Fővárosi Lapok 1881. október (223-248. szám)

1881-10-01 / 223. szám

Szombat, 1881. október 1. 223. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre ......................4 frt. M egjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás „FŐVÁROSI LAP0K“-ra. Szépirodalmi napi lapunk az október-decemberi évnegyeddel tizennyolcadik évi folyamát tölti be. E hosszú idő alatt az irói körök és az olvasó közönség évről évre emelkedő támogatásban részesíték. Kérjük e támogatást jövőre is. Szerkesztője: Yadnai Károly s bel- és kül-munkatársai folyvást arra törekszenek, hogy változatos, Ízléses és bő tartalom által kielégít­sék ama nagy és müveit közönséget, melynek a »Fővárosi Lapok« régóta kedvelt közlönye. A lap kiadója: az Athenaeum-társuíat, mely a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. A lap ára: évnegyedre f ft, félévre 8, egész évre 16 forint. A felirandó cim ez: »a Fővárosi Lapojc kiadóhivatalába Budapesten.« Az én.dalom. Szeretetbül, gyülöletbül Szőve életünk — Egyik mint a másik nélkül El se lehetünk. Annyi szép van a világon, Mit szeretni kell: Fecske fészken, rózsa ágon, Ajkon csók s kehely. S annyi rút van, annyi undok, Annyi a mi bánt: Kigyó, békanyál, vakondok, S ember — egyaránt. Oh szivem, szeresd a szépet És becsüld meg azt : Emberen az istenképet, Földön a tavaszt. És gyűlöld a rútat, aljast: A koldult kegyet, Zsarnok és bitor hatalmast S törpe irigyet. S tartsátok csak, istenek ti, Addig életem’: Mig szivem nem szón szeretni, Mig gyűlölni nem! Szász Károly.----— Z úzzuk szét az ékszert. (Beszély.) Beniczkyné Bajza Lenkétől. I. Hangos nevetés és káromkodás követte esését; a nők hozzá sietve rázták, hogy jöjjön magához, a férfiak durva szavakkal szidták restségét, s midőn nem mozdult, ott hagyták a fűvön és siettek tovább. — ügy sem lehetett ha* znát venni — mondák legtöbben. — Ha meghalt, nincs többé baja, ha feléb­red, majd pártját fogja valaki, nekünk sietnünk kell, mert este lesz. r Es siettek tova, nem sokára beértek a faluba, hol a biró nem adott nekik éjjeli szállást s a falu túlsó felére kellett menniök, kint a határban a földek kö­zött raktak tüzet, s másnap midőn világosodni kezdett, folytatták utjokat, eltűntek, senki sem tudta hova és merre mentek. II. Fényesen kelt fel a nap s a munkások kapákkal, ásókkal siettek munkára s rémülten találták meg a füvön fekvő leánykát, ki felélledt ugyaD, de önkívü­letben dadogott érthetetlen szavakat, s ruhája a har­mattól átázva, haja kúszáltan arcára húllva, ijesztő látványt nyújtott. —Mit tégyünk vele? — kérdők egymásra tekint- getve a körülállók; mig végre egyik okosabb megpró­bálta őt felültetni, kancsójábó) pár csöp vízzel nedvesítő meg forró ajkait, s szólongatta őt, de az egyetlen szót sem értett, csak tovább dadogott összefüggés nélküli szavakat, — Vigyük a paphoz — mondák végre;— a pap- né jó asszony, nincsen gyermeke, talán befogadják őt; szép ábrázatú leány, hasznukra is lehet, ha meggyógyul, ha pedig meghal, legalább lesz a ki eltemeti őt. Felemelték s karjukban vitték be a helységbe a pap házához, ki idős, szelíd természetű, jó házasságban élő férfi volt, s midőn a leánykát letették a konyha­padkára, rémülten és szánakozva nézte őt; az öreg papné részvéttel simíta ki arcából kuszáit haját, s mindketten megdicsérték a parasztokat, kik ez elha­gyott gyermeket látva, rájuk gondoltak s házukhoz hozták. Mihelyt» munkások távoztak, a lelkészné ágyat készíttetett a zöld-gaíyakkal befont ablakú hűvös szo­bába, lefektető, megmosdatta őt, szép szőke haját meg- fésűlte s hosszú fonatba fonta, fejére hideg-vizes ru­hát tett és hűsítő cseresznye-vizet itatott vele. A leányka mindent megtett, szelid és engedékeny volt, de nem tért magához ; ajkai folyvást érthetetlen szavakat dadogtak s ha nevét, szüleit vagy múltját kérdezték tőle, mindenre azt feleié, hogy »Opale« — Mit akarhat ezzel, — mondogatá a papné férjének és cselédjének, ki a beteg ápolásban segítsé­gére volt. Nyári alkony volt. A nap leszállt s a hold még nem jött fel az égre; üde szellő lengeté az országutat szegélyző fák poros leveleit; a rét virágait harmat horitá s minden élő állat előbujt rejtekhelyéből; ember, állat és madár egyformán élv ezé az alkonyt, a száraz forró nap után. Az országúton hosszú karaván rongyos cigány sie­tett a közel fekvő falu felé. Sovány gebéjük alig birta vonszolni a rozzant kocsit, melyben néhány boglyas gyermek sikoltozott, mialatt a többiek vigan cseveg­tek és senki sem törődve a gyermekek bajával, élénk elevenséggel tekintgettek szét a vidéken, alkalmasint éjjeli szállást keresve. Közvetlen a kocsi után magas, sugár leányka haladt, világos szőke haja kúszáltan lóggott vállaira, sötét szeme kétségbeesést fejezett ki, testéről rongyok csüngtek s lába vérzett az út kavicsaitól. Magas lejtőn haladt le a karaván, s ő tántorog­va kapaszkodott a kocsi oldalához, a cigányok ezt látva, durván kiabáltak rá, hogy ne nehezítse a kocsi terhét, s midőn levette kezét, megtántorodott, nem volt ereje fenntartani magát, elvesztő az egyensúlyt s ájul- tan rogyott a földre... — Opale! egy kőnek a neve; — magyarázá a pap,— csak nem adtak neki a keresztségben ily csoda­nevet, vagy más valaki hozzá tartrzót hittak igy, kit szeretett, vagy valamely értékes követ vesztett el, s ez okozza nyomorát és ezzel foglalkoznak eszméi önkí­vületében is; — találgatá a lelkész pár, de nem tud­tak semmi magyarázathoz jutni, s végre ha beszéltek róla és nevezték, mindketten úgy hívták : Opále. Napok múltak, s a papné gondos ápolása követ­keztében jobban lett a beteg. Egy napon értelmesen nyitá tel szemeit, figyelmesen tekintett körül a hűvös, csendes szobában; az asztalon egy pohárban mezei vi­rágok illatoztak, mit az iskolás gyermekek hoztak a papnéüak: a nap rézsutosan sütött be a zöld gályák kö­zött, maga a papné az asztal mellett ült, s szemüvegén keresztül szorgalmasan varrt, a leányka számára egy­szerű krrtou ruhát: s a beteg bámulva nézte őt, kit talán lázas álmaiban már látott, de ébren még isme­retlen volt előtte. Kissé fölemelé fejét, s a neszre rátekintett a pap­né, és csodálkozva látta a beteg arcának értelmes ki­fejezését, euyhe öntudatos mosolyát. Elhagyta helyét, ágyához lépett, s megfogta a beteg kezét. — Jobban vagy? — kérdé tőle elfojtott léleá" zettel, mert bár tudta, hogy a betegség már nem lesz halálos, de nem számított ily hirtelen javulásra. A leányka suttogott valamit, aztán lehúnyta sze­meit. Talán félt, hogy eltűnik szemeiből e boldogító kép, e csendes szoba, üde illatos levegőjével, a zöld gá­lyák, a virágok s a komoly szelid tekintetű női arc; s lehúnyt szemekkel akarta folytatni a szép álmot tovább. A papné vissza ült helyére, s varrását folytatva, gondolatokba merült; új és új történetet készített e gyermek leánykáról, kit az útszélen ájulva találtak, s ki finom vonásaival, egykor szépen ápolt, hosszú selyem hajával vagyonos, sőt talán előkelő szülők gyermeke lehetett, s ily szörnyű sorsra jutott. Eltudja-e majd mondani, ha jól lesz, történetét, nevét, és szülei kilétét, vagy örökre eltűnt agyából a múlt: kérdezgeti magában a papné; vissza adhatjuk-e annak, a kihez tartozik, vagy örökre itt marad nálunk s megosztja sorsunkat; mert hogy a leánykát, ha az job­ban lesz, elküldjék és sorsát a véletlenre bizzák, arra nem is gondoltak, mindketten jobb keresztények vol­tak, minthogy a nyomorban lévőt és segélyre szorúltat nélkülözésekben hagyták volna. S ez elhagyatott gyermek különös vonzó külső­vel birt, rongyos ruháival, átázott sovány testével és kuszáit hajával is valami nemes finomság és előkelőség ömlött el rajta ; s a papné meleg rokonszenvet érzett ’ránta. Soha sem látott még ily szép szabályos vonáso­kat, ily finom kis kezeket, keskeny lábakat, s ő ki egy­szerű családból származott és csak a falú paraszt gyer­mekeit volt alkalma látni: különös vonzódást érzett e szokatlanúl finom szép leánykához, s azt örömest gyermekének fogadta volna; ha tudnillik az által más szülőket neoi foszt meg gyermeköktől, kik talán ke­seregnek utánna. — Talán nincsen senkije, talán készakarva taszí- ták őt ki a világba, talán sohasem kívánkozik el innét, s nekem gyermekem lesz, gyermektelenségemben: — mondogatá százszor és ezerszer, s türelmetlenül leste és várta, midőn majd a leányka magához tér, és elbe­széli történetét. III. A hő nyarat zord, hideg tavasz előzte meg; foly­tonos eső és szél zúgott a hegyek között, s a levegő május közepén még oly nedves és hideg volt, hogy a Kárpátok tövében fekvő Szentgyörgyi kastélyban foly­vást az egész házat fűteni kellett, annál is inkább, mert a grófné beteg volt, halálos gyógyíthatatlan betegség­ben síulődött, s mindenki tudta, hogy napjai meg van­nak számlálva. A Szentgyörgyi család egyike volt az ország leg­előkelőbb családjainak, s Szentgyörgyi Bálint azon régi szabású főurak közé tartozott, kik egyaránt büsz. kék voltak nevökre és becsületökre, s a mily szigorúan ítéltek a más tetteiről, oly kérlelhetetlenek voltak sa­ját gyarlóságaik iránt. Az ily féle emberek tiszteletet gerjesztenek, de kevés boldogítót nyújtanak családjok körében; s a szép( szelid nőies természetű Szentgyörgyiné leírhatatlan boldogtalan volt házi életében, s midőn tudta, hogy napjai meg vannak számlálva, egy órával sem ohajtá azt meghosszabbítani, sőt vágyva nézett az örök nyuga­lom és megsemmisülés elébe. Elrejtve, elvonulva élt a magányos kastélyban, a Kárpátok tövében; kevés emberrel találkozott, s há­zas életének zord, rideg napjait egyedül három gyer­meke napfényesíté, kiket szive egész hevével szeretett. Két fia s egy leánya volt, a fiúk egészen atyjukhoz ha8onlítának, vad, pajkos, büszke természettel bírtak, s szivök létezését egyedül azon szeretet sejtető, mely- lyel anyjukhoz ragaszkodának. Sötét szemük, holló hajuk a Szentgyörgyiekre emlékeztetőnek s a kastély dísztermében függő ősök családi jellege megujúlva, megifjodva ragyogott arcaikon. (Folyt, köv,)

Next

/
Thumbnails
Contents