Fővárosi Lapok 1881. december (274-298. szám)
1881-12-01 / 274. szám
t. „ Melléklet a „Fővárosi lapok“ 274. számához, de a mártyrja vérzett el az amphitheatrum vadállatainak karmai között, így egyesült e két játék: a gladiátori és állatviadal a római nép mulatságain. Állat és gladiátor úgy sem messze állottak egymástól a római nép szemében, mely a győztes bikára ép úgy koszorút dobott páholyából, mint az ellenfele holttestéről büszkén feltekintő gladiátornak. És e két játék, melyekben Róma vad jelleme domborodott ki, hozta létre az amphitheatrumot. A theatrum ülései kevés helyet nyújtottak már a roppant közönségnek, a cirkus carcerei (rekeszei) nem voltak elegendők a vadállatoknak a játék előtti tartózkodására, a hosszú falak védett helyei pedig a nézők befogadására. Mert, hogy mily néptömeg látogatta e játékokat, kitűnik egy részről Cicero nyilatkozatából, aki bevallja, hogy soha sem látott nagyobb népgyűlekezést, mint a gladiátori spektákulumoknál, melyek a polgárság minden osztályát gyönyörködtették), másrészről pedig a Tacitus által fölemlített szerencsétlen esetből, hogy midőn Fidenaeben, tehát csak egy Rómához közel eső vidéki városban a fából rögtönzött amphitheatrum összerogyott, ötvenezer embert temetett gerendái alá.2) Tehát az a szükség, hogy a vadállatoknak elegendő és alkalmas helyiségek, a közönségnek pedig az épület minden oldalán nézőhelye legyen, hozta létre az amphitheatrumot, eme kerülők alakú épületet, amelynek neve is csak köröskörül ülésekkel ellátott színházat jelent.3) Annyi elismeréssel azonban tartozunk a római szellemnek, hogy az amphitheatrum nem a köztársaság nagy fényes korszakaiban jött létre, hanem a császárság hajnalán. A királyság építette Rómának a cirkusz, a köztársaság a színházat, a császárság az amphitheatrumot. Nem azok az idők és erkölcsök hozták létre az amphitheatrumot, melyek egykor Rómának világhódító erejét adták, hanem amelyeken Cicero elszomorodva sóhajtott fel: o tempóra, o mores! Nem az a Róma volt már ez, melyet egykor Pyrrhus követe — a senatorok méltóságát látva — királyok hazájának nevezett, hanem a melyet Jugurtha — a polgárok jellemére célozva — eladó városnak nyilvánított. Nem az a nép volt már ez, mely hajdan a Gradiusokkal élén jogaiért küzdött, hanem a melyet Cicero bizalmas barátja előtt.) Romulus csőcselékének nevez, s amelynek Juvenalis satirája szerint csak ganem et circencenses (kenyeret és játékokat) kellett adni, hogy elhallgasson, mint az ugató eb. Nem a szabad polgárok, hanem a szolgalelkek társadalmának épült fel az amphitheatrum, mert a császárság kezdetén Seneca megjegyzése szerint a szó valódi értelmében több volt a rabszolga Rómában, mint a szabad polgár. Valóban ijesztő képet nyújt Rómának e korbeli társadalma.5) Míg egyfelől a szegény embert csak az állam költségén való támogatás volt képes az éhhalál ellen biztosítani és e koldus nyomornak — mely a dolgok visszahatása következtében másfelől ismét ok gyanánt szerepelt, — szükséges következménye az lett, hogy a kolduslomhaságnak és koldus jóllakásnak karjaiba vetette magát a római plebejus, s munka helyett inkább a színházban tátotta a száját, addig a dúsgazdag lovagok és előkelők rendjében képzeletet meghaladó fényűzés terjed el. Caesar magával viteti mozaik padlózatát hadjárataiban még Gallia kietlen vidékeire is, kéjpaloták ezrei emelkednek a falvakon és Rómában, melyeknek gyakran egy bútordarabja is mesés árba kerül, ékszerek, drágakövek pazar fénye, műemlékek pompája csillog mindenütt. S nincs természettudós, ki buzgóbban kutathatná ki a földet és tengert, új állatokat és növényeket keresve, mint ahogy e kor evőművészei tették, új cikkeket keresendők a konyha számára. És míg fent a pompa, alant a nyomor öli el a nemzet szellemét, kihal az erkölcsi érzés is a nép szívéből. Erény, erkölcsiség, családi élet a társadalom minden rétegében elavult dologgá válnak. A szegénység már nem csak a legnagyobb, hanem az egyetlen bűn és gyalázat volt. Pénzért eladta az államférfi az államot, a senator szavazatát, a polgár a szabadságát. Pénzért az előkelő hölgy épp úgy eladja magát, mint az utolsó némber és kitörölteti a nevét matrónák sorából, hogy a ledérhölgyek jegyzékébe írassa be. Ily társadalomnak szolgált mulatságára az amphitheatrum, melyet először C. Scribonius Curio építtetett atyja temetési ünnepélyén 53-ban K. e., tehát csak öt évvel a köztársaságot sírba temető pharsalusi csata előtt. A másodikat Julius Caesar hozta létre hét év múlva 46-diki fényes vivójátékain; de még ez is — mint az előbbi, — csak fából volt építve s a játék bevégzése után szétszedetett. Rőamphitheatrum Augusztus császár alatt épült, melyet, minthogy a császár gátolva volt körülményei által, barátja, Statilius Taurus állíttatott fel az actiumi ütközet után, a 30-dik évben K. e. a Mars mezején. De hogy ennek is csak egy része volt kőből készítve, mutatja a körülmény, hogy Nero alatt a várost elhamvasztó óriástűznek esett áldozatul. A következő császárok: Caligula, Claudius, Nero, kik a gladiátori játékoknak kiváló kedvelői voltak, szintén szándékoznak amphitheátrumot építeni, de tervök kivitel nélkül maradt. Játékaihoz Nero is csak egy fa-alkotmányt készíttetett. A Blaviusoknak, Vespasiannak és Titusnak jutott a dicsőség, hogy fölépítsék azt az amphitheatrumot, mely kolosszális nagyságával fölöslegessé tette mások építését), s mely a római íróknál az alapítók nevéről »Elavium«-nak, későbbi időkben pedig az előtte állott Apollo-szoborról, vagy éppen nagyságáról vett elnevezéssel egyszerűen Colosseum-nak, vagy olasz ferdítéssel Coliseumnak neveztetett. Vespasian a város közepén választott helyet amphitheatrumának, ahová azt már Augusztus is tervezte volt, a Caelius, Esquilinus és Velia közt elterülő völgyben. E helyen ekkor Nero arany palotája, díszkertje és nagyszerű halastava állott. A tóval szemben Apollo szobra, Nero alakjára mintázva, melynek célja volt a fantasztikus lelkületű császár istenítése, midőn Apollo jelvényeivel, kezében lantot tartva, fején zöld borostyán-koszorúval volt ábrázolva. Vespasian családja, Agrippa fia iránt érzett gyűlöletből, lerombolta e halhatatlan művekkel gazdag palotát, a napisten szobrává alakította át Nero szobrát, kiszárította a tavat s helyére emelte a legnagyobb amphitheatrumot, melyet valaha láttak a századok. De Vespasian nem érhette meg tervének valósulását. A befejezés fiára, Titusra maradt. Titus, kit a hízelgés »az emberi nem gyönyörűségének« nevezett, miután elhamvasztotta Jeruzsálemet és annak romjain másfél millió zsidót felkoncoltatott; harmincezer foglyot hurcolt magával Rómába, hogy diadalutján győzelmi jelvényül szolgáljanak s hogy ostortól csapdosott vállaikon hordják össze az amphitheatrum kőhalmazát. Sajátságos végzete e népnek, hogy a honalapitás előtt a Pharaok pyramisainak, hazájuk feldúlása után pedig Titus amphitheatrumának építésén vérzettek el, mely épületek mind egyenlő csodái az őskornak, s egyenlően bámulat tárgyai az utókornak. És az óriási mű, mely tizennyolc századon át dacol az idő viharaival, mely — habár romjaiban — ma is ott áll, kimagasodva Róma palotái fölött, három év alatt épült fel, másfél méter magas, három méter hosszú faragott kövekből, cement nélkül, csapokkal és ónnal összeillesztve. Az utazó csodálattal áll meg a nagyszerű rom óriási arányainál s nem tudja, hogy az ötvenkét méter szédítő magasságára felhalmozott kövek a nép fenségének vagy a császár nagyravágyásának voltak-e jelképei, mert a római Caesarok amazzal ámították a népet, s emezt hordozták kebelükben; nem tudja, hogy e títáni épületben, mely az óvilág kövületeként maradt fenn, alkotó szelleme volt-e nagyobb az embernek, vagy pedig bűne, melyet e falak között vérontásaival elkövetett. Titus, midőn az amphitheatrum fölépült, száznapi ünnepélylyel ülte meg trónraléptét, melyek alatt dámvad, elefánt, tigris, oroszlán és emberviadalok szentelték fel a Colosseumot s fecskendezték be meleg vérrel úgy a császár, mint a népnek arcát. Kilencezer vadállat veszett el a küzdő homokon, s a történelem, mely följegyezte az elpusztult vadállatok számát, az emberek számáról egy szóval sem emlékezik meg; kétségkívül azért, mert a rabszolgák kevesebbe kerültek a császárnak, mint a vadállatok.2) Az amphitheatrum külseje teljes épségében — miként ezt a legjobban konzervált északnyugati oldal ma is mutatja — négyemeletes kerülék alakú falat tüntetett fel, természetesen tető nélkül, mint a színházak és cirkuszok, minthogy a játékokat nappal tartották, midőn — ha a szükség kívánta —a gépezetek segélyével vitorla-vásznat vontak fel tetőül az eső vagy a nap égető sugarai ellen. Nyolcvan nagyszerű boltivezet, mely egyszersmind ugyanannyi kapu gyanánt szolgált, képezte minden emelet kerítését. Ez övezetek egymásra borulása az architektúra nagy művészete volt. Minden övezet számokkal volt jelölve, valószínűleg vonatkozással a város különböző kerületeire, úgy hogy az egyes kerületek lakosainak meghatározott bejárások volt, melyek ismét megszabott üléssorokhoz vezettek, hogy így a kis bevonulásnál minden tolongás el legyen kerülve. Az alsó épülettömb boltíveinek oldalain a falba épített dór oszlopok emelkedtek; ezek fölött párkánykoszorú állt, melyen a második emelet boltívei nyugodtak megfelelő féloszlopaikkal, melyek azonban a rómnai könnyed, kecses modorhoz tartoztak. Az előbbihez hasonló párkányzat koronázta a második épülettömböt s képezte alapját a harmadiknak, mely szintén ívekkel s korinthusi gazdag és virágos oszlopokkal volt díszítve. Végre egy faoszlopokkal ékített, ablaknyílásokkal ellátott fal — mely rovátkolt fejdíszhez hasonlított — fejezte be a monumentális épületet. Ez emlékben a római építészetnek egész jelleme és eszméi láthatók. A görög kellem és szépség helyébe a kolosszális nagyszerűség lépett. A Colosseum méltó emlék a világhódító néphez, mely a rabszolgák és foglyok millióival rendelkezett, s csak ezek vállain lehetetett is e tömegeket oly roppant magasságra emelni. A nép, mely a Colosseumot építette, látta keletet, látta annak rengeteg épületeit, s ez épületekre kiterjesztő mint virágfüzért, a görög ízlést. A római építészet nem Athenae és Corinthus kedves, tetszős építészete többé; van valami kevésbbé szép a római emlékeken, de annál több van a nagyszerűből. Ott vannak a görögök előtt ismeretlen s a hatalom és erő eme földjére oly bámulatosan épített keleti boltozatok. Ott az etrusk ívek, minőket a hellén világ sohasem épített. Aztán a görög építészet mindhárom modorát — amely hazájában mindig külön volt választva , mint egyesíti a római fokozatos lépcsőzetben egyetlen emléken : először az alapon a dórt, a legegyszerűbbet és legtisztábbat, aztán középen a rómait, a legelegánsabbat, a legkönnyedebbet, végül a legvirágosabbat, a legdíszesebbet, a korinthusit, mely az egész épületet, mint fejék, koronázza. 4) pro Sext. c. 38, 59. 2) Tacit. Annál. IV. 62. 3) A színház ugyanis már a görögöknél, kiktől ez intézményt Róma átvette, csak a nézőtértől nyerte elnevezését. — Pars pro toto. 4) Ad Atticum III. B) A következő néhány mondat a római társadalom jellemzéséről, nem légből kapott nagy szavak halmaza, hanem oly művekből, mint Mommsen története (VIILik köt.) és Boissier fönt idézett munkája, van merítve sőt néhol szó szerint kiírva. 1) Ezen kívül csak is egy amphitheatrumot említenek még Rómában a latin írók u. m. az Amp; Castrense-t az Esquilinusi hegyen, mely pusztán a katonaság gyakorlatainak szolgált színteréül és a Titusénál sokszorta kisebb volt. Állítják ugyan, hogy Traján is épített volna játékaihoz egy amphitheatrumot a Mars mezején, de ezt Pausaniasz mindenfelől kerek nagy színháznak« nevezi, és igy nem bizonyos, vajon amphitheatrum volt-e. Különben Hadrian lerontatta. 2) E megjegyzés valamint a Colossum külsejének következő leírása, s alább a gladiátori küzdelem festésének több pontja Castelar Emil »művészet, vallá és természet Olaszországban« című reflexiókban gazdag művéből vannak merítve.I — 1633 — Fővárosi hírek. * A budai várpalotában tegnap délelőtt a király általános kihallgatást tartott, melyre mintegy másfél százan jelentkeztek. Ő felsége még kedden este jött be Gödöllőről, reggel a várkápolnában csöndes misét hallgatott s tíz órakor kezdte meg a kihallgatást. A számos kérvényezőn kivűl többen jelentek meg, hogy kineveztetésükért, kitüntetésükért köszönetet mondjanak. Többek közt ott voltak Trefort, báró Kemény és Szende Béla miniszterek, gróf Festetich György koronaőr, Samassa érsek, Victer címzetes püspök, Calogera spalatói püspök; főrangú katonák közül báró Ramberg Viktor lovassági tábornok, Schemel altábornagy, Dreeler, Leddissu és báró Waldstätten vezérőrnagyok; továbbá gróf Szapáry István pestmegyei, Hertelendy torontáli és Sándor Béla bácsmegyei főispánok. A főbb hivatalnoki karból jelentkeztek Vajkay Károly királyi táblai alelnök, Bartha legfőbb itélőszéki bíró, Buzetzky, K. Salinen, Trscsinszky miniszteri tanácsosok,Thaisz Elek főkapitány sat.A küldöttségek közt volt a vörös kereszt egyleté, melynek tagjai voltak Tabody cs. és kir. kamarás, Benárd miniszteri tanácsos és neje s Rupp Zsigmondné; a műegyetem részéről Szily Kálmán rektor és Stoczek József tanár tisztelegtek. Ott voltak még Orczy bárónő alapítványi hölgy, Simonffy kir. tanácsos és debreceni polgármester, dr. Hampel József egyetemi tanár és múzeumi őr s még számosan. A kihallgatások után ő felsége a várpalotában villásreggelit költött el s délután négy órakor külön vonaton visszatért Gödöllőre. * Országgyűlés. A képviselőházban tegnap végleg megszavazták a kikinda-becskereki vasútról s Torna és Abaúj megyék egyesítéséről szóló törvényjavaslatokat, aztán a Szalay Imre mentelmi jogának felfüggesztése került napirendre. A királyi ügyészség sajtópert indított Szalay Imre képviselő ellen egy, a választások idején kiadott proklamációja miatt, melyben Szalay a királyi ügyészség nézete szerint a népet a vagyonosabb osztályok és a hatóság ellen izgatta. A mentelmi bizottság azt javasolta, hogy a ház adja ki Szalayt a bíróságnak. Ezzel szemben Polonyi Géza indítványt adott be, hogy a ház ne függeszsze fel a Szalay Imre mentelmi jogát; kívánságára a kérdéses proklamációt fel is olvasták egész terjedelemben . Polonyi aztán fejtegető, hogy abban nincs vétség, mert a törvény értelmében osztályok nálunk többé nincsenek. Szlávy Olivér bizottsági előadó erre megjegyzé, hogy Polonyi beszéde bíróság elé való védbeszéd, de a ház nem ítél a vád fölött, csak arról, vájjon illetékes hatóság emeli-e a panaszt s nem forog-e fenn zaklatás. A ház aztán 116 szóval 100 ellenében kimondta a Szalay Imre mentelmi jogának felfüggesztését. — Ezután majdnem vita nélkül elfogadták a csendőrség nyugdíjazásáról szóló törvényjavaslatot s végül megadták a kormánynak a meghatalmazást, hogy a honvédmenházat állami kezelésbe átvegye. A legközelebbi ülés szombaton lesz. — A főrendiház délután egy órakor szintén tartott ülést, melyen az elnök különféle bejelentései után a képviselőháztól .