Fővárosi Lapok 1881. június (124-146. szám)

1881-06-01 / 124. szám

A podhorcei kézirat. (Lengyel beszély.) Simiewski Luciántól. (Vége.) A nagymester (mert az elváltozott ruha dacára is felismertem benne lovagunkat) ünnepélyes fontosság kifejezésével kapott fel egy vastag könyvet az oltárról, felütötte s hosszú mondásokat olvasott belőle, ha nem csalódom, chaldaeus nyelven, mialatt tenyerét a syl­­phid fején tartotta, ki viszont folytonosan az átlátszó folyadékba tekintett. Lelki erőim folytonos megfeszült­­sége, s ama felindulás dacára, melyet az ünnepélyes pillanatnak közepette éreztem, úgy látszott nekem, mintha a légkör mindig nyomasztóbbá válnék, akár csak merő szellem lebegett volna a levegőben. Még a gyertyák lángja is elhalványodott és úgy látszik,mintha kialudni akarna, künn pedig utálatos száraz szél dü­höngött. Dacára annak, hogy valami rendkívüli jele­nésre készültem, mégis szelíd remegés futott végig tes­temen egészen ujjam hegyéig, bátorságom csökkent és gyanakodni kezdettem, hogy hátha valami csalás vagy árulás áldozata vagyok. Ez a nyugtalanság annyira erőt vett rajtam, hogy tapogatóztam, vájjon a kardom még oldalamon van-e, s egész megfeledkeztem arról, hogy az beléptemkor elvették tőlem. A koplta azonban észre­vette belső felindulásomat, mert fenyegetőleg tekin­tett reám, mutatóujját pedig felemelte, mire rögtön befejezte az olvasást, a könyvet becsapta s mindkét ke­zét a sylphide fejére téve, mély hangon mondá : — Nézz és láss! A gyermek állandóan belebámult az edénybe, mintha valami távoli tárgyat keresne. Ez a merev tekin­tet pár percig tartott, a­mikor a nagymester így szólott: — Nyilatkoztasd ki látványodat az ártatlan ga­lambok nyelvén! — Látok — viszonzá a gyermek — látok sok, nagyon sok embert, mily csodálatos viselet! mind bajuszos és kardos!... tanácskoznak valamin egy tá­gas teremben... vitáznak... kibékülnek... most va­lami írást fogalmaznak... A nép az épület körül tola­kodik ... örömükben tapsolnak és ujjongnak... a templom nyitva áll... mindnyájan a templomba zarán­dokolnak, élükön egy nagy úr, a fejedelem... két ujját felemeli és valami papír felett esküt mond... — Hát még mit látsz ? — Háborút, lövéseket, vér folyik... — Csupán egy személyre tekints, csupán egyre!... —­­ Megvan, megvan ! Látom... Most ismét min­den eltűnt... Ismét felmerült a régi kép... Élőkön egy nagy úr, piros egyenruhába, érdemjeles, csilla­gos ... kezében rövid kis bot, vastag arany gombbal... De nagy ur­am ... tűz mellett áll és valamit készít, a­mi aranynak látszik... most tollat ragad és ír... s mily haragos!... öklével nagyot üt az asztalra... összetépi a papírt és fenyegetődzik... — Nem látsz semmi egyebet ? Jól nézz, nézz, és láss P! — Ó igen, látok! Más város, a folyó be van fagyva, a házak óriási nagyok, az ég sötét.... egy nőt .... oly mérges, oly rettentő tekintetű! .... Magasan trónol és parancsolgat, s mindenki hódol és engedelmeskedik!. .. . Több úr lép be, három .... az az Egy közöttük van .. . letérdelnek .... segít­ségért könyörögnek.... a nagy úrnő mosolyog és kezét nyújtja..........az elsőnek odasúgja: alázd meg ellenségeidet, a másiknak: aranyat adok neked .... a harmadiknak: Te lesz a király .... — Ennyi az egész! ? — Mindjárt, mindjárt!... De mégsem ... . nem az egész .... amott sötét és szomorú minden, mint valami sírban .... De megvillan! . . . ágyuk dörögnek, .... foly az ütközet .... harc minde­nütt .... az egyik fél visszavonul, a másik megmász­­sza a falakat .... Óh jaj, mily sírás és jajgatás! . . . . mennyi vér! ... az egész folyó piros tőle! .... Óh ne kívánd, hogy tovább is nézzem! .. . . Gyermekek, kicsiny gyermekek! .. .. és anyák! . .. . Édes Iste­nem! .... A kis leány sírni kezdett, mint a­hogy a csecse­mők szoktak álmukban; mire a nagy mester gyorsan levette két kezét a kicsike fejéről, homlokára lehellt, és mire magához tért közönséges hangon ezt kérdezte tőle: Tekints magad körül gyermekem, nem ismersz-e rá valamelyik személyre, melyet ottan láttál ? A leány­ka körülnézett a szobában, tapsolt örömében és reám mutatva, kiáltá: Ez az, ez az, ez ő, a király!« — Tisztelet és hódolat a jövendőbeli felkentnek! — mondá ekkor a nagymester, térdet hajtva; a kis leány azonban gyorsan levette saját fejéről a babér­koszorút és azt átnyújtotta .... * Hát aztán Hermann úr ? . . . . Kézi­ratod sok talánynak megfejtése nélkül vég­ződött. Ká­r! valóban kár! De talán mégsem! A tör­ténelem, ez­en pletykás nénike rég elmondta, nekünk, hogy a földi koronát el nem nyerhetted, s a túlvilág­ büntetésben való hit pedig megsúgta, hogy az égi korona .... A becsü­le­tes várnagy helyesen mondotta: Isten legyen az ő lelkinek irgalmas, kegyelmes, az ő ítélete már ki van monadva .... Igen, itt is, amott is, a túl­világban már ítéltek felette, még pedig bizonyára helyesebb és igazabb mértékkel, mint ama tányérnyaló költő, kinek zsebében volt háromszáz vers Krisztus és ugyananyi Heródes számára, s ki pindari ömlen­géseinek szótárában nem akadt rettentőbb kifeje­zésre annál, hogy »Severin a különc.« *) Most még csak azt szeretnék tudni, vájjon Bal­­samo tanai hiábavalók voltak-e, vagy feltalálta-e a bölcsek kövét?­.. És pedig minő követ! beszéli ismét a pletykás nénike, kegyek és kitüntetések, adományok folytak a hetman pénztárába, úgy hogy annak feneke soha ki nem látszék. Pedig annak adóját, azt a követ sem tégelyben, sem lomlikbart nem főzték le szép kicsi kéz volt, mely megnyílt mindenkinek, a­ki előtte meghajolt... A kapott ajándék és pénz ép oly gyor­san el is tűnt ismét, mint ahogy jött, eltűnt barátai kezében... Meglehet, hogy csak azért fogadott el oly sokat, hogy ama nőt koldusbotra juttassa. De bármi­ként is áll a dolog, tény az, hogy Balsamo Cagliostro nem hazudott, az előre megjósolt szerencse nem­ nyúj­tott ugyan koronát, de a helyett azt adta neki,, a­mit legjobban szeretett: pénzt és ismét pénzt! Ezen nagy titok által, miként lehet folyton aranyra szert tenni, túltett Albertus Magnuson és Bacon, Paracelsuson és Flamelen, sőt magán Cagliostrón is ! Hogy pedig ta­­­nitványai is voltak (pedig szépen!) arról a Zaluskiak­ varsói palotájának érdekes levéltára tanúskodik! *) Ezen memoir-töredék Severin Rzewusld gróf emlékirataiból való, kiknek írója a lengyel főhadvezettő volt, e mellett Oroszhon barátja, ki Potocki Félixvel és Branicki Ferenccel a targowici konfoederáció élére lépett. Pedig hiába! A fényes ígéretek, melyekkel Katalin az oligarcha hiúságának hizelgett, megmaradtak — aranyos csaléteknek, mi a gőgös főurat annyira sértette, hogy később, Lengyel­­hon második felosztása ellen szólott, miért is sóst. Katalin az 1790-ki gyűlésen »in effigie« felakasztatta. Egy szerencsétlen kegyencnő. (Brunetiére után.) A francia udvari élet titkai iránt érdeklődők előtt nagyon ismert név: La Valliére. Minden histo­rikus és számtalan élet-író emlékezett már meg a nagy király ifjúkori szerelméről. Félünk, hogy a »Fővá­rosi Lapok« olvasóinak nem is mondhatunk már fe­lőle valami újat, ha Lair csak a minap megjelent könyve (»Louise de La Valliére et la Jeunesse de Luis XIV. par M. A. Lair, 1 vol. in — 8° Paris, 1881; Pion«) segélyünkre nem volna. E könyv La Valliére egész életét uj világításban mutatja be s nem egy kételyünket földerítheti. Nagy érdeme azon felül, hogy bár csak életrajz, XIV. Lajos ifjúságának is egész újszerű történelme gyanánt olvasható. Louise de la Baume Le Blanc La Valliére 1644-ben Tourraineben született. Atyját korán el­­veszte. Anyja csakhamar újra férjhez ment Saint-Ere­­mihez, Gaston, orléansi herceg udvarmesteréhez. La Valliére még nem volt tizenhét éves, mikor egy igen ügyes hölgy, a különc Choisy abbé anyja, észrevette és udvarhölgyül ajánlotta Henriettének, kit XIV. La­jos fivére, a »Monsieur« volt nőül veendő. Lajos ek­kor még nem volt huszonhárom éves. Madame, Henriette de France leánya és II. Károly angol király nővére, ifjú, bájos, élénk, vidor, szellemes s mindenek fölött meggondolatlan hölgy volt. Bosszút esküdött a király ellen, ki korábban mellőzte és úgy bánt vele, mint valami »kis leány «­­nyal, a­mikor már feleségül is vehette volna. Közte és XIV. Lajos között a kacérkodás csakhamar oly mér­veket öltött, hogy az anyakirálynőknek kellett dorgá­lásaikkal közbelépni. A szerelmesek úgy tettek, mintha lelkükre vették volna a dolgot, s megegyeztek maguk közt, hogy vonzalmukat elrejtendő, a király »vala­melyik udvarhölgy iránt fogja adni a szerelmest.« Először de Pons kisasszonyra esett a választás, kit szép titkon eltüntettek, mikor látták, hogy szerepébe már nagyon is bele kezdte élni magát. Majd Cheme­­rault kisasszonyra, végül La Valliérere került a sor. Csakhogy most Louise és a király egymásba szerettek. La Valliére XIV. Lajosban csak az embert sze­rette, s épen ezért az egész udvar ellenük esküdött. Abban az időben még igen nagyra becsülték a női erényt, s el nem képzelhették, hogy valamely hölgy a királynak engedhessen, a nélkül, hogy előbb a királyné oldalán tabourettet s nagy vagyont ne biztosított volna magának. Fouquet meg akarta hódítani a király kedvesét. Meglehet, hogy bevált is iránta, de sokkal valószínűbb, hogy a király körül biztos kémül szerette volna hasz­nálni. Megszokott bizalmasa, du Plessis-Belliére asz­­szony által húszezer pistolt, mai értékben közel egy milliót ajánlott fel neki. Fouquet-t ez ajánlata után néhány napra elfogták, a­minek azonban nem ez a szégyenletes ajánlat volt az oka. Fouquet vesztét már­­ 1661. május 4-én határozták el, míg a királynak július 4-én közeledett de Pons kisasszonyhoz. Alig kerülte el La Valliére az első szégyen­letes ajánlatot, már­is új cselt vetettek ellene. XIV. Lajos, de különösen ausztriai Anna óvatosságának köszönhető, hogy, bár az udvarnál mindenki tudta, Mária Therézia még mit se sejtett arról, hogy La Valliére a kegyelt Mancini Olympia, soisonnsi grófnő tervezte elsőben, hogy a királynőt értesíteni fogja erről. Őt is szerette valamikor a király s két év előtt a királyné főudvar mesternőj­évé nevezte ki. E hölgy azután is megmaradt, »la mattresse de la cour, des fêtes et des grâces«-nak. A »kellemes« de Yardes marquis-vel egyetértve, levelet írtak s azt spanyolra fordíttatták, hogy abból a királyné jól megértse férje hűtlenségét. Mária Terézia féltékeny volt; ezt jól tudta Olympia, hisz a királyi családba ő lopta be a keserűséget. Ha a levél kézhez jut, La Valliéret elűzik az udvartól. De hova vihetné XIV. Lajos biz­tos helyre? Bizonyára Soissons grófnőhöz, ki majd saját szeszélye és érdekei szerint bánhat vele. Csak­hogy a levél nem jutott a királyné kezébe; egy spanyol szobalány, a két királynő meghittje, elfogta, feltörte, elolvasta, s átadta az anya­királynőnek, ki XIV. La­josnak küldé. A király a véletlen szeszélyéből Vardes-hoz fordult e titok felderítéséért. Vardes Navailles her­cegnőt, az udvar legnemesebb hölgyét vádolta. S erről az emberről irta halála után — 1688-ban — Sévigné asszony, hogy nagyon sajnálja, mert nincs hozzá fogható férfi az udvarnál. (»N’y ayant plus a la cour d’homme hâit sur ce modéle-lá«) Soissons grófnő azonban nem rettent vissza a vereségtől. Várt, újabb cselt szőtt s már hitte, hogy diadalmaskodik, mert a király figyelmét rövid időre de La Mothe-Houdancourt kisasszonyra vonhatta, de csakhamar belátta, hogy e pillanatnyi szeszély után a király még nagyobb vonzalommal tér vissza hű barát­nője karjai közé. Ekkor a karmeliták zárdájában ki­hallgatást kért a királynőtől, hogy ott neki mindent fölfedezhessen. E rút cselszövényben Madame Hen­riette is részt vett. Most vesztett a király. La Valliéret elvonta a Madame szolgálatából s a Palais Loyal kertjében egy tizenkét toise hosszú s négy toise széles kis pavilion­­ban helyezte el. Itt nagy visszavonultságban élt La Valliére, kinek 1663. december 19-én fia született. Ez a saint-leu-i anyakönyvbe mint Lincourt ur és de Beux Erzsébet kisasszony gyermeke, Károly néven van bejegyezve. A gyermek nem sokáig élt. Anyja, kit az udvartól történt eltávozása óta kaján kíváncsi­sággal üldöztek, elég bátor volt már december 24-én az éjféli misén megjelenni. A szerencsétlen hölgy életében csak 1661. ősze és 1664. tavasza hagyott néhány fénysugárt. Ez utóbbi időben La Valliére kedvéért rendezte XIV. Lajos a versaillesi híres ünnepélyeket, mikor Moliére Prin­­cesse d'Elideben nemcsak nyilvánosan ünnepelte, de még helyeselte is a király szerelmeit, mikor így dalolt: Je dirai que l’amour sied bien a vos pareils, Que ce tribut qu’on rend aux traits d’un beau visage De la beauté d une âme est un clair témoignage Et qu’il est malaise que, sans etre amoureux, Un jeune prince soit et grand et généreux.*) E hízelgés jele volt, hogy a király már nagyon elbizakodott s elég erősnek érezte magát, hogy a ki­rálynék s különösen az anyja iránt való tekintet ha­tárait is átlépje. 1664. október egyik estéjén Vincen­­nesben barátnőjét anyja elé vezette. Mária Terézia még jobban fölindulva e sértésen, mint ausztriai Anna,­­ féltékenységében megbetegült. Ez esemény után La Valliére újra visszavonult a Brion-palotába, hol *) Azt mondom, hogy illik a hozzátok hasonlókhoz a szerelem, hogy a szép arc előtt nyilvánított hódolat világos tanúsága a lélek szépségének s nem kíván hatni, miszerint egy fiatal királyfi nagy és nagylelkű, de szerelmes ne legyen. Folytatás a mellékleten: 714

Next