Fővárosi Lapok 1882. szeptember (200-224. szám)

1882-09-01 / 200. szám

200. szám Tizenkilencedik évfolyam.­ Péntek, 1882. szeptember 1. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Vonz a t a 11 g-­e­r! És itt e földön mindent elvesztettem: Most vonz a viz, a tenger engemet. Ez elterülő sima, tiszta kékség, Mely nem bánta még soha szivemet. Sőt habja néha oly részvéttel locsosan, Simul a parthoz mindig közelebb. Mint hogyha csöndes, méla susogással Megvigasztalni vágyna engemet. Mintha mondaná: »Hisz nézd itt alant is Hány millárdnyi élet él, mozog; S e számhoz mértten egyetlen szív kínja Bármily fájó lehet, nem nagy dolog ! S a küzdő szívnek egy kis harmat csöppje A köny­ vszemhez, nézd, milyen kevés ! Hát még a mindenséghez ! hol a tenger A számtalan, mind egy csöppé enyész.!« Majd elhallgat a hullám s fény-gyűrűben A messze síkra újra kiszalad. Csodás ködjáték, szigetek, vitorlák Emelkednek ott messze ezalatt. A láthatár int, messze híva, vonzva: »Jöjj, jöjj, oly szép a világ idekünn; Minden oly új, szivedre írt fogsz lenni A Letke fénylik itt oly gyönyörűn !« Megyek, megyek, a tenger vonz most engem! Talán meglelem azt a kikötőt; Hová már olyan réges régen vágyom. Egy jobb világba, é­s föltalálom őt! Majthényi Flóra. -------------------­ Csodabogarak. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Edith nem volt valami feltűnő jelenség, szépnek sem lehetett mondani, középnagyságú, csinos alak volt, kellemes, bár nem egészen szabályos arccal, me­lyet életteli piros ajkai körül tanyázó bájos mosolya, ne felejts­ kék szemeinek szelíd, jóságos tekintete tett ellenállhatatlanul rokonszenvessé. Magas, értelmes homloka fölé dús hamvasszőke haj képezett koronát s tette ki finom, átlátszóan tiszta arcbőrével együtt a leányka főszépségét. Majd leült egy székre az asztal mellett, melyen réztartókban két faggyúgyertya égett, körülnézett a szobában, de aligha volt megelégedve szemléjével, mert arcán kellemetlen megütközés kifejezése jen látható. Valami nappali féle, elég tágas, négy ablakos szegletszoba volt az. Volt benne ruganyos karszék, kanapé, politúros szekrény, sifon, tükrös almáriom, aranyos oszlopos írószekrény, zongora, de arról a ren­detlenségről, rondaságról, a­mi e helyiségben uralko­dott, alig lehetett valakinek képzete. A bútorok összetörve, szakadozva, piszkolva, rajtuk szerteszét a legkülönbözőbb szerszámok. A zongora alatt — melynek nem volt belső része, »a mócok kihúzták a fogait« szokta Gáldi bácsi mon­dani — rongyos hámok halmaza hevert, felül rajta fotogénes bádog, olajos üveg, kerékkötő lánc, birka­csengő, egy tányér ételmaradványnyal s egy csomó kertészeszköz. A falakon vadászkészletek, szennyes szoknyák­kal, rongyos kabátokkal vegyest, a szobán áthúzva egy kötél, melyen gyerekruhák voltak felaggatva, a kályha körül a padlón, a mely tán évek óta nem volt felmosva, ötnyi kerületben szétszórt fa- és forgács­­halmaz, az asztalokon üres palackok, összetört gyer­mekjátékok, rovások, kulcsok, mindenféle magvak, gyümölcsök és ezek maradványai hevertek; a főhelyen, a kanapén, melynek szinét lehetetlenség volt megha-t tározni, egy — bizonyosan zálogba visszatartott zsi- I ros, oláhködmön terpeszkedett s mindezek fölött vas­tag, emészthetetlen, fullasztó levegő, vagyis büzhödt levegőtlenség terült el. — Be meleg van itt! — szólt halkan Edith, kinek sehogy sem sikerült leküzdeni e szoba okozta kellemetlen benyomást — nem lehetne egy ablakot nyitni ? — Hogyne! — viszonzó Sándor, sietve felránt­va az egyik ablak papírral beraggatott szárnyait,­ midőn a mellékszoba ajtajából a kis Izidora sza­ladt elő. — Hol van Edith néni ? mért nem mutatjátok meg nekem ? — kiáltott a kicsike. — Jaj! a gyermek meghal! — sikoltott Kleo­­na, hirtelen becsapva az alig kinyitott ablakot. — Kié ez a kis leány ? — kérdé, csodálkozva pillantván a gyermekre, Edith. — Az enyém ! — felelt egész nagyságában föl­emelkedve Kleona, mint Norma, midőn bűneit király­női méltósággal bevallja az egybegyűlt druidák előtt. — A tied! — csodálkozék Edith, ki előtt e tényt eddig titokban tartották. — Tán ellenedre van létezése ? — szólt harag­tól villogó szemmel Eleona. — Ugyan miért lenne ? hisz én szeretem a gyer­mekeket. Jer­­de kicsikém, — monda Edith kedves, szelíd hangján az első meglepetést leküzdve s a gyer­mekhez hajolva — jól mondd, hogy hívnak ? ha jó gyermek vagy, majd jó barátok leszünk. — Oh te angyal, te nemes teremtés, te! — rebegő Báli bácsi, mig Sándor meghatottan szemlélte a jele­netet, melynek a vacsorát jelentő szolgáló belépte ve­tett véget. Az úgynevezett palotán újabb és éppen nem kellemesebb látványok vártak Edithre; a szoba fala mellett egy vetetlen, ronda fekhely, közepén terített asztal állt. Az abrosz durvasága ellen nem lett volna kifogása, de annál több volt annak színe ellen. Hogy a világító lámpa borítékjából jó nagy darab hiányzott, poharak, tányérok mintha mesterséggel, fogók segé­lyével lettek volna kicsorbítva, egyetlen kés sem lelte párját villájában, mindezt még elviselte volna, de az a tisztátalanság, a­mely mindezeken az első pillanatra szembetűnt, undort gerjesztett benne, miként egyék itten valamit? — Köszönöm, nem vagyok éhes — viszonzó atyja kinálgatására, — azaz hogy — igazitá ki magát, mert bizony az utazás után étvágyat érzett — nem igen szoktam este húsételt enni. — Hát egy pár főtt tojást? egy pohár friss tejet, kis Edith ? — szólt, gondolatát eltalálva, Sándor. — Köszönöm. . . nem tudom — felelt kétségbe­esett tekintettel a szurtos poharakra, amaz. — Nagyon szomorú, ha oly finnyás vagy, Edith — szólt sértődötten, helyéről fölemelkedve Eleona — szomorú nem annyira reánk, mint reád nézve, mert bizony, ha köztünk akarsz élni s pedig kénytelen vagy vele, le kell erről szoknod s hozzá törődnöd a mi szegénységünkhöz. — Maradjon csak a helyén, Eleona, a barack­virág sir, ha hamar ki nem kapja a részét, leszek most én a gazdasszony, nem vagyok-e úgyis házi barát ? Majd szolgálok én magácskának, kis Edith — folytató biz­tató szembunyorítással Edithre s azzal Eleona közbe­szólását mellőzve, a konyha felé távozott. Pár pillanat múlva, mialatt Edith azt gondolta el, hogy az a tetézett tál lúdsült, a telt boros üvegek nem éppen a szegénység jelei s hogy a tisztaság sem függ egészen össze a gazdagsággal, tisztára mosott pohárban habzó friss tejjel tért vissza. •­ Itt van a tej, a tojás is mindjárt itt lesz. Ne köszönje, kedves, csak ma tettem, mert még ma vendég, ezután gondoskodjék önmagáról. Mi az? szomjas? phüh! ez a viz meleg, rég hozták be, jöjjön velem, hoz­zunk a forrásról hideget, jön kis Edith ? — Ha édes­apám megengedi — felelt ez, egy há­lás pillantással Sándorra, a ki ezalatt már kezébe kapta a korsót, egy poharat s éppen kifelé indult az ajtón. — Milyen jó ön! köszönöm, hogy megértett, — szólt, mélyen föllélegzelve Edith, — ha még egy percig benn maradok, nem bírom visszatartani kényeimet. Oh, mily hálás vagyok ön iránt, édes jó Benőfi. — Bizonyítsa azzal, hogy ne nevezzen Benőfi­­nek, hanem Sándornak, vagy ha úgy tetszik, akár Sán­dor bácsinak s nézze bennem legjobb barátját. — Oh, hiszen most is azt látom, — viszonzá Edith a tornác egy oszlopához támaszkodva, egyik kezét Sándornak nyújtva, mig a másikkal könyező szemeit takarta el. — Így, most aztán sírjon, ha ez könnyebbségére van, mert bizony a­miket itt tapasztal, nem nagy örö­met okozhatnak kis szívének;­­addig én felmegyek a forrásra s hozok magának tiszta vizet. — Ne hagyjon itt, önnel megyek, Sándor; én nem sírok, nem akarok sírni; mit mondanának, ha meglátnák kisirt szemeimet ? — mondá a lányka, kö­nyező szemeit törülgetve. — Jól teszi, ne is sírjon, Edith, azzal mit sem használ; maga okos kis leány, majd segitni fog magán. Nézze, milyen szép este van, mint »Fürdik a holdvi­lág az ég tengerében.« Ne nevessen ki, hogy mindig idézek, ez már szokásom; vagy­is nevessen, bánom is én, ha mindjárt rajtam, ezen a bolondos vén fickón nevet is, csak ne sírjon, azt nem nézhetem, »könyed ne folyjon, lelkem kis leánya, Elhervad a könytől orcáid rózsája«. Nemde szép hely a gyöngyöző patak lombos fák tövében, melyeknek ágai közt suttogó szellő kábo­­rog s lombjain a hold ragyogó fénye törik meg. Itt a forrás, tiszta, mint a maga szíve s hideg, mint észak jege; igyék, üdítse fel magát; ne féljen, jól kimostam a poharat. — Jó Sándor! — szólt Edith, ujjait a forrás kő­medencéjébe mártva s a tiszta, hideg vízzel égő szem­héj­jait megmosva. — Ha tudná, mint örülök, hogy önben ilyen barátra leltem! — folytatá, élvezettel üritve a nyújtott poharat. — Ugy­e eljön, meglátogat gyakran, mert érzem, hogy sokszor lesz szükségem ta­nácsára, gyámolitására. — De hát megbízik magácska ennek a hóbortos embernek a tanácsába, elfogadja gyámolitását ? — Miért ne ? én régen ismerem önt s tudom, hogy a bohókás külső alatt nemes szív és józan, gya­korlatias ész rejlik. — Köszönöm jó vélekedését, Edith, isten legyen a tanúm, hogy igyekezni fogok azt meg is tartani. De im itt vagyunk már, legyen jó kedve, minek is bú­sulna ? A­mint van, úgy van, most a dolgon már vál­toztatni nem lehet. (Folyt. köv.) Evans kisasszony. (Francia elbeszélés.) Írta Adolphe Badin (Folytatás.) Bizonyára, nem kérhettem ezeket a jó embere­ket arra, hogy köztök egy kis helyet szorítsanak a számunkra, annyira szűk volt az a szekér nekik ma­guknak is. Különben, a ló is alig birt volna el nagyobb terhet s kétségkívül a kocsis sem egyezik vala belé, hogy a már is túlságos terhet fokozza. Mindamellett is mutatkozott némi kedvező esé­lyünk s ezt teljességgel nem akartam elszalasztani, pedig sietnünk kellett, mert ha az utasok a tetőre föl­érnek, bizonynyal elhagynak minket. Váltig törtem rajta a fejemet, mikép segíthetnék a dolgon, midőn egy­szerre megállt a ló, hogy kissé lélekzetet vehessen.

Next