Fővárosi Lapok 1881. október (223-248. szám)
1881-10-09 / 230. szám
Vasárnap, 1881. október , 230. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik ms ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzeslevelek e cím alatt küldendők : »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Budapesten.« A boldog férj. Én s hitves társam, ha Amandám, Ülünk kettecskén a verandán, Kezembe’ könyv, de nem nézek belé, Szemem kalandoz kifelé, Hol a búcsúzó nyári sugarak Mindent aranyba mártanak , Az ő kezében a kötés, Ez ős idővesztegetés, Jó háziasszony múlhatatlansága, Termékiben igaz hogy méregdrága, Hanem egyúttal méreghárító És hivatalos eszmeszállító. Nem esze a cseléd körül forog, Boszantja számos, rosszul tett dolog; Aztán »urát« is szemügyre veszi, S kötése meg-megsúgja ő neki, Mi mindent szoktam én is véteni. »Fél óra múlva, mond, a nap leszáll, Majd hűvös alkony-szellő fujdogál; Te jól tudod, hogy nátha, csúz Minduntalan testedbe csúsz; És mégis, a világért sem fogod Magadra venni béllelt zubbonyod ; Mert, jóllehet család van rád utalva, Legkisebb gondod, hogy vigyázz magadra ; Pedig, hiába, első az egésség: Csakhogy, javulni, benned semmi készség; Itt falra borsó a tanács, ha jó . . .« S még ezután ered meg ám a szó ! Én hallgatok, mig igy dorgál szerelmem, S oly jól esik, hogy nem kell rá felelnem: Hisz, oly hibának útját állanom Mely (a miként jósolja angyalom) Fél óra múlva lesz elkövetendő, Nekem harminc perc épen elegendő. Hát hallgatok, elnézek a vidéken, Gyönyörködöm a nyájas esti képben, S nem szava, édes korholásival, Egy régi, régi korba visszacsal: A gyermeki édenre gondolok : Akkor vagyunk — nem tudva — boldogok ! Most én, tudattal, az vagyok ; És kedvesem, feddező szentem Még gyermekké is bűvöl engem: Hisz ama szép időn mi más Húzódik végig, mint — szidás. Greguss Ágost. ------«KS®»----Zúzzuk szét az ékszert. (Beszély.) Beniczkyné Bajza Lenkétől. (Folytatás.) — De gondolja meg, mit veszt kegyed e határozata által — mondá Várnay nevet, vagyoni világi állást, mi lehet jövője itt, ez egyszerű viszonyok között; kihez mehet majd férjhez, mint a lelkészek fogadott leánya ? — Nem óhajtok férjhez menni, s nem vágyom földi javak után. A lelkészeknél jobb szülőket nem találhatnék, s talán nem vagyok szerénytelen, ha kegyedet barátomnak nevezem, s azt remélem, hogy néha-néha gondol reám, és ha ismét ide jön, majd felkeres. Könyök áztaták arcát e szavak alatt, s Várnay meghatva hallgatá őt; szavaiból látta, hogy elbeszélése nem sokkal jobb hitre gerjesztő atyja iránt, s gyanítá, hogy a leányka, oly benyomásokat fogadott szivébe, mik egész életében eltörülhetetlenek maradnak. — Most nem akarom rábeszélni semmire, de jön idő — mondá meggyőződéssel Várnay, — hol saját maga fog engem kérni, hogy vezessem vissza a szülői házhoz, melynek most még bozzad átlépni küszöbét. IX. — Szeretném tudni, — mondá nevetve Ikerváry, midőn Várnay este felé hozzá belépett — mi érdek köt téged, Zenő, azon kis lányhoz, kinek sorsában oly élénk részt veszesz, s miatta nem restelsz ez unalmas évadban itt talán időzni. — Kiváncsi vagy reá ? — kérdő a legközelebb álló karszékbe vetve magát a gróf; — megmondom, szeretném Opálét hozzád férjhez adni. — Tréfálsz, vagy önkívületben beszélsz. Azt hittem, nagyobb fogalmaid vannak rólam, mint hogy egy kis útszélen talált, kószáló leányt szánj feleségemül. — Ne neheztelj Adám, amit mondtam, nem oly nagy sértés, mint amilyennek látszik. Én ismerem Opálé születését, tudom mi módon és honnét került ide, s mondhatom: családja, neve nem rosszabb a tiednél, vagyonával pedig kevés leány dicsekedhetik hazánkban. — Most már ismét azt hiszem, hogy félre beszélsz!] — És ismét csalódol, ismersz engem; kevés ember van, ki nálam jobban őrizkednék valótlant mondani vagy csak olyat is, amiben kételkedni lehetne; szavamat adom, hogy amit mondtam, a legtisztább való, s az idő be fogja bizonyítani állításomat. Ikerváry bámulva nézett barátjára, még mindig kételkedett, ha az csakugyan magánál van-e. De a következő vasárnap ismét ott ült a templomban, s figyelemmel kísérte Opálét, ki szomorúan pillantott néhányszor át hozzá, hol ő egyedül ült. Yárnay pár nap előtt elutazott. A templom után az ifjú megvárta a lelkészeket s a leánykával hazáig társalkodott, és Yárnay szavainak kezdett hitelt adni. Nemes, komoly, egyszerű modora, a mi ma először tűnt fel neki, s a könnyűség, melylyel mindenről beszélt, mást árult el, mint oly múltat, mint Ikerváry gondolt azelőtt róla, tudván, mint került Bárdosra ; s midőn elváltak, gondolkodva haladt kastélyába, s élénk érdeket érzett Opále iránt. — Ki lehet, mi összeköttetésben áll Várnayval ? — folyton e kérdésekre keresett feleletet, és sajnálta, hogy Várnay elutazott, anélkül hogy felvilágosította volna őt, s rejtélyeknél egyebet mondott volna Opáléról. Ikerváry Ádámnak atyja terjedelmes, de sok adóssággal terhelt birtokot hagyott, mikkel az ifjú eleinte nem sokat gondolt, költött és mulatott, mint azelőtt, míg atyja élt, míg végre kezdte észrevenni, hogy jövedelme évről-évre kevesebb, adóssága pedig mindig szaporodik. Tekintve az előtte lefolyt sok családi drámát, komolyan kezdett gondolkozni afelől, mint lehetne vagyoni állásán segíteni, s arra a meggyőződésre jutott, hogy az egyedüli mód erre kevesebbet adni ki, mint amit bevesz! ... Elhatározta tehát pár évre egészen visszavonulni a világtól, s Bárdoson telepedni le, unatkozni és adósságait fizetni, s ezért volt most a vadászati holt idényben a faluban, hol hosszú ideig szándékozott maradni, fenntartva magának azon reménységet, hogy végre is csak addig marad ott, míg a magány és unalom kiállhatatlanná nem válik neki. Midőn Opálé szépségéről és történetéről hallott, azt gondolta, hogy kis szórakozásra talál, s e futó szerelmi kaland nagy mulatságára szolgált volna. Azután látta őt, nagyon szépnek találta, s boszankodott, hogy Várnai közé és a leány közé lépett, mert hogy a gróf Opálénak jobban tetszett nála, azt azonnal észrevette. — Ez a vén farkas, — gondolá boszankodva, — ki egész életét szerelmi kalandokkal töltő, még most sem akarja mulatságait abba hagyni, s első látásra magába szereteté ezt a leányt. Így gondolkodott eleinte, de midőn Várnay oly különös dolgokat beszélt neki Opáléról, nem tudta mit gondoljon, e történetről, s a leányka rejtélyes állásában, szépségével és Várnay védelme alatt mind érdekesebb lett előtte, a mit még elősegített az, hogy Opálé tartózkodó, hideg volt iránta, majdnem bántóan kerülé társaságát. De ő nem hagyta elijeszteni magát, ha Várnayt nem látja, majd elfelejti, — gondolá, — s midőn Opálé kérdezte tőle, mikor tér vissza a gróf; azt felelte, hogy most sokáig nem, alkalmasint külföldre utazott, mint rendesen ilyenkor tenni szokta. Kellemetlen meglepetéssel látta, mint borult el e szavakra a leányka arca, s mily szórakozott és szomorú lett; féltékenységet érzett e vonzalom miatt, s tán nem akarta hinni, hogy szerelmes bele, mindamellett oly komoly vonzalmat érzett már iránta, mint, ha visszagondolt azelőtti vonzalmaira, soha sem tapasztalt. Az unalom okozza ezt, vígasztala magát, de nem volt ereje visszavonulni, s minden alkalmat felhasznált, hogy Opálelal találkozzék, s csak pár futó szót beszélhessen is vele. Egy vasárnap délután fölkereste a lelkészeket, s pár órát Opále-lal töltött a kis kertben, a nagy hársfa árnyékában, hol midőn belépett, a leány olvasással elfoglalva ült, és szokatlan derült arccal, s nyájas mosolylyal fogadta. — Milyen jókedvű ma kegyed, — mondá neki helyet foglalva, s gyönyörködve szemlélve a leányka viruló arcát. — Nagy öröm ért, — visszonzá őszintén Opále. — Levelet és egy csomó könyvet kaptam Várnay gróftól, s boldognak érzem magamat, hogy távollétében is reám gondol. — Milyen őszinte ön érzelmei ecsetelésében, — mondá nem minden gúny nélkül Ikerváry, — s milyen szerencsés ember az, kinek nehány sora oly boldoggá birja tenni kegyedet. A leányka meglepetve szemlélé az ifjú izgatott arcát. — Nem tudtam, hogy helytelent mondok, — szólt elpirulva, s hangja halk és bizonytalan volt. — Távolról sem tett helytelent, csak csodálkozom, hogy Várnay oly hirtelen meg tudta nyerni barátságát; én régibb ismerőse vagyok, s távolról sem dicsekedhetem azon szerencsével; tőlem bizonynyal nem fogadna el semmi ajándékot. — Nem, — mondá határozottan Opále, — bizonynyal nem, s azt hiszem az nem is volna helyes, ha tenném. — Mi különbség van köztem és Várnay között? — Sok, amit önnek nem mondhatok meg. — Talán, hogy ő sokkal idősebb nálam ? — Erre nem is gondoltam még, a gróf nagyon érdekes ember és fiatal. — Tudja-e — folytatá Ikerváry ingerelten a leány Várnay iránti vonzalma által, — hogy ha Zenő házas volna, ön leánya lehetne neki? — Valóban ezt nem hittem volna. — És mégis úgy van. De ő igen kellemesen tölti életét, s külsőben és kedélyben fiatal maradt. Sokat utazott, gyakran volt szerelmes, az élet minden kínálkozó alkalmát felhasználta, hogy szórakozzék; az ilyen férfiak sokáig nem öregszenek. A leányka égő arccal, bámuló szemekkel hallgatá e szavakat, s pár pillanatig nem felelt, míg az ifjú figyelemmel kísérte arcán a változást, és örült szavai hatásának. — Bizonynyal legutóbbi párbaja is valamely hölgy végett történt ? — kérdé aztán halkan. — Nem, az másnemű ügy lehetett. Szentgyörgyi gróffal vitt pár hónap előtt, s Szentgyörgyi durva ember lévén, gyakran mond olyat, a miért kénytelen azután elégtételt adni. — Szentgyörgyi Bálint? — kérdé Opále. (Foly. köv.)