Fővárosi Lapok 1881. december (274-298. szám)

1881-12-01 / 274. szám

t. „­­ Melléklet a „Fővárosi lapok“ 274. számához, de a mártyrja vérzett el az amphitheatrum vadállata­inak karmai között, így egyesült e két játék: a gladiátori és állat­viadal a római nép mulatságain. Állat és gladiátor úgy sem messze állottak egymástól a római nép sze­mében, mely a győztes bikára ép úgy koszorút dobott páholyából, mint az ellenfele holttestéről büszkén fel­tekintő gladiátornak. És e két játék, melyekben Róma vad jelleme domborodott ki, hozta létre az amphi­­theatrumot. A theatrum ülései kevés helyet nyújtottak már a roppant közönségnek, a cirkus carcerei (rekeszei) nem voltak elegendők a vadállatoknak a játék előtti tartózkodására, a hosszú falak védett helyei pedig a nézők befogadására. Mert, hogy mily néptömeg láto­gatta e játékokat, kitűnik egy részről Cicero nyilatko­zatából, a­ki bevallja, hogy soha sem látott nagyobb népgyűlekezést, mint a gladiátori spektákulumoknál, melyek a polgárság minden osztályát gyönyörköd­tették­), másrészről pedig a Tacitus által fölemlített szerencsétlen esetből, hogy midőn Fidenaeben, tehát csak egy Rómához közel eső vidéki városban a fából rögtönzött amphitheatrum összerogyott, ötvenezer embert temetett gerendái alá.2) Tehát az a szükség, hogy a vadállatoknak elegendő és alkalmas helyisé­­gek, a közönségnek pedig az épület minden oldalán nézőhelye legyen, hozta létre az amphitheatrumot, eme kerülők alakú épületet, amelynek neve is csak köröskörül ülésekkel ellátott színházat jelent.3) Annyi elismeréssel azonban tartozunk a római szellemnek, hogy az amphitheatrum nem a köztársa­ság nagy fényes korszakaiban jött létre, hanem a csá­szárság hajnalán. A királyság építette Rómának a cirkusz, a köztársaság a színházat, a császárság az amphitheatrumot. Nem azok az idők és erköl­csök hozták létre az amphitheatrumot, melyek egykor Rómának világhódító erejét adták, hanem amelyeken Cicero elszomorodva sóhajtott fel: o tempóra, o mores! Nem az a Róma volt már ez, melyet egykor Pyrrhus követe — a senatorok méltóságát látva — királyok hazájának nevezett, hanem a melyet Jugurtha — a polgárok jellemére célozva — eladó városnak nyilvá­nított. Nem az a nép volt már ez, mely hajdan a Gradiusokkal élén jogaiért küzdött, hanem a melyet Cicero bizalmas barátja előtt.) Romulus csőcseléké­nek nevez, s a­melynek Juvenalis satirája szerint csak ganem et circencenses (kenyeret és játékokat) kellett adni, hogy elhallgasson, mint az ugató eb. Nem a szabad polgárok, hanem a szolgalelkek társadalmának épült fel az amphitheatrum, mert a császárság kezde­tén Seneca megjegyzése szerint a szó valódi értelmé­ben több volt a rabszolga Rómában, mint a szabad polgár. Valóban ijesztő képet nyújt Rómának e korbeli társadalma.5) Míg egyfelől a szegény embert csak az állam költségén való támogatás volt képes az éhhalál ellen biztosítani és e koldus nyomornak — mely a dolgok visszahatása következtében másfelől ismét ok gyanánt szerepelt, — szükséges következménye az lett, hogy a kolduslomhaságnak és koldus j­óllakásnak kar­jaiba vetette magát a római plebejus, s munka helyett inkább a színházban tátotta a száját, addig a dúsgaz­dag lovagok és előkelők rendjében képzeletet megha­ladó fényűzés terjed el. Caesar magával viteti mozaik padlózatát hadjárataiban még Gallia kietlen vidékeire is, kéjpaloták ezrei emelkednek a falvakon és Rómá­ban, melyeknek gyakran egy bútordarabja is mesés árba kerül, ékszerek, drágakövek pazar fénye, műem­lékek pompája csillog mindenütt. S nincs természet­­tudós, ki buzgóbban kutathatná ki a földet és tengert, új állatokat és növényeket keresve, mint ahogy e kor evőművészei tették, új cikkeket keresendők a konyha számára. És míg fent a pompa, alant a nyomor öli el a nemzet szellemét, kihal az erkölcsi érzés is a nép szívéből. Erény, erkölcsiség, családi élet a társadalom minden rétegében elavult dologgá válnak. A szegény­ség már nem csak a legnagyobb, hanem az egyetlen bűn és gyalázat volt. Pénzért eladta az államférfi az államot, a senator szavazatát, a polgár a szabadságát. Pénzért az előkelő hölgy épp úgy eladja magát, mint az utolsó némber és kitörölteti a nevét matrónák sorá­ból, hogy a ledérhölgyek jegyzékébe írassa be. Ily társadalomnak szolgált mulatságára az amphitheatrum, melyet először C. Scribonius Curio építtetett atyja temetési ünnepélyén 53-ban K. e., tehát csak öt évvel a köztársaságot sírba temető pharsalusi csata előtt. A másodikat Julius Caesar hozta létre hét év múlva 46-diki fényes vivójátékain; de még ez is — mint az előbbi, — csak fából volt építve s a játék bevégzése után szétszedetett. Rő­­amphitheatrum Augusztus császár alatt épült, melyet, minthogy a császár gátolva volt körülményei által, barátja, Statilius Taurus állíttatott fel az actiumi ütközet után, a 30-dik évben K. e. a Mars mezején. De hogy ennek is csak egy része volt kőből készítve, mutatja a körülmény, hogy Nero alatt a várost elhamvasztó óriás­tűznek esett áldozatul. A következő császárok: Caligula, Claudius, Nero, kik a gladiátori játékoknak kiváló kedvelői voltak, szintén szándékoz­nak amphitheátrumot építeni, de tervök kivitel nélkül maradt. Játékaihoz Nero is csak egy fa-alkotmányt készíttetett. A Blaviusoknak, Vespasiannak és Titusnak jutott a dicsőség, hogy fölépítsék azt az amphi­theatrumot, mely kolosszális nagyságával fölöslegessé tette mások építését­), s mely a római íróknál az alapí­tók nevéről »Elavium«-nak, későbbi időkben pedig az előtte állott Apollo-szoborról, vagy éppen nagyságáról vett elnevezéssel egyszerűen Colosseum-nak, vagy olasz ferdítéssel Coliseumnak neveztetett. Vespasian a város közepén választott helyet amphitheatrumának, a­hová azt már Augusztus is tervezte volt, a Caelius, Esqui­­linus és Velia közt elterülő völgyben. E helyen ekkor Nero arany­ palotája, díszkertje és nagyszerű halas­tava állott. A tóval szemben Apollo szobra, Nero alakjára mintázva, melynek célja volt a fantasztikus lelkületű császár istenítése, midőn Apollo jelvényeivel, kezében lantot tartva, fején zöld borostyán-koszorúval volt ábrázolva. Vespasian családja, Agrippa fia iránt érzett gyűlöletből, lerombolta e halhatatlan művekkel gazdag palotát, a napisten szobrává alakította át Nero szobrát, kiszárította a tavat s helyére emelte a leg­nagyobb amphitheatrumot, melyet valaha láttak a századok. De Vespasian nem érhette meg tervének valósu­­lását. A befejezés fiára, Titusra maradt. Titus, kit a hízelgés »az emberi nem gyönyörűségének« nevezett, miután elhamvasztotta Jeruzsálemet és annak romjain másfél millió zsidót felkoncoltatott; harmincezer fog­lyot hurcolt magával Rómába, hogy diadalutján győ­zelmi jelvényül szolgáljanak s hogy ostortól csapdosott vállaikon hordják össze az amphitheatrum kőhalma­zát. Sajátságos végzete e népnek, hogy a honalapitás előtt a Pharaok pyramisainak, hazájuk feldúlása után pedig Titus amphitheatrumának építésén vérzettek el, mely épületek mind egyenlő csodái az őskornak, s egyenlően bámulat tárgyai az utó­kornak. És az óriási mű, mely tizennyolc századon át dacol az idő viharai­val, mely — habár romjaiban — ma is ott áll, kima­gasodva Róma palotái fölött, három év alatt épült fel, másfél méter magas, három méter hosszú faragott kövekből, cement nélkül, csapokkal és ónnal össze­illesztve. Az utazó csodálattal áll meg a nagyszerű rom óriási arányainál s nem tudja, hogy az ötvenkét méter szédítő magasságára felhalmozott kövek a nép fensé­gének vagy a császár nagyravágyásának voltak-e jel­képei, mert a római Caesarok amazzal ámították a népet, s emezt hordozták kebelükben; nem tudja, hogy e títáni épületben, mely az ó­világ kövületeként ma­radt fenn, alkotó szelleme volt-e nagyobb az embernek, vagy pedig bűne, melyet e falak között vérontásaival elkövetett. Titus, midőn az amphitheatrum fölépült, száznapi ünnepélylyel ülte meg trónraléptét, melyek alatt dámvad, elefánt, tigris, oroszlán és emberviadalok szentelték fel a Colosseumot s fecskendezték be meleg vérrel úgy a császár, mint a népnek arcát. Kilencezer vadállat veszett el a küzdő homokon, s a történelem, mely följegyezte az elpusztult vadállatok számát, az emberek számáról egy szóval sem emlékezik meg; két­ségkívül azért, mert a rabszolgák kevesebbe kerültek a császárnak, mint a vadállatok.2) Az amphitheatrum külseje teljes épségében — miként ezt a legjobban konzervált északnyugati oldal ma is mutatja — négyemeletes kerülék alakú falat tüntetett fel, természetesen tető nélkül, mint a szín­házak és cirkuszok, minthogy a játékokat nappal tar­tották, midőn — ha a szükség kívánta —a gépezetek segélyével vitorla-vásznat vontak fel tetőül az eső vagy a nap égető sugarai ellen. Nyolcvan nagyszerű bolt­ivezet, mely egyszersmind ugyanannyi kapu gyanánt szolgált, képezte minden emelet kerítését. Ez övezetek egymásra borulása az architektúra nagy művészete volt. Minden övezet számokkal volt jelölve, valószínű­leg vonatkozással a város különböző kerületeire, úgy hogy az egyes kerületek lakosainak meghatározott bejárások volt, melyek ismét megszabott üléssorokhoz vezettek, hogy így a ki­­s bevonulásnál minden tolon­gás el legyen kerülve. Az alsó épülettömb boltíveinek oldalain a falba épített dór oszlopok emelkedtek; ezek fölött párkány­­koszorú állt, melyen a második emelet boltívei nyu­godtak megfelelő féloszlopaikkal, melyek azonban a rómnai könnyed, kecses modorhoz tartoztak. Az előbbi­hez hasonló párkányzat koronázta a második épület­tömböt s képezte alapját a harmadiknak, mely szintén ívekkel s korinthusi gazdag és virágos oszlopokkal volt díszítve. Végre egy faoszlopokkal ékített, ablak­nyílásokkal ellátott fal — mely rovátkolt fej­díszhez hasonlított — fejezte be a monumentális épületet. Ez emlékben a római építészetnek egész jelleme és eszméi láthatók. A görög kellem és szépség helyébe a kolosszális nagyszerűség lépett. A Colosseum méltó emlék a világhódító néphez, mely a rabszolgák és foglyok millióival rendelkezett, s csak ezek vállain lehetetett is e tömegeket oly roppant magasságra emelni. A nép, mely a Colosseumot építette, látta keletet, látta annak rengeteg épületeit, s ez épületekre kiterjesztő mint virágfüzért, a görög ízlést. A római építészet nem Athenae és Corinthus kedves, tetszős építészete többé; van valami kevésbbé szép a római emlékeken, de annál több van a nagyszerűből. Ott vannak a görögök előtt ismeretlen s a hatalom és erő eme földjére oly bámulatosan épített keleti boltozatok. Ott az etrusk ívek, minőket a hellén világ sohasem épített. Aztán a görög építészet mindhárom modorát — a­mely hazájában mindig külön volt választva , mint egyesíti a római fokozatos lépcsőzetben egyetlen emlé­ken : először az alapon a dórt, a legegyszerűbbet és legtisztábbat, aztán középen a róm­ait, a legelegán­­sabbat, a legkönnyedebbet, végül a legvirágosabbat, a legdíszesebbet, a korinthusit, mely az egész épületet, mint fejék, koronázza. 4) pro Sext. c. 38, 59. 2) Tacit. Annál. IV. 62. 3) A színház ugyanis már a görögöknél, kiktől ez in­tézményt Róma átvette, csak a nézőtértől nyerte elnevezését. — Pars pro toto. 4) Ad Atticum II­­I. B) A következő néhány mondat a római társadalom jellemzéséről, nem légből kapott nagy szavak halmaza, ha­nem oly művekből, mint Mommsen története (VIILik köt.) és Boissier fönt idézett munkája, van merítve sőt néhol szó szerint kiírva. 1) Ezen kívül csak is egy amphitheatrumot említenek még Rómában a latin írók u. m. az Amp; Castrense-t az Esquilinu­si hegyen, mely pusztán a katonaság gyakorla­tainak szolgált színteréül és a Titusénál sokszorta kisebb volt. Állítják ugyan, hogy Traján is épített volna játékaihoz egy amphitheatrumot a Mars mezején, de ezt Pausanias­z min­denfelől kerek nagy színháznak« nevezi, és igy nem bizo­nyos, vajon amphitheatrum volt-e. Különben Hadrian le­­rontatta. 2) E megjegyzés valamint a Coloss­um külsejének következő leírása, s alább a gladiátori küzdelem festésének több pontja Castelar Emil »művészet, vallá és természet Olaszországban« című reflexiókban gazdag művéből vannak merítve.I — 1633 — Fővárosi hírek. * A budai várpalotában tegnap délelőtt a ki­rály általános kihallgatást­ tartott, melyre mintegy másfél százan jelentkeztek. Ő felsége még kedden este jött be Gödöllőről, reggel a várkápolnában csöndes misét hallgatott s tíz órakor kezdte meg a kihallga­tást. A számos kérvényezőn kivűl többen jelentek meg, hogy kineveztetésükért, kitüntetésükért köszönetet mondjanak. Többek közt ott voltak Trefort, báró Ke­mény és Szende Béla miniszterek, gróf Festetich György koronaőr, Samassa érsek, Victer címzetes püs­pök, Caloger­a spalatói püspök; főrangú katonák kö­zül báró Ramberg Viktor lovassági tábornok, Sche­mel altábornagy, Dreeler, Leddissu és báró Waldstät­ten vezérőrnagyok; továbbá gróf Szapáry István pest­megyei, Hertelendy torontáli és Sándor Béla bácsme­­gyei főispánok. A főbb hivatalnoki karból jelentkez­tek Vajkay Károly királyi táblai alelnök, Bartha leg­főbb itélőszéki bíró, Buzetzky, K. Salinen, Trscsinszky miniszteri tanácsosok,Thaisz Elek főkapitány sat.A kül­döttségek közt volt a vörös­ kereszt egyleté, melynek tag­jai voltak Tabody cs. és kir. kamarás, Benárd minisz­teri tanácsos és neje s Rupp Zsigmondné; a műegyetem részéről Szily Kálmán rektor és Stoczek József tanár tisztelegtek. Ott voltak még Orczy bárónő alapítványi hölgy, Simonffy kir. tanácsos és debreceni polgármes­ter, dr. Hampel József egyetemi tanár és múze­umi őr s még számosan. A kihallgatások után ő felsége a várpalotában villás­reggelit költött el s délu­tán négy órakor külön vonaton visszatért Gödöllőre. * Országgyűlés. A képviselő­házban tegnap végleg megszavazták a kikinda-becskereki va­sútról s Torna­ és Abaúj megyék egyesítéséről szóló törvényjavaslatokat, aztán a Szalay Imre mentelmi jogának felfüggesztése került napi­rendre. A királyi ügyészség sajtópert indított Szalay Imre képviselő ellen egy, a választások idején kiadott proklamációja miatt, melyben Szalay a királyi ügyészség nézete sze­rint a népet a vagyonosabb osztályok és a hatóság ellen izgatta. A mentelmi bizottság azt javasolta, hogy a ház adja ki Szalayt a bíróságnak. Ezzel szemben Polonyi Géza indítványt adott be, hogy a ház ne füg­­geszsze fel a Szalay Imre mentelmi jogát; kívánsá­gára a kérdéses proklamációt fel is olvasták egész ter­jedelemben . Polonyi aztán fejtegető, hogy abban nincs vétség, mert a törvény értelmében osztályok nálunk többé nincsenek. Szlávy Olivér bizottsági előadó erre megjegyzé, hogy Polonyi beszéde bíróság elé való véd­­beszéd, de a ház nem ítél a vád fölött, csak arról, váj­jon illetékes hatóság emeli-e a panaszt s nem forog-e fenn zaklatás. A ház aztán 116 szóval 100 ellenében kimondta a Szalay Imre mentelmi jogának felfüggesz­tését. — Ezután majdnem vita nélkül elfogadták a csendőrség nyugdíjazásáról szóló törvényjavaslatot s végül megadták a kormánynak a meghatalmazást, hogy a honvédmenházat állami kezelésbe átvegye. A legközelebbi ülés szombaton lesz. — A főrendi­ház délután egy órakor szintén tartott ülést, melyen az elnök különféle bejelentései után a képviselőháztól .

Next