Fővárosi Lapok 1882. december (276-301. szám)
1882-12-03 / 278. szám
izmos kavicsos töltésen, mely úgy fut végig szép vonalban a mocsáros határon, karfákkal beszegve, hidakkal kimódolva, mint egy kidudorodó paszománt. Nem tréfa dolog, hogy azt igy megcsináltatta nekik a tekintetes vármegye. Mert úgy kell ám venni, hogy a pribolyi határt minden esztendőben elönti őszkor a víz, s ezzel el volt zárva azelőtt a világtól az egész falu a jövő nyárig. Ember oda nem juthatott be, sem onnan ki, csak a madár röpülhette át Bodonytól Pribolyig a fertelmes sártengert, ha ugyan érdemesnek tartotta volna arra szálldogálni. Az őszi esőzések előtt a pribolyi emberek sorba járták rokonaikat a vidéken s érzékenyen elbucsúzanak azoktól, mert nem tudhatni, látják-e még egymást valaha ? Ki az ördög éljen meg tavaszig bizonyosra? Pedig bizony nem érdemes meghalni, mert ide ugyan nem jön a temetésére senki, hogy elsirassa, még csak a halál híre sem szivárog szét, csak majd késő tavaszszal hámozzák ki a sorsát az érdeklődök, ha az út járható lesz.A pribolyi ember beszerezte magának az egész télre való szükségleteit dohányban, sóban s egy játékkártyában, (egyébb cikkre még akkor nem volt szüksége a nemes embernek, megcsinálta a testamentumot s engedte magát bezáratni egy félesztendőre a mostoha elementumok által. Folyamodtak, egyre folyamodtak a vármegyéhez , csináltassa meg nekik az utat, de hiába, nem volt szegényeknek semmi patronusok ott a hatalmasok közt. Vicispán, főszolgabíró mind rossz szemmel nézték a pribolyi bocskoros nemeseket, mert mindig sok galyibát csináltak nekik a restarációkon, pedig istenem, istenem, de szépen fundálta ki Tusnay uram, a kántor, az instanciákat, gyönyörűség elolvasni, de csak az volt örökké az undorszála, hogy a vármegye ez idő szerint nem tehet Priboly helységéért semmit, hiszen úgy is elég jó termésük volt, üljenek veszteg a falajokban a télen át. Minek mászkálnának ide s tova ? Egyszer azonban fogta magát az anyatermészet s elverte tavaszszal a vetéseiket jéggel,hát az ugyan miért haragudott a pribolyiakra ?) úgy hogy igazán a fuvarozásra volt utalva a föld népe. Oda jártak ismét a vicispán színe elé könyörögni, hogy ha még most sem csináltat nekik utat, bizony-bizony nem fognak tudni megélni a télen. A tekintetes úr éppen haragos volt, (a felesége ruhaszámláját fizette ki,) rájuk rivált nagy kegyetlenül. — Hát ki akarja, hogy megéljetek ? Kinek kelletek ti a világon? Veszszetek oda valamennyien! Na erre aztán nem volt más mód, mint egyenesen Budára menni deputációba a fenséges nádorispánhoz. Az még a vármegyének is parancsol — ha igaz! Hát biz az nem volt igaz. Nem parancsolt annak ugyan senki. A palatínus himezett-hámozott, mondott is valamit meg nem is, biztatta őket, hogy igy, hogy úgy, majd utána néz, — de soha sem történt semmi. Végre is a nagy Mácsik, a legokosabb pribolyi ember, vette kezébe a dolgot, mivel ebben az időben adta elő magát az az eset, hogy a Harkány Borbála asszonyom kertjében oly nagyra nőtt meg egy rozmaring-virág, hogy beillett volna valami tót faluba talán még fűzfának is. Mikor a híres Mácsik meglátta a csodavirágot, megcsóválta a fejét és így szólt: — Vigyük el, gyerekek, ezt a bolondos növényt a palatínusnak, úgy is olyan veszett nagy ablakok vannak a házán. Mind megállnak arra a budai legények, ha kiteszi a palatinus-kisasszonyka. Helyes lesz. Hiába no, mégis csak okos ember ez a Mácsik. Csakhogy most már ebbe a deputációba nem lehet beválasztani se a körte képű Laczkó Pált, se a zsíros hajú Újlaki Gábort, de még kevésbbé a pocakos Piri Mátyást, hanem lányok és menyecskék vigyék a pribolyi rozmarin-virágot a budai rezidenciába. Nosza meg is választották még aznap magát a szép Harkány Borbálát, (hiszen csak az kellene még, hogy ő kimaradjon), bejutott a szőke Kartal Piroska is, Nagy Judit azonképen, neki van a leguribb tartása, leghamisabb mosolya ellenben Cselényi Klárának (s ki tudja, mire jó az ?) , hanem mégis csúfság ám a falura, hogy Szudi Erzsit meg Bodony községétől kérték kölcsön, mintha bizony nem lenne elég szép vászoncseléd odahaza is. Jaj csak meg ne tudná az a palatínus ezt a gyalázatos csalást! De ha esze van, rájön, mert az ábrázata is egészen más, mint a pribolyi fehérnépé. Az óriási rozmarint szépen kiásták a földből, betették egy diófából csinált politúros vederbe, (a kékkői asztalos csinálta nekik remekbe), az asszony népnek pedig a helység kasszájából szabattak piros pruszlikokat, (deh csak szépen is varrta meg a bodonyi kecske,) a nagy cifraságnak virágos kék szoknya volt a folytatása, piros szattyán csizma a bevégződése. Mikor megvolt minden, föltették a vedret négylovas szekérre s úgy indultak el a pribolyi hires menyecskék, leányok. Volt is bámulójuk a merre mentek útközben. No ha még most sem lesz meg az az országút, akkor aztán igazán nincsen a világon ékesszólás. Jól volt az kieszelve. A nádor nyájasan fogadta az asszony-deputációt. Mosolygott, mikor előadták az út ügyét, megsimogatta Szudi Erzsi fejét s megígérte, hogy még e nyáron egy körutat tesz s akkor útba ejti a vidéküket — legyenek mindenben jó reménynyel. Elég is volt ez a pribolyiaknak egyszerre! Micsoda? Maga a palatínus jön el Budáról? No emberek, még ez sem történt ezen a földi planétán! Ha egyszer eljön, az ő kedvükért jön. Hátrább az agarakkal Bodony, Szilé, Kis-Kér és Nagy-Kér! Most már ők vannak felül! Mert ha a nádor eljön, tán még donációkat és uj címereket is osztogat majd a pribolyi nemesek között. S ez egyszer csakugyan igaz lett az aranyos ígéret. József nádor útra kelt s megállóit Bodonyban is, a szép Baros Anna kastélyába szállván. Nem is mehetett volna jobb helyre, ha ad valamit a szép aszszony főztjére s ki ne adna arra ? A szép özvegy nagyra volt vele, hogy egy egész napot tölt nála a nádor. Pedig nem volt nehéz igy kicsinálni. Hiszen a vármegye urai állították össze a nádor utazási programmját s azok dehogy hagyták volna ki a bodonyi kastély asszonyát, mikor mindnyájan neki udvaroltak. Nagy volt a pompa és fény, bandérium, mozsárdurrogás, amint ez már szokás minálunk; a szép asszony, nemzetes és nagyságos Baross Anna, künn az udvaron fogadta, mélyen meghajolva, a fenséges urat. Fehér ruhát viselt, aranynyal hímzettet, megyszii bársony mentét, tündöklő főkötőt. Bizony odahaza sem lát annál szebbet a palatínus! De hát ez mind nem tartozik reánk; a főbenjáró dolog az, hogy a vicispán és a többi megyei urak (hordta volna el őket onnan a köszvény!) mindig ott ólálkodtak a fenség körül s mindenben kapacitálták. Lön tehát, hogy a pribolyi deputációt mely az országutat sürgette, kegyesen fogadta ugyan, de megtagadta a kérésüket. — Lehetetlen dolgot kívántak fiaim, — mondá a bevégzett ékes dikció után, melyet fiatal papjuk, tisztelendő Cselkó János tartott. A vármegyének nincsen erre pénze. Én nem tehetek semmit. Ekkor előlépett a nagy Mácsik s bátor, erőteljes hangon mondá: — De hiszen megígérte fenséged az asszonyoknak. A nádor zavarba jött. De nem tett rá kellemetlen benyomást a merész föllépés. Egy lépést tett előre. — Az út dolgában semmit sem tehetek, a vármegyének nincsen pénze; talán valami egyebet kérhetnétek tőlem, szegény emberek ? A pribolyiak összenéztek; tisztelendő Cselkó János uram egyre köhintett s eközben eszébe jutott, mit kell kérnie. — Ha meglehetne tenni fenség, hogy Esztergom városa négy napi járó föld legyen Pribolytól. — Hiszen annyi sincs — mondá a nádor, mosolyogva a különös kérésen. — Ám legyen tehát. Az alispán elkezdte erre magyarázni: a dolog tulajdonképen úgy áll, tisztelendő Cselkó János uram csak adminisztrátor a helységben, az igazi pap, valami rossz fát tett a tűzre, minélfogva megidézték a szent szék elé s ott el fogják mozdítani, ha majd oda ér. Csakhogy oda nem ér, mert már két esztendő óta utazik Esztergom felé s az állomásokról különféle leveleket küldözgetvén Esztergomba, hogy betegen fekszik, de már útban van, hogy ez vagy az az akadály merült fel, s azalatt persze mindig ő hozza a parochia jövedelmét, míg tisztelendő Cselkó János uram nyomorog a hívek között. Szerencsére, a nádor nem hallgatott oda, mert Mácsik uram, kit dühbe hozott, hogy a pap a saját zsákját tömi, pedig a községre illenék gondolnia, ingerülten rántotta el onnan a szent férfiút, mit észrevett a nádor s nyájasan kérdé Mácsiktól: — Hát még mit kívántok tőlem, édes fiam ? Tetszett neki a pribolyiak naivsága. — Az a kérésünk vagyon, instálom . . . — Adjátok elő gyermekeim s ha lehetséges, meg fog történni. Mácsik György jámbor arcot vágott s egész a vállapockái közé húzta nagy fejét. — Fenséges palatínus uram ! Kegyeskedjék elrendelni, hogy Barossné nagyasszonyom ezentúl Pribolyon tartozzék lakni. — Nem értelek. Ismételd még egyszer — nógatá a jó nádor, szelíd, kissé rekedt hangján. — A nagyasszonynak van egy ócska kastélya Pribolyon; azt kívánjuk fenséges uram, hogy abban kelljen laknia. József most sem látszott felfogni a dolgot, azt hitte, hogy a szóló rosszul fejezi ki magát latinul s apró kék szemeit a szép háziasszonyra függesztő, mintha attól várná,hogy magyarázza meg neki németül. Annak pedig ott a magyarázat az arcán: egy tündöklő mosoly volt az az egész arc. Jól esett neki a kívánság. Ő értette, de el nem mondhatta. — Nehogy miattam kelljen fenségednek megtagadnia valamit, — mondá, kedvesen meghajolva. — Ám legyen meg, átmegyek lakni Pribolyra. A pribolyiaknak pedig nem is kellett több. A szép Barossné hozzájok hurcolkodott még akkor nyáron s nem kell megijedni, hogy a gyep az udvarát fölverte volna — rá néhány hétre nyomban építeni kezdték a töltést, pedig senki sem kérte, senki sem járt utána. A tekintetes alispán ur maga hozakodott elő vele az őszi gyűléseken, hogy ez az út most a legfontosabb közérdek — no meg éppen van egy kis fölösleges pénze is a megyének. Bizony azt az utat is két széli fekete szem édes nézése csinálta. 1732 Apai kár. (Tárca az aegei tenger partjáról.) Anatolia vadregényes hegyvidékére rándultam ki. Szmirna utolsó külvárosa egy különálló telep, hol villaszerű csinos épületek vidáman fehérlenek ki a szerényebb külsejű barákok sötétebb csoportjai közül; köröskörül kertek virulnak; a szomszéd dombon meglehetős nagy »klissa« (templom) áll; távolabb a völgyben francia »irgalmas nének« emeletes nagy kolostora és kápolnája, kőfallal bekerített, terjedelmes majorság szélén. A háttért egyfelől a lépcsőzetesen emelkedő hegylánc képezi, elszórt görög s török falvakkal, másfelől pedig a közeli Pagus hegy. E hegy hosszas lejtőjén van a török és zsidó külváros; fenn egy hajdani vár romjai, oldalán pedig, dús lombozatú csalit közt, fehérre meszelt tűzhely-féle oltár látszik, melyhez a görög nők, gyermekekkel együtt, hétfői napokon nagy számmal sereglenek, vékony viaszgyertyát gyújtanak, az oltár alacsonyabb részének szűk ívboltja alatt görnyedve haladnak át, s aztán ruhájokból az oltárt beárnyékoló vén kőrisfa ágaira egy darabka foszlányt kötnek, esdve a bűvös erejű hely védszentjének, szent Annának pártfogását, hogy az a hét folyamában otthon minden pörpatvarnak elejét vegye. Pedig hát ez jó részben magoktól függ. A szmirnai házi és utcai élet lármáján nem is igen érezhető ily csitító védszent közelléte. A hegy tövénél nagy török temető terül el, melynek némasága, és cyprus-erdejének komorsága nagy ellentétben áll a szemben fekvő külváros féktelen zajongásával. Ott az enyészet, itt az orgiák. Mert e helység a görög és örmény ledér nők fészke. Midőn arra jártam, Lucifer e városából épp egy nagy halotti menet indult ki. A sok görög pap vontatott énekébe női siránkozás vegyült. A halottas kocsi virágokkal, koszorúkkal volt elborítva, a nyitott koporsóban pedig fiatal férfi holtteste feküdt. A koporsó fedelét a következő kocsin cifra fedér leányok tárták s jajgatva borultak arra, mialatt szétbomlott gazdag fekete hajukkal a szél játszott. Szmirna valamennyi bérkocsija ott volt, ezeken kívül számos falusi kocsi, mind tele síró-vívó nőkkel. A halotti karavánt ünnepiesen öltözött délceg férfiak lovon, sok más nép pedig gyalog egészítő ki. — Ugyan kit temetnek? — kérdem egyik utitársamat, ki szmirnai volt. — Egy palikárt, — felelte. — Tegnap éjjel szúrták le, szegényt. — Sokszor hallottam már ezt a büszkén hangoztatott nevet, — mondom, — de máig sem vagyok tisztába vele, hogy mit jelent. — A gyermekek — így kezdő útitársam — más országokban is szeretnek verekedni, ha vannak idegen fajtájúak, azokkal, ha nincsenek, maguk közt. Levantéban a görög fickók szívesen verekednének a török gyermekekkel, de a különböző népfajok más meg más városrészben külön laknak; tömeges összetalálkozás nem igen történik, egyes lézengő török gyermeket pedig megtámadni nem nagy virtus, de azonnal meg is akadályoznák. Épp ezek a körülmények korlátolják a görög legényt is, akinek szörnyű veszekedhetnékje van. A flegmatikus török, vagy örmény csak ritkán veszi föl az eléje dobott keztyűt, a zsidó soha. Nem marad egyébb hátra, mint hogy a görög, akár apró, akár nagy, a saját fajtájával viaskodjék. Végre is egyre megy. Ily pillanatokban nincs semmiféle tekintet a rokonságra. Aki legbátrabb, az a »palikár.« A görög szabadságharc hőseit tisztelték meg e névvel, de a haramia-vezér is a palikárnak egy válfaja. De ezek mind nem az igaziak. Az igazi rendesen kiváló szépségű, többnyire jómódú polgár ifjú, ki egyszer szeretett, de csak egyszer, mégpedig keleti hévvel, azonban megcsalták. Másféle személyes sérelem nem elég ok arra, hogy valaki palikár-életre szánja el magát. Az elhalt szülők vagy testvérek által örökül hagyott boszú-feladat szintén képesítő erővel bír, de legtöbb esetben az asszonyt kell keresni, mert csak a megcsalt szerelmes boszúját környezi nimbusz. A palikár nem panaszolja senkinek keservét, nem önti dalba fájdalmát, nem öli italba kétségbeesését, nem muzsikáltatja magát, sőt kerüli a zene és énekszót. Hallgat mint a sír, melynek titka van. Neki is van: a boszú terve. Ezt nem csak a megvetésre méltó, hűtlen nő, hanem annak csábítója s ennek barátai ellen is forralja. A palikát rendesen a szigetek