Fővárosi Lapok 1882. december (276-301. szám)
1882-12-03 / 278. szám
278. szám Tizenkilencedik évfolyam. Vasárnap, 1882. december 3. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. X. emelet. Előfizetési dij: Félévre.................................4 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenik sez ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mzint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Vén házasok. (Esküvőnk hetedik évfordulóján. *) »Nosza ! gyűljön most körülém Az egész nagy hadsereg, Rendbe-sorba’ lépegessen Iziben minden gyerek; »Most előre, halkan jőve, Párosával indulunk« — — Két leánykánk kézen fogva, Vezeti a két fiunk. Én, mint rokkant, a sorukban Az utócsapat vagyok, »Csitt! ha mondom, ott elől!« mert Valamennyi mind gagyog. S a kicsinyke kis pipiske Megy tipegve legelöl, Ágaskodik a kilincshez, De félig sem éri föl. Bátyikája nyúl utána, Hasztalan, sehogy se’ megy, Csak az ujjbegyével éri, Mig a nén’ segíti meg. És kinyitják és hamiskás Szemmel bekukkantanak : »Itt van, itt van!« — s meg nem tartom Valamennyi mind szalad. Mind ujjong, mig a nagyobbik Össze nem szedi magát, És előlép büszke arccal: Ismeri már a nagy Á-t! Ő köhintget, én csak intek, Egyszer neki lelkesül: »Jó anyánk nézd itt — nézd — nézd itt« S szerencsésen belesül. S mondaná bár, mint a vitát, Ki nem állják a kicsik — S csókra csókkal, öleléssel Édes anyjuk’ ellepik. S az ujjongás, mint méh zsongás, Szobát, szivet úgy betölt; Köny s mosoly a szembe’ s ajkon, Egybefoly az ég s a föld. Szív kitárul s nem ajkárúl Hangzik édes, szent titok — S mint hét éve, kebelére Ifjú lánggal borulok. Szász Béla. -—-43.§181-----Anyátlan leány. (Elbeszélés.) Irta HollÓS LáSZlÓ. (Folytatás ) IX. Még nem volt egészen reggeli nyolc óra, mikor Steiner Samu kopogott a Varga András uram szobaajtaján — Ejnye, de korán alkalmatlankodik ma, Steiner. — rivált rá a konyhából haragosan Örzse, a ki éppen túrókészitéssel volt elfoglava. — Hja, kedves asszonyság, — felelte a zsidó félvállról, — kiki az után néz a mai cudar világban, a miből él. Aztán besompolygott a szobába s alázatosan megállt a maga után betett ajtó előtt. Varga már fel volt öltözködve, a nagydiófaasztal túlsó végén ült, háttal fordulva a világosságnak és egy nagyobbacska jegyzőkönyvben forgatott; pápaszem volt az orrán, ludtoll a füle mellett s különbféle írások, számlák, szerződések körülte. — Jó reggelt! — mondta halkan az érkezetthez, kire egy futó pillantást vetett, aztán szó nélkül végezte tovább teendőit. Nem tartott sokáig, nem telt bele három perc, megtalálta amit a könyvben keresett, összecsukta azt, szemüvegét levette és aztán Steinerhez fordult, ki két-három lépést tétovázva tett feléje. — No hát miért nem jön közelebb, Steiner gazda, foglaljon helyet, mi jót hozott ? — Jót, jót, azt bizony nem sokat hoztam, tekintetes úr, — hebegte Steiner, nagy botjának végét untalan a lába hegyei előtt járdogáltatva és közbe-közbe egy-egy gyanús pillantást vetve az asztal alatt nyújtózkodó vadászkutyára. — Nagyon rossz a mai világ arra, hogy jó kerüljön ki belőle. Csak azt jöttem, kérem jelenteni, hogy azt a csekélységet most már véglegesen rendeznünk kell, tekintetes ur. Tovább most már nem várhatok. Beláthatja a tekintetes ur . .. — Belátom, belátom Steiner gazda, — vágott szavaiba Varga, kinek hangján és egész lényén szokatlan szelídség és nyugalom ömölt át — nem is teszek értté szemrehányást. Ön a magáét követeli csupán , ne búsuljon, számítottam én már rá, gondoskodtam én már róla, holnapután reggel, gondolom, akkor lesz a fizetés napja ugye? — Akkor — erősítette Steiner. — Holnapután reggel rendben talál mindent. — Na csak ezt akartam megmondani. Alázatos szolgája a tekintetes urnak! — Végezte Steiner és oly alázatosan lopakodott ki a szobából, hogy csaknem két rétbe gördült a háta. Varga utána nézett s maga sem tudta, hogy történt, de szemei mintha odaragadtak volna az ajtó deszkatábláihoz, aztán megfordult s az ablakon keresztül tekintett utána. — Milyen könnyedén lépeget — mormogta magában, — pedig egy súlyos életet cipel magával ez a becsületes gazember! Azután visszahanyatlott karszékébe és hosszasan, némán nézett szembe azzal a két rémmel, melynek neve megszégyenülés és kétségbeesés. Boldog, aki életében el tudta kerülni e két szörnyeteget, mert ezek nyomán szokott kikelni és mesés gyorsasággal megérlelődni a bűnök legmegbánhatatlanabbja: az öngyilkosság. Varga addig nézte a két rémnek rávigyorgó alakját, mig arra a meggyőződésre jutott, hogy nem lehet tovább élnie. Nehézkesen kelt föl székéből, odatántorgott íróasztalához, melynek párkányán két régi vont csövű karabély feküdt s fölvette az egyiket, azt, a melyet szükség esetére önvédelem céljából minden este maga mellé szokott tenni. Megvizsgálta reszkető ujjaival a gyilkoló szerszám kakasát, a, a töltővesszővel a töltést s úgy találta, hogy rendben van. Maga töltötte meg már régebben, hegyes golyóra. Aztán visszatette megint óvatosan a rendes helyére. Arra még csak holnap este lesz szüksége. Még van negyvennyolc órája. Jött aztán a kisértő: az élet. Oly csábítón esdedekelt: hagyj meg, ne dobj el magadtól! Mily híven ragaszkodtál hozzám évek hosszú, hosszú során. Hány ember van, aki még boldognak is nevezné magát hasonló körülmények között! Varga csaknem türelmetlenül utasította el a csábitót. — Az én sorsom el van végezve — susogta tompán, miközben iv papirt vett elő s tetejére reszkető vastag vonásokkal írni kezdte ezt a szót: »Végrendeletem.« Még alig fejezte be a szokásos kezdő sorokat, mikor hirtelen fölcsapódott az ajtó s azon csípőre tett balkézzel pördült be a gazdasszony, azt kérdve : — Hallja uram! én akarom tudni, hogy mi készülődik ennél az istenverte háznál ? Vargának egy arcizma sem árulta el, hogy föl lenne ingerelve gazdasszonyának e vakmerő föllépése által, úgy ült ott székében, mint egy mártír, a ki sze- ' lid megadással tűri balsorsát. — Nem szép tőled, örzse, hogy te is istenverte háznak mondod ezt. Pedig ha lakói közül valakire, úgy bizonyosan rád nézve volt az egyedül istenáldotta. Szép pénzt szereztél benne, melyből, bárhova vessen is a sors, bú nélkül eléldegélhetsz. — Ha szerettem, megszolgáltam értte, — felelte az önző asszony. — De mi lesz belőlem, ha most az én kis holmimat is fölírják, elviszik a más adósságai fejében, ahogy Steiner zsidó állítja. Varga az ajkába harapott, lesütötte szemét és lopva sóhajtott egy nagyot. — Megtörténhetik — mondá csöndesen, — ha elfelejted idő előtt mindenedet eltakarítani e becsületes gazemberek orra elül. Örzse dúlt-fult. Könnyű azt mondani, de nehéz megtenni. Hát hogyan vegye hátára a tehenét, bútorát ? — Látod, Örzse —felelte szelíden Varga uram, — a nagy haragtól megkímélhetted volna magadat, ha szóhoz engedsz jutni. Én szerencsétlenségem közepett is gondoskodtam rólad. Itt van ez a régi pénzes zacskó, jóformán benne van az egész vagyonom: tizenöt darab arany és egy csomó tallér — kevés arra hogy én rajtam segítsen, de neked elég első szükségeidre. Vidd el és hagyj békét! Én holnap elutazom messzire, Nelli a nagynénjéhez kerül, ez a birtok pedig tízezer forintban a Steineré marad. Érted! Örzse asszony sírt, szemrehányásttett, átkozódott, megverette az istennel vagy százszor azt a percet, melyben ebbe a házba betette a lábát, azután pedig az asztalról elvette a pénzes zacskót és kiment a szobából. Varga megkönnyebbülten lélekzett föl. Sokért nem adta volna, hogy ezen is túl van. Künn aztán keletkezett olyan csörömpölés, meg purpatvar, mintha a pokol ajtaját nyitották volna meg a rossz szellemeknek. Örzse asszony kezdte összeszedni a holmiját s fuvarosért küldött, mert egy óra ugyan nem sok, de addig sem marad tovább ennél a háznál. (Vége következik.) *) Mutatvány a sajtó alatt levő kötetből. A pribolyi országút. (Kép a régi időkből.) Mikszáth Kálmántól. Annyi sok okos ember udvarolt már az anyáinknak és a nagyanyáinknak én előttem, hogy én már igazán nem találok semmi mondanivalót, ami még ij lehetne. Azért is mindig lenézett ember voltam az asszonyok előtt, nem törődtek velem, mindig elfordultak tőlem s ez által alkalmat adtak, hogy szemtől szembe lássam őket. Mert az asszonyokat csak az ismeri, a ki nem foglalkozik velük. Azaz, hogy még az sem ismeri. Ahhoz az kell, hogy előbb meggyűlölje őket s ha ezen a réven megismeri, megint csak ott van, a hol volt, visszaszeret beléjök. Nincs ebből szabadulás soha sehonnan. Éppen azért igaz az, hogy minden ami történik, az ő selyem hajszálaikkal van öszszekötve: politikusok észjárását ők finomítják görbére, katonák kardját az ő pillantásuk élesíti, ők csinálják a történelmet, a békét és a háborúságot, szóval mindent, még azt is, amit más csinál, mint ahogy én most ezt a felolvasást az ő kedvükért. Nem választottam valami szerelmes temát, pedig sokkal szebben hangzanék: »Két hű szív szerelme és a megcsalatott férj« vagy talán egy ilyenforma elbeszélés: »Légyott a jegenyék alatt.« Nem, én szándékosan kerülöm a gyakorlati tárgyakat, sokkal jobban illik az már én hozzám, ha csak a pribolyi országút történetét mondom el. Egy országút pedig nagyon prózai dolog, úgy, ahogy most mi itt ülünk kényelmesen a székeinkben, azt hinnék, hogy az csak úgy magától támad, sok sok esztendőn át pallósimára kitapossák a rajta járó szekerek, s hogy sokkal többet ér egy országútnál egy pompásan kiszabott ruhaderék, s nagyobb virtus is megcsinálni. Hanem a pribolyi bocskoros nemesek bezzeg máskép vélekednek, ha végig tekintenek kevélyen az