, — Az igazság istennője ! — dümmögött álmos szemeit dörzsölve a biró: — mily kedves meglepetés., csakhogy valahára elkészült. — Merő tévedés! — szólaltam meg a talapzaton. Themisz istenasszonyt még most is a szobrász mű­helyében vésik, s én csak ideiglenesen foglaltam el e helyet, hogy üresen ne álljon. Tudom, hogy nem illet engem ez az állás, mert az igazságistennő oly hideg, mint a márvány, s nincs szive a kőkebelben; én pedig szelíd, vajpuha érzelmű ember vagyok, a kinek nincs egyéb hibája, mint, hogy gyakran elragadja őt költői fantáziája, mit a közönséges emberek őrültségnek ne­veznek. Különben jó az ilyen vendég néha a háznál, a ki a körülményekhez képest hallgatni és beszélni is tud, nem ül hívatlanul az asztalhoz, s nem dobja ki utoljára a gazdát a házból, mint ezt az úgynevezett házibarátok teszik, a kik nemcsak magok melegednek meg, hanem megmelegítik a háziúr homlokát is, mint ezt számos példa mutatja. — Mit jelent ez ? — hebegé az öreg ur. Azt, hogy a némák beszélni kezdenek, a mi­nek a korszellem frivolitása az oka. Az ördögöt soha­sem kell a falra festeni. Uracsaink ezt elfelejteni lát­szanak, s visszaélnek a gyönge lelkek hiszékenységé­vel, hogy hősies oldalról mutassák be magukat náluk, így történt, hogy én is szavánál fogván egyikét közü­lök, az általa idézett kőszent helyett megjelentem, hogy idejénkorán esküjére emlékeztessem. — Nem értem — szólt rám meresztett szemek­kel Themisz szolgája. — Nem is szükség; — felelék — csak az értsen a kihez szólok. On pedig, mint kitűnő biró, legjobban megítélheti, vájjon helyes volt-e a szent Krispint,mint tolvajt megbüntetni, s azután kanonizálni? Ha igen, úgy ön is jogosan cselekszik, ha ezt az ifjú urat előbb a házából kidobja, s azután,- mint házibarátot befő* gadja, miután csak azért vétett ő a büntetőtörvény­könyv nem tudom hányadik paragrafusa ellen, hogy a házi békét föntartsa; s ez a fő! Hány nő van, a ki férjét halálig kínozná, ha nem találkoznék házibarát, a ki csupa moralitásból gazemberré lesz! De hagyjuk el; nem akarom tovább feszegetni a dolgot, mert, a mint látom, a vádlottak már ájuldozni kezdenek, s azért jó lesz kis szünetet tartani. — A vádlottak ? — kérdé gépszerűleg a háló- sipkás alak: hol vannak ? nem látom őket. — Szerencsés biró, a ki szintoly vak, mint az igazság istennője. — Nem tudom, álmodok, vagy ébren vagyok-e ? De kicsoda ön tulajdonképen ? — Én, kegyes engedelmével, alvajáró vagyok, a ki éjjel a háztetőkön szokott járni, s onnan betekint néha az ablakokon, s ha az egyiket vagy a másikat nyitva találja, belép a szobákba is. így történt, hogy ide is betévedtem, s valahogy Themisz istenasszony talapzatára kerültem. Csiklandós dolog, mert meges- hetik, hogy tolvajnak tartanak, s szigorúbban meg­büntetnek, mint másnemű tolvajokat, a kik sokkal veszedelmesebbek azoknál, kik csak pénzünket lopják el, és Sokkal vakmerőbbek is, miután a károsított rit­kán tudja, hogy meglopták, s ha észreveszi, rostéi lár­mát csapni, hogy magát nevetségessé ne tegye. S ezzel leszállván a talapzatról, magamat a jelenlevők jó voltába ajánlva, az ajtóhoz közeledtem, s azon akadálytalanul távoztam. Yelem osont ki egy­szerre a szerelmes kalandor is, s az utcán nyakamba borúlván, megkért, hogy hálául diskréciómért ezentúl — tegezzük egymást. Nagy kitüntetésnek tartottam, miután ő gróf én meg egy szegény író vagyok. És a házaspár ? Szinte fogadni mernék, a kedves nő elhitette férjével, hogy mi ketten csakugyan tolvajok voltunk, a kiket ő jókori megjelenése által szerencsésen elriasz­tott. A biró megörült, hogy nagyobb alkalmatlanság nélkül megmenekült a ravasz vendégektől.

Next

/
Thumbnails
Contents