Fővárosi Lapok 1883. január (1-26. szám)
1883-01-13 / 11. szám
11. szám Huszadik évfolyam. Szombat, 1883. január 13. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévig...............................8 írt. Negyedévre.....................4 frt.Megjelenik a 2 flmnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A bőr-tárca rejtelmei. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) — Kegyed az Laura? — monda Buttler elfogult hangon a közeledőnek s hangján félreismerhetetlen rokonszenv hangzott keresztül. — Megijesztettem? — kérdékellemes csengésű hangján a leány s közel az ablakhoz megállt és a hold fénye besugárzá ruháját, arcát és haját s Buttler csodálkozva nézte őt sötét szépségében, megható halványságával. — Ha művész volnék, — monda önkénytelenül, — megörökíteném önt ez állásban ; ön valóban nagyon szép, Laura. A leány arcát szomorú, majdnem gúnymosoly futotta át, s a báróhoz közeledve, egyik átelleni karszékbe ült, ki csak most látta, hogy arcán könyek nyomai látszottak. — Ismét sirt, mikor nyugszik meg abban, amin változtatni nem lehet ?! — Igaza van, a változhatatlanban meg kell nyugodnunk ; de a könyek megkönnyítik a szívet, mi nálam még nem bír annyi erővel, hogy magába bírja eltemetni minden fájdalmát, pedig, ha meggondoljuk, hogy a halál eszmeijében mindnyájan megnyugodtunk, látni fogjuk, hogy minden más csapás borzasztósága csak abban rejlik, mert még nem szoktuk meg azt viselni. — Nagyon sötét vigasztalás ez, gyermekem, a kegyed korában, ki alig múlt húsz éves s oly pesszimizmussal beszél, hogy nekem öreg embernek rosszul esik hallani. — Alig érdemes magunkat valami fölött vigasztalni — folytató lángoló szemekkel Laura. — sírjuk ki fájdalmunkat, s próbáljunk felejteni; ha nem sikerül, vegyük végzetnek, hogy más formának születtünk, mint a legtöbben; minden csak addig tarthat, amíg — élünk. — Lehetséges-e az, hogy ily ifyan, annyi előnynyel, tehetséggel, valaki önhöz hasonló módon gondolkodhassék ? — kérdé majdnem borzalommal Buttler, — hisz az, amiket ön beszél, elég volna egy egész élet keservének, pedig atyja halálán kívül még egyetlen bánata sem volt a múltban. Laura hallgatott. — Vagy csalódott? — kérdé élénken a báró, — boldog reményekben ringatá magát, mik nem teljesültek ? Felejtse el őket, ön még az életnek csak kezdetén áll, ezer kárpótlást fog találni azért, amit elvesztett, csak kezét kell kinyújtani, hogy mindazt elnyerje, amire szépsége és tehetségei folytán e földön igényei lehetnek. Laura meglepetve pillantott reá. A hang szokatlan jelentőségteljes volt, amin Buttler beszélt, s nyugtalanná tette őt. Siető léptek hangzottak e percben a mellékszobából és Elza röpült be az ajtón. Buttler arcán kellemetlen hatás látszott, míg Laura megkönnyebbülten lélegzett fel. — Kocsi járt az udvarban, — monda élénken Elza, — vagy Zolonics, vagy testvéred, Tibor jött, a lépcsőkről nem bírtam megismerni. Laura arcát sötét prrboritás feszülten függeszté szemeit az ajtóra, hol pár pillanat múlva Berendy Tibor lépett be. Mindnyájan barátságosan fogadták, de Laura arcán percnyi csalódás röpült át. — Mily szép volt öntől, Tibor, hogy e kirándulásra határozta magát, — mondá nyájasan Buttler, mialatt az ifjú helyet foglalt s élénk társalgás fejlődött ki a kis társaság között, mibe Elza különösen élénk részt vett, mig Laura inkább semleges maradt s szórakozottnak és gondolkodónak látszott, mi végre feltűnt Tibornak, ki néhányszor figyelmes, majdnem kérdő pillantást vetett reá. — A testvéreknek talán valami beszélni valójuk lesz együtt, — mondá egy idő múlva a háziúr; — jer Elza, játszunk pár partiie piquetet. — Csak néhány percnyi, báró úr, — viszonzá Tibor ; — de inkább mi távozunk rövid időre Laurával.. . Buttler elhagyta helyét s leánya követte őt. — Nem sokára visszajövünk, — mondá Elza nevetve, — siessenek titkaikat kicserélni. A testvérek egyedül maradva, Tibor előadta Zolonicsné látogatását Laurának s az feszülten, meglepetve hallgatás a mit hallott, hihetetlennek látszott előtte, s ő is azon kérdést tette, hallva a részleteket: mi okozhatta, hogy Zolonicsné 25 évig nem kereste testvérét s most jutott azt tenni eszébe, most, midőn a halott már nem adhat felvilágosítást ? E történet sokat megmagyarázott neki László érthetetlen viseletéből. — Tehát atyámat nem csak öngyilkosnak, de talán gyilkosnak is tartják,— mondá keserűen, — valóban nem csoda, ha elhúzódnak tőlünk. — Sőt fölkerestek, — viszonzá sebesen Tibor, — Zolonicsné meglátogatta anyánkat s utánad is tudakozódva, sajnálatát fejezte ki, hogy nem találkozhatott veled. — Mindegy, — mondá élénk idegességgel Laura, s nekünk minden áron fel kell deríteni e rejtélyt, bármi fáradtság, bármi áron. Holnap én hazamegyek s hozzá fogunk a kutatáshoz, elég egy folt már nevünkön, a másikat talán még sikerül letörölni arról ... Erélyes elhatározással beszélt s midőn a báró és Elza visszatértek, csodálatos változás volt rajta észrevehető. Amennyire égető belsejét e történet, oly mérvben érezte növekedni erélyét, bátorságát; tudta, hogy tenni kell, ha nem akarják pellengérre hagyni állítani a Berendy nevet. Az est többi része élénken múlt el, Tibor kellemes társalgó volt, s Elza igen élénk, mulatságos leány. Nagy csalódással hallották bár, hogy Laura másnap fivérével hazamegy, mindamellett ez utolsó estét minden tekintetben élvezni akarván, érdekes társalgás között múltak az órák, míg a lefekvés ideje elérkezett. Másnap derült, napfényes idő volt, erősen fagyott, de az ég tiszta, jellegtelen volt s a levegő oly üde és tiszta, hogy valódi élvezet volt az utazás. Midőn Laura bundájában s kalapban a nagy terembe lépett, hogy Buttleréktől búcsút vegyen, s megköszönje azok iránta tanúsított nagy szívességét, a házi úr egyedül állt a teremben, jövetelére várni látszott. — Isten önnel, gyermekem, — mondá, melegen szorítva meg vendége kezét, — tegnap egy oly társalgás szakadt köztünk félbe, melyet e percben nem folytathatok, de melynek bevégeztéről nem mondok le. Bármi történjék, a legközelebbi időkben önnel, ne felejtse, hogy Csekméren mindig otthont talál, s annak urával tetszéseként rendelkezhetik. Laura arcát láng boritá, midőn a báró ajkaihoz vonta kezét s bálát rebegve, viszonozta a most már félre nem magyarázható szavakat. Egész után mély gondolatokba merülve ült fivére mellett, arcán tépelődés volt kifejezve, e percben minden egyebet feledett, azon különös rejtélyt kivéve, melynek földerítése, úgy érzék neki életcélja lett.. VII. Néhány napig Laura hazaérkezése után nem volt egyébb társalgási tárgy a családnál, mint Zolonicsné előadott története s a mód megvitatása, miáltal annak sötétségét felderíthessék. Még egyszer átkutatták atyjuk hátrahagyott irományait, leveleit, minden hasztalan volt, semmi eredményre nem jutottak, s nem volt kiindulási pont; mindnyájan le voltak verve . Laura elhatározta, hogy az egyedüli lehetőséget csak Pesten találhatják fel, hol abban az időben atyjuk lakott, s hol Zolonicsné testvére időzött. Valami különös félelem vett rajtuk erőt. Zolonicsné nem mutatott bár határozott ellenséges indulatot náluk létekor, de mindnyájan meg voltak győződve, hogy az özvegy grófné e történetet felújítja s testvérét élve vagy halva keresni fogja, mi, tekintve atyjuk különös, érthetetlen és megmagyarázhatatlan öngyilkosságát, rosszat sejtetett velők s még az is megfordult agyukban, nem volt-e már Berendy nős, mielőtt második feleségét elvette, — s ez által második házassága semmivé és törvénytelenné lenne téve. Berendy Tibor elhatározta, hogy meglátogatja Zolonicsnét, tudatja vele, miként Pestre utaznak s ott nem kimélve semmi fáradtságot, ha van arra lehetőség, feltalálván a nyomokat, kiderítik az elavult történetet, de kérik a grófnét, hogy addig ő ne tegyen a dologban semmit. Még aznap át is ment a Zolonics-házba az ifjú s a grófnét hony nem találva, Lászlónál jelenteté magát, ki azonnal elfogadta s az ajtóig elébe ment. A két ifjú keveset ismerte egymást, futólag találkoztak társaságokban, Tibor az utolsó évben folytonosan távol volt, s mint teljesen idegen lépett be az ifjú Zolonicshoz. — Nem tudom, tudva van-e kegyed előtt azon ügy, melyben jövök, — mondá Tibor, mialatt helyet foglalt, s meggyujtá a László által barátságosan nyújtott szivart. — Fájdalom, igen, — viszontá észrevehető idegességgel László. — Anyámnak ez egy rám nézve igen kellemetlen eszméje és tette, s legyen meggyőződve kegyed, hogy nekem semmi részem sincs abban. (Folyt, köv.) A Frynoise-kastély. (Francia elbeszélés.) Írta Louis Dépret. (Folytatás.) A helyzet azonban többé nem ugyanaz volt, midőn beléptem. Azt a csekély időközt fölhasználta Nanine, hogy újra hercegnévé változzék át. A függöny éppen a második felvonásra gördült fel. Ama jelenet, melyben Cheriban az ablakon átveti magát, valamire emlékeztette vissza Mersias hercegnét. Kérdő pillantással fordult felém. — Ejd! hát kegyed még emlékezik ? — kérdem Naninetől. — Nagyon könnyen emlékezhetem én vissza, hiszem az én könyvem csak egyetlenegyszer esett le. — Akkor én tökéletesen boldog voltam, mert mindennap láthattam kegyedet. A hercegné elpirult. — Nem fogok fimmel kacérkodni ... Én nem feledtem s nem fogom feledni soha azt az időt. És mégis, van valami, amelyen ön nagyon elcsodálkozik, ha elmondom! — Valami, asszonyom? Ön sokkal jobb, sokkal igazságosabb, semhogy el ne mondaná azt. — Pedig talán jobb lenne ... —• Nem, asszonyom, gondoljon rám, aki önt őszintén szerettem, sokat megsirattam; esedezem önhöz, kinek egyetlen egy szava talán kárpótolni fog minden bánatomért. — Mindaz már csak a múltba tartozik. — Pedig azt mondják, a múlt követelő . . . kárpótoltatja magát. Ne gyötörjön kegyed sokáig ama bizonyos dolog elmondásának késlekedésével... Lássuk csak ... én segíteni fogok ... gyors felfogású vagyok.