Fővárosi Lapok 1881. június (124-146. szám)
1881-06-01 / 124. szám
A podhorcei kézirat. (Lengyel beszély.) Simiewski Luciántól. (Vége.) A nagymester (mert az elváltozott ruha dacára is felismertem benne lovagunkat) ünnepélyes fontosság kifejezésével kapott fel egy vastag könyvet az oltárról, felütötte s hosszú mondásokat olvasott belőle, ha nem csalódom, chaldaeus nyelven, mialatt tenyerét a sylphid fején tartotta, ki viszont folytonosan az átlátszó folyadékba tekintett. Lelki erőim folytonos megfeszültsége, s ama felindulás dacára, melyet az ünnepélyes pillanatnak közepette éreztem, úgy látszott nekem, mintha a légkör mindig nyomasztóbbá válnék, akár csak merő szellem lebegett volna a levegőben. Még a gyertyák lángja is elhalványodott és úgy látszik,mintha kialudni akarna, künn pedig utálatos száraz szél dühöngött. Dacára annak, hogy valami rendkívüli jelenésre készültem, mégis szelíd remegés futott végig testemen egészen ujjam hegyéig, bátorságom csökkent és gyanakodni kezdettem, hogy hátha valami csalás vagy árulás áldozata vagyok. Ez a nyugtalanság annyira erőt vett rajtam, hogy tapogatóztam, vájjon a kardom még oldalamon van-e, s egész megfeledkeztem arról, hogy az beléptemkor elvették tőlem. A koplta azonban észrevette belső felindulásomat, mert fenyegetőleg tekintett reám, mutatóujját pedig felemelte, mire rögtön befejezte az olvasást, a könyvet becsapta s mindkét kezét a sylphide fejére téve, mély hangon mondá : — Nézz és láss! A gyermek állandóan belebámult az edénybe, mintha valami távoli tárgyat keresne. Ez a merev tekintet pár percig tartott, amikor a nagymester így szólott: — Nyilatkoztasd ki látványodat az ártatlan galambok nyelvén! — Látok — viszonzá a gyermek — látok sok, nagyon sok embert, mily csodálatos viselet! mind bajuszos és kardos!... tanácskoznak valamin egy tágas teremben... vitáznak... kibékülnek... most valami írást fogalmaznak... A nép az épület körül tolakodik ... örömükben tapsolnak és ujjongnak... a templom nyitva áll... mindnyájan a templomba zarándokolnak, élükön egy nagy úr, a fejedelem... két ujját felemeli és valami papír felett esküt mond... — Hát még mit látsz ? — Háborút, lövéseket, vér folyik... — Csupán egy személyre tekints, csupán egyre!... — Megvan, megvan ! Látom... Most ismét minden eltűnt... Ismét felmerült a régi kép... Élőkön egy nagy úr, piros egyenruhába, érdemjeles, csillagos ... kezében rövid kis bot, vastag arany gombbal... De nagy uram ... tűz mellett áll és valamit készít, ami aranynak látszik... most tollat ragad és ír... s mily haragos!... öklével nagyot üt az asztalra... összetépi a papírt és fenyegetődzik... — Nem látsz semmi egyebet ? Jól nézz, nézz, és láss P! — Ó igen, látok! Más város, a folyó be van fagyva, a házak óriási nagyok, az ég sötét.... egy nőt .... oly mérges, oly rettentő tekintetű! .... Magasan trónol és parancsolgat, s mindenki hódol és engedelmeskedik!. .. . Több úr lép be, három .... az az Egy közöttük van .. . letérdelnek .... segítségért könyörögnek.... a nagy úrnő mosolyog és kezét nyújtja..........az elsőnek odasúgja: alázd meg ellenségeidet, a másiknak: aranyat adok neked .... a harmadiknak: Te lesz a király .... — Ennyi az egész! ? — Mindjárt, mindjárt!... De mégsem ... . nem az egész .... amott sötét és szomorú minden, mint valami sírban .... De megvillan! . . . ágyuk dörögnek, .... foly az ütközet .... harc mindenütt .... az egyik fél visszavonul, a másik megmászsza a falakat .... Óh jaj, mily sírás és jajgatás! . . . . mennyi vér! ... az egész folyó piros tőle! .... Óh ne kívánd, hogy tovább is nézzem! .. . . Gyermekek, kicsiny gyermekek! .. .. és anyák! . .. . Édes Istenem! .... A kis leány sírni kezdett, mint ahogy a csecsemők szoktak álmukban; mire a nagy mester gyorsan levette két kezét a kicsike fejéről, homlokára lehellt, és mire magához tért közönséges hangon ezt kérdezte tőle: Tekints magad körül gyermekem, nem ismersz-e rá valamelyik személyre, melyet ottan láttál ? A leányka körülnézett a szobában, tapsolt örömében és reám mutatva, kiáltá: Ez az, ez az, ez ő, a király!« — Tisztelet és hódolat a jövendőbeli felkentnek! — mondá ekkor a nagymester, térdet hajtva; a kis leány azonban gyorsan levette saját fejéről a babérkoszorút és azt átnyújtotta .... * Hát aztán Hermann úr ? . . . . Kéziratod sok talánynak megfejtése nélkül végződött. Kár! valóban kár! De talán mégsem! A történelem, ezen pletykás nénike rég elmondta, nekünk, hogy a földi koronát el nem nyerhetted, s a túlvilág büntetésben való hit pedig megsúgta, hogy az égi korona .... A becsületes várnagy helyesen mondotta: Isten legyen az ő lelkinek irgalmas, kegyelmes, az ő ítélete már ki van monadva .... Igen, itt is, amott is, a túlvilágban már ítéltek felette, még pedig bizonyára helyesebb és igazabb mértékkel, mint ama tányérnyaló költő, kinek zsebében volt háromszáz vers Krisztus és ugyananyi Heródes számára, s ki pindari ömlengéseinek szótárában nem akadt rettentőbb kifejezésre annál, hogy »Severin a különc.« *) Most még csak azt szeretnék tudni, vájjon Balsamo tanai hiábavalók voltak-e, vagy feltalálta-e a bölcsek kövét?.. És pedig minő követ! beszéli ismét a pletykás nénike, kegyek és kitüntetések, adományok folytak a hetman pénztárába, úgy hogy annak feneke soha ki nem látszék. Pedig annak adóját, azt a követ sem tégelyben, sem lomlikbart nem főzték le szép kicsi kéz volt, mely megnyílt mindenkinek, aki előtte meghajolt... A kapott ajándék és pénz ép oly gyorsan el is tűnt ismét, mint ahogy jött, eltűnt barátai kezében... Meglehet, hogy csak azért fogadott el oly sokat, hogy ama nőt koldusbotra juttassa. De bármiként is áll a dolog, tény az, hogy Balsamo Cagliostro nem hazudott, az előre megjósolt szerencse nem nyújtott ugyan koronát, de a helyett azt adta neki,, amit legjobban szeretett: pénzt és ismét pénzt! Ezen nagy titok által, miként lehet folyton aranyra szert tenni, túltett Albertus Magnuson és Bacon, Paracelsuson és Flamelen, sőt magán Cagliostrón is ! Hogy pedig tanitványai is voltak (pedig szépen!) arról a Zaluskiak varsói palotájának érdekes levéltára tanúskodik! *) Ezen memoir-töredék Severin Rzewusld gróf emlékirataiból való, kiknek írója a lengyel főhadvezettő volt, e mellett Oroszhon barátja, ki Potocki Félixvel és Branicki Ferenccel a targowici konfoederáció élére lépett. Pedig hiába! A fényes ígéretek, melyekkel Katalin az oligarcha hiúságának hizelgett, megmaradtak — aranyos csaléteknek, mi a gőgös főurat annyira sértette, hogy később, Lengyelhon második felosztása ellen szólott, miért is sóst. Katalin az 1790-ki gyűlésen »in effigie« felakasztatta. Egy szerencsétlen kegyencnő. (Brunetiére után.) A francia udvari élet titkai iránt érdeklődők előtt nagyon ismert név: La Valliére. Minden historikus és számtalan élet-író emlékezett már meg a nagy király ifjúkori szerelméről. Félünk, hogy a »Fővárosi Lapok« olvasóinak nem is mondhatunk már felőle valami újat, ha Lair csak a minap megjelent könyve (»Louise de La Valliére et la Jeunesse de Luis XIV. par M. A. Lair, 1 vol. in — 8° Paris, 1881; Pion«) segélyünkre nem volna. E könyv La Valliére egész életét uj világításban mutatja be s nem egy kételyünket földerítheti. Nagy érdeme azon felül, hogy bár csak életrajz, XIV. Lajos ifjúságának is egész újszerű történelme gyanánt olvasható. Louise de la Baume Le Blanc La Valliére 1644-ben Tourraineben született. Atyját korán elveszte. Anyja csakhamar újra férjhez ment Saint-Eremihez, Gaston, orléansi herceg udvarmesteréhez. La Valliére még nem volt tizenhét éves, mikor egy igen ügyes hölgy, a különc Choisy abbé anyja, észrevette és udvarhölgyül ajánlotta Henriettének, kit XIV. Lajos fivére, a »Monsieur« volt nőül veendő. Lajos ekkor még nem volt huszonhárom éves. Madame, Henriette de France leánya és II. Károly angol király nővére, ifjú, bájos, élénk, vidor, szellemes s mindenek fölött meggondolatlan hölgy volt. Bosszút esküdött a király ellen, ki korábban mellőzte és úgy bánt vele, mint valami »kis leány «nyal, amikor már feleségül is vehette volna. Közte és XIV. Lajos között a kacérkodás csakhamar oly mérveket öltött, hogy az anyakirálynőknek kellett dorgálásaikkal közbelépni. A szerelmesek úgy tettek, mintha lelkükre vették volna a dolgot, s megegyeztek maguk közt, hogy vonzalmukat elrejtendő, a király »valamelyik udvarhölgy iránt fogja adni a szerelmest.« Először de Pons kisasszonyra esett a választás, kit szép titkon eltüntettek, mikor látták, hogy szerepébe már nagyon is bele kezdte élni magát. Majd Chemerault kisasszonyra, végül La Valliérere került a sor. Csakhogy most Louise és a király egymásba szerettek. La Valliére XIV. Lajosban csak az embert szerette, s épen ezért az egész udvar ellenük esküdött. Abban az időben még igen nagyra becsülték a női erényt, s el nem képzelhették, hogy valamely hölgy a királynak engedhessen, a nélkül, hogy előbb a királyné oldalán tabourettet s nagy vagyont ne biztosított volna magának. Fouquet meg akarta hódítani a király kedvesét. Meglehet, hogy bevált is iránta, de sokkal valószínűbb, hogy a király körül biztos kémül szerette volna használni. Megszokott bizalmasa, du Plessis-Belliére aszszony által húszezer pistolt, mai értékben közel egy milliót ajánlott fel neki. Fouquet-t ez ajánlata után néhány napra elfogták, aminek azonban nem ez a szégyenletes ajánlat volt az oka. Fouquet vesztét már 1661. május 4-én határozták el, míg a királynak július 4-én közeledett de Pons kisasszonyhoz. Alig kerülte el La Valliére az első szégyenletes ajánlatot, máris új cselt vetettek ellene. XIV. Lajos, de különösen ausztriai Anna óvatosságának köszönhető, hogy, bár az udvarnál mindenki tudta, Mária Therézia még mit se sejtett arról, hogy La Valliére a kegyelt Mancini Olympia, soisonnsi grófnő tervezte elsőben, hogy a királynőt értesíteni fogja erről. Őt is szerette valamikor a király s két év előtt a királyné főudvar mesternőjévé nevezte ki. E hölgy azután is megmaradt, »la mattresse de la cour, des fêtes et des grâces«-nak. A »kellemes« de Yardes marquis-vel egyetértve, levelet írtak s azt spanyolra fordíttatták, hogy abból a királyné jól megértse férje hűtlenségét. Mária Terézia féltékeny volt; ezt jól tudta Olympia, hisz a királyi családba ő lopta be a keserűséget. Ha a levél kézhez jut, La Valliéret elűzik az udvartól. De hova vihetné XIV. Lajos biztos helyre? Bizonyára Soissons grófnőhöz, ki majd saját szeszélye és érdekei szerint bánhat vele. Csakhogy a levél nem jutott a királyné kezébe; egy spanyol szobalány, a két királynő meghittje, elfogta, feltörte, elolvasta, s átadta az anyakirálynőnek, ki XIV. Lajosnak küldé. A király a véletlen szeszélyéből Vardes-hoz fordult e titok felderítéséért. Vardes Navailles hercegnőt, az udvar legnemesebb hölgyét vádolta. S erről az emberről irta halála után — 1688-ban — Sévigné asszony, hogy nagyon sajnálja, mert nincs hozzá fogható férfi az udvarnál. (»N’y ayant plus a la cour d’homme hâit sur ce modéle-lá«) Soissons grófnő azonban nem rettent vissza a vereségtől. Várt, újabb cselt szőtt s már hitte, hogy diadalmaskodik, mert a király figyelmét rövid időre de La Mothe-Houdancourt kisasszonyra vonhatta, de csakhamar belátta, hogy e pillanatnyi szeszély után a király még nagyobb vonzalommal tér vissza hű barátnője karjai közé. Ekkor a karmeliták zárdájában kihallgatást kért a királynőtől, hogy ott neki mindent fölfedezhessen. E rút cselszövényben Madame Henriette is részt vett. Most vesztett a király. La Valliéret elvonta a Madame szolgálatából s a Palais Loyal kertjében egy tizenkét toise hosszú s négy toise széles kis pavilionban helyezte el. Itt nagy visszavonultságban élt La Valliére, kinek 1663. december 19-én fia született. Ez a saint-leu-i anyakönyvbe mint Lincourt ur és de Beux Erzsébet kisasszony gyermeke, Károly néven van bejegyezve. A gyermek nem sokáig élt. Anyja, kit az udvartól történt eltávozása óta kaján kíváncsisággal üldöztek, elég bátor volt már december 24-én az éjféli misén megjelenni. A szerencsétlen hölgy életében csak 1661. ősze és 1664. tavasza hagyott néhány fénysugárt. Ez utóbbi időben La Valliére kedvéért rendezte XIV. Lajos a versaillesi híres ünnepélyeket, mikor Moliére Princesse d'Elideben nemcsak nyilvánosan ünnepelte, de még helyeselte is a király szerelmeit, mikor így dalolt: Je dirai que l’amour sied bien a vos pareils, Que ce tribut qu’on rend aux traits d’un beau visage De la beauté d une âme est un clair témoignage Et qu’il est malaise que, sans etre amoureux, Un jeune prince soit et grand et généreux.*) E hízelgés jele volt, hogy a király már nagyon elbizakodott s elég erősnek érezte magát, hogy a királynék s különösen az anyja iránt való tekintet határait is átlépje. 1664. október egyik estéjén Vincennesben barátnőjét anyja elé vezette. Mária Terézia még jobban fölindulva e sértésen, mint ausztriai Anna, féltékenységében megbetegült. Ez esemény után La Valliére újra visszavonult a Brion-palotába, hol *) Azt mondom, hogy illik a hozzátok hasonlókhoz a szerelem, hogy a szép arc előtt nyilvánított hódolat világos tanúsága a lélek szépségének s nem kíván hatni, miszerint egy fiatal királyfi nagy és nagylelkű, de szerelmes ne legyen. Folytatás a mellékleten: 714