Fővárosi Lapok 1882. január (1-25. szám)
1882-01-14 / 11. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij : Félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjeleli is* az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. r Tvr3?7^^ ... PIVRP9HRIIPPPP9IM Szombat, 1882. január 14. 11. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Hirdetések szintúgy , mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A halott. (Egy szegény diák története.) Irta Tolnai Lajos. (Folytatás.) Mit csináljak, hogy bizonyítsam be ártatlanságomat ? A tisztelendő asszony is hidegebb lett irántam napról-napra, mert valami aljas emberek a postamesternél azt beszélték volna, hogy én vele tartok, és erre sok tanút lehet kapni, a rektor úr két szemével látta, mikor a tisztelendő asszony engemet több ízben megcsókolt, így az én tiszta egem elborult, az én boldogságom megzavarodott, valóban halott ember lettem. A messzősi fiúk messziről kikerültek, Harkó Lajos csak úgy foghegyen beszélt velem é s a kapitány úr is visszakapta a fejét, valahányszor arra találtam menni. Egyetlen pártfogóm volt Szuzanne asszony, ki mindig igen hízelgő szavakkal halmozott el, s ígérte, hogy ha akarom, hivatalba tesz, de ezt meg is kell akkor hálálnom. És kövér piros ajkaival mutatta, hogy ha jó leszek — adni fog egy csókot; tudja, hogy nekem anyám nincs — ezért ő engem igen sajnál. Ez — láttam — megtenne érettem mindent, titkon finom süteményeket és szivarokat is küldözött ki a mezőre, mikor ott dolgoztattam — de rázott a hideg, ha felém közelített. Ily nehéz körülmények között valók — mikor egy kora reggel méheskerti szobámba nyit Pete Dániel úr. — Nos, kedves barátom, hogy vagyunk ?— kiáltá nevetve. — Azt hiszem, mint eb a karó között ? De úgy kell, ha a szavaimra hallgat: most a szerencse fia, így a Halott. Még lehet halottabb is. Perényi nálam van, jó fiú, befogadtam. Helyet fogok neki csinálni a postamester barátommal. Veszi a postamester leányát. Az én Etelkámat kérte, de Etelka mást szeret egy bizonyos látogatás óta... s ez az ok, azért felkerestem öcsémet. Hanem adjon egy jó kapitányszivart előbb. No no, ne szemérmeteskedjék. Tudjuk a szép Szuzanne asszonynyal való kellemetes históriát. Ha nem ád — az se baj, itt a pipám. Majd később ugye? Jó, jó. S leült. — Hallotta talán miket beszél a falu öcsémuramról ? (Eddig sohasem mert így titulálni). — Én semmit sem adok arra. Hazugság az utolsó szóig. — Persze, barátom, mert zörög a haraszt, ha a szél nem fújja! Tudja mit? én megkaptam a módját,hogy ha akarom igaz, minden, ha akarom, nem igaz. Ért engemet ? — Nem értem és nem is fogom. — Minden sértő szót nem szoktam, barátom följegyezni. Már öreg vagyok, az iszákomba okosabbakat is tehetek. Magaderék, jóravaló ifjú, ha úgy veszszük, az is volt talán, míg el nem bízta magát. Máinap a szoros ruhán tágítani kell, ha meg nem akar fuladni öcsém, úgy, úgy. A postamester úr kezei között is jó srófok vannak. Jön a sorozás. Eddig elcsináltuk a szegény tisztelendő urék kedvéért, most hogy őket is kijátszotta barátom . . . — Kérem — kiáltottam haraggal, neki szökve — mit ért ez alatt ? — Mit? Várjunk, ha meg tudunk egyezni, semmit ; ha nem tudunk egyezni, akkor megfelelek, de másutt fiam. Hanem én megmondtam legelső barátságos találkozásunkkor is, hogy becsületes ember vagyok, és a szívem tisztább mint a gyémánt. Kifeszítette a gonosz mellét és vörös szeplős kezeivel verdeste. — Tudja mit akarok ? — és közelebb jött hozzám — magát szegény fiatal ember megmenteni. — Engem nincs miért. —■ No arra is rátérünk... tehát magát megmenteni. Erre egy út van. Volt más út is, de azt a kevélységével alkalmasint bevágta, akkor, mikor a gazdag Nyilas deszkás leányát el nem vette. Ez elmúlt. Az utolsó út megvan. Különben ez, mondhatom, minden útnál többet ér. Szeliden, édeskésen folytatta. Feltárta előbb a veszedelmeket, amelyek okvetetlen be fognak következni, s azután kirajzolta elébem a szabaduló utat. — Etelkám, angyali Etelkám, magát szereti; nem kellett volna mondanom, de jobb vagyok, mint barátom érdemelné. Megkéri — én a leányom kedvéért nem hallgatok a falu csacsogásaira — s a többit isten segítségével rendbe hozzuk. Az öreg tébolyodott páterrel csináltatunk egy gyönyörű testamentumot, a Szentpáli jószág a magáé, s a Halott, az lesz, aminek én kereszteltem: a szerencse fia. Gazdag ember. Aki gazdag, az becsületes. A postamesternek oda vetünk egy pár darab kukorica földet, a jegyzőnek a Csorvás Dani-féle kis telkecskét s akkor aztán a mennyi Vesszősi, Harkó, Túrócy, Dombó meg Segesvári van — mig a világ, mind beszélhet. Ok extra, de mi intra dominium fogunk lenni. Azt hiszem, kedves Károly öcsém, harmadfél esztendeje elég volt, hogy a szívemet megösmerje, s azt is, hogy a hátamon dohányt még a főispán sem vághat. Itt a kezem, aztán ezt mondom: fogjunk iziben a dologhoz. — Nem foghatunk — mondtam lelkem teljes felháborodásával. — Miért ? Leányom talán nem elég szép ? Halhéjú bőre van ? Kicsi baj, attól még boldoggá tehet egy jóravaló embert. Mit tehetek én arról, ha az anyja egy szép kövér harcsát csodált meg. Vagy nem jó dolgos ? — Jó. — Nem tiszta életű? Mint némely palóc cafat ? — Senkinek a tiszta élete fölött nem kételkedtem még, ha az illető talán egy palóc leány lett volna is. Különben azt mondom, célozgatás nélkül is azonnal célhoz juthatunk Pete Dániel úr, mert én a maga leányát soha el nem veszem. — Ezt a szót — mert nem gondolta meg a dolgot, látom, — hatatlanná teszem. Vettem észre, hogy Juliskámhoz jobban húzódik ugye ? Lássa, én ezen az akadályon is túl tettem tehát magamat. Fájdalmas dolog egy apára nézve, mikor a kisebbik leánya előbb férjhez megy, de a leány, én is mondom, olyan mint az alma, amelyik tetszetősebb, ha éretlenebb is— az a kapósabb legyen. Tehát a Juliskámat óhajtaná? Addig is, míg a feleségemmel derekasabban meghánynók-vetnék az ügyet, én ehol, a kezemet adom. — Nem, rektor úr, én Juliskát sem vehetem el. — Hát a talpas leányát ? Azt már elvette öcsém a pói ügyvéd, Héjassy Károly. Hanem ne bámuljon, mert mondhatom, Juliskám olyan ezret ér. — Én a talpas leányát sem irigylem senkitől. — Kár is volna. Olyan kis fekete, aszott fejű macska meg sem érdemelné. Milyen ahhoz képest az én Juliskám! Milyen telt karjai, vállai, mellei, orcái vannak. Abból lesz, fráter, az asszony, de még milyen. Jó gazda búzát is a legnehezebbet, legkövérebbet, legpirosabbat veszi vetni valónak. Hát kedves Károly öcsém, azt hiszem, egy véleményen vagyunk. — Igen, a búzára nézve. Pete Dániel úr nevetett, a pipájával dörzsölte a tüskés, sovány állát, járt-kelt és el akarta fojtani boszankodását, de nem tudta. Felhozta még egyszer a fő veszedelmeket. — Beszéljünk nyugodtan, öcsém. Ha nem bírunk megegyezni, mint a múltkor, hát akkor én se szóltam egyet sem és barátom uram sem. Maradunk ahogy voltunk. Alku az egész élet. Majd meglátja később, csak ne nagyon későn. Még egyszer figyelmeztetem : besoroztatjuk . — Jó. Én ott is elvégezem kötelességemet. — Hát ha módját ejtjük, hogy sohasem lesz más, mint közlegény ? — Az nem maguktól függ, rektor úr. — Van rá tanunk, hogy bankót hamisított. — Ezt nevetem. — Hogy okmányokat hamisított. — Ezt megvetem. — Hogy fizetéseket sikkasztott — — Rögtön kitakarodjék. VII. Pete Dániel ur, mintha a legbarátságosabban beszélgettünk volna, azonnal vette kalapját, s indult haza felé. Köszöntötte nyájasan a papot, s valami hízelgőt mondva reám, távozott sebesen. Elég balga voltam, hogy a tisztelendő urék előtt még most sem fedtem föl semmit a rektor úr gazemberségeiből. Gondoltam, él az isten, s nem engedheti az, hogy egy ilyen ember diadalt ülhessen oly hazugságokkal. Apám megint megjelent. — Eiú — kezdő mikor magunkra maradtunk — rólad nagyon rosszakat beszélnek. És sötét, apró szemeivel zordonan végig mért. — Én, fiam, szegény vagyok, de a merre jártam még mindenütt becsültek. Te itt valamibe keverted magad. — Mibe apám? — kérdem teljes nyugodtsággal. •— Azt mondják, hogy a tisztelendő asszonnyal . . . — Undok rágalom! Nagyon kikelhettem magamból, mert apám csillapítani kezdett, s alantabb hangra vette. — Akarom is, hogy az legyen. Itt töltöttél mindjárt három évet, nem akartalak megfogni a szerencsédben, gondoltam, ha istentől van a dolog, légy boldog vele. Igaz ? — Én nem akartam maradni. — Hát mért maradtál? — Sajnáltam a tisztelendő urékat, akik mindig siratták a gyermekeiket, s hogy engem tartottak egyik helyébe . . . — Jó étel, jó ital, korhelység, ez annak a valódi neve. Istenem — egy szót se mertem szólni.—Pedig nem igy volt. — Bizonyítványokat hamisítottál. Oda adtam bizonyítványaimat. (Folyt, köv.) A La ii r a férje. (Olasz elbeszélés.) Írta: Salvatore Farina. (Folytatás.) — Bocsánat, ön gúnyolódik velem. Nekem nincs többé más választásom: vagy agglegény maradok vagy leányt veszek nőül, nem mondom, hogy épen tizenhat évest... de húsznál többnek sem szabad lennie. Oly házasság, aminőt én képzelek, reményt nyújt a boldogsághoz. Fiatal leánynak még nincs sok tücske-bogara, még nincsenek ferde fogalmai; termékeny talaj, mely kész befogadni a beléje vetett magot. Én nem kényszerítem nőmet arra, hogy azt tegye, ami nekem tetszik, mert én az ő boldogságának megalapítására törekszem. S mikor boldog valamely asszony? Ha gazdag kedélyben és szerénységben s szerelmes a férjébe. Vájjon csalódnám-e én? Tizenhét éves leányra nézve már magába az is egész ünnep, mikor egy csomag kulcs kizárólagos birtokába jut, de ha egyszer az úr-