Fővárosi Lapok 1881. október (223-248. szám)

1881-10-09 / 230. szám

Vasárnap, 1881. október , 230. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik ms ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-de­cemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzeslevelek e cím alatt küldendők : »A Fővárosi Lapok kiadó­­hivatalának Budapesten.« A boldog férj. Én s hitves társam, ha Amandám, Ülünk kettecské­n a verandán, Kezembe’ könyv, de nem nézek belé, Szemem kalandoz kifelé, Hol a búcsúzó nyári sugarak Mindent aranyba mártanak , Az ő kezében a kötés, Ez ő­s idővesztegetés, Jó háziasszony múlhatatlansága, Termékiben igaz hogy méregdrága, Hanem egyúttal méreg­hárító És hivatalos eszme­szállító. Nem esze a cseléd körül forog, Boszantja számos, rosszul tett dolog; Aztán »urát« is szemügyre veszi, S kötése meg-megsúgja ő neki, Mi mindent szoktam én is véteni. »Fél óra múlva, mond, a nap leszáll, Majd hűvös alkony-szellő fujdogál; Te jól tudod, hogy nátha, csúz Minduntalan testedbe csúsz; És mégis, a világért sem fogod Magadra venni béllelt zubbonyod ; Mert, jóllehet család van rád utalva, Legkisebb gondod, hogy vigyázz magadra ; Pedig, hi­ába, első az egésség: Csakhogy, javulni, benned semmi készség; Itt falra borsó a tanács, ha jó . . .« S még ezután ered meg ám a szó ! Én hallgatok, mig igy dorgál szerelmem, S oly jól esik, hogy nem kell rá felelnem: Hisz, oly hibának útját állanom Mely (a miként jósolja angyalom) Fél óra múlva lesz elkövetendő, Nekem harminc perc épen elegendő. Hát hallgatok, elnézek a vidéken, Gyönyörködöm a nyájas esti képben, S nem szava, édes korholásival, Egy régi, régi korba visszacsal: A gyermeki édenre gondolok : Akkor vagyunk — nem tudva — boldogok ! Most én, tudattal, az vagyok ; És kedvesem, feddező szentem Még gyermekké is bűvöl engem: Hisz ama szép időn mi más Húzódik végig, mint — szidás. Greguss Ágost. ------«KS®»----­Zúzzuk szét az ékszert. (Beszély.) Beniczkyné Bajza Lenkétől. (Folytatás.) — De gondolja meg, mit veszt kegyed e hatá­rozata által — mondá Várnay­­ nevet, vagyoni világi állást, mi lehet jövője itt, ez egyszerű viszonyok között; kihez mehet majd férjhez, mint a lelkészek fo­gadott leánya ? — Nem óhajtok férjhez menni, s nem vágyom földi javak után. A lelkészeknél jobb szülőket nem találhatnék, s talán nem vagyok szerénytelen, ha ke­gyedet barátomnak nevezem, s azt remélem, hogy néha-néha gondol reám, és ha ismét ide jön, majd fel­keres. Könyök áztaták arcát e szavak alatt, s Várnay meghatva hallgatá őt; szavaiból látta, hogy elbeszé­lése nem sokkal jobb hitre gerjesztő atyja iránt, s gyanítá, hogy a leányka, oly benyomásokat foga­dott szivébe, mik egész életében eltörülhetetlenek ma­radnak. — Most nem akarom rábeszélni semmire, de jön idő — mondá meggyőződéssel Várnay, — hol saját maga fog engem kérni, hogy vezessem vissza a szülői házhoz, melynek most még bozzad átlépni küszöbét. IX. — Szeretném tudni, — mondá nevetve Iker­­váry, midőn Várnay este felé hozzá belépett — mi érdek köt téged, Zenő, azon kis lányhoz, kinek sor­sában oly élénk részt veszesz, s miatta nem restelsz ez unalmas évadban itt talán időzni. — Kiváncsi vagy reá ? — kérdő a legközelebb álló karszékbe vetve magát a gróf; — megmondom, szeretném Opálét hozzád férjhez adni. — Tréfálsz, vagy önkívületben beszélsz. Azt hittem, nagyobb fogalmaid vannak rólam, mint hogy egy kis útszélen talált, kószáló leányt szánj felesé­gemül. — Ne neheztelj Adám, a­mit mondtam, nem oly nagy sértés, mint a­milyennek látszik. Én isme­rem Opálé születését, tudom mi módon és honnét került ide, s mondhatom: családja, neve nem rosszabb a tiednél, vagyonával pedig kevés leány dicsekedhetik hazánkban. — Most már ismét azt hiszem, hogy félre beszélsz!] — És ismét csalódol, ismersz engem; kevés ember van, ki nálam jobban őrizkednék valótlant mon­dani vagy csak olyat is, a­miben kételkedni lehetne; szavamat adom, hogy a­mit mondtam, a legtisztább való, s az idő be fogja bizonyítani állításomat. Ikerváry bámulva nézett barátjára, még mindig kételkedett, ha az csakugyan magánál van-e. De a következő vasárnap ismét ott ült a templomban, s figyelemmel kísérte Opálét, ki szomorúan pillantott néhányszor át hozzá, hol ő egyedül ült. Yárnay pár nap előtt elutazott. A templom után az ifjú megvárta a lelkészeket s a leánykával hazáig társalkodott, és Yárnay szavai­nak kezdett hitelt adni. Nemes, komoly, egyszerű modora, a mi ma először tűnt fel neki, s a könnyűség, melylyel mindenről beszélt, mást árult el, mint oly múltat, min­t Ikerváry gondolt azelőtt róla, tudván, mint került Bárdosra ; s midőn elváltak, gondol­kodva haladt kastélyába, s élénk érdeket érzett Opále iránt. — Ki lehet, mi összeköttetésben áll Várnay­­val ? — folyton e kérdésekre keresett feleletet, és saj­nálta, hogy Várnay elutazott, anélkül hogy felvilágo­sította volna őt, s rejtélyeknél egyebet mondott volna Opáléról. Ikerváry Ádámnak atyja terjedelmes, de sok adóssággal terhelt birtokot hagyott, mikkel az ifjú eleinte nem sokat gondolt, költött és mulatott, mint az­előtt, míg atyja élt, míg végre kezdte észrevenni, hogy jövedelme évről-évre kevesebb, adóssága pedig mindig szaporodik. Tekintve az előtte lefolyt sok családi drá­mát, komolyan kezdett gondolkozni afelől, mint le­hetne vagyoni állásán segíteni, s arra a meggyőződésre jutott, hogy az egyedüli mód erre­ kevesebbet adni ki, mint a­mit bevesz! ... Elhatározta tehát pár évre egészen visszavonulni a világtól, s Bárdoson­ telepedni le, unatkozni és adóssá­gait fizetni, s ezért volt most a vadászati holt idényben a faluban, hol hosszú ideig szándékozott maradni, fenn­tartva magának azon reménységet, hogy végre is csak addig marad ott, míg a magány és unalom kiállhatat­­lanná nem válik neki. Midőn Opálé szépségéről és törté­netéről hallott, azt gondolta, hogy kis szórakozásra talál, s e futó szerelmi kaland nagy mulatságára szolgált volna. Azután látta őt, nagyon szépnek találta, s boszankodott, hogy Várnai közé és a leány közé lé­pett, mert hogy a gróf Opálénak jobban tetszett nála, azt azonnal észrevette. — Ez a vén farkas, — gondolá boszankodva, — ki egész életét szerelmi kalandokkal töltő, még most sem akarja mulatságait abba hagyni, s első látásra magába szere­teté ezt a leányt. Így gon­dolkodott eleinte, de midőn Várnay oly különös dol­gokat beszélt neki Opáléról, nem tudta mit gondoljon, e történetről, s a leányka rejtélyes állásában, szépségé­vel és Várnay védelme alatt mind érdekesebb lett előtte, a mit még elősegített az, hogy Opálé tartóz­kodó, hideg volt iránta, majdnem bántóan kerülé tár­saságát. De ő nem hagyta elijeszteni magát, ha Vár­­nayt nem látja, majd elfelejti, — gondolá, — s midőn Opálé kérdezte tőle, mikor tér vissza a gróf; azt fe­lelte, hogy most sokáig nem, alkalmasint külföldre uta­zott, mint rendesen ilyenkor tenni szokta. Kellemet­len meglepetéssel látta, mint borult el e szavakra a leányka arca, s mily szórakozott és szomorú lett; fél­tékenységet érzett e vonzalom miatt, s tán nem akarta hinni, hogy szerelmes bele, mind­amellett oly komoly vonzalmat érzett már iránta, min­t, ha visszagondolt azelőtti vonzalmaira, soha sem tapasztalt. Az unalom okozza ezt, vígasztala magát, de nem volt ereje vissza­vonulni, s minden alkalmat felhasznált, hogy Opále­­lal találkozzék, s csak pár futó szót beszélhessen is vele. Egy vasárnap délután fölkereste a lelkészeket, s pár órát Opále-lal töltött a kis kertben, a nagy hársfa árnyékában, hol midőn belépett, a leány olvasással el­foglalva ült, és szokatlan derült arccal, s nyájas mo­­solylyal fogadta. — Milyen jókedvű ma kegyed, — mondá neki helyet foglalva, s gyönyörködve szemlélve a leányka viruló arcát. — Nagy öröm ért, — visszonzá őszintén Opále. — Levelet és egy csomó könyvet kaptam Várnay gróf­tól, s boldognak érzem magamat, hogy távollétében is reám gondol. — Milyen őszinte ön érzelmei ecsetelésében, — mondá nem minden gúny nélkül Ikerváry, — s milyen szerencsés ember az, kinek nehány sora oly boldoggá birja tenni kegyedet. A leányka meglepetve szemlélé az ifjú izgatott arcát. — Nem tudtam, hogy helytelent mondok, — szólt elpirulva, s hangja halk és bizonytalan volt. — Távolról sem tett helytelent, csak csodálko­zom, hogy Várnay oly hirtelen meg tudta nyerni barát­ságát; én régibb ismerőse vagyok, s távolról sem dicse­­kedhetem azon szerencsével; tőlem bizonynyal nem fo­gadna el semmi ajándékot. — Nem, — mondá határozottan Opále, — bi­zonynyal nem, s azt hiszem az nem is volna helyes, ha tenném. — Mi különbség van köztem és Várnay között? — Sok, a­mit önnek nem mondhatok meg. — Talán, hogy ő sokkal idősebb nálam ? — Erre nem is gondoltam még, a gróf nagyon érdekes ember és fiatal. — Tudja-e — folytatá Ikerváry ingerelten a leány Várnay iránti vonzalma által, — hogy ha Zenő házas volna, ön leánya lehetne neki? — Valóban ezt nem hittem volna. — És mégis úgy van. De ő igen kellemesen tölti életét, s külsőben és kedélyben fiatal maradt. Sokat utazott, gyakran volt szerelmes, az élet minden kínál­kozó alkalmát felhasználta, hogy szórakozzék; az ilyen férfiak sokáig nem öregszenek. A leányka égő arccal, bámuló szemekkel hall­gatá e szavakat, s pár pillanatig nem felelt, míg az ifjú figyelemmel kísérte arcán a változást, és örült szavai hatásának. — Bizonynyal legutóbbi párbaja is valamely hölgy végett történt ? — kérdé aztán halkan. — Nem, az másnemű ügy lehetett. Szentgyör­­gyi gróffal vitt pár hónap előtt, s Szentgyörgyi durva ember lévén, gyakran mond olyat, a miért kénytelen azután elégtételt adni. — Szentgyörgyi Bálint? — kérdé Opále. (Foly­. köv.)

Next