Fővárosi Lapok 1882. április (75-99. szám)

1882-04-01 / 75. szám

ellátott dudából; a kis leány, Nicolette, e tizenkét éves gyermek, vas rudacskával acél háromszögöt vert. — S aztán en avant quatre ! Edulphinak táncdallamai nem nagyon változa­tosak voltak. Volt egy a négyesre, három a polkára, kettő keringőre s egyetlenegy a mazurkára. Oh, az a mazurka! Vidékünk egészen belebolondult. Beszéljen már most valaki a vidéki erkölcsökről! E hét táncdal­lamot az öreg Edulphi és gyermekei nagyon kezdetle­gesen adták vissza, de azért mégis játszták. A zenész csak olykor szakita meg játékát, midőn rekedt han­gon fölkiáltott: »Forgassák meg hölgyeiket!« Aztán újra folyt a zene. A patkós sarok pedig csak úgy ko­pogtak a padolaton! Edulphi és zenélő családja igy járt faluról falura, mindenütt ott teremvén, a­hol az egyház védszentjé­­nek ünnepét ülték. Útjukban egy, a nagy dudát, há­romszöget és hegedűszekrényt cipelő szamár követte őket. A kis József pajkosságból meg-megboszantgatta a fülest, a kis Nicolette az útszéli fű körül oroszlán­szájat tépegetett, hogy abból salátát készítsen a va­csorához, maga a fickó, az öreg fickó, pedig lesütött fővel, gondolatokba merülve ballagott. Azt veté össze, csak úgy minden toll és papír nélkül, mennyit kere­sett a legutóbbi bálban. Tudta azt mindenki igen jól. Tíz mértföldnyi kerületben mindenki értesült arról, hogy ő öt év óta három rétet, egy szőllőskertet és egy házat vett. Jóllehet vándoréletet élt, mégis ama jám­borok közé tartozott, kik mindenkor sokra becsülik a pénzt. Bezzeg, eleget is küzdött, fáradozott, míg ki­nyerhette a kenyérkereseti jogot, az emberi jogok emez elsejét. Május hava elérkezett. Azt állítják, hogy e hó a természet újraébredése. Nem is lehet kétségbe von­nunk, hogy a rügyek ez időben pattannak föl, hogy a lombok ekkor indulnak fejlődésnek s hogy e rebegő zöld nyelvek nem beszélnek gyönyörű ékesszólással. Csakhogy esik, mindig esik az eső. Május szép havá­nak egyik szomorú vasárnapján Edulphi és kísérete Gr­and’Pierres faluba mentek. Búcsú napja volt s mé­gis már huszonnégy óra óta szünetlenül esett. E ma­kacs eső csak este szűnt meg, csakhogy épen megen­gedje a fiatalságnak a csontig átázás nélkül való bálba mehetést. Est beálltával elkezdődött a bál. Egy nagy épületben táncoltak, mely állami lovaknak szolgált szállásul, ha olykor egy-egy lovas század vonult át G­­and’Pierresen. A hidrásra ideiglenes padolatot al­kalmaztak e minden évben előforduló mulatság meg­tartása végett , s ezzel megtörtént az istállónak táncteremmé átalakítása. A falba erősített jászokrácsok ruhatáraiul szolgáltak. A falusi leánykák rikitószínű nagykendői s fölszalagozott főkötői ott hevertek a széna- és szalmatörmelék közt. A táncosok és táncosnők meg­szabadítva magukat a fölösleges öltözéktől, belemerül­tek a táncba, iparkodva egész évre kimulatni ma­gukat. Edulphi, fölkapaszkodva emelvényére, cincog­­­­tatta hegedűjét, a­hogy csak tudta, a kis József őrült módra fújta dudáját, a kis Nicolette pedig élénken verdeste a háromszöget. Három füstölgő függőlámpa­­ világította meg a tánctermet, azonban a padolatról fölvert por sűrűen szállongott a világot árasztó, pis­logó lámpabél körül. Eközben kitűnt az ég kitisztult, a jég üde, illatos volt s a Vénus-csillag teljes fényében ragyogott a láthatáron, egy erdős hegy fölött. Bent pedig ugráltak, kacagtak, csaknem mit sem láttak többé, de se baj, éljen a sötétség ! Ama bor­zasztó zajba, melyet annyi láb dobogása okozott, időn­­kint csókcuppanás nesre is vegyült. No, mert e csókok oly erősen voltak alkalmazva, hogy a mennydörgés zaját is túlszárnyalták volna. A zenész, ki a cuppan­­tásokat halla, elordította magát: »Bocsássák el höl­gyeiket !« A néző közönség az istálló hátterében foglalt helyet. Ott egy fakorlát jelzé a táncterem határait s ugyanonnan nyíltak egy magtárnak ajtai, hol ez épü­­­­letnek közönséges lakói élelmi­szereiket tartották. Itt­­ tartózkodtak most a környék előbbkelői: a grand­­­­pierres-i birtokosság s a kerület fiatalabb tisztviselői. Az igtató, kinek még bajusza sem volt, ott ült a jegyző­nek idősbik leányával, — isten bocsásson meg nekik — egy köteg szénán. A magtár bejárata sötét volt,­­ akár a pokol. Ez egész előkelő világ csak bámult, ne­­j­vetgélt a bohóságokon s vállvonogatással épen nem palástolgatta ama szánakozó érzést, mely benne ke­letkezett e közönséges nép időtöltésének láttára. Az asszonyságok huzamosan szagolgatták illatszerrel áz­tatott zsebkendőiket; a fiatal emberek pedig egészen a korlátig nyomultak előre, hogy a lehető legköze­lebbről vehessék szemügyre a falu fiatal leányait, kik ott hullámzottak el a szoknyatengerben. A szegény korlát recsegni kezdett. Tupfferné asszony, megunva a sok ízetlenséget, helyet tört magának s távozott. Titkos mosolyok, félrefintorodott ajkak, udvarias, de gúnyos üdvözletek, a­ rokonszenvnek e nem legked­vezőbb jelei, kisérték őt távozásakor. S mikor nem lát­ták­ többé, elkezdtek susogni.­­Ez az asszonyság egye­dül érkezett s ugyancsak egyedül távozott el. Tupfferné asszony huszonhárom éves, barna, villogó szemű, túl­ságosan piros arcú, csinos vonású, nyúlánk s rendkívül szabályos nyakú, finom kezű, csinos termetű nő volt, kissé lassú és bátortalan léptekkel, mint az oly nők, kik előtt a szabadság s önrendelkezés egészen annyira új dolgok, hogy jóformán nem tudja, szabad-e azoknak örülnie. Csak három év óta élt ő özvegységben. Boldo­gult férje jó német ember volt, nem azok közül az álmo­dozó nagy teutonok közül, kik most világuralomra só­várognak, melyet soha sem fognak megérni; de az Elbe és Rajna ama valódi fiai közül, kik dolgoznak szünetlenül, kik lélekzetöket elfojtva keresik az ér­vényre emelhető egyenletet mindenben, emberben és pénzben egyaránt. Soha emberi lény, legyen az bár német, nem volt rajongóbb, holdvilágnál ábrándozóbb, mint ő, midőn szegény lelke vörös és nehézkes hüve­lyében lakozott. Tupffer úr fonómester volt. Azonban, miután már sokat font ez öreg ember, föltette magá­ban, hogy ezentúl a szerelemnek él. így történt az, hogy minden vágya megszűnt, német hazáját újra fölkeresni. Ugyanabban az időben, midőn a hazafisággal szakított Tupffer úr, mestersége iránt is kedvét vesztette. Isten veletek, derék gépek, kik pótoltátok a világi dicsőséget, elfeledtettétek a hi­valkodást; isten veletek, jó igénytelen fonókerék és serény fonalcséve! Mikor az elhízott Tupffer úr fölhagyott az ipar­ral, egy nagy gondolat könnyité lelkét, mely minden hozzá hasonló fonómester agyában fel szokott támad­ni , hogy ő, mint fonó, társadalmi hivatást töltött be. A szerelem sok bohóságot megenged. Az iparos oda­hagyta a várost s a komor külsejű nagy épületeket, megsiketülve a gyár zajától, hol kétszáz boldogtalan mindkét nembeli s minden korú ember adta el neki életét husz éven át, naponkint kapott harminc sous-ért. (Folyt. köv.) A néhai tek. Kk és Rk s a rm. Főrendek táblája,­­ Pozsonyban, a Szent-Mihály-utcában, van az or­szágház, melyben 1848. előtt az országgyűléseket tar­tották, s hol az ország nádora, József főherceg, a gyű­lés tartama alatt szállásolt. István főherceg nádor 1847—8-ban a herceg Grassalkovics-féle palotában tarta országgyűlési szállását. Pozsony városa házi urai ama szerencséért, hogy az országgyűlést ott tartották s az országgyűlés tag­jai, a mágnások, megyei, városi követek, ezek családai, cselédei, írnokai s a távollevő mágnások követei, ösz­­szesen vagy hat-hétszáz ember, ott költekezett, kötele­sek voltak lakszobáik aránylagos részét, többnyire ne­gyedét, az országgyűlés tagjai részére ingyen áten­gedni. A ki az őt megillető 1­3 szobán fölül még töb­bet kívánt, fizette alku szerint. Szállásokról a városi kapitány által a királyi főlovászmester gondoskodott. A szállás kijelölő bizottság a kijelölt szobák ajtajára krétával kardot pingált, s a jelentkező »Landtags­­herr«-eket szállásaikról értesítette. Az országgyűlésnek a király által való megnyi­tására s berekesztésére a prímás belvárosi palotája szolgált. Ennek nagytermében, földszint a király, a jobboldali karzaton a királyné számára trón állt, arany szegélyű vörös bársonyos mennyezettel s két szögletén structoltak díszítményével. A királyné s udvarhölgyei karzatán a külföldi követek, diplomaták, az átellenes karzaton a mágnások s követek nejei foglaltak helyet. E palota háttal érintkezett a gróf Viczay hosszú­ utcai házával, a király országgyűlési szállásával. A két ház ez ünnepélyes alkalommal, a közfalon át nyitott ajtón közlekedett. A király szállása 1811-ig, midőn olasz katonák fölgyújtották, a várhegyi négy tornyú palotá­ban volt Az országház két nagy termében, és pedig a nyugatoldali nagyobbikban a tekintetes Karok és Ren­dek, vagyis az alsóház, a keletiben : a nagyméltóságú Főrenciek, — mint néhai József nádor elnök címre: Excelsi Proceres! — zárták üléseiket. Az alsóház termét egy korlát két egyenetlen részre osztá. A felső, kisebb, de emeltebb felén ültek a királyi tábla tagjai, a másikon: a káptalanok és Horvátország követei, elől a királyi személynőkkel, mint a királyi tábla és az or­szággyűlés elnökével. A terem nagyobb osztályában, három hosszú asztal mellett ültek föntebb az ötvenkét megye, a jászkunok, hajdu városok két-két, alább Tu­­ropolja, s a királyi városok követei. 1848. március 22. óta az alsóház ez alakja megváltozott. Az emel­vény és korlát, hol imént a királyi tábla tagjai és a káptalan követei ültek, de a három hosszú asztal is eltávolíttatván, két oldalhosszán keresztben huszonöt asztal állíttaték, mindegyikhez nyolc nyolc követtel. A terem keleti oldalán volt az új minisztérium elkorlá­tolt helyisége. Ettől fogva a követek nem ily megszó­lítással kezdek beszédöket: »Tekintetes Karok és Ren­dek!« hanem: »Uraim!« Az alsóház ülései kétfélék voltak: kerületiek és országosak. Amazok, a törvényhozás és sérelemorvos­lás ügyében előtanácskozások valának az országos ülésbeni megállapodásokhoz, hetenkint fölváltva egy duna- s egy tiszamelléki, pl. egyik pozsony-, másik sze­­pes-, azután: mosony és máramarosmegyei követ elnök­lete alatt. A rangban első, azután a második követe­ken ment végig az elnökség sora. Egyik követ elnök vezeté a tanácskozásokat, inte csendre a zajgókat, a másik jegyezte és fölhívta a szavazókat és fölszólalókat. A kerületi elnökség tisztét csupán a szorosan vett ma­gyarországi követek viselhették, nem egyszersmind az erdélyrészi megyék, annyival kevésbbé a szabad kerüle­tek s királyi városok követei, kiknek szavazata számba sem vétetett. A négy kerület szerint, négy megyei kö­vetjegyző választatott, kik az üzeneteket a felsőházhoz, fölirati javaslatokat a királyhoz, s a törvényjavaslato­kat szerkeszték. Midőn a fölvett tárgy mellett és ellen a kerületi ülésben a szólók nézeteiket előadók, a közakarat vagy a többség határozata, az országos ülés elé került, mely alkalommal a királyi személynek vette át az elnökséget s egyik itélőmester olvasta föl a kerületi ülés iratát. Többnyire e fölkiáltás hallatott a megyei követek részé­ről: »maradjon!« melyből kitűnik, hogy a kerületi ülések tanácskozásai érdekesbek valának az országosak fölött. A kisebbségben maradt követek fölszólaltak, a meny­nyiben ők a küldőiktől vett szoros utasítás szerint, vagy annak szellemében jártak el, mivel a kerületi ülésekről jegyzőkönyvek nem vezettetvén s az akkori egy pár hírlapnak is a tárgyalások közlése meg nem engedtetvén, küldőik előtt magukat csak az országgyű­lésekről kivonatosan följegyzett fölszólalásaikkal igazol­hatók. *) A királyi városok követei, kiknek szavazata a kerületi ülésekben számba nem vétetett, ugyancsak az országos ülésben panaszták ki magukat. Egy városi követ 1840-ben, midőn a Rotteck-Welcher »Staats- Lexikon «-ábó­l idézgetve felsorolná, hogy a bádeni, szász-meiningeni s a tartománygyülésen a polgári rend hogyan van képviselve, Bernáth Zsigmond ungi követ, kinek épen háta mögött állottam, oda súg szom­szédjának : »Hallod pajtás; ez az ember azt hiszi, hogy a lopótök is trombita, csak fújni kell.« Az 1843—4-ki országgyűlés valamennyi királyi városnak együtt 16 szavazatot szánt, a következő országgyűlés azonban nem csak a királyi, de a többi népes­ városokat is föl­ruházta képviselő-küldési joggal. A kir­ályi személynek, mint a kormány képvise­lője, ha a kerületi határozat netán kormányellenes szellemben volt szerkesztve, kérte a Rendeket, hogy ettől álljanak el, mi azonban csak néha és csak akkor sikerült, ha a határozat a kerületi ülésben csak egy­két szavazattöbbséggel ment keresztül és időközben a kormány egy-két követet ígéretekkel s kitüntetések­kel megnyert, oly formán, hogy a megyei követ a maga követtársát leszavazván, a két ellentétes szavazat nem számított. Volt eset e század elején, midőn a személy­*) írott, majd kőnyomatú tudósításokat az erdélyi kolozsvári országgyűlésről 1834-ben elsőbben báró Wess­elényi Miklós adott. A kőnyomat felsőbb engedély nélküli haszná­latáért őt Estei Ferdinánd főherceg, mint királyi helytartó, pörbe fogatta. Az erdélyi Rendek viszont a főherceget, a kormányzót hármas jelöltségből kihagyták. Ferenc császár pedig, kevéssel halála előtt, az országgyűlést föloszlatta 1835-ben. A bécsiek ekkor azt az élcet faragták, hogy a koncosok a császári hulla fejében magyarokat, a szívében németeket, a gyomrában erdélyieket találtak. Wesselényivel egy időben, a pozsonyi országgyűlésről írott tudósításokat Kossuth Lajos küldött előfizetőinek, az országgyűlés után­­pedig 1836-ban a megyei gyűlésekről »Törvényhatósági Tudósításokat« , miért fogságra jutott. Az 1839/40-ki or­szággyűlésről hetenkint két ízben, egy-egy ivén Stuller Fe­renc közölt gyorsírói tudósításokat. Az országgyűlés másik gyorsírója Hajnik Pál volt. Az 1843/4-ki országgyűlésről a lapok hetenként kétszer, a személynek csakis ily jelölésével: »egy követ, T. vagy N. megye .követe,« adhattak értesítést. Az 1847/8-ki országgyűlésről már naponkint lehetett, bár­­ nem egész terjedelemben értesiteni. 478

Next