Fővárosi Lapok 1882. április (75-99. szám)
1882-04-01 / 75. szám
ellátott dudából; a kis leány, Nicolette, e tizenkét éves gyermek, vas rudacskával acél háromszögöt vert. — S aztán en avant quatre ! Edulphinak táncdallamai nem nagyon változatosak voltak. Volt egy a négyesre, három a polkára, kettő keringőre s egyetlenegy a mazurkára. Oh, az a mazurka! Vidékünk egészen belebolondult. Beszéljen már most valaki a vidéki erkölcsökről! E hét táncdallamot az öreg Edulphi és gyermekei nagyon kezdetlegesen adták vissza, de azért mégis játszták. A zenész csak olykor szakita meg játékát, midőn rekedt hangon fölkiáltott: »Forgassák meg hölgyeiket!« Aztán újra folyt a zene. A patkós sarok pedig csak úgy kopogtak a padolaton! Edulphi és zenélő családja igy járt faluról falura, mindenütt ott teremvén, ahol az egyház védszentjének ünnepét ülték. Útjukban egy, a nagy dudát, háromszöget és hegedűszekrényt cipelő szamár követte őket. A kis József pajkosságból meg-megboszantgatta a fülest, a kis Nicolette az útszéli fű körül oroszlánszájat tépegetett, hogy abból salátát készítsen a vacsorához, maga a fickó, az öreg fickó, pedig lesütött fővel, gondolatokba merülve ballagott. Azt veté össze, csak úgy minden toll és papír nélkül, mennyit keresett a legutóbbi bálban. Tudta azt mindenki igen jól. Tíz mértföldnyi kerületben mindenki értesült arról, hogy ő öt év óta három rétet, egy szőllőskertet és egy házat vett. Jóllehet vándoréletet élt, mégis ama jámborok közé tartozott, kik mindenkor sokra becsülik a pénzt. Bezzeg, eleget is küzdött, fáradozott, míg kinyerhette a kenyérkereseti jogot, az emberi jogok emez elsejét. Május hava elérkezett. Azt állítják, hogy e hó a természet újraébredése. Nem is lehet kétségbe vonnunk, hogy a rügyek ez időben pattannak föl, hogy a lombok ekkor indulnak fejlődésnek s hogy e rebegő zöld nyelvek nem beszélnek gyönyörű ékesszólással. Csakhogy esik, mindig esik az eső. Május szép havának egyik szomorú vasárnapján Edulphi és kísérete Grand’Pierres faluba mentek. Búcsú napja volt s mégis már huszonnégy óra óta szünetlenül esett. E makacs eső csak este szűnt meg, csakhogy épen megengedje a fiatalságnak a csontig átázás nélkül való bálba mehetést. Est beálltával elkezdődött a bál. Egy nagy épületben táncoltak, mely állami lovaknak szolgált szállásul, ha olykor egy-egy lovas század vonult át Gand’Pierresen. A hidrásra ideiglenes padolatot alkalmaztak e minden évben előforduló mulatság megtartása végett , s ezzel megtörtént az istállónak táncteremmé átalakítása. A falba erősített jászokrácsok ruhatáraiul szolgáltak. A falusi leánykák rikitószínű nagykendői s fölszalagozott főkötői ott hevertek a széna- és szalmatörmelék közt. A táncosok és táncosnők megszabadítva magukat a fölösleges öltözéktől, belemerültek a táncba, iparkodva egész évre kimulatni magukat. Edulphi, fölkapaszkodva emelvényére, cincogtatta hegedűjét, ahogy csak tudta, a kis József őrült módra fújta dudáját, a kis Nicolette pedig élénken verdeste a háromszöget. Három füstölgő függőlámpa világította meg a tánctermet, azonban a padolatról fölvert por sűrűen szállongott a világot árasztó, pislogó lámpabél körül. Eközben kitűnt az ég kitisztult, a jég üde, illatos volt s a Vénus-csillag teljes fényében ragyogott a láthatáron, egy erdős hegy fölött. Bent pedig ugráltak, kacagtak, csaknem mit sem láttak többé, de se baj, éljen a sötétség ! Ama borzasztó zajba, melyet annyi láb dobogása okozott, időnkint csókcuppanás nesre is vegyült. No, mert e csókok oly erősen voltak alkalmazva, hogy a mennydörgés zaját is túlszárnyalták volna. A zenész, ki a cuppantásokat halla, elordította magát: »Bocsássák el hölgyeiket !« A néző közönség az istálló hátterében foglalt helyet. Ott egy fakorlát jelzé a táncterem határait s ugyanonnan nyíltak egy magtárnak ajtai, hol ez épületnek közönséges lakói élelmiszereiket tartották. Itt tartózkodtak most a környék előbbkelői: a grandpierres-i birtokosság s a kerület fiatalabb tisztviselői. Az igtató, kinek még bajusza sem volt, ott ült a jegyzőnek idősbik leányával, — isten bocsásson meg nekik — egy köteg szénán. A magtár bejárata sötét volt, akár a pokol. Ez egész előkelő világ csak bámult, nejvetgélt a bohóságokon s vállvonogatással épen nem palástolgatta ama szánakozó érzést, mely benne keletkezett e közönséges nép időtöltésének láttára. Az asszonyságok huzamosan szagolgatták illatszerrel áztatott zsebkendőiket; a fiatal emberek pedig egészen a korlátig nyomultak előre, hogy a lehető legközelebbről vehessék szemügyre a falu fiatal leányait, kik ott hullámzottak el a szoknyatengerben. A szegény korlát recsegni kezdett. Tupfferné asszony, megunva a sok ízetlenséget, helyet tört magának s távozott. Titkos mosolyok, félrefintorodott ajkak, udvarias, de gúnyos üdvözletek, a rokonszenvnek e nem legkedvezőbb jelei, kisérték őt távozásakor. S mikor nem látták többé, elkezdtek susogni.Ez az asszonyság egyedül érkezett s ugyancsak egyedül távozott el. Tupfferné asszony huszonhárom éves, barna, villogó szemű, túlságosan piros arcú, csinos vonású, nyúlánk s rendkívül szabályos nyakú, finom kezű, csinos termetű nő volt, kissé lassú és bátortalan léptekkel, mint az oly nők, kik előtt a szabadság s önrendelkezés egészen annyira új dolgok, hogy jóformán nem tudja, szabad-e azoknak örülnie. Csak három év óta élt ő özvegységben. Boldogult férje jó német ember volt, nem azok közül az álmodozó nagy teutonok közül, kik most világuralomra sóvárognak, melyet soha sem fognak megérni; de az Elbe és Rajna ama valódi fiai közül, kik dolgoznak szünetlenül, kik lélekzetöket elfojtva keresik az érvényre emelhető egyenletet mindenben, emberben és pénzben egyaránt. Soha emberi lény, legyen az bár német, nem volt rajongóbb, holdvilágnál ábrándozóbb, mint ő, midőn szegény lelke vörös és nehézkes hüvelyében lakozott. Tupffer úr fonómester volt. Azonban, miután már sokat font ez öreg ember, föltette magában, hogy ezentúl a szerelemnek él. így történt az, hogy minden vágya megszűnt, német hazáját újra fölkeresni. Ugyanabban az időben, midőn a hazafisággal szakított Tupffer úr, mestersége iránt is kedvét vesztette. Isten veletek, derék gépek, kik pótoltátok a világi dicsőséget, elfeledtettétek a hivalkodást; isten veletek, jó igénytelen fonókerék és serény fonalcséve! Mikor az elhízott Tupffer úr fölhagyott az iparral, egy nagy gondolat könnyité lelkét, mely minden hozzá hasonló fonómester agyában fel szokott támadni , hogy ő, mint fonó, társadalmi hivatást töltött be. A szerelem sok bohóságot megenged. Az iparos odahagyta a várost s a komor külsejű nagy épületeket, megsiketülve a gyár zajától, hol kétszáz boldogtalan mindkét nembeli s minden korú ember adta el neki életét husz éven át, naponkint kapott harminc sous-ért. (Folyt. köv.) A néhai tek. Kk és Rk s a rm. Főrendek táblája, Pozsonyban, a Szent-Mihály-utcában, van az országház, melyben 1848. előtt az országgyűléseket tartották, s hol az ország nádora, József főherceg, a gyűlés tartama alatt szállásolt. István főherceg nádor 1847—8-ban a herceg Grassalkovics-féle palotában tarta országgyűlési szállását. Pozsony városa házi urai ama szerencséért, hogy az országgyűlést ott tartották s az országgyűlés tagjai, a mágnások, megyei, városi követek, ezek családai, cselédei, írnokai s a távollevő mágnások követei, öszszesen vagy hat-hétszáz ember, ott költekezett, kötelesek voltak lakszobáik aránylagos részét, többnyire negyedét, az országgyűlés tagjai részére ingyen átengedni. A ki az őt megillető 13 szobán fölül még többet kívánt, fizette alku szerint. Szállásokról a városi kapitány által a királyi főlovászmester gondoskodott. A szállás kijelölő bizottság a kijelölt szobák ajtajára krétával kardot pingált, s a jelentkező »Landtagsherr«-eket szállásaikról értesítette. Az országgyűlésnek a király által való megnyitására s berekesztésére a prímás belvárosi palotája szolgált. Ennek nagytermében, földszint a király, a jobboldali karzaton a királyné számára trón állt, arany szegélyű vörös bársonyos mennyezettel s két szögletén structoltak díszítményével. A királyné s udvarhölgyei karzatán a külföldi követek, diplomaták, az átellenes karzaton a mágnások s követek nejei foglaltak helyet. E palota háttal érintkezett a gróf Viczay hosszú utcai házával, a király országgyűlési szállásával. A két ház ez ünnepélyes alkalommal, a közfalon át nyitott ajtón közlekedett. A király szállása 1811-ig, midőn olasz katonák fölgyújtották, a várhegyi négy tornyú palotában volt Az országház két nagy termében, és pedig a nyugatoldali nagyobbikban a tekintetes Karok és Rendek, vagyis az alsóház, a keletiben : a nagyméltóságú Főrenciek, — mint néhai József nádor elnök címre: Excelsi Proceres! — zárták üléseiket. Az alsóház termét egy korlát két egyenetlen részre osztá. A felső, kisebb, de emeltebb felén ültek a királyi tábla tagjai, a másikon: a káptalanok és Horvátország követei, elől a királyi személynőkkel, mint a királyi tábla és az országgyűlés elnökével. A terem nagyobb osztályában, három hosszú asztal mellett ültek föntebb az ötvenkét megye, a jászkunok, hajdu városok két-két, alább Turopolja, s a királyi városok követei. 1848. március 22. óta az alsóház ez alakja megváltozott. Az emelvény és korlát, hol imént a királyi tábla tagjai és a káptalan követei ültek, de a három hosszú asztal is eltávolíttatván, két oldalhosszán keresztben huszonöt asztal állíttaték, mindegyikhez nyolc nyolc követtel. A terem keleti oldalán volt az új minisztérium elkorlátolt helyisége. Ettől fogva a követek nem ily megszólítással kezdek beszédöket: »Tekintetes Karok és Rendek!« hanem: »Uraim!« Az alsóház ülései kétfélék voltak: kerületiek és országosak. Amazok, a törvényhozás és sérelemorvoslás ügyében előtanácskozások valának az országos ülésbeni megállapodásokhoz, hetenkint fölváltva egy duna- s egy tiszamelléki, pl. egyik pozsony-, másik szepes-, azután: mosony és máramarosmegyei követ elnöklete alatt. A rangban első, azután a második követeken ment végig az elnökség sora. Egyik követ elnök vezeté a tanácskozásokat, inte csendre a zajgókat, a másik jegyezte és fölhívta a szavazókat és fölszólalókat. A kerületi elnökség tisztét csupán a szorosan vett magyarországi követek viselhették, nem egyszersmind az erdélyrészi megyék, annyival kevésbbé a szabad kerületek s királyi városok követei, kiknek szavazata számba sem vétetett. A négy kerület szerint, négy megyei követjegyző választatott, kik az üzeneteket a felsőházhoz, fölirati javaslatokat a királyhoz, s a törvényjavaslatokat szerkeszték. Midőn a fölvett tárgy mellett és ellen a kerületi ülésben a szólók nézeteiket előadók, a közakarat vagy a többség határozata, az országos ülés elé került, mely alkalommal a királyi személynek vette át az elnökséget s egyik itélőmester olvasta föl a kerületi ülés iratát. Többnyire e fölkiáltás hallatott a megyei követek részéről: »maradjon!« melyből kitűnik, hogy a kerületi ülések tanácskozásai érdekesbek valának az országosak fölött. A kisebbségben maradt követek fölszólaltak, a menynyiben ők a küldőiktől vett szoros utasítás szerint, vagy annak szellemében jártak el, mivel a kerületi ülésekről jegyzőkönyvek nem vezettetvén s az akkori egy pár hírlapnak is a tárgyalások közlése meg nem engedtetvén, küldőik előtt magukat csak az országgyűlésekről kivonatosan följegyzett fölszólalásaikkal igazolhatók. *) A királyi városok követei, kiknek szavazata a kerületi ülésekben számba nem vétetett, ugyancsak az országos ülésben panaszták ki magukat. Egy városi követ 1840-ben, midőn a Rotteck-Welcher »Staats- Lexikon «-ából idézgetve felsorolná, hogy a bádeni, szász-meiningeni s a tartománygyülésen a polgári rend hogyan van képviselve, Bernáth Zsigmond ungi követ, kinek épen háta mögött állottam, oda súg szomszédjának : »Hallod pajtás; ez az ember azt hiszi, hogy a lopótök is trombita, csak fújni kell.« Az 1843—4-ki országgyűlés valamennyi királyi városnak együtt 16 szavazatot szánt, a következő országgyűlés azonban nem csak a királyi, de a többi népes városokat is fölruházta képviselő-küldési joggal. A királyi személynek, mint a kormány képviselője, ha a kerületi határozat netán kormányellenes szellemben volt szerkesztve, kérte a Rendeket, hogy ettől álljanak el, mi azonban csak néha és csak akkor sikerült, ha a határozat a kerületi ülésben csak egykét szavazattöbbséggel ment keresztül és időközben a kormány egy-két követet ígéretekkel s kitüntetésekkel megnyert, oly formán, hogy a megyei követ a maga követtársát leszavazván, a két ellentétes szavazat nem számított. Volt eset e század elején, midőn a személy*) írott, majd kőnyomatú tudósításokat az erdélyi kolozsvári országgyűlésről 1834-ben elsőbben báró Wesselényi Miklós adott. A kőnyomat felsőbb engedély nélküli használatáért őt Estei Ferdinánd főherceg, mint királyi helytartó, pörbe fogatta. Az erdélyi Rendek viszont a főherceget, a kormányzót hármas jelöltségből kihagyták. Ferenc császár pedig, kevéssel halála előtt, az országgyűlést föloszlatta 1835-ben. A bécsiek ekkor azt az élcet faragták, hogy a koncosok a császári hulla fejében magyarokat, a szívében németeket, a gyomrában erdélyieket találtak. Wesselényivel egy időben, a pozsonyi országgyűlésről írott tudósításokat Kossuth Lajos küldött előfizetőinek, az országgyűlés utánpedig 1836-ban a megyei gyűlésekről »Törvényhatósági Tudósításokat« , miért fogságra jutott. Az 1839/40-ki országgyűlésről hetenkint két ízben, egy-egy ivén Stuller Ferenc közölt gyorsírói tudósításokat. Az országgyűlés másik gyorsírója Hajnik Pál volt. Az 1843/4-ki országgyűlésről a lapok hetenként kétszer, a személynek csakis ily jelölésével: »egy követ, T. vagy N. megye .követe,« adhattak értesítést. Az 1847/8-ki országgyűlésről már naponkint lehetett, bár nem egész terjedelemben értesiteni. 478