Fővárosi Lapok 1882. december (276-301. szám)

1882-12-03 / 278. szám

278. szám Tizenkilencedik évfolyam. Vasárnap, 1882. december 3. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. X. emelet. Előfizetési dij: Félévre.................................4 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenik sez ünnep utáni napokat kivéve mind­ennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mz­i­nt előfizetések (Budapest, barátok­ tere, A­thenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Vén házasok. (Esküvőnk hetedik évfordulóján. *) »Nosza ! gyűljön most körülém­ Az egész nagy hadsereg, Rendbe-sorba’ lépegessen Iziben minden gyerek; »Most előre, halkan jőve, Párosával indulunk« — — Két leánykánk kézen fogva, Vezeti a két fiunk. Én, mint rokkant, a sorukban Az utócsapat vagyok, »Csitt! ha mondom, ott elől!« mert Valamennyi mind gagyog. S a kicsinyke kis pipiske Megy tipegve legelöl, Ágaskodik a kilincshez, De félig sem éri föl. Bátyikája nyúl utána, Hasztalan, sehogy se’ megy, Csak az ujj­begyével éri, Mig a nén’ segíti meg. És kinyitják és hamiskás Szemmel bekukkantanak : »Itt van, itt van!« — s meg nem tartom Valamennyi mind szalad. Mind ujjong, mig a nagyobbik Össze nem szedi magát, És előlép büszke arccal: Ismeri már a nagy Á-t! Ő köhintget, én csak intek, Egyszer neki lelkesül: »Jó anyánk nézd itt — nézd — nézd itt« S szerencsésen belesül. S mondaná bár, mint a vit­át, Ki nem állják a kicsik — S csókra csókkal, öleléssel Édes anyjuk’ ellepik. S az ujjongás, mint méh­ zsongás, Szobát, szivet úgy betölt; Köny s mosoly a szembe’ s ajkon, Egybefoly az ég s a föld. Szív kitárul s nem ajkárúl Hangzik édes, szent titok — S mint hét éve, kebelére Ifjú lánggal borulok. Szász Béla. -—-43.§181-----­Anyátlan leány. (Elbeszélés.) Irta HollÓS LáSZlÓ. (Folytatás ) IX. Még nem volt egészen reggeli nyolc óra, mikor Steiner Samu kopogott a Varga András uram szoba­ajtaján — Ejnye, de korán alkalmatlankodik ma, Stei­ner. — rivált rá a konyhából haragosan Örzse, a ki éppen túrókészitéssel volt elfoglava. — Hja, kedves asszonyság, — felelte a zsidó félvállról, — kiki az után néz a mai cudar világban, a miből él. Aztán besompolygott a szobába s alázatosan megállt a maga után betett ajtó előtt. Varga már fel volt öltözködve, a nagydiófa­asztal túlsó végén ült, háttal fordulva a világosság­nak és egy nagyobbacska jegyzőkönyvben forgatott; pápaszem volt az orrán, ludtoll a füle mellett s kü­lönbféle írások, számlák, szerződések körülte. — Jó reggelt! — mondta halkan az érkezett­hez, kire egy futó pillantást vetett, aztán szó nélkül végezte tovább teendőit. Nem tartott sokáig, nem telt bele három perc, megtalálta a­mit a könyvben ke­resett, összecsukta azt, szemüvegét levette és aztán Steinerhez fordult, ki két-h­árom lépést tétovázva tett feléje. — No hát miért nem jön közelebb, Steiner gaz­da, foglaljon helyet, mi jót hozott ? — Jót, jót, azt bizony nem sokat hoztam, tekin­tetes úr, — hebegte Steiner, nagy botjának végét un­­talan a lába hegyei előtt járdogáltatva és közbe-közbe egy-egy gyanús pillantást vetve az asztal alatt nyúj­tózkodó vadász­kutyára. — Nagyon rossz a mai világ arra, hogy jó kerüljön ki belőle. Csak azt jöttem, ké­rem jelenteni, hogy azt a csekélységet most már vég­legesen rendeznünk kell, tekintetes ur. Tovább most már nem várhatok. Beláthatja a tekintetes ur . .. — Belátom, belátom Steiner gazda, — vágott szavaiba Varga, kinek hangján és egész lényén szo­katlan szelídség és nyugalom ömölt át — nem is te­szek értté szemrehányást. Ön a magáét követeli csu­pán , ne búsuljon, számítottam én már rá, gondoskod­tam én már róla, holnapután reggel, gondolom, akkor lesz a fizetés napja ugy­e? — Akkor — erősítette Steiner. — Holnapután reggel rendben talál mindent. — Na csak ezt akartam megmondani. Alázatos szolgája a tekintetes urnak! — Végezte Steiner és oly alázatosan lopakodott ki a szobából, hogy csak­nem két rétbe gördült a háta. Varga utána nézett s maga sem tudta, hogy tör­tént, de szemei mintha odaragadtak volna az ajtó deszkatábláihoz, aztán megfordult s az ablakon ke­resztül tekintett utána. — Milyen könnyedén lépeget — mormogta ma­gában, — pedig egy súlyos életet cipel magával ez a becsületes gazember! Azután visszahanyatlott karszékébe és hossza­san, némán nézett szembe azzal a két rémmel, mely­nek neve megszégyenülés és kétségbeesés. Boldog, a­ki életében el tudta kerülni e két szörnyeteget, mert ezek nyomán szokott kikelni és mesés gyorsasággal megérlelődni a bűnök legmegbánhatatlanabbja: az öngyilkosság. Varga addig nézte a két rémnek rávi­­gyorgó alakját, mig arra a meggyőződésre jutott, hogy nem lehet tovább élnie. Nehézkesen kelt föl székéből, odatántorgott íróasztalához, melynek párkányán két régi vont csövű karabély feküdt s fölvette az egyiket, azt, a melyet szükség esetére önvédelem céljából min­den este maga mellé szokott tenni. Megvizsgálta resz­kető ujjaival a gyilkoló szerszám kakasát, a, a töltő­vesszővel a töltést s úgy találta, hogy rendben van. Maga töltötte meg már régebben, hegyes golyóra. Az­tán visszatette megint óvatosan a rendes helyére. Ar­ra még csak holnap este lesz szüksége. Még van negy­vennyolc órája. Jött aztán a kisértő: az élet. Oly csábítón esde­­dekelt: hagyj meg, ne dobj el magadtól! Mily híven ragaszkodtál hozzám évek hosszú, hosszú során. Hány ember van, a­ki még boldognak is nevezné magát ha­sonló körülmények között! Varga csaknem türelmetlenül utasította el a csábitót. — Az én sorsom el van végezve — susogta tompán, miközben iv papirt vett elő s tetejére reszkető vastag vonásokkal írni kezdte ezt a szót: »Végren­deletem.« Még alig fejezte be a szokásos kezdő sorokat, mikor hirtelen fölcsapódott az ajtó s azon csípőre tett balkézzel pördült be a gazdasszony, azt kérdve : — Hallja uram! én akarom tudni, hogy mi ké­szülődik ennél az istenverte háznál ? Vargának egy arcizma sem árulta el, hogy föl lenne ingerelve gazdasszonyának e vakmerő föllépése által, úgy ült ott székében, mint egy mártír, a ki sze- ' lid megadással tűri balsorsát.­­ — Nem szép tőled, örzse, hogy te is istenverte háznak mondod ezt. Pedig ha lakói közül valakire, úgy bizonyosan rád nézve volt az egyedül istenáldotta. Szép pénzt szereztél benne, melyből, bárhova vessen is a sors, bú nélkül eléldegélhetsz. — Ha szerettem, megszolgáltam értte, — felelte az önző asszony. — De mi lesz belőlem, ha most az én kis holmimat is fölírják, elviszik a más adósságai fejé­ben, a­hogy Steiner zsidó állítja. Varga az ajkába harapott, lesütötte szemét és lopva sóhajtott egy nagyot. — Megtörténhetik — mondá csöndesen, — ha elfelejted idő előtt mindenedet eltakarítani e becsüle­tes gazemberek orra elül. Örzse dúlt-fult. Könnyű azt mondani, de nehéz megtenni. Hát hogyan vegye hátára a tehenét, bú­torát ? — Látod, Örzse —felelte szelíden Varga uram, — a nagy haragtól megkímélhetted volna magadat, ha szóhoz engedsz jutni. Én szerencsétlenségem köze­­­pett is gondoskodtam rólad. Itt van ez a régi pénzes zacskó, jóformán benne van az egész vagyonom: tizenöt darab arany és egy csomó tallér — kevés arra hogy én rajtam segítsen, de neked elég első szüksé­geidre. Vidd el és hagyj békét! Én holnap elutazom messzire, Nelli a nagynénjéhez kerül, ez a birtok pe­dig tízezer forintban a Steineré marad. Érted! Örzse asszony sírt, szemrehányást­­tett, átkozó­­dott, megverette az istennel vagy százszor azt a per­cet, melyben ebbe a házba betette a lábát, azután pe­dig az asztalról elvette a pénzes zacskót és kiment a szobából. Varga megkönnyebbülten lélekzett föl. Sokért nem adta volna, hogy ezen is túl van. Künn aztán keletkezett olyan csörömpölés, meg purpatvar, mintha a pokol ajtaját nyitották volna meg a rossz szellemeknek. Örzse asszony kezdte ös­szeszedni a holmiját s fuvarosért küldött, mert egy óra ugyan nem sok, de addig sem marad tovább ennél a háznál. (Vége következik.) *) Mutatvány a sajtó alatt levő kötetből. A pribolyi országút. (Kép a régi időkből.) Mikszáth Kálmántól. Annyi sok okos ember udvarolt már az anyáink­nak és a nagyanyáinknak én előttem, hogy én már igazán nem találok semmi mondani­valót, a­mi még ij lehetne. Azért is mindig lenézett ember voltam az asszonyok előtt, nem törődtek velem, mindig elfordul­tak tőlem s ez által alkalmat adtak, hogy szemtől szembe lássam őket. Mert az asszonyokat csak az is­meri, a ki nem foglalkozik velük. Azaz, hogy még az sem ismeri. Ahhoz az kell, hogy előbb meggyűlölje őket s ha ezen a réven megismeri, megint csak ott van, a hol volt, visszaszeret beléjök. Nincs ebből sza­badulás soha sehonnan. Éppen azért igaz az, hogy min­den a­mi történik, az ő selyem hajszálaikkal van ösz­­szekötve: politikusok észjárását ők finomítják gör­bére, katonák kardját az ő pillantásuk élesíti, ők csi­nálják a történelmet, a békét és a háborúságot, szóval mindent, még azt is, a­mit más csinál, mint a­hogy én most ezt a felolvasást az ő kedvükért. Nem választottam valami szerelmes t­emát, pedig sokkal szebben hangzanék: »Két hű szív sze­relme és a megcsalatott férj« vagy talán egy ilyenforma elbeszélés: »Légyott a jegenyék alatt.« Nem, én szán­dékosan kerülöm a gyakorlati tárgyakat, sokkal job­ban illik az már én hozzám, ha csak a pribolyi országút történetét mondom el. Egy országút pedig nagyon prózai dolog, úgy, a­hogy most mi itt ülünk kényelmesen a székeinkben, azt hinnék, hogy az csak úgy magától támad, sok sok esztendőn át pallósimára kitapossák a rajta járó sze­kerek, s hogy sokkal többet ér egy országútnál egy pompásan kiszabott ruhaderék, s nagyobb virtus is megcsinálni. Hanem a pribolyi bocskoros nemesek bezzeg máskép vélekednek, ha végig tekintenek kevélyen az

Next