Fővárosi Lapok 1882. december (276-301. szám)

1882-12-03 / 278. szám

izmos kavicsos töltésen, mely úgy fut végig szép vo­nalban a mocsáros határon, karfákkal beszegve, hidak­kal kimódolva, mint egy kidudorodó paszománt. Nem tréfa dolog, hogy azt igy megcsináltatta nekik a tekin­tetes vármegye. Mert úgy kell ám venni, hogy a pribolyi határt minden esztendőben elönti őszkor a víz, s ezzel el volt zárva azelőtt a világtól az egész falu a jövő nyá­rig. Ember oda nem juthatott be, sem onnan ki, csak a madár röpülhette át Bodonytól Pribolyig a fertel­­mes sártengert, ha ugyan érdemesnek tartotta volna arra szálldogálni. Az őszi esőzések előtt a pribolyi emberek sorba járták rokonaikat a vidéken s érzékenyen elbucsúzanak azoktól, mert nem tudhatni, látják-e még egymást va­laha ? Ki az ördög éljen meg tavaszig bizonyosra? Pedig bizony nem érdemes meghalni, mert ide ugyan nem jön a temetésére senki, hogy elsirassa, még csak a halál híre sem szivárog szét, csak majd késő tavasz­­szal hámozzák ki a sorsát az érdeklődök, ha az út jár­ható lesz.A pribolyi ember beszerezte magának az egész télre való szükségleteit dohányban, sóban s egy játék­kártyában, (egyébb cikkre még akkor nem volt szük­sége a nemes embernek,­ megcsinálta a testamentu­mot s engedte magát bezáratni egy félesztendőre a mostoha elementumok által. Folyamodtak, egyre folyamodtak a vármegyé­hez , csináltassa meg nekik az utat, de hiába, nem volt szegényeknek semmi patronusok ott a hatalmasok közt. Vicispán, főszolgabíró mind rossz szemmel néz­ték a pribolyi bocskoros nemeseket, mert mindig sok galyibát csináltak nekik a restarációkon, pedig iste­nem, istenem, de szépen fundálta ki Tusnay uram, a kántor, az instanciákat, gyönyörűség elolvasni, de csak az volt örökké az undorszála, hogy a vármegye ez idő szerint nem tehet Priboly helységéért semmit, hiszen úgy is elég jó termésük volt, üljenek vesz­teg a falaj­okban a télen át. Minek mászkálnának ide s tova ? Egyszer azonban fogta magát az anyatermészet s elverte tavaszszal a vetéseiket jéggel,­­hát az ugyan miért haragudott a pribolyiakra ?) úgy hogy igazán a fuvarozásra volt utalva a föld népe. Oda jártak ismét a vicispán színe elé könyö­rögni, hogy ha még most sem csináltat nekik utat, bizony-bizony nem fognak tudni megélni a télen. A tekintetes úr éppen haragos volt, (a fe­lesége ruhaszámláját fizette ki,) rájuk rivált nagy ke­gyetlenül. — Hát ki akarja, hogy megéljetek ? Kinek kel­letek ti a világon? Veszszetek oda valamennyien! Na erre aztán nem volt más mód, mint egyene­sen Budára menni deputációba a fenséges nádoris­pánhoz. Az még a vármegyének is parancsol — ha igaz! Hát biz az nem volt igaz. Nem parancsolt an­nak ugyan senki. A palatínus h­imezett-hámozott, mon­dott is valamit meg nem is, biztatta őket, hogy igy, hogy úgy, majd utána néz, — de soha sem történt semmi. Végre is a nagy Mácsik, a legokosabb pribolyi ember, vette kezébe a dolgot, mivel ebben az időben adta elő magát az az eset, hogy a Harkány Borbála asszonyom kertjében oly nagyra nőtt meg egy rozma­ring-virág, hogy beillett volna valami tót faluba talán még fűzfának is. Mikor a híres Mácsik meglátta a csoda­virágot, megcsóválta a fejét és így szólt: — Vigyük el, gyerekek, ezt a bolondos növényt a palatínusnak, úgy is olyan veszett nagy ablakok vannak a házán. Mind megállnak arra a budai legé­nyek, ha kiteszi a palatinus-kisasszonyka. Helyes lesz. Hiába no, mégis csak okos ember ez a Mácsik. Csakhogy most már ebbe a deputációba nem lehet beválasztani se a körte képű Laczkó Pált, se a zsíros hajú Újlaki Gábort, de még kevésbbé a po­cakos Piri Mátyást, hanem lányok és menyecskék vi­gyék a pribolyi rozmarin-virágot a budai reziden­ciába. Nosza meg is választották még aznap­ magát a szép Harkány Borbálát, (hiszen csak az kellene még, hogy ő kimaradjon), bejutott a szőke Kartal Pi­roska is, Nagy Judit azonképen, neki van a leguribb tartása, leghamisabb mosolya ellenben Cselényi Klá­rának (s ki tudja, mire jó az ?) , hanem mégis csúfság ám a falura, hogy Szudi Erzsit meg Bodony községé­től kérték kölcsön, mintha bizony nem lenne elég szép vászoncseléd odahaza is. Jaj csak meg ne tudná az a palatínus ezt a gyalázatos csalást! De ha esze van, rá­jön, mert az ábrázata is egészen más, mint a pribolyi fehérnépé. Az óriási rozmarint szépen kiásták a földből, be­tették egy diófából csinált politúros vederbe, (a kékkői asztalos csinálta nekik remekbe), az asszony népnek pedig a helység kasszájából szabattak piros pruszliko­­kat, (deh csak szépen is varrta meg a bodonyi kecske,) a nagy cifraságnak virágos kék szoknya volt a folyta­tása, piros szattyán csizma a bevégződése. Mikor megvolt minden, föltették a vedret négy­lovas szekérre s úgy indultak el a pribolyi hires me­nyecskék, leányok. Volt is bámulójuk a merre mentek útközben. No ha még most sem lesz meg az az országút, akkor aztán igazán nincsen a világon ékesszólás. Jól volt az kieszelve. A nádor nyájasan fogadta az asszony-deputációt. Mosolygott, mikor előadták az út ügyét, megsimogatta Szudi Erzsi fejét s megígérte, hogy még e nyáron egy körutat tesz s akkor útba ejti a vidéküket — legyenek mindenben jó reménynyel. Elég is volt ez a pribolyiaknak egyszerre! Mi­csoda? Maga a palatínus jön el Budáról? No embe­rek, még ez sem történt ezen a földi planétán! Ha egyszer eljön, az ő kedvükért jön. Hátrább az aga­rakkal Bodony, Szilé, Kis-Kér és Nagy-Kér! Most már ők vannak felül! Mert ha a nádor eljön, tán még donációkat és uj címereket is osztogat majd a pribolyi nemesek között. S ez egyszer csakugyan igaz lett az aranyos ígéret. J­ózsef nádor útra kelt s megállóit Bodonyban is, a szép Baros Anna kastélyába szállván. Nem is mehetett volna jobb helyre, ha ad valamit a szép asz­­szony főztjére s ki ne adna arra ? A szép özvegy nagyra volt vele, hogy egy egész napot tölt nála a nádor. Pedig nem volt nehéz igy ki­csinálni. Hiszen a vármegye urai állították össze a nádor utazási programmját s azok dehogy hagyták volna ki a bodonyi kastély asszonyát, mikor mindnyá­jan neki udvaroltak. Nagy volt a pompa és fény, bandérium, mozsár­durrogás, a­mint ez már szokás minálunk; a szép asszony, nemzetes és nagyságos Baross Anna, künn az udvaron fogadta, mélyen meghajolva, a fenséges urat. Fehér ruhát viselt, aranynyal hímzettet, megyszii bár­sony mentét, tündöklő főkötőt. Bizony odahaza sem lát annál szebbet a palatínus! De hát ez mind nem tartozik reánk; a főbenjá­ró dolog az, hogy a vicispán és a többi megyei urak (hordta volna el őket onnan a köszvény!) mindig ott ólálkodtak a fenség körül s mindenben kapacitálták. Lön tehát, hogy a pribolyi deputációt mely az ország­utat sürgette, kegyesen fogadta ugyan, de megtagadta a kérésüket. — Lehetetlen dolgot kívántak fiaim, — mondá a bevégzett ékes dikció után, melyet fiatal papjuk, tisztelendő Cselkó János tartott. A vármegyének nincsen erre pénze. Én nem tehetek semmit. Ekkor előlépett a nagy Mácsik s bátor, erőteljes hangon mondá: — De hiszen megígérte fenséged az asszo­nyoknak. A nádor zavarba jött. De nem tett rá kellemet­len benyomást a merész föllépés. Egy lépést tett előre. — Az út dolgában semmit sem tehetek, a vár­megyének nincsen pénze; talán valami egyebet kér­hetnétek tőlem, szegény emberek ? A pribolyiak összenéztek; tisztelendő Cselkó János uram egyre köhintett s eközben eszébe jutott, mit kell kérnie. — Ha meglehetne tenni fenség, hogy Eszter­gom városa négy napi járó föld legyen Priboly­tól. — Hiszen annyi sincs — mondá a nádor, mo­solyogva a különös kérésen. — Ám legyen tehát. Az alispán elkezdte erre magyarázni: a dolog tulajdonképen úgy áll, tisztelendő Cselkó János uram csak adminisztrátor a helységben, az igazi pap, valami rossz fát tett a tűzre, minélfogva megidézték a szent szék elé s ott el fogják mozdítani, ha majd oda ér. Csakhogy oda nem ér, mert már két esztendő óta uta­zik Esztergom felé s az állomásokról különféle leve­leket küldözgetvén Esztergomba, hogy betegen fek­szik, de már útban van, hogy ez vagy az az akadály merült fel, s azalatt persze mindig ő hozza a paro­­chia jövedelmét, míg tisztelendő Cselkó János uram nyomorog a hívek között. Szerencsére, a nádor nem hallgatott oda, mert Mácsik uram, kit dühbe hozott, hogy a pap a saját zsákját tömi, pedig a községre illenék gondolnia, in­gerülten rántotta el onnan a szent férfiút, mit észre­vett a nádor s nyájasan kérdé Mácsiktól: — Hát még mit kívántok tőlem, édes fiam ? Tetszett neki a pribolyiak naivsága. — Az a kérésünk vagyon, instálom . . . — Adjátok elő gyermekeim s ha lehetséges, meg fog történni. Mácsik György jámbor arcot vágott s egész a vállapockái közé húzta nagy fejét. — Fenséges palatínus uram ! Kegyeskedjék el­rendelni, hogy Barossné nagyasszonyom ezentúl Pribo­­lyon tartozzék lakni. — Nem értelek. Ismételd még egyszer — nó­­gatá a jó nádor, szelíd, kissé rekedt hangján. — A nagyasszonynak van egy ócska kastélya Pribolyon; azt kívánjuk fenséges uram, hogy abban kelljen laknia. József most sem látszott felfogni a dolgot, azt hitte, hogy a szóló rosszul fejezi ki magát latinul s apró kék szemeit a szép háziasszonyra függesztő, mintha attól várná,­hogy magyarázza meg neki németül. Annak pedig ott a magyarázat az arcán: egy tündöklő mosoly volt az az egész arc. Jól esett neki a kívánság. Ő értette, de el nem mondhatta. — Nehogy miattam kelljen fenségednek meg­tagadnia valamit, — mondá, kedvesen meghajolva. — Ám legyen meg, átmegyek lakni Pribolyra. A pribolyiaknak pedig nem is kellett több. A szép Barossné hozzájok hurcolkodott még akkor nyá­ron s nem kell megijedni, hogy a gyep az udvarát föl­verte volna — rá néhány hétre nyomban építeni kezd­ték a töltést, pedig senki sem kérte, senki sem járt utána. A tekintetes alispán ur maga hozakodott elő vele az őszi gyűléseken, hogy ez az út most a legfon­tosabb közérdek —­ no meg éppen van egy kis fölösle­ges pénze is a megyének. Bizony azt az utat is két széli fekete szem édes nézése csinálta. 1732 A­p­a­­­i k­á­r. (Tárca az aegei tenger partjáról.) Anatolia vadregényes hegyvidékére rándultam ki. Szmirna utolsó külvárosa egy különálló telep, hol villaszerű csinos épületek vidáman fehérlenek ki a szerényebb külsejű barákok sötétebb csoportjai közül; köröskörül kertek virulnak; a szomszéd dombon meg­lehetős nagy »klissa« (templom) áll; távolabb a völgy­ben francia »irgalmas nének« emeletes nagy kolosto­ra és kápolnája, kőfallal bekerített, terjedelmes ma­jorság szélén. A háttért egyfelől a lépcsőzetesen emel­kedő hegylánc képezi, elszórt görög s török falvakkal, másfelől pedig a közeli Pagus hegy. E hegy hosszas lejtőjén van a török és zsidó külváros; fenn egy haj­dani vár romjai, oldalán pedig, dús lombozatú csalit közt, fehérre meszelt tűzhely-féle oltár látszik, mely­hez a görög nők, gyermekekkel együtt, hétfői napo­kon nagy számmal sereglenek, vékony viaszgyertyát gyújtanak, az oltár alacsonyabb részének szűk ívbolt­ja alatt görnyedve haladnak át, s aztán ruháj­okból az oltárt beárnyékoló vén kőrisfa ágaira egy darabka foszlányt kötnek, esdve a bűvös erejű hely védszentjé­­nek, szent Annának pártfogását, hogy az a hét folya­mában otthon minden pörpatvarnak elejét vegye. Pedig hát ez jó részben magoktól függ. A szmirnai házi és utcai élet lármáján nem is igen érezhető ily csitító védszent közelléte. A hegy tövénél nagy török temető terül el, melynek némasága, és cyprus-erdejé­­nek komorsága nagy ellentétben áll a szemben fekvő külváros féktelen zajongásával. Ott az enyészet, itt az orgiák. Mert e helység a görög és örmény ledér nők fészke. Midőn arra jártam, Lucifer e városából épp egy nagy halotti menet indult ki. A sok görög pap vonta­tott énekébe női siránkozás vegyült. A halottas kocsi virágokkal, koszorúkkal volt elborítva, a nyitott ko­porsóban pedig fiatal férfi holtteste feküdt. A koporsó fedelét a következő kocsin cifra fedér leányok tárták s jajgatva borultak arra, mialatt szétbomlott gazdag fekete hajukkal a szél játszott. Szmirna valamennyi bérkocsija ott volt, ezeken kívül számos falusi kocsi, mind tele síró-vívó nőkkel. A halotti karavánt ünne­­piesen öltözött délceg férfiak lovon, sok más nép pe­dig gyalog egészítő ki. — Ugyan kit temetnek? — kérdem egyik uti­­társamat, ki szmirnai volt. — Egy palikárt, — felelte. — Tegnap éjjel szúrták le, szegényt. — Sokszor hallottam már ezt a büszkén han­goztatott nevet, — mondom, — de máig sem vagyok tisztába vele, hogy mit jelent. — A gyermekek — így kezdő útitársam — más országokban is szeretnek verekedni, ha vannak idegen fajtájúak, azokkal, ha nincsenek, maguk közt. Levantéban a görög fickók szívesen verekednének a török gyermekekkel, de a különböző népfajok más meg más városrészben külön laknak; tömeges össze­találkozás nem igen történik, egyes lézengő török gyermeket pedig megtámadni nem nagy virtus, de azonnal meg is akadályoznák. Épp ezek a körülmé­nyek korlátolják a görög legényt is, a­kinek szörnyű veszekedhetnékje van. A flegmatikus török, vagy ör­mény csak ritkán veszi föl az eléje dobott keztyűt, a zsidó soha. Nem marad egyébb hátra, mint hogy a görög, akár apró, akár nagy, a saját fajtájával vias­kodjék. Végre is egyre megy. Ily pillanatokban nincs semmiféle tekintet a rokonságra. A­ki legbátrabb, az a »palikár.« A görög szabadságharc hőseit tisztelték meg e névvel, de a haramia-vezér is a palikárnak egy válfaja. De ezek mind nem az igaziak. Az igazi ren­desen kiváló szépségű, többnyire jómódú polgár­ ifjú, ki egyszer szeretett, de csak egyszer, még­pedig ke­leti hévvel, azonban megcsalták. Másféle személyes sérelem nem elég ok arra, hogy valaki palikár-életre szánja el magát. Az elhalt szülők vagy testvérek által örökül hagyott boszú-feladat szintén képesítő erővel bír, de legtöbb esetben az asszonyt kell keresni, mert csak a megcsalt szerelmes boszúját környezi nimbusz. A palikár nem panaszolja senkinek keservét, nem önti dalba fájdalmát, nem öli italba kétségbe­esését, nem muzsikáltatja magát, sőt kerüli a zene és énekszót. Hallgat mint a sír, melynek titka van. Neki is van: a boszú terve. Ezt nem csak a megvetésre méltó, hűtlen nő, hanem annak csábítója s ennek ba­rátai ellen is forralja. A palikát rendesen a szigetek­

Next